2010. november 17., szerda

Csuang Ce: A virágzó délvidék igaz könyve



"Csuang Ce a dolgok gyökeréig
hatolt, megértette igaz természetüket,
fölemelkedett a teremtmények
lényegéig és első princípiumáig.
Az ember, aki ezen keresztül megtisztul,
le-rázhatja magáról a földi port s vissza
térhet a titokzatos princípiumig, ennek a
nyugalmába és láthatatlanságába."
( Kuo Hiang, az első kommentátor )

 „A tökéletes embernek nincs énje,
a szellemembernek nincs munkája,
a bölcsnek pedig nincs neve sem.”


Az Olvasó a taoizmus legnagyobb mesterének könyvét kapja a kezébe. Csuang–Ce életéről keveset tudunk. Egy legendás történet szerint nem vállalta a miniszteri hivatalt, mert úgy vélte, a hivatalnok egy felcicomázott áldozati ökör és ő inkább szeret gondtalan szabadságban élni... A szabad élet gyümölcse az Igaz könyv. Az értékek viszonylagosságának gondolata, az erkölcsi normák állandó felülvizsgálata teszi rendkívül korszerűvé, a ma emberéhez szólóvá az ókori bölcseletet.



A TAO

A Tao az a központi fogalom, amelynek legalább megközelítő megértése nélkül a kínai bölcsesség kapuit zárva találjuk magunk előtt. Ez a fogalom nemcsak a kínai szavak sokrétűsége miatt nem adható vissza a sokkal fogalmibb jellegű európai nyelvek bármelyikén, de maguk a Tao bölcsei is hirdetik meghatározhatatlanságát és megnevezhetetlenségét. Lao Ce, a taoizmus atyja, munkáját épp ezzel kezdi (Tao Te King, 1.) : - “amit meg lehet nevezni, az nem az igazi Tao”.
Alapjelentésében benne van az “út” fogalma. Kínai írásjele, amelyet az olvasó a címlapon láthat, három elemből áll: fölül az állás, középen a fej, alul a menés jele különböztethető meg benne.
A Tao lenne tehát az az út, amelyen a mindenség halad, a mindenség létezési módja, iránya és ritmusa. De még ezzel a meghatározással is messze maradunk megértésétől, hiszen nem szabad azt hinnünk, hogy először adva van a Mindenség (ez a fogalom különben alig szerepel a kínai gondolkodásban, amely sokkal inkább Égről és Földről beszél, s aztán ez a mindenség a Tao szerint folytatja létét, hanem - Lao Ce és minden taoista szerint - éppenséggel meg-fordítva: minden a Taoból lesz, a lét ebből a meghatározhatatlanból kel ki, amelyet egyszerűen nemlétnek fognak nevezni, mert hiszen a lét már maga is bizonyos meghatározottságot jelent; a taoista “nemlét” kifejezés nem a lét tagadását, hanem a meghatározott léten innen levést, lételőttiséget jelenti. Minden ebből származik, előtte semmi nincs, a mindenség mintegy a Taoból bomlik ki. A Tao tehát - ismét európai fogalommal élve - az az “ős-Egy”, amelyből az ellentétek és a sokszerűség világa származik, amely ott van, egyedül és változatlanul, örökkévalóan és meghatározatlanul a létező dolgok mögött.
Helytelen volna a Tao-ban emiatt valami misztikus elgondolást látni. Bármilyen kevéssé visszaadható racionális fogalmakban, amelyek a sokszerű világ meghatározására alakultak ki, a Tao sem misztikus, sem elvont fogalom. Ideája a világ ősi és örök egységének közvetlen élményéből született. Hogy a világ egy - s akármiképpen nézzük, az egység, az összefüggő rendszer, a végső homogeneitás mindig letagadhatatlan marad a számunkra adott világban -, ezt fedezték föl a tanizmus születésével körülbelül egy időben a görögök is, - akik az egy “arché”-t, a közös lételvet keresték a sokszerű világban. Ez Hérakleitos logos-a - s volt is fordító (A Rémusat), aki a Tao szót egyszerűen a “logos”-szal akarta visszaadni - ez Parmenides egy -e, ez Anaximandros apeiron-ja és Anaxagoras nous-a. Mind ugyanazt mondják, más-más oldalról pillantva meg a princípiumot, amely a hérakleitosi örök változó és ellentét-gazdag világ mögött mégis csak parmenidesien egy és változatlan - ha másban nem, abban, hogy változatlanul változó -, és amely annyira innen van minden meghatározott egyedi alakon, hogy Anaximandros csak “a meghatározatlan”-nak tudja nevezni és amely végül is a világ benső rendjét, értelmét, anaxagorasi nous-át jelenti. Mindez a legpontosabban áll a Taora is, amelyről éppúgy hirdetik, hogy meghatározatlan, éppúgy, hogy a legnagyobb értelem és rend, éppúgy, hogy változatlan és egy s másrészt minden változás és ellentét forrása: hiszen a változó világ, amelyet a kínaiak leginkább a váltakozó évszakokkal szeretnek szimbolizálni, a Tao-ból szárinazik, az ellen-tétek egymásból bomlanak ki (Lao Ce, 2, 40,- Yin Fu King: “Az élet a halál gyökere, a halál az élet gyökere”) és egy-más nélkül meg sem állnak. Az út követhető visszafelé is: mert míg minden ellentét a Tao egységéből hajt ki, másrészt az ellentétek csak együtt adják ki az egész Tao-t (Lao Ce, 6. - Yi King III. függelék). A kínaiak ősi dualizmusa, amely a Yang és Yin princípiumokban nyert pregnáns kifejezést - a Yang a fény, a nyár, a dél, a nappal, a meleg, az élet, az ég, a férfiasság, csúnya modern szóval: a pozitív princípium, a Yin a sötét, a tél, az észak, az éj, a hideg, a halál, a föld, a nőiesség negatív princípiuma -, tökéletesen megfér tehát a Taoval, amelyből Yin és Yang származnak s amelyet csak együttesen alkotnak [1].
Mindebben tehát semmi absztrakció nincs, mindehhez semmiféle papírszagú gondolati erőfeszítés nem vezet: az örök változás, alakulás és az örök állandóság, a sokszerűség és, a lényegi egység, minden egyszerűen maga a világ, úgy, ahogyan ezt bárki bármikor átélheti, sőt ahogy ezt mindenki szüntelenül éli is.
Igaz azonban, hogy az egységre való óriási történeti rádöbbenés és maga az a tény, hogy élmény, mégpedig sorsdöntő és termékeny élmény lett abból, ami voltaképpen a legtermészetesebb és legmindennapibb tapasztalat lehetne, jelentős és mély lélektani előfeltételeket sejtet, mind a kínai, mind az európai gondolkodás megszületése mögött.
Az egységre akkor kell, sőt nyilvánvalóan csak akkor lehet ily fölfedezésszerűen ráakadni, amikor az egység el-veszett a szem elől. Ez pedig - mindkét tájon egyaránt és még időben is egyszerre - akkor következik be, amikor az ember - ez a Sophokles szavai szerint legdöbbenetesebb dolog a világon -, elindult az egyedi lét útján, tudata révén mintegy saját világot konstruált magának, saját törvényeket állított föl, egyéni szempontjait és érdekeit követte, egyéni igényeit akarta érvényesíteni s ezzel messze kiszakadt a mindenség valamennyi többi dolga és lénye közül. Az embernek ez a kiszakadása a lét egységéből - amelynek álma az aranykor, vagy a Paradicsom mítoszában jár majd vissza -, a világ minden nagy mitológiájának, egyúttal pedig a filozófia kezdetének egyik legdöntőbb és legdrámaibb témája. A visszatérés-vágy a mindenség egységéhez, az embernek, ennek az ős-elhagyatottnak, ennek a kitett gyermeknek a honvágya és otthonkeresése: minden emberi és szellemi tevékenység legősibb rugója.
A kínai és a görög filozófia első két és egymástól elválaszthatatlan tette: fölfedezni a lét egységét és hirdetni annak szükségességét, hogy az ember ebbe az egységbe tartozzék. Hérakleitos a logos-szerinti életet, Phytagoras a harmóniát hirdeti - Kínában megszületik a taoizmus. Kína egyébként sokkal a tanizmus előtt és egyáltalában a filozófiai tudatosodás előtt éli már ezt az ősélményt a világ egyetemes rendjéhez való simulás szükségességét. Ez a kínai vallás lényege. A kínai vallás - hogy ismét és szándékoltan európai analógiát helyezzünk előtérbe - e tekintetben a legmesszebbmenő hasonlóságot mutatja föl a római vallással. Egyikben sincs meg a nagy mítosz-alkotó népek plasztikus látásmódot megengedő distanciája a világegyetemmel szemben: mindkettő a természetbe ágyazott emberi létből indul ki, erre épül fel. A világ változatos életében bizonyos rend nyilvánul meg; mint az agrárnépeket, a kínait és a rómait egyaránt a föld életének rendje ragadja meg, az évszakok és napszakok váltakozása, termés és hervadás, keletkezés és pusztulás ritmusa, hideg és meleg, fény és sötét egyensúlya. Ehhez a természeti rendhez kell az embernek igazodnia - s látni fogjuk, hogy kínai és római egyaránt az állam keretein belül, az állam irányításával tesz erre szüntelen kísérletet, nehogy a természet rendjében zavar álljon be; ha ez mégis megtörténik, helyre kell állítani - kiengesztelő szertartásokkal -, a pax deorum-ot, a kozmikus és ezen belül az emberi egyensúlyállapotot.
A filozófia sohasem mond lényegileg újat, nem is ez a célja. A filozófia csupán tudatosít egy helyzetet, amelyet nem tudatos formában gyakran már előtte is fölismert az ember. A taoizmusban (és, mint látni fogjuk, a konfucianizmusban is) az ősi kínai vallás alapélménye nyert tudatos alapot. A taoizmus hirdeti a visszatérést a világ egyénfölötti rendjéhez. Az ember azzal, hogy csupán saját magára van tekintettel, szem elől veszti a világrendet, pedig csak ezen belül lehet tökéletes és egyúttal boldog.
A Tao szerinti élet felé vezető út tehát az egyéni törekvések feladásában áll. Egyéniségünk az a szűk és merev korlát, amely nem enged minket a határtalan világmindenséggel harmonizálni. Egyéniségünk kiszab számunkra bizonyos kereteket, érzékeink és értelmünk, érzéseink és szellemünk számára kijelöl egy bizonyos meghatározott területet és irányt, mint a szemellenző a ló számára. Ez az egyéni élet, a mindenség tág Létével szemben, korcs és természetellenes; egyéni törekvéseink ütköznek a kozmikus lét törekvésmentes, sima harmóniájával.
A Tao követője tehát mindenekelőtt megpróbál magáról lehántani mindent, ami benne pusztán egyéni. S minthogy az egyéniség elsősorban egy bizonyos törekvésirányt jelent, a Tao követőjének első életszabálya: semmije sem törekedni, mindent hagyni menni a maga útján, tartózkodni a szándékolt és célszerű beavatkozástól: minden cél lényegénél fogva egyoldalú, minden akarati aktus erőszak természetünk teljességén. Természetünk teljessége, avagy természetes tulajdonságaink teljessége: ez a szó, mely csak jól-rosszul adja vissza a kínai kifejezést, gyakran fordul elő a Csuang Ce-szövegben (Wilhelm “élet”-tel, mások “erény”-nyel próbálják fordítani) s ez az, ami az emberileg elérhető legmagasabb fok. Ugyanezt mondja másutt Csuang Ce “égi természetünk”-nek, szemben azzal, ami az “emberi” bennünk: s hogy itt mennyire nem szabad valami misztikus fogalmat keresni, azt Csuang Ce frappánsan triviális példája bizonyítja: az ökörben és lóban az “égi természet” az, hogy például négylábúak, míg “emberi” bennük az, hogy igát vonnak.
A törekvéstől való tartózkodás;’ a nem-cselekvés (vu-vei) lehetővé teszi aztán a többi korlátozd momentum kikapcsolását: ilyenek a szempontok, elméletek, a ragaszkodás az élethez, vagy bármely javához - legyen ez tárgy, vagy személy -, a félelem és így tovább. Mindezek levetkőzésével jut az ember ahhoz az állapothoz, amelyet a Taoizmus - mint a buddhizmus is - ürességnek nevez. A tökéletes ember üres, mint a falon vágott ablakrés, - mégis tőle kap fényt az egész szoba. Mert ami az ürességet betölti, az többé nem a pszicho-fizikai egyéniség bármely meghatározott, tehát korlátolt terméke, hanem a kozmikus lét üteme és bősége: a Tao.
Ezt az azonosulást a mindenséggel megint nem szabad valami misztikus követelménynek, vagy lehetőségnek fölfogni, bár - mint látni fogjuk, a tanizmusból később széles út nyílt a misztika felé, sőt magának Lao Ce-nak és Csuang Ce-nak is van egy-egy misztikusra hangolt fejezete. Hiszen az egyéníségt6l és az akarattól való megszabadulás útja ez is lehet: Indiában és Tibetben éppen ezt az utat ragadták meg kezdettől fogva: a lemondás, a szigorú aszkézis, a jóga útját, a fokozatos és tudatos kikapcsolódás útját. Csuang Ce maga is híve a böjtnek és magánynak, a meditációnak és koncentrációnak. De a kínai szellem páratlan életderűje mégsem ebben a módszerben talál magára s ismeretes, hogy a buddhizmus mily szelíd, laza és égiesen derűs alakban jut el majd Kínába, ahol az ősvallás, a tanizmus és a konfucianizmus egyenlőképpen termékeny talajt készített elő számára. Csuang Ce a legtermészetesebb útnak a Tao felé egyszerűen az “elfeledkezést” tart-ja. Szereti a tökéletes embert a létükbe teljesen belefeledkezett nemes állatokhoz, a vágtató paripához és a vadászkutyához hasonlítani. A Sárga Föld urának elveszett “sötétszín gyöngyét” - legyen ez a boldogság vagy a tökéletesség, a bölcsesség vagy a Tao szimbóluma - nem tudja visszahozni sem a Tudás, sem az Éleslátás, sem az Éleselméjűség; ekkor küldi ki a nagy uralkodó az Elfeledkezést s íme, csodálatos, épp az elfeledkezés akad rá az elveszett kincsre.
A mindenről elfeledkezett, céltalan, törekvéstelen, harmonikus élet - ez a Tao szerinti élet, amely lényegében semmi egyéb, mint az, amelyet a nap, a hold, a föld, az állatok, a virágok élnek, melyik - melyik a maga módján és a maga eszközeivel s az ember is követheti ezt, hiszen végül is a napnak fénye van, a virágoknak illatuk s az embernek szelleme....
Csuang Ce nem riad attól sem vissza, hogy a boldog kor embereit így jellemezze: “megtömték szájukat eledellel és boldogok voltak”. De ez csak extrém hangsúlyozása a természetességnek. Az igazi szép példát a Tao szerinti életre Csuang Ce nem itt adja s nem is azokban a fejezetekben, amelyek a magasrendű taoista bölcs alakját állítják elénk, aki szavak nélkül tanít, azaz puszta létével sugározza magából a Taot, - hanem ott, ahol egy - egy egyszerű emberről, egy szakácsról, fafaragóról mesél, akik tisztán csak azzal, hogy egyek lettek a természet rendjével, munkájukban is tökéleteset alkotnak. A természet rendjének intuitív ismeretével a szakács .könnyen tájékozódik a feldarabolandó ökör izületei és csontjai közt, - akárcsak a Bergson által említett darázs, amely pontosan a hét ideggócpontnál szúrja meg az áldozatát, anélkül, hogy anatómiát tanult volna; a fafaragó pedig annyira látja a fa természetes vonalait s a fában már adott isteni mű lehetőségét, hogy neki is - akárcsak Michelangelonak a márványról - éppen csak le kell fejtenie a feleslegeset s a mű ott áll készen. A szakács és a taoista bölcs között nincs értékbeli különbség: mindkettő tökéletesen azonosul a Tao-val. A Sárga Föld ura kétszer földig hajol a lópásztor-gyerek előtt is, amikor ráismer ennek természetes bölcsességére.
A tökéletességnek - akár a görög filozófia szerint - a kínai szerint is boldogság a velejárója és ismérve. Boldogság és tisztaság; - Lao Ce, mint Jézus Krisztus is, a gyermeket helyezi ideálul az ember elé. A tanizmus bölcsei boldogok - a keleti művészet a kövérség és mosoly evidens ősszimbólumaival ábrázolja majd a bölcs boldogságot és Csuang Ce legmegkapóbb szimbolikus alakja, az ősköd, végeláthatatlan bölcsességében “ugrándozik, mint egy madár és hasát verdesi”.
A Meghatározatlanban, vagyis minden egyéni determinációtól mentesen élni, ez a taoista ideál; a “nemlét”-ben “kószálni”, “pihenni és elfeledkezni” ez az a létforma, amelyet nemcsak bölcs, de bárki is elérhet, ha nem törekszik egy vagy több valamire, nem akar semmit, nem ragaszkodik semmihez: a Meghatározatlan akkor hal meg - az egeik legfrappánsabb Csuang Ce mesében -, amikor rajta is megfúrják azokat a lyukakat, amelyek révén az ember érintkezik az érzéki világgal.
Érthető, ha az ilyen alapokra épült; taoista történetszemlélet nem evolúcionisztikus, hanem éppen ellenkezőleg, a dekadenciát ismeri fel az emberiség fejlődésében. Kezdetben, a tudatosodás előtt, volt a boldogság és tökéletesség. A kínaiak aranykor-leírásai szinte motívumszerűen megfelelnek a görög-római aranykor-leírásoknak és a mediterrán Paradicsom-elképzeléseknek. A teremtmények egymással elvegyülve élnek, minden, ami van, magától van, nincsenek törvények, nincs korai halál. Az ember szakad csak ki ebből a paradicsomi teljességből, amikor tudatra ébred: ekkor jönnek a törvények. Ekkor jön egyáltalában az erkölcs, mert amíg nem voltak egyéni törekvések, gyermeki tisztaság jellemezte az embert. Az erkölcs megszületése - mint már Lao Ce látta -, a rossz megszületését is jelenti. Csuang Ce odáig megy, hogy a bölcseket vádolja az emberiség elerkölcstelenedéséért.
A jelen kor rossz, a világ végzetesen letért a Tao útjáról. A bölcs még azt is tudja, hogy ezen az 6 szavai nem segíthetnek. Az emberiségnek ebben a vaskorában nem lehet egyebet tenni, mint magunkban helyreállítani a rendet és - nem törődni a többiekkel...

2010. november 12., péntek

Rudyard Kipling: A gondolkodó bika - Válogatott elbeszélések

Kipling minden témában otthon van, és minden hangszeren játszik. Ráadásul virtuóz „zenész“. Írásainak változatossága és minősége lenyűgöző. Ha valaki az utóbbi években követte regényeinek és elbeszéléseinek magyar nyelvű megjelenéseit, már tudja jól, hogy miért kapta a Nobel-díjat.
Magyar olvasóit először A dzsungel könyvének történeteivel kápráztatta el, még 1899-ben jelent meg első fordítása, azóta sem tudja letenni az ifjúság. Ezt követte – több mint száz évvel! – a legjobb Kipling-regény, a Kim, az ördöngös (Kelet Kiadó, 2008) óriási sikere, majd ennek nyomán az elbeszélések (Indiai történetek, A Száz Bánat Kapuja, Aki király akart lenni) felfedezése, és köztük még egy regényé, A fény kialsziké. És most itt van – jó magyar fordításban – ez az újabb elbeszéléskötet, mely a novella-válogatások talán legjelentősebb darabja..
A gondolkodó bika olyan írásokat gyűjt egybe, amelyekben Kipling minden emberi és írói értéke megjelenik. Finom érzékenysége és jártassága a drámai helyzetek ábrázolásában (Lövészárkok Madonnája, Régi emberünk, Mrs. Bathurst), otthonossága a lírában (Az istenek áldása nélkül), érdeklődése a lélekben lappangó misztikum iránt (Az út vége), éles látása és józansága a művészi, a tudományos és a teológiai gondolkodás kérdéseit érintve (Allah szeme), de megjelenik ebben a kötetben Kipling alapos bibliai műveltsége is (Az antiókhiai templom, Emberi módon), ismét bizonyítja elmélyült „állatlélektani“ ismereteit (A gondolkodó bika, Élete asszonya), és jókat mulat az ember kicsinyes érzésein és viselkedésén, a tökéletlen emberi viszonyokon (Hasonlóság, A tévedés, Fertőtlenítő, Namgé Dula, A falu, mely megszavazta, hogy lapos a Föld). És mindezt, amit itt felsoroltunk, zseniális könnyedséggel és pontossággal írja meg, gondolkodtatóan és szórakoztatóan. .
Nem véletlen, hogy angol nyelvterületen több mint száz éve ott vannak a művei a könyvesboltokban, s az angolok többsége ma is őt tartja legnagyobb írójának..
Akit száz évvel művei megírása után is nagy írónak tart a közönsége, az nem akárki az irodalomban..
Kár lenne a magyar olvasónak lemaradnia róla.

Sári László

A könyvet a Kelet Kiadó az Alexandra Könyvesház Panoráma termében mutatja be, 2010. november 17-én, este 19 órakor.