Tu FuLi úr egy nyári napon meglátogat
Amíg jön, erdő szűri a nyarat,
A nemes Li úr hát meglátogat.
Kunyhóm szegényes, egész falusi;
itt áll a nagy Déli Torony alatt.
Szomszédaim egyszerű emberek,
kezük könnyen, szívük vidáman ad:
a kerítésen - van-e még bora? -
csak át kell szólnom a nyugatinak
s ő máris tölti a palackomat.
Gyékényt viszek ki; csobog a patak,
mindenfelől hűs szellő simogat:
ébredezik az őszi hangulat.
Mindenfelől szólnak a madarak,
lomb közt ciripel a kabóca-had,
sőt oly lármás, hogy dalai miatt
lakásom csak félig remete-lak.
A tavirózsa este gyönyörű,
kedvéért mindenki tovább marad.
Most is aggódom: megyek új borért,
s remélem, a vendégem jól mulat.
( Szabó Lőrinc fordítása )
Dal a szépségekről
A harmadik hó harmadik napján friss az idő.
Csanganban a vízparton sok a gyönyörű nő.
Mind gőgös, tiszta, úri, távolbarévedő.
Csontjuk, húsuk arányos, erük szép kékelő.
Brokát-fátyol ruhájuk a napra visszalő;
hímzéséből egyszarvú s páva tűnik elő.
Mi van a fejükön?
Jégmadártollas hajdíszt hordoz a büszke fő.
És hátukon mi van?
Testük a gyöngyös övben, mint karcsú rózsatő.
A császár sógornői fölött sátor-tető;
büszkék a császár-adta címükre, érthető.
Kapnak teve-púpot, mely bíborvörösre fő
s kristálytálon halfélét, fehéret, mint a kő.
Evőpálcát se mozdít a sok torkiglevő,
hiába szeletelt a sok kés, a csendülő.
Bakján herélttel, gyorsan kocsi kocsira jő,
küldi nyolc ínyencségét a császári sütő.
A dob- s fuvolahangtól megrezdül a velő.
Vendég és kísérő itt mind-mind előkelő,
de legdelibb, leghetykébb az épp most érkező.
Nyeregből szállva tör be s lépdel a süppedő
vánkosokon, míg hull a fűzfavirág-eső
s kék madarak kerengnek, csőrükben piros keszkenő.
Csínján vele! Övé a hatalom és erő.
Megéget, ha hozzáérsz! A fő miniszter ő!
( Illyés Gyula fordítása )
(részlet )
Szu-cung második évében, ősszel,
egy szerencsés nap Tu mester messze
északra indult, hogy régen látott
családját újból felkereshesse.
Udvarban, falun nemigen van most
szabadnap, ennyi bajban, veszélyben.
Szégyenkezem, hogy engedélyt adott
nekem a császár kunyhómba térnem.
Búcsúzni mentem őfelségéhez,
s arra gondoltam, ideje mennem.
Nem vagyok ugyan jószemű bíró,
s mégiscsak félek: nincs minden rendben.
Bár új kor indul, virágzó, boldog,
kapcsok és láncok szilárdan állnak,
keleten dúl még a barbár horda,
ez bántja főként Tu Fut, szolgádat.
Őfelségére gyakran gondoltam,
lelkem gyötörték zord jelenések,
égen és földön üszkös fekélyek.
Tengernyi kínunk mikor ér véget?
Lassan haladok, elhagyott tűzhely
füstje nem reszket, némák a falvak.
Sok sebesült jön szembe az úton,
jajgatnak, vérük rögökbe alvadt.
Visszatekintek Fenghszjanghszien felé,
tündöklő zászlók fakóra válnak,
felhágok magas, szeles tetőkre,
itató-gödrök lovakra várnak.
Pincsou vidékén síkságra érünk,
ott a Csing folyó kavarog, árad.
Tigrisek kúsznak, üvöltésüktől
megrepednek a szürke kőszálak.
Őszi krizantém bókol, a kocsik
a köves útba mély nyomot vágtak,
felhők játéka deríti kedvem,
örvendezek a rejtek homálynak.
Gesztenyefákon érik a termés.
Apró gyümölcsöt hoz csak a hegység.
Vöröslik emez, mint a cinóber, -
feketén ragyog az, mint a festék.
Bő eső, harmat növeli őket,
keserűt, édest egyazonképpen.
Eszembejut a barackfa-forrás,
s elfog a bánat: hogyan is éltem?
A hegyoldalból Fucsoura nézek,
elmaradoznak a bércek, a völgyek.
Én már a folyó partjára értem,
szolgáim még a kaptatón jönnek.
Sárguló fákon baglyok huhognak,
mormota őrzi zegzugos odvát.
Hideg holdfényben fehérlő csontok:
volt csatatéren haladunk most át.
A milliónyi tungkuani sereg
hogy szétszóródott! Szétzüllött végleg.
Emiatt aztán a fél Csin népe
pusztult el és lett éji kísértet.
Én is a dúlók kezébe estem,
most térek haza mályvás kunyhómhoz
egy év multával, hófehér hajjal.
Egész családom elesett, rongyos.
Morajos fenyők zokognak vélük
s bánatos hangja csacsogó érnek.
Fiamra mindig oly büszke voltam,
s orcája most a hónál fehérebb.
Képpel elfordul, sír apját látva,
mezítelen és piszkos a lába.
Az ágy előtt áll két kicsi lányom,
foltos rajtuk a kurta ruhácska.
Ruhának szabták a tenger képét,
a hímzett minták megviselődtek.
Tjen Vu s a bíbor Főnix a vedlett
ruhákon fejjel fordul a földnek.
Hogy fáj ez nékem, öreg embernek!
Betegen fekszem, hányok, émelygek.
Hogy a hidegtől megóvjam őket,
zsákomban nézek valami selymet.
A takarókat kirakom sorra. -
Akad púder és szemöldökfesték.
Hitvesem sovány arca már ragyog.
Lánykáim hajuk fésülni kezdik. -
Anyjuktól mindent ellesnek, fürgén
piperészkednek, kedvüket töltik.
Kirúzsozkodnak, nagy hebehurgyán
szélesre-festik egymás szemöldjit.
Feledve éhség, szomjúság, tűrés!
Gyermekeimmel lehetek élve.
Faggatnak, tépik hosszú szakállam.
Ki tudná őket korholni érte?
Elgondolom, hogy mennyit szenvedtem,
hallgatom locska, csacska beszédük.
Gondolataim szanaszét járnak.
Háztartásról még minek beszéljünk?
Fölséges urunk még por borítja.
Mikor lesz béke már valahára?
Felnézek: ím az ég színét váltja,
szakadozik a fekete pára.
Északnyugatról ideg szél támad,
az ujgurokkal rohan pusztítva.
Rablásban leli kedvét a köznép,
bár fejedelme szándéka tiszta.
Ötezer harcos, rettenthetetlen,
tízezer jó ló tüzesen vágtat:
kicsi, de becses sereg, előtte
meghódolnak a távoli tájak.
Megannyi sólyom, pusztító gyors nyíl,
az ellenséget kergetik egyre.
Őfelségével reméljük, többet
lázadni nem lesz senkinek kedve.
( Lator László fordítása )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése