2010. január 12., kedd

Rudyard Kipling: A Száz Bánat Kapuja


Kipling már jó száz esztendeje az egész „művelt világot” izgalomban tartja műveivel, írásai a legfontosabb és legégetőbb kérdéseket vetik fel, csupán nálunk maradt mindeddig „ifjúsági író”: leginkább A dzsungel könyve szerzőjeként ismerjük. Nem használt utóéletének az író eltökélt gyarmati szemlélete, a brit birodalom feltétel nélküli szolgálata. A legutóbbi időben azonban egy lelkes műhely jóvoltából egyre több magyar fordítás készül. A Palatinus most újabb, eddig magyarul kiadatlan elbeszéléseket gyűjt kötetbe, Sári László válogatásában, avatott fordítók jóvoltából. A Száz Bánat Kapuja remekeivel a magyar olvasók most már igazán plasztikus képet kapnak Kipling művészetéről. Sári László az író szélsőségesen különböző tárgyú és szellemű elbeszéléseiből válogatott. Így kerültek a kötetbe Kipling tengerésztörténetei, így sorakoznak misztikus tárgyú novellái, olvashatunk az észak-indiai ópiumbarlangok törzsvendégeinek drámai sorsáról, bepillantást nyerünk a garnizonok romantikájába, a misszionáriusok és a katonafeleségek lelki életébe.

A Száz Bánat Kapuja című könyv utószava


Kipling emberi habitusáról, személyiségéről nem szabad túl sokat gondolkodnunk. Minél inkább igyekszünk érteni írói és közéleti megnyilvánulásainak ellentmondásait, annál kevésbé értjük. Lehetetlen megmagyarázni, hogyan fér meg nála a különböző kultúrák alapos és értő ismerete a szűklátókörűséggel, az érzékeny művészi látásmód a harc és a hatalom hangos dicséretével, a panteizmus a materializmussal, India vallásainak világlátása a tettek emberének kultuszával, a kötelességtudat a felületességgel, a felelősségérzet a kalandorsággal. A nagyszerűség és a kisszerűség legváltozatosabb megmutatkozásaival találkozhatunk Kipling életében és műveiben egyaránt.
Fokozza a talányt, hogy az emberi világ legkülönösebb jelenségeit is a legteljesebb megértéssel volt képes szemlélni, és tökéletes átéléssel tudta ábrázolni. Halálosan komolyan vette az életet. Olyannyira elmerült a részleteiben, hogy nem mindig maradt ideje megkülönböztetni a jót a rossztól. Saját meggyőződéseként írt mindenről, amit felfedett a világból. Ezért tudta szinte bármiről meggyőzni az olvasóit.
És ezért győzték meg Kipling művei a Nobel-díj bizottság tagjait is1907-ben, amikor neki ítélték a díjat.
Azután persze, nagy bajba kerültek mindannyian, mert tárgyszerűen és illendő terjedelemben kellett megindokolniuk a döntésük okát. Milyen könnyű lett volna azt mondani, hogy Kipling jó író, és kész! De hát nem úszhatták meg szegények a tudós, komoly indoklást. A saját csapdájukba estek. Végül - egyebek mellett - azt hozták fel magyarázatul, hogy a kötelességtudat, a fegyelem, a dolgos élet és az engedelmesség zászlóvivőjét jutalmazták, aki "már-már mítoszteremtő fantáziával" bír.
Kétségtelen, hogy 1907-ben a bizottsági tagok már megbizonyosodhattak Kipling "már-már mítoszteremtő fantáziájáról" (The Jungle Book, The Second Jungle Book, 1894-95), és az is vitathatatlan, hogy a kötelességtudat, a fegyelem, a dolgos élet és az engedelmesség igen fontos értékek. Különösen, ha nemes célokra törekszünk a segítségükkel. Csakhogy Kiplingből, ugye, már addig is előbújt olykor az ördög, a brit imperializmus nem is olyan kicsiny ördöge. A történelem leghelyesebb fejlődési irányának a birodalom határainak kiszélesítését tartotta, az emberi civilizáció legalkalmasabb keretének ezeket a határokat tekintette. A Nobel-díj bizottság vagy nem látta, vagy nem akarta látni, vagy nem vette komolyan Kipling eszméit, amelyek már akkor is feltűntek itt-ott az írásaiban. Főleg az indiai tárgyú novellákban, újságcikkeiben, és hangot adott efféle elképzeléseinek akkor is, amikor 1900-ban a búr háború hadszínterein lelkesítette a brit katonákat.
Aki azonban tud úgy írni, hogy akármit ír, még a Nobel-díj bizottságot is leveszi a lábáról, az valószínűleg meg is érdemli a díjat. Egy szó mint száz, meggyőzte őket eszményei és írói teljesítménye kiemelkedő értékéről. Így hát, mi se nagyon töprengjünk tovább a díj okán. És Kipling észjárásán se; érthetetlen elkötelezettségének magyarázatán a brit világbirodalom ideájához (Angliában szinte elvárás volt ez a fajta hősködés akkoriban); és többi különös vonzódásának okán se, melyek hosszú világjárásai során támadtak benne a legkülönfélébb dolgok iránt.
Az emberi és a nem emberi világ minden apró részlete felkeltette az érdeklődését. Alapos és értő módon merült el az indiai mitológiák történeteiben; az indiai bölcselet jellemzőiben és India művészetének jelképvilágában; komoly érdeklődéssel fordult a természeti világ felé; lenyűgözték őt az ember ipari civilizációs leleményei a hajózástól a vasúti közlekedésig és a hídépítésig; a gyarmati egészségügy éppúgy érdekelte, mint az oktatás kérdései; de a tengeri halászat műveletei és a brit titkos szolgálat működésének legapróbb részletei sem kerülték el a figyelmét. És ne tűnődjünk már mind e területekről szerzett ismereteinek elképesztő mennyiségén se, több mint száz esztendeje ezt tesszük. Törődjünk bele végre fáradtan, hogy Kipling az Kipling. Megmagyarázhatatlanul anomáliás (és talán szenvedélyessége miatt is) magányos, sőt bukott hős, aki mégis nagy, mert tudott írni.
*
Kipling az emberi természet különböző kultúrákban megmutatkozó formáit azzal a kifinomult tudós és művészi érzékkel szemlélte és ábrázolta, amit rajztanár, majd múzeum-igazgató apjától örökölhetett. John Lockwood Kipling tehetsége és értő viszonya az emberi és a természeti világgal az ifjabb Kipling talán legértékesebb öröksége. A tehetségét mindvégig megőrizte, azonban a finoman értő, türelmes viszonyulás az emberi világ hőseihez, már nem mindig valósult meg a művekben. Pedig indiai születése (Bombay, 1865), nyelvtudása, kitartó érdeklődése a nyugatitól különböző kultúrák (elsősorban az indiai) iránt, és nem utolsósorban páratlan empatikus képessége, minden esélyt megadott erre. Mégis, az indiaiak életét is a nyugati (brit) mintához igyekezett igazítani mindenáron. Írói küldetésének is ezt tekintette: a gyarmati népek brit világbirodalmon belüli "civilizálását". Bármennyire jól értette, s olykor költőien szépnek és emelkedettnek látta és láttatta például az indiai életet (Púran Bhagat csodája, 1895; Kim, az ördöngös, 1901), eltévelyedettnek és élhetetlennek bélyegezte, s rögeszmésen meg akarta menteni "babonáitól", "életképtelenségétől". Ennek a célnak a szolgálatába állította minden tehetségét, minden tudását és minden befolyását.
A viktoriánus-edwardiánus-georgiánus Angliában azonban sokaknak igencsak tetszett ez a töretlen kiállás a brit irányítás alá vont világ víziójáért. És sokaknak tetszik még ma is. Így nőtt Kipling népszerűsége az egekig, és ezért látják számosan máig a legnagyobb angol írónak. Még életében megalakult a Kipling Társaság, mely napjainkig létezik, és The Kipling Society Journal címen lapot is kiad - 1927 óta. És ezért lett Kipling a legjobban fizetett angol író is, szavanként egy shillinget kapott az írásaiért, amit leginkább talán az a Jack London irigyelt tőle, aki leginkább igyekezett rá hasonlítani - ebben is. És az írófejedelmi státuszt elismerő gesztusok sorában volt még egy jelentős - amivel rajta és a mi Jókai Mórunkon kívül nem sokan dicsekedhetnek -, még életében megjelent Kipling műveinek összkiadása. Nagy dicsőség ez, valóban. De ne felejtsük el, hogy ez a különös, szenvedélyes, ám magányos és boldogtalan hős tudott írni. Csak éppen a saját életét írta meg rosszul. Mert nem hinném, hogy boldogtalannak szánta magát. Márpedig az lett belőle. "Kipling élete tragikus példája annak, hogyan teheti magát tönkre egy nagy tehetség. Kimeríthetetlen tehetsége volt, pontos és gazdag a nyelve, fantáziája tele volt valószerűséggel; a való életből táplálkozó, imponálóan széles körű tudása lépten-nyomon előbukkan műveinek lapjain.
Mindezek a tulajdonságok elegendőek, hogy valaki az egész emberiség lángelméjévé legyen. Kipling azonban lemondott erről. Tehetségét az angol kard szűk hüvelyébe szorította bele, nem kívánt az egész emberiségé lenni, helyette inkább az angol imperializmus dicsőségét hirdette. Éppen ezért bármelyik nála sokkalta szerényebb képességű író, még H. G. Wells is, kedvesebb nekünk, mint a ragyogó és kardcsörtető Kipling. Elbeszéléseinek olyan a hangja, mint a trombitaharsogás egy éhező és fegyvertelen rabszolgacsapat ellen indított lovassági támadás előtt.
Őszinte volt-e az imperialista Kipling mindvégig? (Neve olyan imperialisták nevével került egy sorba, mint Cecil Rhodes, Kitchener, Chamberlain és Lawrence ezredes.) Természetesen nem. Nagy néha elszólta magát. Sok minden rejtőzött benne, amit még saját magának sem vallott be. Nagy tehetség volt, látnia kellett, mi az igazság. Nyomasztotta őt ez az igazság, és - akarta, nem akarta - behatolt elbeszéléseinek lapjaira.
Ezek Kipling legértékesebb művei. Így írta A dzsungelkönyvét, a 19. század egyik legjobb alkotását. Így írt meg néhány elbeszélést az éhező Indiáról, a trópusi laktanyákban elcsigázott, megkínzott katonák, a Tommy Atkinsek lázadásáról, s végül arról, hogy 'India az az ország, ahol, ha meg akarnak vádolni valakit, minden bizonyíték, beleértve a holttestet is, ötvennégy rúpiáért megvásárolható.' [.]
Kipling élete inkább egy katona vagy egy kém, mintsem író életére emlékeztet. Sokat írt újságokba is, sokáig volt haditudósító. Egész életében járta a világot, a föld minden olyan zugát, amely felé Anglia már kinyújtotta a kezét vagy ki akarja nyújtani.
Kipling harminchét kitűnő művet írt. [.] Egész lényét egy célnak rendelte alá. Még a keze írását is: keményen, olvashatóan írt, olyan betűkkel, amilyenekkel a hadijelentéseket írják.
Óriási hatással volt a világirodalomra." Írta róla a majdnem szintén Nobel-díjas Konsztantyin Pausztovszkij (Jegyzetek a cigarettásdobozon, 1937; ford.: Dalos László), az angol és az orosz birodalom között Ázsiáért zajló Nagy Játszma egyik túlsó oldali szemlélője. Persze, hogy utálta az ellenfelet, a brit imperialista Kiplinget. De ő sem vitatja, hogy bizony tudott írni. Sőt, lenyűgözte őt -a kényes ízlésű és művelt, kiváló írót - a "kardcsörtető" angol tehetsége. Ebből az idézett rövid részletből is jól látható, hogy igen sokat olvasott tőle és róla, nem hagyta nyugodni Kipling kettős személyiségének titka. Alaposan utána nézett a dolgainak. Még a kézírását is felkutatta, hátha abból kap megfejtést a Kipling-rejtélyre.
Nem tudom, hol láthatott Pausztovszkij Kipling-kéziratot vagy másolatot. Nagy valószínűséggel rövid londoni útján ugrott be a British Museum könyvtárába, annyira izgatta a kérdés. (Otthon, Moszkvában aztán nyílván azt kellett az úti jelentésébe írnia, hogy Marx és Lenin kézírására volt égetően kíváncsi.) De hiába hajolt sokdioptriás szemüvegével a katonás kézírás fölé, nem derült ki abból semmi. És nem talált a Libraryben egyetlen ügynöki jelentést sem (még katonásabb kézírással), mely azt bizonyította volna, hogy a mi Kiplingünk nem is az a Kipling. Hanem egy másik. És akkor mind a kettőt - az ügynököt és az írót - külön-külön szépen a helyére tehette volna. Milyen jó lett volna végre megnyugodni!
De nem nyugodhatott meg Pausztovszkij sem, sőt kénytelen volt még nyugtalanabbul csóválni a fejét, és törölgetni a szemüvegét ott a könyvtárban. Mert ha látta Kipling kéziratait, akkor látta a rajzait is. A kéziratok margóin olykor ott láthatók az író hősei, de ott van például a Haliotis gőzhajó kazánjának műszaki rajza (Az ördög és a mély tenger), és ott van a Hawthorne típusú gőzmozdony is, amelyből a 239-es számút az ifjú Ottley hajtotta Ranigandzstól Kalkuttáig (Ifjú Ottley, a bátor tanonc). És ha Pausztovszkij látta ezeket a briliáns vázlatokat, akkor látta, hogy az angol ebben is mennyire tehetséges volt. Mert Kipling kiválóan tudott rajzolni. De mindenekelőtt írni tudott.
És akkor Konsztantyin Pausztovszkij sóhajtott egyet a Libraryben, és fölírta a cigarettásdobozára, hogy Kiplingnek "kimeríthetetlen tehetsége volt", de "tehetségét az angol kard szűk hüvelyébe szorította". Meg hogy "harminchét kitűnő művet írt", és hogy "óriási hatással volt a világirodalomra". Meg egyebet is még, kérdőjelek nélkül, összegzően. Aztán soha többet nem gondolt a két Kiplingre.
*
Novellái közül Szerb Antal a "legerőteljesebbeknek" az indiai tárgyúakat tartotta. (Ilyeneket válogattunk kötetünkbe.) Közöttük is leginkább a Három Testőr ciklusának elbeszéléseit kedvelte, nyílván azért, mert Kipling ezekben vonultatta föl legváltozatosabban a nyelvi leleményeit - az angol tájnyelvtől az angloindiai bakazsargonig. (Hát, ezért nem is fordították le eddig rendesen magyarra. A fordítónak még ránézni is rémes ilyen szövegekre. Van belőle olyan angol szövegközlés az interneten, amelyik csaknem minden sorához ad jegyzetet, s a jegyzetekben is hemzsegnek a kérdőjelek. De valljuk be, hogy a többi Kipling-szöveget is igen nehéz fordítani. Lehet, hogy ez ijesztette el az előző nemzedékeket; egyszerűen meg akarták úszni az izzasztó munkát.)
Szóval, gyakran előtűnő és súlyos világnézeti korlátai ellenére Szerb Antalt is lenyűgözte a szómilliomos Kipling. Regényei között is volt kedvence (Kim, az ördöngös, 1901 - ez valóban a világirodalom egyik legjobb regénye, persze a nyelve is sziporkázó), mégis úgy véli, hogy "Kipling jogcíme a maradandóságra a Jungle Book (1894), ezzel magában áll a nyugati irodalomban." Meg is magyarázza: "Az állatok, amelyek között Mowgli, a kisfiú, gyermekkorát tölti: Baloo, a bölcs medve, Bagheera, a fekete párduc, Kaa, az óriáskígyó, Akela, a magányos farkas, a világirodalom legjobban sikerült állatjai. Tökéletesen olyanok, mint az állatok, és mégis épp olyanok, mint az emberek. Amikor a dzsungel támadásra indul a falu ellen, akkor már mintha csak világnézeti különbség volna emberek és állatok között. Kiplingben az ősi nagy állatmítoszok világa elevenedik fel. [Kipling] minden európainál közelebb van az ősi egységhez, amikor ember és állat még nem vált külön egymástól, az egységhez, amely tovább él az indiai vallásokban." (A világirodalom története, 1962; 801-802. old.)
A dzsungel könyve kétségkívül nagy mű, és nyilvánvaló, hogy ez a Nobel-díj bizottság szavazatait nem kis mértékben befolyásolta. Különös, hogy ennek a műnek a történetei eredetileg nem annyira az ifjúság számára készültek, mint amennyire később ifjúsági olvasmánnyá vált. Kötetünk elbeszéléseinek kontextusában ez azonnal feltűnik, A félelem születése egyáltalán nem látszik mesekönyv-fejezetnek. Sokkal inkább "mintha csak világnézeti különbség volna emberek és állatok között". Ebben a szövegkörnyezetben az is szembetűnőbb, hogy az állatok "tökéletesen olyanok, mint az állatok, és mégis épp olyanok, mint az emberek".
(Egyébként Szerb Antalnak arra is van egy igen találó, szellemes magyarázata, hogy miért vált számos angol regény ún. ifjúságivá. Érdemes idézni, mert Kiplingre is vonatkozik: "A francia írók végzete, hogy a sok nemi vonatkozású részlet miatt pornográfia gyanánt olvassák őket. Az angolok végzete, talán a nemi vonatkozású részletek ritkasága miatt, hogy ifjúsági olvasmánnyá lesznek. Ez lett a sorsa a régebbiek közül Defoe-nak, Swiftnek, Scottnak és Dickensnek, a modernek közül Stevensonnak, Kiplingnek, Conradnak és H. G. Wellsnek." [I. m., 803. old.] Bizony, nagy igazság van ebben!)
*
Hogy Kipling, akinek munkáit az utóbbi évekig alig-alig ismertük, most végre minél teljesebb írói fegyverzetében jelenjen meg előttünk, szélsőségesen különböző tárgyú és szellemű elbeszéléseiből válogattunk. Így kerültek a kötetbe tengerésztörténetei (Az ördög és a mély tenger, Kenyér a vízen, A Vizigót katasztrófája, Akik meghallották a kiáltást), és így kerültek ide például misztikus tárgyú novellái is (Puri Biszarája, Fantomriksa, Szellemviadal).
Csak ezeket az elbeszéléseket olvasva sem lehet szó nélkül hagyni Kipling elképesztő mennyiségű ismeretét az emberi világ és a technikai civilizáció legkülönbözőbb területeiről, és nem mehetünk el szó nélkül ennek a tudásnak a pontossága, minősége mellett sem. Nem hinném, hogy bárki írói versenyre kelhetne vele, amikor a feladat, mondjuk, egy gőzgép szétszerelésének és összeszerelésének a leírása csupán, amit úgy kell teljesíteni, hogy a szétszerelés és az összeszerelés mérnöki pontossággal történjék, és az olvasó közben lerágja mind a tíz körmét. Jobb, ha egy ilyen írói versenyre be se nevez más, ha tudja, hogy Kipling már nevezett. Ennek a feladatnak az elvégzéséhez egyszerre kell zseniális hajógépésznek lenni és zseniális írónak. És amikor mind a két szereplő előállt, és olyan hősiesen végezték el a szerelést, hogy közben a közönség valóban lerágta mind a tíz körmét (Az ördög és a mély tenger), akkor ugyanez a zseniális, józan és tetterős hajógépész valamint ugyanilyen józan és tetterős író szellemhistóriák mesélésébe fog, olyan bámulatos hozzáértéssel, mintha egész életében csak misztikus élményei lettek volna.
Sőt, ezután még mindig ugyanez a józan és tetterős, zseniális hajógépész (valamint a józan, fegyelmezett és katonás jellemű író) szakszerűen és élményszerűen előadják nekünk az ópiumos tudatállapot jellemzőit. És közben mesterien rajzolják elénk az észak-indiai ópiumbarlangok törzsvendégeinek drámai sorsát (A Száz Bánat Kapuja). Nehéz ám ezt utánuk csinálni!
Itt azonban még nincs vége a mutatványoknak. Ebben a kötetben megtanuljuk még Kiplingtől a szénbányászat technológiáját és a váratlanul feltörő bányavíz szivattyúzásának módját (A huszonkettesben), a hídépítés korabeli statikáját (Hídépítők) és a gőzmozdonyok gépészeti megoldásait (Ifjú Ottley, a bátor tanonc), megmutatja az olvasónak, hogy miként lehet pellengérre állítani a teozófiát (Dana Da Küldvénye), bevezet minket a garnizonok romantikájába és a pathánmészárlás mesterfogásaiba (Három Testőr), a misszionáriusok és a katonafeleségek lelki életébe (Dangára ítélete, Kupidó nyilai, A fantomriksa).
És így megy ez tovább, felsorolhatatlanul, végig az egész beláthatatlan terjedelmű kiplingi életműben. Fékezhetetlen, élénk kíváncsisággal fürkészi a világ, az emberi lélek minden zugát, és lát meg minden jellemzőt és égetőt, amit aztán elénk tár. Túl a naturalizmuson, de innen a realizmus hőskorán; romantika nélkül, de mégis romantikus izgalommal hevítve az olvasót; a fene tudja, hogyan is igazán. Irodalom ez mindig, még akkor is, amikor csak skicceket vet a papírra. Kevesen tudták ezt ilyen természetességgel, könnyedséggel, minden póz nélkül csinálni. Ezért is magányos hős; bukott (azaz boldogtalan) pedig azért, mert kissé sötét céljai voltak. Jobb lett volna ha "nem szorítja tehetségét az angol kard szűk hüvelyébe", jobb lett volna, ha örömében ír. Mi is jobban tudnánk örülni neki, nem feszélyezne az elbódulás veszélye.
*
Wystan Hugh Auden, aki kiváló és szigorú elmével mindezt szintén végiggondolta, azt mondja, hogy most már nem kellene neheztelnünk rá, hagyjuk végre Kiplinget nyugodni. Az eltévelyedéseket megbocsátja az idő. Főleg, ha akad valami számításba vehető erény is a megbocsáthatóság mérlegelésénél. Az, mondjuk, hogy tudott írni az író. Mert bizony, nem mindig tud.
Szóval, William Butler Yeats halálára írott versében (In Memory of W. B. Yeats) 1939-ben (három évvel Kipling halála után) azt mondja Auden, hogy
"Time that with this strange exuse
Pardoned Kipling and his views,
And will pardon Paul Claudel,
Pardons him for writing well."

Vagyis Auden szerint a "jól írásért" jár a megbocsátás. Pontosabban, volt egy pillanat, amikor Auden így gondolta. Azután volt egy másik, amikor ezt a strófát határozott mozdulattal kihúzta a versből. Két másikkal együtt, amelyek szintén az idő természetéről tűnődtek. Vajon miért húzta ki ezeket a sorokat? Mire gondolhatott?

Sári László

Nincsenek megjegyzések: