Öt mu kertem,
tíz mu házam,
körötte tó,
sűrű sás van.
Kicsi? nem baj!
épp jó nekem.
elég sima
fekvőhelyem.
Ház, kert, csónak,
híd azontúl:
van benn bor, könyv,
dal, selyemhúr.
Vén hó-szakáll
ing-leng benne,
sokat tud; kinn
mire menne?
Helyet lelt hát,
mint madár fát;
lyukban teknőc
tengert nem lát.
Van sziklakert,
színes kavics,
bíbor-hínár
hó-lótusz is.
Töltök kis bort,
költök verset,
tyúkok, kutyák
itt lebzselnek
s asszony, gyermek;
holtom, ó, itt leljen meg.
( Weöres Sándor fordítása )
Teafőzés a hegyipataknál
Guggolok, töltöm a habzó levet,
nézem a zöldes tea-levelet.
Mért nincs valaki velem ideki,
aki a finom teát szereti?
( Weöres Sándor fordítása )
A végtelen tenger
Se lent, se fent, se part, se perem,
a tenger végtelen.
Égigvert habja alján sűrű ködök hona,
ott áll, mondják, az Égiek hármas sziklafoka.
Akik ott élnek, boldogok, nem vár rájuk halál,
s míg az idő, mindannyiok szárnyák lebbentve száll.
Két császár is, Csin és Vu-ti, ebben a hitben élt,
Csi varázslója meg, Hszü Fu, útrakelt füvekért,
pedig e sziget sohasem volt más, legenda csak,
ködnél egyebet ők se láttak, s hogy hab habra csap.
Se lent, se fent, se part, se perem,
szél zúg a széleken.
Hszü Fu csapata sem érte el Penglaj szigetét,
meg se látta, de szégyenében hazatérni félt:
ott öregedtek meg, fiúk és lányok, a hajón,
akármily bölcs volt a varázsló, mindet becsapta jól,
hasztalan kérik, hozzájuk egy isten sem hajol.
Most nézd Csin császárának sírját fent a Li hegyén,
a sír körül aszott füvet borzol fel épp a szél.
Hiába volt hát Lao-ce mester ötezer szava?
Ki bűbájos füvekről beszél, nincsen igaza.
S ki így szól: meg nem halsz soha,
kék égbe jutsz - az ostoba.
( Bernáth István fordítása )
A fű
Töméntelen fű tág messzeségben
növekszik, elhal mindegyik évben,
sosem irthatja ki a futótűz,
magasra sarjad tavaszi szélben,
vén országutat fed illatával,
napsütött romra kúszik sötéten...
Rózsa-vitézem, nagy útra küldtek,
mind sír utánad, sóhajtva mélyen!
( Weöres Sándor fordítása )
A Tajhangsan hegy ösvényén
A Tajhangsan hegy ösvényén meg-megcsúszik a kerék,
de a szív ösvényéhez képest e veszedelem semmiség.
A Varázs-szurdok örvényében felborul a hajó,
de a szív örvényéhez képest e szilaj víz sima tó.
Az emberszív hol szárnyat ad, hol meg sebet üt,
belőle vagy gyűlölség vág, vagy szeretet heve süt.
Öt éve még, Pásztor s Szövőlány csillaga, úgy valánk,
de ma uram oly messze, mint a Föld s az égsarki láng.
Amint a mondás: Tűn a szépség, elfordul híve -
s aki kedves volt valaha, szakadjon meg szíve.
Vizsgálom tükröm, én szegény, hiú luan-madár,
hiába, nem az arcom, a szíved érte kár.
Magamra is hasztalan hintek illatos permetet,
orrodig el nem jut, noha előtted lebeg,
ékszerrel is melletted váltig pompázhatom,
kék vagy arany, tudod, de szemedig nem hatol.
Ez az ösvény de meredek,
s évetlen éve, hogy rajta megyek!
Senki ember oly terhet nem visz, mint az asszonyok,
boldogságuk is, gondjuk is mindig más körül forog.
Ez az ösvény de meredek,
de kaptatósak ezek a hegyek,
veszedelmek a szurdok vizén,
ha így magunkra vagyunk, férj-feleség, te s én.
Vagyunk, akár manapság császár és udvara:
nincs már az udvaronchoz az úrnak jószava,
de már a hivatalnoknak sem lehet igaza.
Reggel kegyelem-sugár,
este hóhér kardja vár!
Ez az ösvény de meredek,
nem is itt, ahol most megyek,
nem is ott, a szurdok vizén,
hanem az emberszív vad hullámzása tetején.
( Bernáth István fordítása )
Li Taj-Po sírja
A Cajsi folyó mellett nyugszik Li Taj-po teste,
határtalan fűtenger bámul a fellegekre,
szánd az elvadult dombot, a koldus sírt, a csontot,
- rég a földet rengette, rádörgött az egekre -
szerencsétlen a költő, többre hogy is mehetne?
Meghalunk, gazos sírba fekszünk, téged követve.
( Weöres Sándor fordítása )
Korai halál és öregség
Aki nemrég született, sorsa szélben gyertyaláng;
élet végén a hajunk, mint tükörben a selyem.
Kettő közül mi a jobb, fel nem méri senkisem:
ifjú halál siralom, öreg élet gyötrelem.
Az élet semmiségéről
Hajdanában amikor apró gyerek voltam
És most is mikor öreg vagyok és beteg
Mindig különböző dolgokért bomoltam,
De akkor is most is folyton teszek-veszek
Akkoriban künn a parton raktam homokvárat
Mostan az udvarnál kezem egyre fárad
Akkor az a homok, mostan ez a jáspis
Bár mindkettő játék, bár anyaga más is.
Ha kezünk serény, benn a szívünk renyhe
Csak a gondtalané a boldogság enyhe
Meg kéne tanulnunk, hogy tétlenül éljünk
Lázasan ügyelni, hogy végre henyéljünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése