Csuang Ce: A virágzó délvidék igaz könyve

"Csuang Ce a dolgok gyökeréig
hatolt, megértette igaz természetüket,
fölemelkedett a teremtmények
lényegéig és első princípiumáig.
Az ember, aki ezen keresztül megtisztul,
le-rázhatja magáról a földi port s vissza
térhet a titokzatos princípiumig, ennek a
nyugalmába és láthatatlanságába."

( Kuo Hiang, az első kommentátor )

 „A tökéletes embernek nincs énje,
a szellemembernek nincs munkája,
a bölcsnek pedig nincs neve sem.”

Az Olvasó a taoizmus legnagyobb mesterének könyvét kapja a kezébe. Csuang–Ce életéről keveset tudunk. Egy legendás történet szerint nem vállalta a miniszteri hivatalt, mert úgy vélte, a hivatalnok egy felcicomázott áldozati ökör és ő inkább szeret gondtalan szabadságban élni... A szabad élet gyümölcse az Igaz könyv. Az értékek viszonylagosságának gondolata, az erkölcsi normák állandó felülvizsgálata teszi rendkívül korszerűvé, a ma emberéhez szólóvá az ókori bölcseletet.

A TAO

A Tao az a központi fogalom, amelynek legalább megközelítő megértése nélkül a kínai bölcsesség kapuit zárva találjuk magunk előtt. Ez a fogalom nemcsak a kínai szavak sokrétűsége miatt nem adható vissza a sokkal fogalmibb jellegű európai nyelvek bármelyikén, de maguk a Tao bölcsei is hirdetik meghatározhatatlanságát és megnevezhetetlenségét. Lao Ce, a taoizmus atyja, munkáját épp ezzel kezdi (Tao Te King, 1.) : - “amit meg lehet nevezni, az nem az igazi Tao”.

Alapjelentésében benne van az “út” fogalma. Kínai írásjele, amelyet az olvasó a címlapon láthat, három elemből áll: fölül az állás, középen a fej, alul a menés jele különböztethető meg benne.

A Tao lenne tehát az az út, amelyen a mindenség halad, a mindenség létezési módja, iránya és ritmusa. De még ezzel a meghatározással is messze maradunk megértésétől, hiszen nem szabad azt hinnünk, hogy először adva van a Mindenség (ez a fogalom különben alig szerepel a kínai gondolkodásban, amely sokkal inkább Égről és Földről beszél, s aztán ez a mindenség a Tao szerint folytatja létét, hanem - Lao Ce és minden taoista szerint - éppenséggel meg-fordítva: minden a Taoból lesz, a lét ebből a meghatározhatatlanból kel ki, amelyet egyszerűen nemlétnek fognak nevezni, mert hiszen a lét már maga is bizonyos meghatározottságot jelent; a taoista “nemlét” kifejezés nem a lét tagadását, hanem a meghatározott léten innen levést, lételőttiséget jelenti. Minden ebből származik, előtte semmi nincs, a mindenség mintegy a Taoból bomlik ki. A Tao tehát - ismét európai fogalommal élve - az az “ős-Egy”, amelyből az ellentétek és a sokszerűség világa származik, amely ott van, egyedül és változatlanul, örökkévalóan és meghatározatlanul a létező dolgok mögött.

Helytelen volna a Tao-ban emiatt valami misztikus elgondolást látni. Bármilyen kevéssé visszaadható racionális fogalmakban, amelyek a sokszerű világ meghatározására alakultak ki, a Tao sem misztikus, sem elvont fogalom. Ideája a világ ősi és örök egységének közvetlen élményéből született. Hogy a világ egy - s akármiképpen nézzük, az egység, az összefüggő rendszer, a végső homogeneitás mindig letagadhatatlan marad a számunkra adott világban -, ezt fedezték föl a tanizmus születésével körülbelül egy időben a görögök is, - akik az egy “arché”-t, a közös lételvet keresték a sokszerű világban. Ez Hérakleitos logos-a - s volt is fordító (A Rémusat), aki a Tao szót egyszerűen a “logos”-szal akarta visszaadni - ez Parmenides egy -e, ez Anaximandros apeiron-ja és Anaxagoras nous-a. Mind ugyanazt mondják, más-más oldalról pillantva meg a princípiumot, amely a hérakleitosi örök változó és ellentét-gazdag világ mögött mégis csak parmenidesien egy és változatlan - ha másban nem, abban, hogy változatlanul változó -, és amely annyira innen van minden meghatározott egyedi alakon, hogy Anaximandros csak “a meghatározatlan”-nak tudja nevezni és amely végül is a világ benső rendjét, értelmét, anaxagorasi nous-át jelenti. Mindez a legpontosabban áll a Taora is, amelyről éppúgy hirdetik, hogy meghatározatlan, éppúgy, hogy a legnagyobb értelem és rend, éppúgy, hogy változatlan és egy s másrészt minden változás és ellentét forrása: hiszen a változó világ, amelyet a kínaiak leginkább a váltakozó évszakokkal szeretnek szimbolizálni, a Tao-ból szárinazik, az ellen-tétek egymásból bomlanak ki (Lao Ce, 2, 40,- Yin Fu King: “Az élet a halál gyökere, a halál az élet gyökere”) és egy-más nélkül meg sem állnak. Az út követhető visszafelé is: mert míg minden ellentét a Tao egységéből hajt ki, másrészt az ellentétek csak együtt adják ki az egész Tao-t (Lao Ce, 6. - Yi King III. függelék). A kínaiak ősi dualizmusa, amely a Yang és Yin princípiumokban nyert pregnáns kifejezést - a Yang a fény, a nyár, a dél, a nappal, a meleg, az élet, az ég, a férfiasság, csúnya modern szóval: a pozitív princípium, a Yin a sötét, a tél, az észak, az éj, a hideg, a halál, a föld, a nőiesség negatív princípiuma -, tökéletesen megfér tehát a Taoval, amelyből Yin és Yang származnak s amelyet csak együttesen alkotnak [1].

Mindebben tehát semmi absztrakció nincs, mindehhez semmiféle papírszagú gondolati erőfeszítés nem vezet: az örök változás, alakulás és az örök állandóság, a sokszerűség és, a lényegi egység, minden egyszerűen maga a világ, úgy, ahogyan ezt bárki bármikor átélheti, sőt ahogy ezt mindenki szüntelenül éli is.

Igaz azonban, hogy az egységre való óriási történeti rádöbbenés és maga az a tény, hogy élmény, mégpedig sorsdöntő és termékeny élmény lett abból, ami voltaképpen a legtermészetesebb és legmindennapibb tapasztalat lehetne, jelentős és mély lélektani előfeltételeket sejtet, mind a kínai, mind az európai gondolkodás megszületése mögött.

Az egységre akkor kell, sőt nyilvánvalóan csak akkor lehet ily fölfedezésszerűen ráakadni, amikor az egység el-veszett a szem elől. Ez pedig - mindkét tájon egyaránt és még időben is egyszerre - akkor következik be, amikor az ember - ez a Sophokles szavai szerint legdöbbenetesebb dolog a világon -, elindult az egyedi lét útján, tudata révén mintegy saját világot konstruált magának, saját törvényeket állított föl, egyéni szempontjait és érdekeit követte, egyéni igényeit akarta érvényesíteni s ezzel messze kiszakadt a mindenség valamennyi többi dolga és lénye közül. Az embernek ez a kiszakadása a lét egységéből - amelynek álma az aranykor, vagy a Paradicsom mítoszában jár majd vissza -, a világ minden nagy mitológiájának, egyúttal pedig a filozófia kezdetének egyik legdöntőbb és legdrámaibb témája. A visszatérés-vágy a mindenség egységéhez, az embernek, ennek az ős-elhagyatottnak, ennek a kitett gyermeknek a honvágya és otthonkeresése: minden emberi és szellemi tevékenység legősibb rugója.

A kínai és a görög filozófia első két és egymástól elválaszthatatlan tette: fölfedezni a lét egységét és hirdetni annak szükségességét, hogy az ember ebbe az egységbe tartozzék. Hérakleitos a logos-szerinti életet, Phytagoras a harmóniát hirdeti - Kínában megszületik a taoizmus. Kína egyébként sokkal a tanizmus előtt és egyáltalában a filozófiai tudatosodás előtt éli már ezt az ősélményt a világ egyetemes rendjéhez való simulás szükségességét. Ez a kínai vallás lényege. A kínai vallás - hogy ismét és szándékoltan európai analógiát helyezzünk előtérbe - e tekintetben a legmesszebbmenő hasonlóságot mutatja föl a római vallással. Egyikben sincs meg a nagy mítosz-alkotó népek plasztikus látásmódot megengedő distanciája a világegyetemmel szemben: mindkettő a természetbe ágyazott emberi létből indul ki, erre épül fel. A világ változatos életében bizonyos rend nyilvánul meg; mint az agrárnépeket, a kínait és a rómait egyaránt a föld életének rendje ragadja meg, az évszakok és napszakok váltakozása, termés és hervadás, keletkezés és pusztulás ritmusa, hideg és meleg, fény és sötét egyensúlya. Ehhez a természeti rendhez kell az embernek igazodnia - s látni fogjuk, hogy kínai és római egyaránt az állam keretein belül, az állam irányításával tesz erre szüntelen kísérletet, nehogy a természet rendjében zavar álljon be; ha ez mégis megtörténik, helyre kell állítani - kiengesztelő szertartásokkal -, a pax deorum-ot, a kozmikus és ezen belül az emberi egyensúlyállapotot.

A filozófia sohasem mond lényegileg újat, nem is ez a célja. A filozófia csupán tudatosít egy helyzetet, amelyet nem tudatos formában gyakran már előtte is fölismert az ember. A taoizmusban (és, mint látni fogjuk, a konfucianizmusban is) az ősi kínai vallás alapélménye nyert tudatos alapot. A taoizmus hirdeti a visszatérést a világ egyénfölötti rendjéhez. Az ember azzal, hogy csupán saját magára van tekintettel, szem elől veszti a világrendet, pedig csak ezen belül lehet tökéletes és egyúttal boldog.

A Tao szerinti élet felé vezető út tehát az egyéni törekvések feladásában áll. Egyéniségünk az a szűk és merev korlát, amely nem enged minket a határtalan világmindenséggel harmonizálni. Egyéniségünk kiszab számunkra bizonyos kereteket, érzékeink és értelmünk, érzéseink és szellemünk számára kijelöl egy bizonyos meghatározott területet és irányt, mint a szemellenző a ló számára. Ez az egyéni élet, a mindenség tág Létével szemben, korcs és természetellenes; egyéni törekvéseink ütköznek a kozmikus lét törekvésmentes, sima harmóniájával.

A Tao követője tehát mindenekelőtt megpróbál magáról lehántani mindent, ami benne pusztán egyéni. S minthogy az egyéniség elsősorban egy bizonyos törekvésirányt jelent, a Tao követőjének első életszabálya: semmije sem törekedni, mindent hagyni menni a maga útján, tartózkodni a szándékolt és célszerű beavatkozástól: minden cél lényegénél fogva egyoldalú, minden akarati aktus erőszak természetünk teljességén. Természetünk teljessége, avagy természetes tulajdonságaink teljessége: ez a szó, mely csak jól-rosszul adja vissza a kínai kifejezést, gyakran fordul elő a Csuang Ce-szövegben (Wilhelm “élet”-tel, mások “erény”-nyel próbálják fordítani) s ez az, ami az emberileg elérhető legmagasabb fok. Ugyanezt mondja másutt Csuang Ce “égi természetünk”-nek, szemben azzal, ami az “emberi” bennünk: s hogy itt mennyire nem szabad valami misztikus fogalmat keresni, azt Csuang Ce frappánsan triviális példája bizonyítja: az ökörben és lóban az “égi természet” az, hogy például négylábúak, míg “emberi” bennük az, hogy igát vonnak.

A törekvéstől való tartózkodás;’ a nem-cselekvés (vu-vei) lehetővé teszi aztán a többi korlátozd momentum kikapcsolását: ilyenek a szempontok, elméletek, a ragaszkodás az élethez, vagy bármely javához - legyen ez tárgy, vagy személy -, a félelem és így tovább. Mindezek levetkőzésével jut az ember ahhoz az állapothoz, amelyet a Taoizmus - mint a buddhizmus is - ürességnek nevez. A tökéletes ember üres, mint a falon vágott ablakrés, - mégis tőle kap fényt az egész szoba. Mert ami az ürességet betölti, az többé nem a pszicho-fizikai egyéniség bármely meghatározott, tehát korlátolt terméke, hanem a kozmikus lét üteme és bősége: a Tao.

Ezt az azonosulást a mindenséggel megint nem szabad valami misztikus követelménynek, vagy lehetőségnek fölfogni, bár - mint látni fogjuk, a tanizmusból később széles út nyílt a misztika felé, sőt magának Lao Ce-nak és Csuang Ce-nak is van egy-egy misztikusra hangolt fejezete. Hiszen az egyéníségt6l és az akarattól való megszabadulás útja ez is lehet: Indiában és Tibetben éppen ezt az utat ragadták meg kezdettől fogva: a lemondás, a szigorú aszkézis, a jóga útját, a fokozatos és tudatos kikapcsolódás útját. Csuang Ce maga is híve a böjtnek és magánynak, a meditációnak és koncentrációnak. De a kínai szellem páratlan életderűje mégsem ebben a módszerben talál magára s ismeretes, hogy a buddhizmus mily szelíd, laza és égiesen derűs alakban jut el majd Kínába, ahol az ősvallás, a tanizmus és a konfucianizmus egyenlőképpen termékeny talajt készített elő számára. Csuang Ce a legtermészetesebb útnak a Tao felé egyszerűen az “elfeledkezést” tart-ja. Szereti a tökéletes embert a létükbe teljesen belefeledkezett nemes állatokhoz, a vágtató paripához és a vadászkutyához hasonlítani. A Sárga Föld urának elveszett “sötétszín gyöngyét” - legyen ez a boldogság vagy a tökéletesség, a bölcsesség vagy a Tao szimbóluma - nem tudja visszahozni sem a Tudás, sem az Éleslátás, sem az Éleselméjűség; ekkor küldi ki a nagy uralkodó az Elfeledkezést s íme, csodálatos, épp az elfeledkezés akad rá az elveszett kincsre.

A mindenről elfeledkezett, céltalan, törekvéstelen, harmonikus élet - ez a Tao szerinti élet, amely lényegében semmi egyéb, mint az, amelyet a nap, a hold, a föld, az állatok, a virágok élnek, melyik - melyik a maga módján és a maga eszközeivel s az ember is követheti ezt, hiszen végül is a napnak fénye van, a virágoknak illatuk s az embernek szelleme....

Csuang Ce nem riad attól sem vissza, hogy a boldog kor embereit így jellemezze: “megtömték szájukat eledellel és boldogok voltak”. De ez csak extrém hangsúlyozása a természetességnek. Az igazi szép példát a Tao szerinti életre Csuang Ce nem itt adja s nem is azokban a fejezetekben, amelyek a magasrendű taoista bölcs alakját állítják elénk, aki szavak nélkül tanít, azaz puszta létével sugározza magából a Taot, - hanem ott, ahol egy - egy egyszerű emberről, egy szakácsról, fafaragóról mesél, akik tisztán csak azzal, hogy egyek lettek a természet rendjével, munkájukban is tökéleteset alkotnak. A természet rendjének intuitív ismeretével a szakács .könnyen tájékozódik a feldarabolandó ökör izületei és csontjai közt, - akárcsak a Bergson által említett darázs, amely pontosan a hét ideggócpontnál szúrja meg az áldozatát, anélkül, hogy anatómiát tanult volna; a fafaragó pedig annyira látja a fa természetes vonalait s a fában már adott isteni mű lehetőségét, hogy neki is - akárcsak Michelangelonak a márványról - éppen csak le kell fejtenie a feleslegeset s a mű ott áll készen. A szakács és a taoista bölcs között nincs értékbeli különbség: mindkettő tökéletesen azonosul a Tao-val. A Sárga Föld ura kétszer földig hajol a lópásztor-gyerek előtt is, amikor ráismer ennek természetes bölcsességére.

A tökéletességnek - akár a görög filozófia szerint - a kínai szerint is boldogság a velejárója és ismérve. Boldogság és tisztaság; - Lao Ce, mint Jézus Krisztus is, a gyermeket helyezi ideálul az ember elé. A tanizmus bölcsei boldogok - a keleti művészet a kövérség és mosoly evidens ősszimbólumaival ábrázolja majd a bölcs boldogságot és Csuang Ce legmegkapóbb szimbolikus alakja, az ősköd, végeláthatatlan bölcsességében “ugrándozik, mint egy madár és hasát verdesi”.

A Meghatározatlanban, vagyis minden egyéni determinációtól mentesen élni, ez a taoista ideál; a “nemlét”-ben “kószálni”, “pihenni és elfeledkezni” ez az a létforma, amelyet nemcsak bölcs, de bárki is elérhet, ha nem törekszik egy vagy több valamire, nem akar semmit, nem ragaszkodik semmihez: a Meghatározatlan akkor hal meg - az egeik legfrappánsabb Csuang Ce mesében -, amikor rajta is megfúrják azokat a lyukakat, amelyek révén az ember érintkezik az érzéki világgal.

Érthető, ha az ilyen alapokra épült; taoista történetszemlélet nem evolúcionisztikus, hanem éppen ellenkezőleg, a dekadenciát ismeri fel az emberiség fejlődésében. Kezdetben, a tudatosodás előtt, volt a boldogság és tökéletesség. A kínaiak aranykor-leírásai szinte motívumszerűen megfelelnek a görög-római aranykor-leírásoknak és a mediterrán Paradicsom-elképzeléseknek. A teremtmények egymással elvegyülve élnek, minden, ami van, magától van, nincsenek törvények, nincs korai halál. Az ember szakad csak ki ebből a paradicsomi teljességből, amikor tudatra ébred: ekkor jönnek a törvények. Ekkor jön egyáltalában az erkölcs, mert amíg nem voltak egyéni törekvések, gyermeki tisztaság jellemezte az embert. Az erkölcs megszületése - mint már Lao Ce látta -, a rossz megszületését is jelenti. Csuang Ce odáig megy, hogy a bölcseket vádolja az emberiség elerkölcstelenedéséért.

A jelen kor rossz, a világ végzetesen letért a Tao útjáról. A bölcs még azt is tudja, hogy ezen az 6 szavai nem segíthetnek. Az emberiségnek ebben a vaskorában nem lehet egyebet tenni, mint magunkban helyreállítani a rendet és - nem törődni a többiekkel...

Rudyard Kipling: A gondolkodó bika - Válogatott elbeszélések

Kipling minden témában otthon van, és minden hangszeren játszik. Ráadásul virtuóz „zenész“. Írásainak változatossága és minősége lenyűgöző. Ha valaki az utóbbi években követte regényeinek és elbeszéléseinek magyar nyelvű megjelenéseit, már tudja jól, hogy miért kapta a Nobel-díjat.
Magyar olvasóit először A dzsungel könyvének történeteivel kápráztatta el, még 1899-ben jelent meg első fordítása, azóta sem tudja letenni az ifjúság. Ezt követte – több mint száz évvel! – a legjobb Kipling-regény, a Kim, az ördöngös (Kelet Kiadó, 2008) óriási sikere, majd ennek nyomán az elbeszélések (Indiai történetek, A Száz Bánat Kapuja, Aki király akart lenni) felfedezése, és köztük még egy regényé, A fény kialsziké. És most itt van – jó magyar fordításban – ez az újabb elbeszéléskötet, mely a novella-válogatások talán legjelentősebb darabja..
A gondolkodó bika olyan írásokat gyűjt egybe, amelyekben Kipling minden emberi és írói értéke megjelenik. Finom érzékenysége és jártassága a drámai helyzetek ábrázolásában (Lövészárkok Madonnája, Régi emberünk, Mrs. Bathurst), otthonossága a lírában (Az istenek áldása nélkül), érdeklődése a lélekben lappangó misztikum iránt (Az út vége), éles látása és józansága a művészi, a tudományos és a teológiai gondolkodás kérdéseit érintve (Allah szeme), de megjelenik ebben a kötetben Kipling alapos bibliai műveltsége is (Az antiókhiai templom, Emberi módon), ismét bizonyítja elmélyült „állatlélektani“ ismereteit (A gondolkodó bika, Élete asszonya), és jókat mulat az ember kicsinyes érzésein és viselkedésén, a tökéletlen emberi viszonyokon (Hasonlóság, A tévedés, Fertőtlenítő, Namgé Dula, A falu, mely megszavazta, hogy lapos a Föld). És mindezt, amit itt felsoroltunk, zseniális könnyedséggel és pontossággal írja meg, gondolkodtatóan és szórakoztatóan. .
Nem véletlen, hogy angol nyelvterületen több mint száz éve ott vannak a művei a könyvesboltokban, s az angolok többsége ma is őt tartja legnagyobb írójának..
Akit száz évvel művei megírása után is nagy írónak tart a közönsége, az nem akárki az irodalomban..
Kár lenne a magyar olvasónak lemaradnia róla.

Sári László

A könyvet a Kelet Kiadó az Alexandra Könyvesház Panoráma termében mutatja be, 2010. november 17-én, este 19 órakor.

Stein Aurél: Indiából Kínába / Nagy Sándor nyomában Indiába

Stein Aurél, az 1943-ban elhunyt Kelet-kutató és régész angol nyelvű könyveit évtizedenként adják ki újra meg újra Angliában és Indiában, nemrég elkészültek az első kínai fordítások is, csak hazájában volt mostoha sorsú szerző hosszú évtizedekig. A Palatinus Kiadó 2007-ben - Felföldi Szabolcs, szegedi régész-történész gondozásában elkezdte az adósság törlesztését, sorban jelentetve meg a szenzációs utazások krónikáit. Elsőként a Homokba temetett városok látott napvilágot, aztán a Romvárosok Ázsia sivatagjaiban. Most két munkája olvasható egy kötetben. Az egyik, az Indiából Kínába. Harmadik utam Belső-Ázsiába először 1923-ban jelent meg. A másik mű Stein fölfedező szenvedélyének talán legszebb és legizgalmasabb tanúbizonysága: a kutató több kisebb-nagyobb expedíciót is szervezett északnyugat indiai területekre, hogy Nagy Sándor nevezetes hadjáratának útvonalát rekonstruálja. Ezeknek az utaknak az összegzéseként született a Nagy Sándor nyomában Indiába.

A könyv megjelenése alkalmából érdemes idézni Halász Gyula 1922-ben a Nyugat c. folyóirat 22. számában megjelent írását, amiben a hatvan éves Stein Aurélt köszöntötte:

A hatodik világrész fölfedezése és a sarkok meghódítása után közelget az idõ, amikor a terra incognita végleg eltûnik - a térképekrõl. A tengereket leigáztuk, a levegõeget keresztül-kasul szántjuk immár: diadalmas elõnyomulásában nem állítják meg az embert sem a sarkvidék dermesztõ viharai, sem a sivatagok szomjas homokja, vagy az örökhófedte hegyóriások világokat elválasztó láncolatai.

És mégis! Ki gyõzné bejárni a Szaharát, vagy a Takla-Makán sivatagot olyan apróra, hogy ne maradjon kikutatatlan egy talpalatnyi hely?!

A lakatlan sivatagokat valójában még ma sem ismerjük. Elenyészõ kicsiny az a terület, amelyen a sivatag vándora végigfuttatja tekintetét egy-egy bucka tetejébõl, a homokbuckáknak ahhoz a tengeréhez, amelyet nem látott még emberi szem.

Stein Aurél, minden korok legnagyobb és legkitartóbb sivatagi vándora, írja egy levelében:

«A romokban heverõ emberi lakóhelyek, kihalt fák, elhagyott csatornák és az õsi telepek másegyéb nyomait fürkészve a Takla-Makán, vagy a szélvájta Lop-nór sivatag homokba temetett telepeinek buckái között: ismét és ismét elfogott a vágy, vajha áttekinthetném a térszínt megfelelõ magasságból. A gondolat, hogy sárkány-repülõt kellene magammal vinnem és azzal szállanom föl, erõsen kísértésbe ejtett 1906-8. évi utazásomban... semmi kétség, hogy a repülõgép segítsége nagyon lecsökkentené az archeológiai munka elé tornyosuló akadályokat Kínai-Turkesztán elriasztó sivatagjaiban...»

A szállítás legyõzhetetlen nehézségei nem engedték, hogy ötletének megvalósítására gondolhasson harmadik expedícióján. Szerencsére Stein Aurél gyalogszerrel is mindig és mindenütt ráakadt a keresett romhelyekre. Az archeológus ösztön biztos iránytûjén kívül a tudományos ismeretek bonyolult szellemi gépezete és ítéletének tévedhetetlen logikája vezette lépteit, akár az évezredes kínai fal el-eltûnõ omladékait, akár valamely szentély csaknem észrevehetetlen maradványait nyomozta az álnok sivatagban. Mintha csak valami jószellem irányítaná végtelen vándorlásai közben: találékonysága, türelme és bölcsessége mindig rábukkan a kellõ pillanatban arra a «hiányzó láncszemre», amely nemcsak a térben, de az idõben - a korok megítélésében - biztosan útbaigazítja. Amikor ráadásul a puszta véletlen is segítségére jön, a lyukas zsákokból Krisztus korában elpotyogatott õsi kínai pénzek alakjában, vagy más fantasztikus módokon: elbeszélését olvasva szinte Jules Verne-i regényben érezzük magunkat.

Egy angol ismertetõje jegyezte meg Stein Aurél útleírásairól, hogy az olvasó nem vonhatja ki magát az átélés bûvölete alól. Útitársaivá szegõdünk és követjük õk, «az orientalista kutatók Odüsszeusz-át» a Hindu-kus szélsöpörte havasi hágóin, a Tárrím-medence mosolygó, küszködõ oázisvárosain keresztül a sivatag téli magányába.

Kísérõi, hindu topográfusok, tevehajcsárok és «kincskeresõk», mûvelt és tapintatos kínai titkár s a mandarinok egész sora a nagyhatalmú tao-táj-tól le a szerény kis ta-lao-jé-ig - mindez a sok érdekes, kedves és furcsa ember, akikkel hosszú vándorutunkban találkozunk: személyes jó ismerõseinkké válik és szinte barátokként veszünk tõlük búcsút.

Honnan ez a közvetlenség, az élménynek ez a gyönyörködtetõ illúziója? Az utazó egyéniségének varázsában kell keresnünk a feleletet. És még valamiben: az író és az ember szuggeráló õszinteségében. Lelki finomsága, a mindent megértésbõl táplálkozó méltányossága és tapintata minden teremtett lelket lebilincsel, aki csak közelébe jut: a kásgari angol fõkonzultól le az utolsó teherhordó hegylakóig. Ilyen vezetés mellett gyönyörûség járni a világot. A regényben is sietünk hõst választani magunknak, akivel átéljük a cselekvényt; úti kalandba még szívdobogtatóbb élmény elmerülnünk - egyszerûen útitársnak szegõdünk a hõs mellé (aki mi magunk vagyunk), és rábízzuk magunkat bölcs és jóságos vezérletére. Az útleírás egy darab önéletrajz. És nincsen regény, amely megragadóbb lehetne az önéletrajznál, amely - igaz.

*

Aki Stein Aurél életrajzát akarná megírni, félszázezer kilométerre terjedõ utazásról és egy könyvtárt megtöltõ csodálatos könyvrõl kellene beszámolnia. Stein Aurél életét csak Stein Aurél munkái mondhatnák el méltóképpen. Ha ma, amikor ez a páratlanul tevékeny élet elérkezett a hatvanadik év [*] fordulójához, néhány életrajzi adat egybefûzésére vállalkozom, érzem, hogy ez a kísérlet alig lehet egyéb puszta felsorolásnál. Tudományos munkájának a megméréséhez, jelentõségének a méltatásához hiányoznak a súlyok az én mérlegemben.

Ezekben a sorokban éppen csak rámutatni szeretnék arra a nyílegyenes útra, amelyre Stein Aurél csodálatraméltó céltudatossággal már gyermekifjú korában reá lépett, s amely út Budapestrõl Németországon, Anglián és Indián át Ázsia szívébe - és a nemzetközi hírnév magasságaiba vezet.

Stein Aurél 1862. november 26-án született Budapesten. Korán árvaságra jutva, testvérbátyja vette atyai gondjaiba. Máig hálás szívvel emlékezik meg róla, hogy boldogult bátyja 1873-ban a drezdai Kreuz-Schulé-be, ebbe az õsrégi, kitûnõ gimnáziumba küldötte. Az ott negyedfél éven át folytatott kemény munka edzette meg a filológiai tanulmányokra és ébresztette föl érdeklõdését a földrajzi és történelmi kutatás iránt. A németen kívül angolul és franciául is ott tanult meg tökéletesen.

A középiskola két felsõ osztályát a budapesti ágostai evangélikus fõgimnáziumban végezte. Kiváló tanárok tanítottak ott akkoriban - mint Bõhm, Elischer, Frõhlich, Lehr és Schultz - akik kevéssel utóbb majd mindnyájan egyetemi tanszékre jutottak. Bizonyára meglephette ezeket a derék tanárokat, amikor kiderült, hogy nagy jövõjû tanítványuk - a szanszkrit nyelv és az összehasonlító nyelvészet terén búvárkodik a Magyar Tudományos Akadémia komoly könyvtártermeiben.

Tizenhét éves sem volt még, amikor beiratkozott a bécsi egyetemre. Két félévet tölt ott (1879-80); a harmadikat már Lipcsében végzi. Az indiai és iráni (perzsa) nyelvek legrégibb irodalmi emlékei iránt rohamosan növekvõ érdeklõdése a tübingeni egyetemre csábítja, ahol az indológia egyik legkiválóbb mûvelõje és a zoroaszteri vallás emlékeinek elmélyedõ búvára: Rudolf von Roth professzor elõadásait hallgatja, s mellette marad azután is, hogy 1883 tavaszán megszerzi a bölcsészettudományi doktori diplomát.

A rákövetkezõ években (1884-5) tíz hónapot szentel Oxfordban és Londonban fõleg ó-perzsa irodalmi és régészeti kutatásoknak.

Egyetemi tanulmányainak német és angol földön való folytatása részben a magyar közoktatásügyi minisztérium évrõl-évre megújított állami ösztöndíjának köszönhetõ. Trefort Ágoston, a miniszter, meleg érdeklõdéssel kíséri tudományos pályafutását és Szász Károly református püspök is jóakaró szószólója ezekben a sorsdöntõ években. Nyaranta, a nagy szünidõkben sok buzdítást merít hazai földön Vámbéry Ármin és Goldziher Ignác útmutatásaiból.

Következik az önkéntesi esztendõ, a Ludovika Akadémián, azon az egyéves tanfolyamon (1885-6), amelyet akkor szerveztek elsõ ízben Budapesten. Jó szerencséje úgy akarta, hogy ott is jó tanárai legyenek. Horváth Jenõ, a késõbbi tábornok, és a korán elhunyt Kuess utász-százados, aki a «tereptan»-t tanította, bizonyára büszkeséggel hallottak késõbb tanítványuk nagyszerû fölfedezõ útjairól - mint ahogy a tanítvány is maiglan hálásan emlékezik vissza a Ludovika Akadémián szerzett gyakorlati és elméleti kiképeztetésre - a terepfelvételben.

1886 végén tartja elsõ elõadását a bécsi nemzetközi orientalista kongresszuson. Onnan Londonba megy és kézirati kutatásokkal foglalkozik a British Museumban. Ekkor jelenik meg tanulmánya az ind-szkíta érmek vésetein található zoroaszteri istenségekrõl. Akkoriban villan meg agyában, hogy a helyszínen, India földjén folytassa búvárlatait. Osztrák-magyar Lloyd hajón 1887. decemberében száll partra Bombayban és alig tölt néhány hetet Indiában a párszi hagyományok tanulmányozásával, amikor 1888. februárjában meghívást kap a lahore-i Punjab University keleti kollégiumának igazgató-tanári állásába. Egyidejûleg kinevezik az egyetemi hivatal igazgatójává. Ez a kettõs hivatala, amely adminisztratív teendõkön felül az egyetemi vizsgák irányítására és vezetésére is kiterjedt, majdnem minden idejét és erejét leköti hosszú idõre. De nyári szünidejét már az elsõ évben Kashmir hegyei között tölti és már akkor megkezdi annak a kézirati és régészeti anyagnak a gyûjtését, amely fáradságos évek múltával lehetõvé tette a kashmiri királyok krónikája (a Rájataranginí) szanszkrit eredetijének kritikai kiadását (Bombay, 1892), késõbb pedig angol fordítását és a történelmi, régészeti, numizmatikai és topográfiai adatok összességére kiterjedõ magyarázatát (1900).

1890-ben a Punjab Salt Range-ben megállapítja Simhapura romhelyet és érdekes maradványokat fedez fel egy híres Dzsaina-szentély romjai között.

1893-ban kiadja a kabuli uralkodók történetérõl írott tanulmányát (Zur Geschichte der Shahis von Kabul. Stuttgart.) A következõ évben megjelenik a kashmiri maharadzsa szanszkrit kéziratgyûjteményének (kb. 5000 darab) 430 lapra terjedõ kritikai katalógusa, amelyen már 1890 óta dolgozik bennszülött tudósokkal.

Búvárlatai és régészeti utazgatásai közben mélyreható ismereteket szerez a helyszínén Kashmir történeti földrajzában. Egymás után jelennek meg (1895-6) idevágó tanulmányai: Ancient Topography of the Pir Pantsal Route. - The Castle of Lahara. - Ou-king's Account of Kashmir.

1897-ben tartja meg székfoglaló elõadását a Magyar Tudományos Akadémián, (amely kültagjává választotta): az India északnyugati határszélein az indo-szkíta uralom ideje óta uralkodó török eredetû dinasztiák történetérõl és etnikai vonatkozásairól.

Két évvel késõbb jelenik meg összefoglaló mûve Kashmir történeti földrajzáról: Memoir of Maps Illustrating the Ancient Geography of Kashmir. Ehhez fogható részletes és pontos történeti térképek máig sincsenek India egyetlen más részébõl.

A Szvat-völgy elfoglalásával járó hadmûveletek lehetõvé tették, hogy a harcoló csapatokhoz csatlakozva ellátogasson az Indusztól nyugatra elterülõ rejtelmes földre, amelynek romba dõlt buddhista szentélyein oly meglepõ a görög-római mûvészeti stílus behatása.

A tirhai hadjárat (1897-8) vége felé a hódító csapatokkal szeli át Buner területét, amely földön odáig nem fordult meg európai utazó. És itt bocsássa meg nekem a tudós kutató - aki ezeket a sorokat csak megjelenése után fogja olvasni - ha följegyzem ide, amit Vámbérytól hallottam a buneri hadjárattal kapcsolatban. Vámbéry kb. ezt mondotta: «Kevesen tudják, hogy Stein Aurél, aki tudományos célból csatlakozott a hadjárathoz, vitézségével is igen-igen kitüntette magát a buneri hadjáratban. A csapatok parancsnoka, Deane õrnagy, nagy elismeréssel és lelkes dicsérettel emlékezett meg róla». A hadjárat során végzett archeológiai kutatások eredményeit is kiadta jelentésében: Report on an Archaeological Tour with the Buner Field Force.

1899 tavaszán Stein Aurél a calcuttai mohamedán egyetem (Madrasah) igazgatói székét foglalja el. Ettõl az idõtõl fogva angol állampolgár. Ebbe az idõbe esik régészeti utazása a buddhizmus szentföldjére, South Bihar-ba - az egykori Magadhá-ba - ahol Hszüen-Cang-nak, a nagy kínai zarándoknak a nyomait követi a Buddhának szentelt õsrégi helyek romjai között.

Calcuttából Szikkimbe is ellátogatott, «ebbe a furcsa féltibeti hegyes-völgyes országba, ahol az igazi alpi tájképek között föl-fölbukkan a forró égövi növényzet pazar bujasága».

«Akármerre jártam azonban» - írja ekkoriban - «mindenütt csak ûzött a gondolat, hogy a Himalája mögé is el kell látogatnom».

Stein Aurél figyelme 1897-ben terelõdött rá elsõ ízben Belsõ-Ázsia homoksivatagjaira, amelyek késõbb az õ speciális «vadászterületeivé» váltak. Akkoriban történt, hogy Dutreuil de Rhins francia utazónak (akit a tibetiek 1894-ben megöltek a Hoang-ho forrásvidékén), hátrahagyott iratai között régi nyírfakéregre írt kézirat-töredékekre bukkantak. Ezek a csaknem 2000 éves buddhista szövegû, indiai nyelvû rejtélyes írásemlékek Khotan vidékérõl úgynevezett «kincskeresõk» útján jutottak el India és Európa mûgyûjteményeibe.

Stein Aurél rögtön fölismerte a leletek rendkívüli jelentõségét és elhatározta, hogy a helyszínén, a Takla-Makán sivatagban rendszeres ásatásokat fog végezni.

1898. nyarán nyújtotta be kutató útjának tervezetét az indiai kormányhoz. Lord Curzon, az akkori alkirály, meleg érdeklõdése egyengette az útját a terv jóváhagyásának: Stein Aurélt az indiai kormány «on special duty» egy esztendõ tartamára kiküldötte Kínai-Turkesztánba. Kapott pediglen expedíciója fedezésére 9000 rúpiát, ami akkor pontosan 14 400 magyar koronának felelt meg. Csekélyebb összeggel jelentékenyebb utazást alig tettek valaha. Az út tizennégy hónapra nyúlt és a pénz elég lett mégis. Rendszeres térképezõ munkájára segítségül egy kitûnõ hindu topográfust vitt magával.

A mûszerek beszerzésére és kísérõjének útiköltségeire 2000 rúpiát (3200 koronát) szavazott meg az indiai topográfiai hivatal. (A tizenkét óriási ládára szaporodott mûemlék és régiséggyûjtemény, amely az Álai hegyláncon és Orosz-Turkesztánon át szerencsésen megérkezett a British Museum pincéibe, pusztán anyagi értékben is sokszorosan meghálálta az expedíció szinte megfoghatatlanul szerény költségeit.)

1900. május 29-én este Stein Aurél «kis csónakflottillája elsiklott India Velencéjének (Srinagar-nak) hét õsrégi hídja alatt és megindult lefelé a Dzselam sötét folyamán». Harmadnapra pedig tizenhat lóból álló karavánja útra kelt a Hindu-kus keleti láncain és a Kara-koram-on átvivõ havasi hágók felé. A Muz-tágh-ata («A jéghegyek atyja») lejtõjérõl letekintve 6100 méter magasságból, a völgyek és hegyláncok végeszakadatlan sorai azzal a bûvölettel hatottak reá, mintha csakugyan «a világ tetejének» a végtelenségében lebegne.

A Pamír kínai oldalán leereszkedve, a Gez szorosain és a «kilenc hágón» át július 29-én megérkezik Kásgarba, Kínai-Turkesztán fõvárosába. A két hónapos küzdelmes vándorút után az angol fõkonzul - Macartney - vendégszeretõ hajlékában azt a boldog káprázatot élvezte, mint ha angol otthonban volna, messze-messze Ázsia szívétõl.

Kásgarban szereli fel jókora tevekaravánját (tevéibõl soha egy sem hullott el) és szeptember 4-én elindult a Takla-Makán sivatag déli szegélyén egymást követõ oázis-városokon át Khotanba. A tél beálltáig, amely az egyedül lehetséges idõ a sivatagi kutatásokra, a K'un-lun havasi régióiban kikutatja a Jurung-kás folyó forrásait és háromszögelési felvételeit kapcsolatba hozza az Indiai topográfiai hivatal fölvételeivel.

November közepén újra Khotanban találjuk.

Sivatagi ásatásait Dandán-oilik-kal kezdi meg. Kifaggatja a kincskeresõket, beszél azokkal a tevevadászokkal, akik Sven Hedint kísérték el a sivatagba, és megállapítja, hogy Hedin «Takla-Makán városa» azonos Dandán-oilik-kal. Ásatásai ezen a helyen sok régi szanszkrit és kínai íráselemeket vetnek felszínre, de akad közöttük egy, amelyiknek a nyelve ismeretlen. A buddhista szobrászat és festészet érdekes maradványai tanúskodnak az indiai mûveltség messze behatolásáról kelet felé.

Níján túl, messze benn a sivatagban, ásója nyomán százával kerülnek napfényre õsi indiai kéziratok. A fára és bõrre írt írásemlékek eredete visszanyúlik a Kr. u-i harmadik századba. Megfejtésük új távlatokat nyit a belsõ-ázsiai civilizáció homályos korszakaiba. A mûvészi emlékek, házi eszközök nagy sokasága beszédesen illusztrálja a messze keleti és nyugati kultúrák keveredését a rég letûnt századokban. Klasszikus pecsétlenyomatok és egyéb leletek tanúskodnak a klasszikus mûvészet térfoglalásáról ezeken a területeken, a görög birodalmat Pekingtõl elválasztó roppant távolság fele útján.

Más romhelyeken nevezetes õsi kínai és tibeti kéziratok jutalmazták kitartó fáradozásait. A nagy Ravak sztúpa romjaiból kikerült õsi szobrászati emlékek stílusa tisztára rávallott az India északnyugati határán egykor virágzott gandhárai görög-buddhista mûvészet közel rokonságára.

Ásatásainak befejeztével tavasszal újabb nyolc napot tölt Khotanban. Ezt az utolsó ott-tartózkodását felhasználja egy érdekes «félig régészeti, félig bûnügyi nyomozásra».

A sivatagi kutatások tömérdek tapasztalata bizonyossággá érlelte régi gyanúját, hogy a Khotanból Calcutta, London, Párizs és Pétervár gyûjteményeibe elkerült «ismeretlen betûs kéziratok» nem lehetnek valódiak. Nyomról-nyomra haladva sikerül lelepleznie egy hírhedt khotani kincskeresõt. Kívánságára a ravasz fickót elõkerítik valahonnan; megkezdõdik a kihallgatás. A turpisság kiderül. Iszlám Ákhún a sivatagi «kincskeresés» fáradságos és bizonytalan módja helyett jobbnak látta a másolás mesterségéhez folyamodni. Eleinte nagy gonddal másolgatta a kéziratokat betûrõl-betûre. Hamarosan ráeszmélt azonban, hogy hiszen ez fölösleges túlbuzgóság. Ettõl fogva özönével találta ki a saját külön «ismeretlen betû»-jét, meglepõ változatosságban. Amikor ezt is nehézkesnek találta, áttért a hamisítványok sokszorosítására, fametszetek útján. Még arról se feledkezett meg, hogy a kész régi könyv lapjait tele szórja finom homokkal. Egész okiratgyárat alapított.

Stein Aurél fölfedezése egyszer s mindenkorra véget vetett ennek a különös iparnak. «Nagy hatással volt reá» - írja Stein Aurél - «mikor a kezeírását olyan tökéletes képmásban látta megörökítve Hoernle tudományos jelentésének fénynyomatain. Hát, még ha látta volna azokat a pompás szattyánbõr-köteteket, tele az õ nyomtatványaival, Európa legnagyobb könyvtárában!»

1901. május elsején Stein Aurél megkezdte hazatérõ útját nyugat felé. Szomorúságot érzett, hogy el kell hagynia ezt a bûvös országot; nehéz szívvel vett búcsút hûséges segítõtársaitól. Tizenketted napra megnyílik ismét elõtte a Csíní-bágh kapuja - Macartney-ék rezidenciája a turkesztáni fõvárosban. Kásgarban újra csomagolja régészeti zsákmányát, amely tizenkét óriási ládában teszi meg az utat fölbontatlanul Oroszországon át a British Museum pincéjébe.

Karavánját feloszlatja, hindu kísérõjét a topográfiai eredményekkel a régi úton küldi vissza Indiába. Õ maga pontosan Srinagarból való útra kelésének évfordulóján hagyja el Kásgart. Tizenegyed napra eléri Andidzsánt, a transzkaspi vasút végállomását. Szamarkandon, Bakun, Krakkón és Berlinen át július 2-án megérkezik az angol fõvárosba.

Gyûjteményeinek rendezése közben a British Museum pincehelyiségeiben, vágyva gondol vissza «a sivatag fenséges szabadságába és hangtalan csendességébe».

Indiába visszatérve a pandzsábi iskolák felügyelõjévé nevezik ki. 1902. májusában újból hajóra száll, hogy Angliában megkezdje eredményeinek feldolgozását.

Ezek az eredmények nemcsak jelentékenyek, de sokfélék és messze elágazók.

Az orientalisták hamburgi nemzetközi kongresszusa 1902. szeptemberben memorandumban mond köszönetet az indiai alkirálynak és az indiai kormánynak az orientalista tudomány és kutatás ügyének felkarolásáért és meleg szavakban fejezi ki nagyrabecsülését az elért «rendkívül nagyfontosságú eredményekért». A kongresszus reméli, hogy «az indiai kormány dr. Stein jelenlegi kiküldetésének a szükséghez képest való meghosszabbításával lehetõvé fogja tenni és megkönnyíteni az utazás eredményeinek teljes kidolgozását és közzétételét» és hogy «az archeológiai kutatás a jövõben sem lesz megfosztva dr. Stein speciális tapasztalatától és tudásától, amely jelentékenyen megkönnyítheti a további kutatásokat». Végül India érdekében kívánatosnak mondja a kongresszus, hogy Stein Aurél újabb kutatásokkal megbízassék.

Stein Aurél 1903. végén hazatér Indiába, hogy elfoglalja kettõs hivatalát; fõtanfelügyelõ volt ekkor és egyúttal az északnyugati határtartomány és Baludzsisztán régészeti felügyelõje.

1903-ban adja ki az expedíció történetét (Sand-buried Ruins of Khotan), amely öt évvel késõbb magyar fordításban is napvilágot lát (Homokba temetett városok). A londoni földrajzi társaság 1904-ben a Black Grant-tel, az angol Ázsia-társaság a Campbell emlékére alapított aranyéremmel, a bajor akadémia a Hardy-díjjal jutalmazza tudományos érdemeit.

Az expedíció régészeti, földrajzi és nyelvészeti eredményeit magában foglaló két hatalmas kötet (Ancient Khotan) 1907-ben kerül ki sajtó alól az oxfordi egyetemi nyomdában. A földrajzi eredmények illusztrációi külön albumot töltenek meg: Mountain Panoramas from the Kuen-lun and Pamirs (1908).

Stein Aurél úttörõ ásatásai a Takla-Makán sivatagban elõször tárták fel teljes mértékben a Kínai-Turkesztán oázisaiban egykor virágzott õsrégi kultúra nagy történelmi érdekességét, amely kultúra az indiai, kínai és klasszikus mûvelõdés gyökereirõl hajtott ki.

A leletek roppant tömege meglepõ világot vetett rá, hogy mily rendkívül ép állapotban õrzi meg az ázsiai sivatag homokja és Egyiptoméval vetekedõ száraz éghajlata egy letûnt civilizáció legapróbb emlékeit.

Ha nem vetett is felszínre ez a föld az egyiptomi leletekhez hasonlatos megdöbbentõ arányú építészeti emlékeket, nem kevésbé sokatmondók és csodálatraméltók ezek a maradványok, mert oly tájékokról valók, amelyen legerõsebb volt valamikor India, Kína és a klasszikus Nyugat vérkeringésének lüktetése.

1904 õszén terjesztette be Stein Aurél az indiai kormányhoz második belsõ-ázsiai utazásának tervezetét. Addig is, amíg annak jóváhagyása megérkezett, hivatalos útjain az indiai-afganisztáni határszélen és Baludzsisztánban, alkalma nyílt messze terjedõ archeológiai és történelmi földrajzi kutatásokra. 1904. õszén kockázatos útra vállalkozott a Buner és az Indus között elterülõ forrongó törzsi területeken keresztül, amelyeken európai utazó nem fordult meg elõtte.

Az indiai kormány Stein Aurélt 1905. október elején fölmentette hivatalos teendõi alól, hogy zavartalanul készíthesse elõ második nagy belsõ-ázsiai utazását, amely légvonalban is jó másfélezer kilométerrel messzebb vezérelte õt kelet felé, túl a kínai falon, be egészen a tulajdonképpi Kína nyugati vidékeire.

A 36 000 rúpiára (akkor 57 600 koronára) elõirányzott költség négytized részét a British Museum, a többit India kormánya vállalta magára. (Az expedíció befejeztével a kiadások 12 000 rúpiával túlnõtték az elõirányzatot.) Két bennszülött indiai topográfust vitt magával segítségül.

Tizenkét öszvérbõl álló karavánja 1906. április 28-án kanyarodott ki a Csakdara-erõd kapuján, a Szvat folyó völgyében. Õ maga is nyeregbe szállt.

«Utazásom nemcsak messze földre vezetett, hanem vissza régmúlt idõkbe is. Valósággal stílszerû volt tehát, hogy azokban a völgyekben kezdjük meg vándorlásunkat, amelyekben több mint két ezredéve Nagy Sándor seregei jártak».

Stein Aurél útleírásaiban gyakoriak az ilyen történelmi párhuzamok. Történelmi érzéke és tudása lépten-nyomon bámulatba ejt. De ugyanígy meglep földrajzi, néprajzi és antropológiai ismereteinek el nem apadó bõsége. Szinte rejtélyes ez a sokoldalúsága. Jártassága a rokontudományok széles mezõin nem sekélyesíti el tudását, ellenkezõleg elmélyíti. Az ismeretek sok-sok termékenyítõ ága a tudás mély folyamában egyesül benne. Nem is lehet nagy tudós, akinek az érdeklõdése nem keres messze távlatokat, akinek a szemeit elvakítja a napfény - a napfény, amely mint az igazi tudomány, szabadon ömlik el a mi egész nagyszerû és kicsiny világunkon.

Figyelmét még archeológiai kutatásai közben sem nyeli el a sivatag terméketlen homokja - szeme és szíve egyaránt fogékony az élõk és a holtak világa iránt. Nem is lehet nagy utazó, aki érzéketlen tud maradni a körülötte lüktetõ élet csodái és borzalmai iránt - lett légyen ez az élet emberi, állati vagy növényi élet, vagy akár a sziklát hömpölygetõ patak, völgyeket kivájó gleccser, futóhomokot kergetõ szél éltetõ és pusztító élete.

Stein Aurél kegyelete a múlt iránt - az élõknek szól: az egykor élteknek, akik az õ szemében máig sem haltak meg, mert hiszen õ emlékezik rájuk.

*

Az indiai és afganisztáni határszélrõl az Oxus forrásvidékére vivõ útja közben alkalma nyílt Stein Aurélnak a helyszínén tanulmányozni Szvat, Dír, Csitrál és Masztúdzs történelmének és néprajzának számos kérdését és világosságot deríteni egy a Hannibáli hadjáratra emlékeztetõ nyolcadik századbeli kínai expedíció útvonalára a Pamírokon és a Hindu-kus-on keresztül. Habíb-ullah, Afganisztán királya, szabad átvonulást engedett neki Vakhánon és az afgán Pamírokon keresztül.

Kásgarban ismét Macartney fõkonzul vendége (június 8-23). Annak az ajánlatára fogadja meg Csiang-szu-jeh-et kínai titkárául, akinek készséges szolgálatairól és tudományos segédkezésérõl annyi melegséggel emlékezik meg Stein Aurél.

Kásgarból Járkandon át, és a K'un-lun tövében elhaladva Khotanba megy. Onnan a nyár folyamán kutatóútra indul a K'un-lun térképezetlen magas öveibe, majd pedig a Khotan körüli eddig nem ismert romhelyeket kutatja át.

A modern élet iránt fogékony szemmel figyeli meg a kiszáradás jelenségét és magyarázza az emberi települések ide-oda vándorlását.

Októberben a níjai romhelyen váratlanul gazdag írásemlékekre bukkan. Azon a tájon, ahol az Endere folyó belevész a homokba, eléri az 1901-ben bejárt terület keleti határát. Rendületlenül vándorol tovább Csarcsan-on, Vás-sahri-n át Csarklikba azon az õsrégi útvonalon, amelyen valósággal semmi sem változott, amióta Hszüan-cang és Marco Polo jártak rajta.

Csarklik az utolsó jelentékenyebb lakott hely a futóhomok, só borította agyag és kavics óriási pusztaságában; amely a Lop-nórt és a Tárím végsõ mocsarait körülveszi.

Közvetlen célja az az õsi telep, amelyet Sven Hedin fedezett fel a Lop-nórtól északra elterülõ víztelen sivatagban. Útja közben, a szélvájta pusztaságban tömérdek kõkorszakbeli emlékre bukkan. A romhelyrõl megállapítja, hogy azonos az õsrégi Loulan-nal, vagy Lop-várossal, a kínaiak San-san-jával.

Miran romjaiból tibeti írásemlékek között törött runik írástöredékek kerülnek napvilágra.

1907 februárjában és márciusában átszeli a Lop-sivatagot északkelet felé Marco Polo ösvényén haladva. Rábukkan egy rég elfeledett kínai határfalra, amelyet több mint kétezer éve építettek a kínaiak a hunok betörései ellen.

Harmadfél hónapon keresztül ugyanennyi száz kilométer hosszúsában nyomozza ki az õsi fal vonalát, õrtoronyról õrtoronyra haladva. Megtalálja a híres Jadeit-kaput.

A tun-huang-i «Ezer Buddha barlangjai»-ban, amelyekre Lóczy Lajos hívta fel a figyelmét, a kéziratok, freskók, szobrok, selymek, selyemfestmények, szövöttesek és még megbecsülhetetlen régészeti és mûvészeti emlékek olyan kincsesbányájára bukkan Stein Aurél, amely egyedül áll az archeológiai kutatások történetében. A befalazott könyvtárt s mind e kincseket õrzõ taoista pappal való diplomáciai tárgyalásai nemcsak Stein Aurél úti elbeszélésének, hanem a régészeti irodalomnak legregényesebb fejezete.

Júniusban tovább vándorol az An-hszi oázisba, ellátogat a Tízezer Buddha barlangtemplomaihoz a Nan-san tövében. A rá következõ hónapban a Nan-san kopár hegyei mentén folytatja útját a középkori kínai fal jól ismert nyugati kapujához. A Nan-san havasi öveiben végzett térképezõ munka után az õsi országúton halad tovább Kan-csou-n át Szu-csou-ba, ott visszafordul, keresztül vándorol a Pei-san sivatagon és kikutatja Hámi és Turfán emlékeit.

A második télen vakmerõen átvág a Takla-Makán sivatagon és újra fölkeresi a kara-dong-i romokat és Khotan egyéb romhelyeit.

1908. tavaszán Ak-szu-n, Ucs-turfán-on és a T'ien-san-tól délre emelkedõ térképezetlen hegyláncokon át visszatér a turkesztáni fõvárosba.

Kásgarból most egészen új úton, a K'un-lun ki nem kutatott vidékein, Tibet északnyugati elriasztó platóján keresztül igyekszik át az indiai oldalra. Ezek közben éri a súlyos baleset: lábujjai lefagynak. Hetekig tartó mondhatatlan szenvedés után megérkezik Leh-be, ott egy misszionárius «orvos», jobb lábának minden ujját leoperálja. Csak hónapokkal késõbb, amikor Londonba vivõ útján partra lép Velencében, érzi elõször, hogy - fog õ még hegyet mászni valamikor! (Úgy is lett - tanúság erre harmadik, még nagyobb ázsiai utazása).

Gyalog, lóháton, teveháton és jakháton több mint tizenhatezer kilométeres távolságot járt be Stein Aurél második expedíciójának harminc hónapja alatt.

Amiként úttörõ fölfedezéseinek egyetemes jelentõsége túlszárnyal Ázsia földjén, a nyomukban megmozduló nemzetközi elismerés hullámai is túlcsaptak az óvilág határain.

A Pennsylvaniai egyetem a legjelentékenyebb régészeti ásatásokra kitûzött Drexel-aranyéremmel és diplomával fejezte ki elismerését a leghivatottabb szakbeli tudósok döntése alapján. A francia Académie des Inscriptions a Julien-díjat, a Magyar Földrajzi Társaság aranyérmet és legutóbb (1922) a Lóczy-emlékérmet adományozta neki.

A londoni földrajzi társaság legelõkelõbb rendjelével, amit fölfedezõ utazó kaphat, a Founder's Gold Medal-lel tüntette ki. Ezt a kitüntetést õ elõtte olyan kutatók kapták, mint Livingstone, Speke, Stanley, Yule, Nansen és Scott. Tiszteleti tagja egész sereg földrajzi társaságnak, így a római, párizsi, antwerpeni, frankfurti, bécsi és budapesti társaságnak; volt választmányi tagja a londoni földrajzi társaságnak. Az Alpine Club kevés számú tiszteleti tagjai sorába választotta.

Az õsrégi oxfordi és cambridgei egyetem tiszteleti doktorává avatta. Az angol király, mint India császára, 1912-ben az indiai alkirály egyenes ajánlatára az Indian Empire rend Knight Commander-évé nevezte ki. Ettõl fogva honfitársunk nevét így írják az angolok: Sir Aurel Stein, K.C.I.E. Legutóbb (1921) az angol tud. akadémia (The British Academy) rendes tagjává választotta.

A kitüntetések hosszú sorából ennyi az, aminek a híre eljutott hozzánk, az utazó szülõföldjére.

Az indiai kormány huszonhét havi szabadságot biztosított neki Angliában, hogy gyûjteményei közelében kezdhesse meg azt a munkát, amelynek végleges eredményei jóval harmadik nagy útja befejezése után jelenhettek csak meg öt csodálatos kötetben, ezen a címen: Serindia.

A könyv jelentõségére, méreteire, gazdag tartalmára és - drágaságára (bolti ára ma 150000 korona) talán mindennél jellemzõbb az a cím, amelyet magyar ismertetõje adott a róla írott cikknek: Látogatás egy könyvnél. Egyetlen példány van belõle Magyarországon: a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában.

*

Ha a Serindiá-t és az Ezer Buddha barlangjairól kiadott díszmunkát (The Thousand Buddhas, London 1921) meg kell látogatni, még többel tartozunk Stein Aurél útleírásának (Desert Cathay) [*] . Ezt a könyvet el kell olvasni. Valamennyi mûve egyformán jellemzõ tudományos lelkiismeretességére, írójok lelkéhez ez a könyve visz legközelebb.

A Romvárosok utolsó mondata sejteti már, hogy az utazó újabb útra készül Ázsia belsejébe. A feladat, amelynek megoldását maga elé tûzte, nem egy ember, de egy emberöltõ erejét kimerítené. Stein Aurél magas célkitûzése, lebírhatatlan energiája, rajongó odaadása egy másik lelkes magyart juttatnak eszünkbe, akirõl õ maga így emlékezik meg egy kegyeletes írásában: «Kashmiri kedves alpesi tanyámról letekintve a másfélezer méterrel lejjebb kanyargó Szind folyó zöldellõ völgyére, mily gyakran ráterelõdnek gondolataim a szegény magyar vándorra, aki 1822-ben... itt haladt el a Nyugati Tibet fõhelyére, Leh városába vivõ útjában!»

Ez a nemes férfiú, aki «hivatva lett volna, hogy száz esztendõvel megelõzze» az õ régészeti munkásságát - Kõrösi Csoma Sándor.

Az idõk még nem értek meg reá, hogy «igazolják Csoma álmait és felderítse ami emléket a Takla-Makán és a körülötte eltemetett romvárosok rejtegetnek azokból a régmúlt korokból; amelyek tanúi voltak az indo-szkíták, hunok, hefthaliták, turkok és mongolok egymást követõ vándorlásainak Közép-Ázsián keresztül nyugat felé».

Amikor ezeket a sorokat - Stein Aurélnak Csoma életírójáról írt emlékbeszédét [*] - Szily Kálmán fölolvasta a Magyar Tudományos Akadémiában, szerzõjük messze benn járt megint Ázsia szívében.

Stein Aurél harmadik belsõ-ázsiai fölfedezõ útja (1913-1916) még hatalmasabb területet ölel fel, mint akár az elsõ, akár a második utazás. Keleten jóval túlkerül a Csendes-óceán vízválasztóján, hazatérõben pedig Perzsián vándorol keresztül.

De nemcsak a bejárt és térképezett terület meg a beutazott útvonal (18000 km) tekintetében magaslik ki ez az újabb expedíció. A hazahozott régészeti kincsek mennyisége is majd hogy nem kétszerese az elõzõ vállalkozás tudományos zsákmányának. Az elsõ expedícióról tizenkét ládával, a másodikról kilencvenhat s a legutóbbi expedícióról száznyolcvankét láda rakománnyal tért haza.

«Stein Aurél az õ szokott módján önmagát elhomályosítva tért vissza harmadik expedíciójából».

A hazahozott régészeti, mûvészeti és irodalmi emlékek tudományos jelentõsége ma még át sem tekinthetõ. Földolgozásuk évekre munkát fog még adni a szakbeli tudósok egész gárdájának. Egyelõre be kell érnünk a kutató rövidre fogott úti elbeszélésével, amely a közel napokban jelenik meg, [*] s amely elé ezeket a sorokat bevezetõnek szánta a kis könyv fordítója. Be kell érnünk vele annál is inkább, mert legújabb utazásának olyan apró részletekig menõ leírásáról, aminõ a Sand-buried Ruins of Khotan vagy a Ruins of Desert Cathay, végleg lemondott a kutató.

Ha már szó esett újból ezekrõl a klasszikus útleírásokról, tartozom vele, hogy megörökítsek itt egy epizódot, amely jellemzõ világot vet szerzõjük önmagához szigorú, tudományos alaposságára. A könyvek magyar fordítása oly idõkben készült, amikor írójuk messze benn járt Ázsia hegyeiben és sivatagjaiban. A kefelevonatok átnézésérõl tehát szó sem lehetett. A fordító azonban kötelességének érezte, hogy legalább a könyvek címéhez megkapja a szerzõ jóváhagyását. Megindult a levelezés. Egyre másra hozta a posta a leveleket «a világ tetejérõl», a Góbi sivatagból, a Lopnór mellõl. Lassan-lassan sikerült megtörni a szerzõt, hogy belenyugodjék ezekbe a címekbe: Homokba temetett városok. - Romvárosok Ázsia sivatagjaiban. Eleinte hallani sem akart városokról és romvárosokról. Félt tõle, hogy az olvasó csalódást fog érezni, mert hát az õ futóhomokból kiásott romhelyei, szentélyei, erõdjei és lakóházai nem olyan «szenzációsak», mint amilyet talán vár tõlük a laikus képzelet. A lassú elmállásnak kitett szélvájta romok nincsenek olyan ép állapotban, mint a hirtelen elpusztult Pompei képzelet-izgató utcasorai, de még a telepek nagysága is jóval szerényebb.

Az igazság valahol középütt van a romok és városok között. Az angol címben romokról van szó. Végül is meg kellett ígérnem legalább annyit, hogy a fõmunka címében a Romvárosok szót kisebb betûvel szedjük, és az Ázsia sivatagjaiban szavakat nagyobb betûvel.

De bár mégoly apró betûvel írjuk: Stein Aurél romvárosai éppoly sokatmondó és nagyjelentõségû emlékei a rég letûnt korok mûvelõdésének, mint akár Egyiptom, akár Babilon, akár az aztékok és inkák birodalmának emlékei. Stein Aurél, akárcsak azok a türelmes él leleményes kutatók, akik az õsi Egyiptomot - alig száz esztendeje! - föltámasztották halottaiból: egy egész új világot fedezett föl a tudomány számára. Új világot - nem a térben, hanem az idõben. Ha a történelem, keresztszelvénye a koroknak, mint ahogy az évgyûrû a fa múltjáról regél: Stein Aurél kutatásai nem csupán egy újabb évgyûrûvel vittek beljebb bennünket az emberiség õskorának ismeretébe, hanem valósággal az õsi családfa egy nem is sejtett izmos ágát ásták ki az évezredek és a feledés homályából. Az ág, úgy lehet kevésbé gazdag lombozatú, mint amelyek Athénben, Rómában avagy a Nílus partján bontakoztak ki és borultak virágba, de éppen olyan mélyre nyújtja le gyökereit, mert hiszen a gyökere maga az emberiség.



[*] A rideg számok ennyit mondanak. Mi, akik 1920 õszén láttuk õt Budapesten, negyven évesnek néztük. Egészséges, ragyogó arcszíne, sûrû, alig-alig ezüstözõdõ haja, fürge járása (lábujjak nélkül!!!), de mindenekfelett élénk, csillogó szeme rendíthetetlen fiatalságra vall. Két másik nagy utazóra emlékezem. Az egyik Sven Hedin, a másik Commander Evans, Scott útitársa. Hedin egyenesen a Transzhimalájából, Evans a délsarki fennsíkról érkezett haza és - semmi nyoma rajtuk viharnak, szenvedésnek. Gondolkodóba ejt a dolog: vajon ok-e ez az elpusztíthatatlan fiatalság (hogy ti. azokból válnak nagy utazók, akikben megvan ez a tulajdonság), vagy okozat? Avagy mind a kettõ?!

Csögyam Trungpa: Sambhala

A harcos szent ösvénye

A harcos szent ösvénye mint ősi tradíció a világ számos kulturális és vallási hagyományában megtalálható. A szent harcos nem az erőszak és az agresszió, hanem a nyugalom, a bátorság és az önismeret ösvényein járva fedezi fel az emberi lét alapvető jóságát és sugározza szét ezt a jóságot a világba, hozzáférhetővé téve a többi ember számára is.
A tibeti kultúrában Sambhalának nevezik e hagyományt, amelynek követői közé tartozott a múlt század nagy buddhista mestere, Csögyam Trungpa is. 1984-ben írt, mára klasszikussá vált könyvében mély átéléssel, közérthető stílusban, lépésről lépésre vezeti végig az olvasót a harcosi út állomásain.
„A Sambhala-tanítások alapvető mondanivalója szerint az emberi életből hétköznapi körülmények között is a lehető legtöbbet kell kihozni, és ez lehetséges. Ezen a világon, a jelenlegi helyzetben jó és értelmes emberi életet teremthetünk magunknak, amivel másoknak is a szolgálatára lehetünk. Ebben áll valódi gazdagságunk.”



Részlet a könyvből:

1. fejezet: A megvilágosodott társadalom megteremtése.

Tibetben, mint megannyi más ázsiai országban, fennmaradt egy réges-régi királyságról szóló különös legenda. Eszerint itt ringott a jelenlegi ázsiai társadalmak kultúrájának és műveltségének bölcsője. A királyságot bölcs és jóságos uralkodók kormányozták, lakói pedig békességben és jólétben éltek. Minden polgára jólelkű és művelt volt, ezért az ország igazi mintatársadalom volt. Ezt az államot Sambhalának hívták.
[...]
Természetesen könnyű elvetni Sambhalát mint bármiféle történelmi alapot nélkülöző mítoszt. Ugyanakkor tekinthetjük e legendát valami másnak is: az emberben mélyen benne gyökerező vágy kifejeződésének, amely a teljesség elérésére irányul. A buddhista tanítók körében fenn is maradt az a hagyomány, amely Sambhalát nem külső helynek tekinti, hanem a minden emberi lényben benne rejlő éberség és józanság színterének, illetve lelőhelyének. Ebből a szempontból nem is lényeges eldöntenünk, hogy Sambhala történelmi tény-e, avagy feltételezés. Inkább vegyünk példát arról a megvilágosodott társadalomról, amelyet jelképez.
Az elmúlt hét év során sorozatban adtam „Sambhala-tanítást”, s eközben Sambhala Királyságot mint jelképet a világi megvilágosodás jellegének érzékeltetésére használtam. „Világi” alatt azt értem, hogy mind saját személyes létünket, mind a többiek életét megnemesíthetjük, megtisztíthatjuk, bármiféle vallás követése nélkül. Jóllehet a Sambhala-hagyomány a buddhista vallási hagyományban meglévő józanságból és gyengédségből táplálkozik, ugyanakkor attól független szellemi alappal bír, ami nem más, mint a közvetlen és egyszerű szembesülés saját emberi mivoltunkkal. A világ jelenlegi állapotában, amikor az emberiségnek annyi problémával kell szembenéznie, igen fontos, hogy megtaláljuk azokat az egyszerű, vallásos-ideológiai elfogultságtól mentes módszereket, amelyek leginkább alkalmasak arra, hogy megértsük önmagunkat, s hogy amit megértettünk, megosszuk másokkal is. A Sambhala-tanítások ilyen kísérlet jegyében fogantak, hogy megteremtsük az egészséges létezés feltételeit mind önmagunk, mind mások számára.
A világ jelenlegi helyzete mindnyájunkat mélységes aggodalommal tölt el. A nukleáris katasztrófa és az atomháború fenyegetése, a világszerte súlyosbodó szegénység és gazdasági csőd, társadalmi és politikai zűrzavar, az emberek között tapasztalt mindenféle lelki rendellenesség csüggedéssel tölt el bennünket. A világban teljes a káosz. A Sambhala-tanítások azon a feltevésen alapulnak, hogy létezik egy olyan alapvető emberi bölcsesség, amely képes segíteni a világon. Ez a bölcsesség nem valamely egyedi kultúra vagy vallás sajátja, s nem is kizárólag Keletről vagy Nyugatról jön. Hagyománya különböző kultúrákban és korokban számos formában megjelent a történelem során: a harcosi hagyomány.
Harcosnak lenni nem azt jelenti, hogy háborút viselünk mások ellen. Az erőszak a bajaink okozója, nem pedig a megoldása. A „harcos” szó itt a tibeti dpa’-bo megfelelője, melynek jelentése: „bátornak lenni”. A harcosi hagyomány tehát az emberi bátorság hagyományát, avagy a félelemmentesség hagyományát jelenti. Az észak-amerikai indiánok is rendelkeztek ilyen tradícióval, akárcsak a dél-amerikai indiánok. A japán szamuráj eszményében szintúgy a harcosi bölcsesség hagyománya élt, de ugyanez a szellem megtalálható a középkori keresztény lovagi kultúrában is. A nyugati keresztény világban Artúr király a harcosi hagyomány egyik legendás alakja, a Bibliában szereplő nagy királyok pedig – mint például Dávid király – olyan harcosok, akik a zsidó és a keresztény hagyomány közös hősei. Bolygónkon tehát e kiváló hősiesség hagyományának számos kiváló példáját találhatjuk.
A harcos bátorságának kulcsa, s egyben Sambhala hagyományának első alapelve: nem félni önmagunktól. Ez a bátorság alapvető meghatározása. Sambhala hagyománya arra tanít bennünket, hogy mindazon óriási problémák ellenére, amelyekkel a világ ma küszködik, megengedhetjük magunknak, hogy hősiesek, ugyanakkor szelídek legyünk. Sambhala az önzés ellentéte. Ha félünk önmagunktól és mindazoktól a látszólagos fenyegetésektől, amelyeket a világ számunkra képvisel, borzasztóan önzővé válunk. Fel akarjuk építeni a saját fészkünket, a mi kis kuckónkat, ahol magunk lehetünk, és ahol biztonságban élhetünk.
Pedig ennél sokkal bátrabbak is lehetnénk. Másra is kellene gondolnunk, nemcsak a mi kis otthonunkra, nemcsak a mi kandallónkban ropogó tűzre. Másra is oda kellene figyelnünk, nemcsak arra, hogy a gyermekeink reggel időben elmenjenek az iskolába, mi pedig a munkahelyünkre. Igyekezzünk gondolkodni azon, miként segíthetnénk ezen a világon. Ha mi nem segítünk, senki sem fog! Rajtunk a sor! A másokon való segítés ugyanakkor nem azt jelenti, hogy lemondunk a saját életünkről. Ahhoz, hogy segíthessünk másokon, nem kell a helyi polgármesteri vagy az államelnöki posztra pályáznunk, hanem a közvetlen környezetünkön, a rokonainkon és a barátainkon is elkezdhetjük. Sőt legjobb, ha mindjárt önmagunkon kezdjük. A legfontosabb azt észrevenni, hogy sohasem vagyunk szolgálaton kívül. Sosem lazíthatunk, mert a világnak szüksége van a segítségünkre.
Mindannyiunk közös feladata, hogy a világon segítsünk, de ha megpróbáljuk ráerőltetni a saját elképzeléseinket vagy a segítségünket másokra, azzal csak tovább fokozzuk a zűrzavart. Sokaknak megvan az elméletük arról, hogy a világnak mire van szüksége. Egyesek úgy gondolják, a világon csak a kommunizmus segítene. Mások szerint a világnak demokrácia kell. Egyesek szerint a tudományos technológia meg fogja menteni a világot, mások viszont úgy vélik, ugyanez a technológia tönkreteszi a világot. A Sambhala-tanításoknak nem az a céljuk, hogy a világot megnyerjék valami újabb elméletnek. E bölcsesség kimondja: ahhoz, hogy mások számára megvilágosodott társadalmat teremthessünk, fel kell fedeznünk önmagunkban, hogy mit adhatunk a világnak. Ezért először is meg kell vizsgálnunk a saját tapasztalásunkat, hogy lássuk, van-e benne olyan érték, ami a hasznunkra válhat.
Ha hajlandók vagyunk arra, hogy elfogultság nélkül közelítsük meg a saját tapasztalatunkat, észre fogjuk venni, hogy minden gondunk és zavarodottságunk ellenére, minden lelki és érzelmi hullámzásunk közepette van valami alapvetően jó abban, hogy emberek vagyunk. Ha nem tudjuk felfedezni a jóság ezen alapját önmagunkban, semmi reményünk sem lehet arra, hogy javítsunk mások életkörülményein. Ha egyszerűen csak nyomorult és szerencsétlen lények vagyunk, akkor hogyan tudnánk elképzelni – hát még megvalósítani – egy eszményi emberi társadalmat?
Az igazi jóság felfedezése abból adódik, hogy méltányoljuk a legegyszerűbb tapasztalatainkat. Nem arról van szó, hogy milyen jó húszmilliót nyerni a lottón, végre lediplomázni a főiskolán vagy új lakást venni, hanem arról, hogy alapvetően milyen jó élni! Ez pedig nem attól függ, hogy mennyire sikerül elérnünk a célkitűzéseinket és kielégítenünk a vágyainkat. Állandóan érzékeljük egy-egy pillanatra ezt az alapvető jóságot, de csak mintegy a szemünk sarkából, mert nem méltányoljuk eléggé. Amikor szép, élénk színt látunk, saját jóságunknak vagyunk szemtanúi, amely velünk született. Amikor szép hangot hallunk, saját alapvető jóságunkat halljuk. Amikor kilépünk a zuhany alól, tisztának és üdének érezzük magunkat, ha pedig kilépünk a fülledt szobából, örülünk a friss levegő hirtelen fuvallatának. Ezek talán a másodperc törtrésze alatt játszódnak le bennünk, de az ilyen egyszerű tapasztalatokban érhetjük tetten életünk alapvető jóságát. Lépten-nyomon részünk van ezekben, de általában semmibe vesszük őket, mert túl hétköznapinak vagy egyszerűen véletlennek tűnnek. A Sambhala-hagyomány szerint azonban érdemes odafigyelnünk ezekre a pillanatokra, mert ilyenkor tárul fel előttünk életünk erőszakmentessége és frissessége, az alapvető jóság.
Minden emberi lény alapvető természete e szennyezetlen és zavartalan jóság. Ebben a jóságban sok-sok gyengédség és öröm lakozik. Mivel emberek vagyunk, képesek vagyunk szeretni. Meg tudjuk simogatni a másikat egy gyengéd érintéssel, meg tudjuk csókolni lágyan, megértően. Tudunk örülni annak, ami szép. Meg tudjuk becsülni azt, ami a legjobb ezen a világon. Méltányolni tudjuk a világ élénkségét: a sárga sárgaságát, a piros pirosságát, a kék kékségét, a lila lilaságát. Tapasztalásunk valós. Ha a sárga sárga, mondhatjuk-e, hogy piros, ha nem tetszik a sárgasága? Meghazudtolnánk a valóságot. Ha süt a nap, vissza tudjuk-e utasítani; mondhatjuk-e, hogy borzasztó ez a napsütés? Tényleg, mondhatunk ilyet? Ha szikrázóan süt a nap, vagy lágyan hull a hó, örülünk neki, és méltányoljuk. És ha méltányoljuk a valóságot, akkor az hat ránk. Talán korán kell felkelnünk reggel, és csak pár órát aludtunk, de ha kinézünk az ablakon, és látjuk a napsütést, az felvidít bennünket. Levertségünkből is kigyógyíthatjuk önmagunkat, ha észrevesszük, hogy a világunk alapvetően jó.
Az, hogy a világ jó, nem valamiféle önkényes megállapítás, hanem tény, mert tapasztaljuk. Képesek vagyunk arra, hogy a világunkat egészségesen és természetes egyszerűséggel, valóságos közvetlenséggel tapasztaljuk, mert alapvető természetünkhöz hozzátartozik, hogy minden léthelyzetben megtaláljuk ezt a jóságot. Emberi méltóságunk és lelkületünk a fénylő kék ég ragyogására van hangolódva, a zöld mezők üdeségére, a fák és a hegyek szépségére. Olyan kapcsolat fűz bennünket a valósághoz, mely képes arra, hogy felébresszen és alapvető jó érzéssel töltsön el minket. Sambhala hagyománya arra szólít fel bennünket, hogy hangolódjunk rá erre a képességünkre, hogy fel tudjunk ébredni, és vegyük észre, hogy a jóság velünk is megtörténhet. Sőt tulajdonképpen már történik is.

( forrás: http://www.ursuslibris.hu )


Csögyam Trungpa – az érem két oldala

Sambhala kötet végére nem tettük be az eredeti kiadásban szereplő alábbi életrajzot:

„Csögyam Trungpa (1940–1987) széles körben elismert meditációs mester, tanító és művész volt. Számos könyvet írt a buddhizmusról és a meditáció ösvényéről, ezek közé tartozik A szellemi materializmus meghaladása, A szabadság mítosza és a Cselekvő meditáció.
Trungpa Rinpocse Kelet-Tibetben született. A tibeti buddhista kagyü és nyingma iskola tulkuként, megtestesült hagyományőrző mesterként tartotta számon. Ő volt a Szörmang kolostorok Legfelső Apátja. Tizennyolc éves korában itt kapta meg a khjenpo címet (ami nyugati viszonylatban teológiai, filozófiai és pszichológiai doktorátusnak felel meg). Tibetben végzett tanulmányai között szerepelt az olyan hagyományos művészeti ágak elsajátítása is, mint a kalligráfia, a költészet, a tánc és a thankafestészet.
Amikor a kínaiak 1959-ben megszállták Tibetet, Csögyam Trungpa Indiába menekült. Itt Őszentsége a Dalai Láma megbízásából az Ifjú Lámák Bentlakásos Iskolájának szellemi tanácsadójaként működött. 1963-ban Angliába utazott, és Spaulding-ösztöndíjasként az Oxfordi Egyetemen nyugati filozófiát, vallás- és művészettörténetet, valamint idegen nyelvet hallgatott. Első hivatalos tanítói központját Skóciában alapította meg 1968-ban.
1970-ben Trungpa Rinpocse meghívást kapott az Egyesült Államokba. Boulderben, Colorado államban alapította meg tanítói központját, de rengeteget utazott és tanított szerte a világon. Az Egyesült Államokban, Kanadában és Európában összesen több mint száz meditációs központot hozott létre. E központok tevékenységét az általa 1973-ban alapított Vajradhatu nevű szervezet hangolja össze.”

Bár a szövegben szereplő állítások megfelelnek a valóságnak, egyoldalúan adják azt vissza. Eli Jaxon-Bear jellemzése A megszabadulás enneagramja könyvben (a 8-as típushoz felhozott példaként) az érem másik oldalát is felvillantja:

„Csögyam Trungpa, egy Oxfordban tanult tibeti láma, az emberiség szolgálatának szentelte az életét. Könyvei nagyszerűek a maguk kristálytisztaságában. Az általa alapított Narópa Intézet élen járt egy új kulturális tudatosság megteremtésében, Trungpa Shambhala tréningjével egyetemben. Mindenki hallott arról, hogy részegségében összeesett, amikor a színpad felé tartott, majd pedig nagyszerű előadást tartott. Semmit sem tett azért, hogy elrejtse italozását vagy csábításait. Negyvenhat évesen halt meg túlzott alkoholfogyasztása következtében.”

Kigyűjtöttem néhány tényt a Wikipedián olvasható, kitűnő Trungpa életrajzból (en.wikipedia.org/wiki/Chögyam_Trungpa, angol nyelven): 1970-ben, nem sokkal Amerikába érkezése után súlyos autóbaleset érte, bal oldala részben lebénult. Ezután feladta szerzetesi életét, később megnősült. Számos tanítványával kezdett szexuális kapcsolatot, házassága alatt is. Dohányzott, rendszeresen fogyasztott kokaint és nagy mennyiségben alkoholt – de tanítváníit sohasem bátorította ilyesmire. Korai halálának egyik oka – a szívproblémák mellett – az alkoholizmussal összefüggő májzsugor volt.
Mindezek fényében töröljük Trungpát a nagy tanítók névsorából? Hiszen annyian mások, például a Dalai Láma vagy Thich Nhat Hanh – hogy két olyan nevet említsünk, akik hozzá hasonlóan rendkívüli népszerűségre tettek szert Nyugaton – hűek maradtak szerzetesi fogadalmukhoz és ilyesmiknek az árnyéka sem fér hozzájuk.
Ha így teszünk, akkor figyelmen kívül hagyjuk a legnagyobb tibeti kortársak véleményét. A Dalai Láma azt írta Trungpáról, hogy „rendkívüli mértékben hozzájárult a belső békéről szóló tanítás megismertetéséhez a Nyugat számára”. Több magas rangú láma, köztük a Kagyü vonalat vezető Karmapa, különleges képességekkel bíró nagy tanítónak, mahasziddhának tartotta.
Figyelemreméltó, ahogyan a japán Suzuki Roshi, a zen buddhizmus egyik nagy nyugati meghonosítója jellemezte Trungpát, amikor az üresség tanításának megvalósításáról beszélt:

„Amint küzdesz ezzel az utadon, valamiféle támogatásra van szükséged, valamire, amit nem ismersz. Mivel emberi lények vagyunk, muszáj, hogy meglegyen ez az érzés. Érezned kell ebben a városban, ebben az épületben, ebben a közösségben. Tehát bármilyen legyen is a közösség, szükséges, hogy legyen ilyen fajta spirituális támogatás.
Ez az, amiért nagyra tartom Trungpa Rinpocsét. Ő támogat minket. Bírálhatod őt azért, mert úgy issza az alkoholt, mint te a vizet, de ez csak egy apró probléma. Teljes mértékben megbízik benned. Tudja, hogyha mindig igazul támogat, akkor nem fogod őt kritizálni, bármit tesz is. És nem érdekli, hogy mit mondasz, mert nem ezt a lényeg. Az embereknek az ilyen nagy szellemekre van szükségük, akik nincsenek odaláncolva egy bizonyos valláshoz vagy gyakorlatrendszerhez.”

Buddha beszédei

"A Beérkezettnek nem szokása, hogy elméleteket állítson fel. Mert a beérkezett felismerte, mi a test, hogyan jön létre a test, hogyan szűnik meg a test; mik az érzetek, hogyan jönnek létre az érzetek, hogyan szűnnek meg az érzetek; mi a tudat, hogyan jön létre a tudat, hogyan szűnik meg a tudat; mik az adottságok, hogyan jönnek létre az adottságok, hogyan szűnnek meg az adottságok; mi a megismerés, hogyan jön létre a megismerés, hogyan szűnik meg a megismerés. Ennek következtében a Beérkezett minden véleményt, minden felvetést, minden önzést, önösséget, önhittséget feladott, elvetett, visszautasított, eltávoztatott, és ezáltal felszabadult."
Ezekkel a szavakkal intette a hozzá fordulót Buddha, Kelet nagy vallásalapítója, akinek élete tanítással és prédikálással telt; szavait jóval halála után jegyezték föl. Beszédeiben a Magasztos nem törekedett rendszeralkotásra; szavai olvastán a megszólítottság erejét érezzük. Buddha beszédeiben az élethez való ragaszkodás elvetése, a szeretet és a gyűlölet elutasítása olyan szemléletességgel és erkölcsi tisztasággal párosul, amely azt is megérteti, hogyan válhatott tanítása világvallássá.
A Kelet hite és kultúrája egyre intenzívebben van jelen Magyarországon is. A kötet első megjelenése óta több mint tíz esztendő telt el, ezért adjuk most újra közzé ezt az alapművet Vekerdi József fordításában, utószavával és jegyzeteivel.



Könyvajánló:

A buddhizmus megérdemli figyelmünket, hiszen hirdetett elveinek többsége a keresztény ember számára is természetesen hangzik, könnyen elfogadható, ráadásul, mint befogadó vallás, nem várja el új híveitől, hogy megtagadja korábbi hitét.

A névadó Buddhának sosem volt szándéka vallást alapítani, magát egyszerű földi halandónak tartva, csupán arra törekedett, hogy remete élete során megszerzett tapasztalatait, az élet nagy alapigazságait, követőinek, tanítványainak átadja.
De ki is volt Buddha, aki eredetileg Sziddhártha néven született India egyik Nepállal határos északi tartományában?

A kérdésre mindenkinek beugrik legalább egy kép, talán egy-két gondolat is, de annak ellenére, hogy a nyugati civilizációban egyre nő az érdeklődés a buddhizmus iránt, Buddháról, és különösen filozofikus gondolatairól mégis keveset tudunk. Ez a könyv, bár röviden tartalmazza Buddha életét is, nem egy regényes életrajz, hanem a kétezer éve Indiában leírt beszédeinek - mai nyelven élvezhető - fordítása. Az időpontot hangsúlyozni kell, hiszen Buddha jóval korábban, i.e. 560 és 480 között élt, és emlékezetes beszédei évszázadokon át csak szájhagyomány útján továbbadva maradtak fenn.

A hajdani élőbeszéd nyomai még így, a mai fordításban is jól érezhetők, hiszen a lényeget kiemelő mondatokat a szöveg rendre többször is megismétli, ez által szinte sulykolja a hallgatók fejébe.

Olvasgatása nemcsak bölcsebbé teszi az olvasót, de egyúttal bemutatja, hogy ki is volt Gótama szerzetes, a későbbi Buddha, aki 29 évesen szakított kényelmes életével, és családját elhagyva remeteként, a világtól elzárva élt, hogy választ kapjon az élet értelmének kérdésére. Évek múlva, miután megvilágosodott, és tanítóként járta a vidéket, lénye derűt, nyugalmat, barátságot sugallt, olyan ember volt, aki nem ártott senkinek, és féltve óvta társait a tévutaktól:
"Szerzetesek, két véglettől kell távol tartania magát annak, aki remeteségbe távozik. Milyen két véglettől? Az egyik az, amely elmerül a gyönyörökben, a gyönyörök élvezetében, ez üres, hitvány, közönséges, nemtelen, értéktelen. A másik az, amely elmerül az önkínzásban, ez fájdalmas, nemtelen, értéktelen.'

Beszédének egy másik részlete pedig akár a ma emberének címzett üzenet is lehet:
"Szerzetesek, vannak tanulatlan, közönséges emberek, akik nem gondolnak a nemes dolgokkal, nem hallottak a nemes tanról, járatlanok a nemes tanban, nem gondolnak az igaz emberekkel, nem hallottak az igaz emberek viselkedéséről, járatlanok az igaz ember viselkedésében. Az ilyenek nem ismerik fel a fontos tanokat, nem ismerik fel a fölösleges tanokat. Mivel nem ismerik fel a fontos tanokat, és nem ismerik fel a fölösleges tanokat, a fölösleges tanokkal foglalkoznak, és a fontos tanokkal nem foglalkoznak."

A kötet hasonló tartalmú példabeszédek gyűjteménye, aminek megismerése szélesebbre tárja az érdeklődők előtt a buddhizmus kapuit, és közelebb visz egy nagy világvallás alapítójának megismeréséhez, akiről a könyvben olvasottak szerint - egykoron - így beszéltek:
"Itt van ez a Gótama remete, ismert nevű, nagy hírű, gázlómutató, sok ember figyelmét magára vonó személy, akinek sok híve, sok követője, sok tanítványa van, és őt tisztelik, becsülik, értékelik, nagyra tartják tanítványai, és kitartanak mellette tiszteletük, megbecsülésük jeléül."

Érdemes hát megismernünk tanításának erkölcsi értékeit, hogy segítségével, a ránk zúduló civilizációs szennyeződésen át, könnyebben megtaláljuk a követésre érdemes utat.

Forrás: utazaswebring.hu/Becskereki László

Rudyard Kipling: A Száz Bánat Kapuja

Kipling már jó száz esztendeje az egész „művelt világot” izgalomban tartja műveivel, írásai a legfontosabb és legégetőbb kérdéseket vetik fel, csupán nálunk maradt mindeddig „ifjúsági író”: leginkább A dzsungel könyve szerzőjeként ismerjük. Nem használt utóéletének az író eltökélt gyarmati szemlélete, a brit birodalom feltétel nélküli szolgálata. A legutóbbi időben azonban egy lelkes műhely jóvoltából egyre több magyar fordítás készül. A Palatinus most újabb, eddig magyarul kiadatlan elbeszéléseket gyűjt kötetbe, Sári László válogatásában, avatott fordítók jóvoltából. A Száz Bánat Kapuja remekeivel a magyar olvasók most már igazán plasztikus képet kapnak Kipling művészetéről. Sári László az író szélsőségesen különböző tárgyú és szellemű elbeszéléseiből válogatott. Így kerültek a kötetbe Kipling tengerésztörténetei, így sorakoznak misztikus tárgyú novellái, olvashatunk az észak-indiai ópiumbarlangok törzsvendégeinek drámai sorsáról, bepillantást nyerünk a garnizonok romantikájába, a misszionáriusok és a katonafeleségek lelki életébe.

A Száz Bánat Kapuja című könyv utószava


Kipling emberi habitusáról, személyiségéről nem szabad túl sokat gondolkodnunk. Minél inkább igyekszünk érteni írói és közéleti megnyilvánulásainak ellentmondásait, annál kevésbé értjük. Lehetetlen megmagyarázni, hogyan fér meg nála a különböző kultúrák alapos és értő ismerete a szűklátókörűséggel, az érzékeny művészi látásmód a harc és a hatalom hangos dicséretével, a panteizmus a materializmussal, India vallásainak világlátása a tettek emberének kultuszával, a kötelességtudat a felületességgel, a felelősségérzet a kalandorsággal. A nagyszerűség és a kisszerűség legváltozatosabb megmutatkozásaival találkozhatunk Kipling életében és műveiben egyaránt.
Fokozza a talányt, hogy az emberi világ legkülönösebb jelenségeit is a legteljesebb megértéssel volt képes szemlélni, és tökéletes átéléssel tudta ábrázolni. Halálosan komolyan vette az életet. Olyannyira elmerült a részleteiben, hogy nem mindig maradt ideje megkülönböztetni a jót a rossztól. Saját meggyőződéseként írt mindenről, amit felfedett a világból. Ezért tudta szinte bármiről meggyőzni az olvasóit.
És ezért győzték meg Kipling művei a Nobel-díj bizottság tagjait is1907-ben, amikor neki ítélték a díjat.
Azután persze, nagy bajba kerültek mindannyian, mert tárgyszerűen és illendő terjedelemben kellett megindokolniuk a döntésük okát. Milyen könnyű lett volna azt mondani, hogy Kipling jó író, és kész! De hát nem úszhatták meg szegények a tudós, komoly indoklást. A saját csapdájukba estek. Végül - egyebek mellett - azt hozták fel magyarázatul, hogy a kötelességtudat, a fegyelem, a dolgos élet és az engedelmesség zászlóvivőjét jutalmazták, aki "már-már mítoszteremtő fantáziával" bír.
Kétségtelen, hogy 1907-ben a bizottsági tagok már megbizonyosodhattak Kipling "már-már mítoszteremtő fantáziájáról" (The Jungle Book, The Second Jungle Book, 1894-95), és az is vitathatatlan, hogy a kötelességtudat, a fegyelem, a dolgos élet és az engedelmesség igen fontos értékek. Különösen, ha nemes célokra törekszünk a segítségükkel. Csakhogy Kiplingből, ugye, már addig is előbújt olykor az ördög, a brit imperializmus nem is olyan kicsiny ördöge. A történelem leghelyesebb fejlődési irányának a birodalom határainak kiszélesítését tartotta, az emberi civilizáció legalkalmasabb keretének ezeket a határokat tekintette. A Nobel-díj bizottság vagy nem látta, vagy nem akarta látni, vagy nem vette komolyan Kipling eszméit, amelyek már akkor is feltűntek itt-ott az írásaiban. Főleg az indiai tárgyú novellákban, újságcikkeiben, és hangot adott efféle elképzeléseinek akkor is, amikor 1900-ban a búr háború hadszínterein lelkesítette a brit katonákat.
Aki azonban tud úgy írni, hogy akármit ír, még a Nobel-díj bizottságot is leveszi a lábáról, az valószínűleg meg is érdemli a díjat. Egy szó mint száz, meggyőzte őket eszményei és írói teljesítménye kiemelkedő értékéről. Így hát, mi se nagyon töprengjünk tovább a díj okán. És Kipling észjárásán se; érthetetlen elkötelezettségének magyarázatán a brit világbirodalom ideájához (Angliában szinte elvárás volt ez a fajta hősködés akkoriban); és többi különös vonzódásának okán se, melyek hosszú világjárásai során támadtak benne a legkülönfélébb dolgok iránt.
Az emberi és a nem emberi világ minden apró részlete felkeltette az érdeklődését. Alapos és értő módon merült el az indiai mitológiák történeteiben; az indiai bölcselet jellemzőiben és India művészetének jelképvilágában; komoly érdeklődéssel fordult a természeti világ felé; lenyűgözték őt az ember ipari civilizációs leleményei a hajózástól a vasúti közlekedésig és a hídépítésig; a gyarmati egészségügy éppúgy érdekelte, mint az oktatás kérdései; de a tengeri halászat műveletei és a brit titkos szolgálat működésének legapróbb részletei sem kerülték el a figyelmét. És ne tűnődjünk már mind e területekről szerzett ismereteinek elképesztő mennyiségén se, több mint száz esztendeje ezt tesszük. Törődjünk bele végre fáradtan, hogy Kipling az Kipling. Megmagyarázhatatlanul anomáliás (és talán szenvedélyessége miatt is) magányos, sőt bukott hős, aki mégis nagy, mert tudott írni.

*

Kipling az emberi természet különböző kultúrákban megmutatkozó formáit azzal a kifinomult tudós és művészi érzékkel szemlélte és ábrázolta, amit rajztanár, majd múzeum-igazgató apjától örökölhetett. John Lockwood Kipling tehetsége és értő viszonya az emberi és a természeti világgal az ifjabb Kipling talán legértékesebb öröksége. A tehetségét mindvégig megőrizte, azonban a finoman értő, türelmes viszonyulás az emberi világ hőseihez, már nem mindig valósult meg a művekben. Pedig indiai születése (Bombay, 1865), nyelvtudása, kitartó érdeklődése a nyugatitól különböző kultúrák (elsősorban az indiai) iránt, és nem utolsósorban páratlan empatikus képessége, minden esélyt megadott erre. Mégis, az indiaiak életét is a nyugati (brit) mintához igyekezett igazítani mindenáron. Írói küldetésének is ezt tekintette: a gyarmati népek brit világbirodalmon belüli "civilizálását". Bármennyire jól értette, s olykor költőien szépnek és emelkedettnek látta és láttatta például az indiai életet (Púran Bhagat csodája, 1895; Kim, az ördöngös, 1901), eltévelyedettnek és élhetetlennek bélyegezte, s rögeszmésen meg akarta menteni "babonáitól", "életképtelenségétől". Ennek a célnak a szolgálatába állította minden tehetségét, minden tudását és minden befolyását.
A viktoriánus-edwardiánus-georgiánus Angliában azonban sokaknak igencsak tetszett ez a töretlen kiállás a brit irányítás alá vont világ víziójáért. És sokaknak tetszik még ma is. Így nőtt Kipling népszerűsége az egekig, és ezért látják számosan máig a legnagyobb angol írónak. Még életében megalakult a Kipling Társaság, mely napjainkig létezik, és The Kipling Society Journal címen lapot is kiad - 1927 óta. És ezért lett Kipling a legjobban fizetett angol író is, szavanként egy shillinget kapott az írásaiért, amit leginkább talán az a Jack London irigyelt tőle, aki leginkább igyekezett rá hasonlítani - ebben is. És az írófejedelmi státuszt elismerő gesztusok sorában volt még egy jelentős - amivel rajta és a mi Jókai Mórunkon kívül nem sokan dicsekedhetnek -, még életében megjelent Kipling műveinek összkiadása. Nagy dicsőség ez, valóban. De ne felejtsük el, hogy ez a különös, szenvedélyes, ám magányos és boldogtalan hős tudott írni. Csak éppen a saját életét írta meg rosszul. Mert nem hinném, hogy boldogtalannak szánta magát. Márpedig az lett belőle. "Kipling élete tragikus példája annak, hogyan teheti magát tönkre egy nagy tehetség. Kimeríthetetlen tehetsége volt, pontos és gazdag a nyelve, fantáziája tele volt valószerűséggel; a való életből táplálkozó, imponálóan széles körű tudása lépten-nyomon előbukkan műveinek lapjain.
Mindezek a tulajdonságok elegendőek, hogy valaki az egész emberiség lángelméjévé legyen. Kipling azonban lemondott erről. Tehetségét az angol kard szűk hüvelyébe szorította bele, nem kívánt az egész emberiségé lenni, helyette inkább az angol imperializmus dicsőségét hirdette. Éppen ezért bármelyik nála sokkalta szerényebb képességű író, még H. G. Wells is, kedvesebb nekünk, mint a ragyogó és kardcsörtető Kipling. Elbeszéléseinek olyan a hangja, mint a trombitaharsogás egy éhező és fegyvertelen rabszolgacsapat ellen indított lovassági támadás előtt.
Őszinte volt-e az imperialista Kipling mindvégig? (Neve olyan imperialisták nevével került egy sorba, mint Cecil Rhodes, Kitchener, Chamberlain és Lawrence ezredes.) Természetesen nem. Nagy néha elszólta magát. Sok minden rejtőzött benne, amit még saját magának sem vallott be. Nagy tehetség volt, látnia kellett, mi az igazság. Nyomasztotta őt ez az igazság, és - akarta, nem akarta - behatolt elbeszéléseinek lapjaira.
Ezek Kipling legértékesebb művei. Így írta A dzsungelkönyvét, a 19. század egyik legjobb alkotását. Így írt meg néhány elbeszélést az éhező Indiáról, a trópusi laktanyákban elcsigázott, megkínzott katonák, a Tommy Atkinsek lázadásáról, s végül arról, hogy 'India az az ország, ahol, ha meg akarnak vádolni valakit, minden bizonyíték, beleértve a holttestet is, ötvennégy rúpiáért megvásárolható.' [.]
Kipling élete inkább egy katona vagy egy kém, mintsem író életére emlékeztet. Sokat írt újságokba is, sokáig volt haditudósító. Egész életében járta a világot, a föld minden olyan zugát, amely felé Anglia már kinyújtotta a kezét vagy ki akarja nyújtani.
Kipling harminchét kitűnő művet írt. [.] Egész lényét egy célnak rendelte alá. Még a keze írását is: keményen, olvashatóan írt, olyan betűkkel, amilyenekkel a hadijelentéseket írják.
Óriási hatással volt a világirodalomra." Írta róla a majdnem szintén Nobel-díjas Konsztantyin Pausztovszkij (Jegyzetek a cigarettásdobozon, 1937; ford.: Dalos László), az angol és az orosz birodalom között Ázsiáért zajló Nagy Játszma egyik túlsó oldali szemlélője. Persze, hogy utálta az ellenfelet, a brit imperialista Kiplinget. De ő sem vitatja, hogy bizony tudott írni. Sőt, lenyűgözte őt -a kényes ízlésű és művelt, kiváló írót - a "kardcsörtető" angol tehetsége. Ebből az idézett rövid részletből is jól látható, hogy igen sokat olvasott tőle és róla, nem hagyta nyugodni Kipling kettős személyiségének titka. Alaposan utána nézett a dolgainak. Még a kézírását is felkutatta, hátha abból kap megfejtést a Kipling-rejtélyre.
Nem tudom, hol láthatott Pausztovszkij Kipling-kéziratot vagy másolatot. Nagy valószínűséggel rövid londoni útján ugrott be a British Museum könyvtárába, annyira izgatta a kérdés. (Otthon, Moszkvában aztán nyílván azt kellett az úti jelentésébe írnia, hogy Marx és Lenin kézírására volt égetően kíváncsi.) De hiába hajolt sokdioptriás szemüvegével a katonás kézírás fölé, nem derült ki abból semmi. És nem talált a Libraryben egyetlen ügynöki jelentést sem (még katonásabb kézírással), mely azt bizonyította volna, hogy a mi Kiplingünk nem is az a Kipling. Hanem egy másik. És akkor mind a kettőt - az ügynököt és az írót - külön-külön szépen a helyére tehette volna. Milyen jó lett volna végre megnyugodni!
De nem nyugodhatott meg Pausztovszkij sem, sőt kénytelen volt még nyugtalanabbul csóválni a fejét, és törölgetni a szemüvegét ott a könyvtárban. Mert ha látta Kipling kéziratait, akkor látta a rajzait is. A kéziratok margóin olykor ott láthatók az író hősei, de ott van például a Haliotis gőzhajó kazánjának műszaki rajza (Az ördög és a mély tenger), és ott van a Hawthorne típusú gőzmozdony is, amelyből a 239-es számút az ifjú Ottley hajtotta Ranigandzstól Kalkuttáig (Ifjú Ottley, a bátor tanonc). És ha Pausztovszkij látta ezeket a briliáns vázlatokat, akkor látta, hogy az angol ebben is mennyire tehetséges volt. Mert Kipling kiválóan tudott rajzolni. De mindenekelőtt írni tudott.
És akkor Konsztantyin Pausztovszkij sóhajtott egyet a Libraryben, és fölírta a cigarettásdobozára, hogy Kiplingnek "kimeríthetetlen tehetsége volt", de "tehetségét az angol kard szűk hüvelyébe szorította". Meg hogy "harminchét kitűnő művet írt", és hogy "óriási hatással volt a világirodalomra". Meg egyebet is még, kérdőjelek nélkül, összegzően. Aztán soha többet nem gondolt a két Kiplingre.

*

Novellái közül Szerb Antal a "legerőteljesebbeknek" az indiai tárgyúakat tartotta. (Ilyeneket válogattunk kötetünkbe.) Közöttük is leginkább a Három Testőr ciklusának elbeszéléseit kedvelte, nyílván azért, mert Kipling ezekben vonultatta föl legváltozatosabban a nyelvi leleményeit - az angol tájnyelvtől az angloindiai bakazsargonig. (Hát, ezért nem is fordították le eddig rendesen magyarra. A fordítónak még ránézni is rémes ilyen szövegekre. Van belőle olyan angol szövegközlés az interneten, amelyik csaknem minden sorához ad jegyzetet, s a jegyzetekben is hemzsegnek a kérdőjelek. De valljuk be, hogy a többi Kipling-szöveget is igen nehéz fordítani. Lehet, hogy ez ijesztette el az előző nemzedékeket; egyszerűen meg akarták úszni az izzasztó munkát.)
Szóval, gyakran előtűnő és súlyos világnézeti korlátai ellenére Szerb Antalt is lenyűgözte a szómilliomos Kipling. Regényei között is volt kedvence (Kim, az ördöngös, 1901 - ez valóban a világirodalom egyik legjobb regénye, persze a nyelve is sziporkázó), mégis úgy véli, hogy "Kipling jogcíme a maradandóságra a Jungle Book (1894), ezzel magában áll a nyugati irodalomban." Meg is magyarázza: "Az állatok, amelyek között Mowgli, a kisfiú, gyermekkorát tölti: Baloo, a bölcs medve, Bagheera, a fekete párduc, Kaa, az óriáskígyó, Akela, a magányos farkas, a világirodalom legjobban sikerült állatjai. Tökéletesen olyanok, mint az állatok, és mégis épp olyanok, mint az emberek. Amikor a dzsungel támadásra indul a falu ellen, akkor már mintha csak világnézeti különbség volna emberek és állatok között. Kiplingben az ősi nagy állatmítoszok világa elevenedik fel. [Kipling] minden európainál közelebb van az ősi egységhez, amikor ember és állat még nem vált külön egymástól, az egységhez, amely tovább él az indiai vallásokban." (A világirodalom története, 1962; 801-802. old.)
A dzsungel könyve kétségkívül nagy mű, és nyilvánvaló, hogy ez a Nobel-díj bizottság szavazatait nem kis mértékben befolyásolta. Különös, hogy ennek a műnek a történetei eredetileg nem annyira az ifjúság számára készültek, mint amennyire később ifjúsági olvasmánnyá vált. Kötetünk elbeszéléseinek kontextusában ez azonnal feltűnik, A félelem születése egyáltalán nem látszik mesekönyv-fejezetnek. Sokkal inkább "mintha csak világnézeti különbség volna emberek és állatok között". Ebben a szövegkörnyezetben az is szembetűnőbb, hogy az állatok "tökéletesen olyanok, mint az állatok, és mégis épp olyanok, mint az emberek".
(Egyébként Szerb Antalnak arra is van egy igen találó, szellemes magyarázata, hogy miért vált számos angol regény ún. ifjúságivá. Érdemes idézni, mert Kiplingre is vonatkozik: "A francia írók végzete, hogy a sok nemi vonatkozású részlet miatt pornográfia gyanánt olvassák őket. Az angolok végzete, talán a nemi vonatkozású részletek ritkasága miatt, hogy ifjúsági olvasmánnyá lesznek. Ez lett a sorsa a régebbiek közül Defoe-nak, Swiftnek, Scottnak és Dickensnek, a modernek közül Stevensonnak, Kiplingnek, Conradnak és H. G. Wellsnek." [I. m., 803. old.] Bizony, nagy igazság van ebben!)

*

Hogy Kipling, akinek munkáit az utóbbi évekig alig-alig ismertük, most végre minél teljesebb írói fegyverzetében jelenjen meg előttünk, szélsőségesen különböző tárgyú és szellemű elbeszéléseiből válogattunk. Így kerültek a kötetbe tengerésztörténetei (Az ördög és a mély tenger, Kenyér a vízen, A Vizigót katasztrófája, Akik meghallották a kiáltást), és így kerültek ide például misztikus tárgyú novellái is (Puri Biszarája, Fantomriksa, Szellemviadal).
Csak ezeket az elbeszéléseket olvasva sem lehet szó nélkül hagyni Kipling elképesztő mennyiségű ismeretét az emberi világ és a technikai civilizáció legkülönbözőbb területeiről, és nem mehetünk el szó nélkül ennek a tudásnak a pontossága, minősége mellett sem. Nem hinném, hogy bárki írói versenyre kelhetne vele, amikor a feladat, mondjuk, egy gőzgép szétszerelésének és összeszerelésének a leírása csupán, amit úgy kell teljesíteni, hogy a szétszerelés és az összeszerelés mérnöki pontossággal történjék, és az olvasó közben lerágja mind a tíz körmét. Jobb, ha egy ilyen írói versenyre be se nevez más, ha tudja, hogy Kipling már nevezett. Ennek a feladatnak az elvégzéséhez egyszerre kell zseniális hajógépésznek lenni és zseniális írónak. És amikor mind a két szereplő előállt, és olyan hősiesen végezték el a szerelést, hogy közben a közönség valóban lerágta mind a tíz körmét (Az ördög és a mély tenger), akkor ugyanez a zseniális, józan és tetterős hajógépész valamint ugyanilyen józan és tetterős író szellemhistóriák mesélésébe fog, olyan bámulatos hozzáértéssel, mintha egész életében csak misztikus élményei lettek volna.
Sőt, ezután még mindig ugyanez a józan és tetterős, zseniális hajógépész (valamint a józan, fegyelmezett és katonás jellemű író) szakszerűen és élményszerűen előadják nekünk az ópiumos tudatállapot jellemzőit. És közben mesterien rajzolják elénk az észak-indiai ópiumbarlangok törzsvendégeinek drámai sorsát (A Száz Bánat Kapuja). Nehéz ám ezt utánuk csinálni!
Itt azonban még nincs vége a mutatványoknak. Ebben a kötetben megtanuljuk még Kiplingtől a szénbányászat technológiáját és a váratlanul feltörő bányavíz szivattyúzásának módját (A huszonkettesben), a hídépítés korabeli statikáját (Hídépítők) és a gőzmozdonyok gépészeti megoldásait (Ifjú Ottley, a bátor tanonc), megmutatja az olvasónak, hogy miként lehet pellengérre állítani a teozófiát (Dana Da Küldvénye), bevezet minket a garnizonok romantikájába és a pathánmészárlás mesterfogásaiba (Három Testőr), a misszionáriusok és a katonafeleségek lelki életébe (Dangára ítélete, Kupidó nyilai, A fantomriksa).
És így megy ez tovább, felsorolhatatlanul, végig az egész beláthatatlan terjedelmű kiplingi életműben. Fékezhetetlen, élénk kíváncsisággal fürkészi a világ, az emberi lélek minden zugát, és lát meg minden jellemzőt és égetőt, amit aztán elénk tár. Túl a naturalizmuson, de innen a realizmus hőskorán; romantika nélkül, de mégis romantikus izgalommal hevítve az olvasót; a fene tudja, hogyan is igazán. Irodalom ez mindig, még akkor is, amikor csak skicceket vet a papírra. Kevesen tudták ezt ilyen természetességgel, könnyedséggel, minden póz nélkül csinálni. Ezért is magányos hős; bukott (azaz boldogtalan) pedig azért, mert kissé sötét céljai voltak. Jobb lett volna ha "nem szorítja tehetségét az angol kard szűk hüvelyébe", jobb lett volna, ha örömében ír. Mi is jobban tudnánk örülni neki, nem feszélyezne az elbódulás veszélye.

*

Wystan Hugh Auden, aki kiváló és szigorú elmével mindezt szintén végiggondolta, azt mondja, hogy most már nem kellene neheztelnünk rá, hagyjuk végre Kiplinget nyugodni. Az eltévelyedéseket megbocsátja az idő. Főleg, ha akad valami számításba vehető erény is a megbocsáthatóság mérlegelésénél. Az, mondjuk, hogy tudott írni az író. Mert bizony, nem mindig tud.
Szóval, William Butler Yeats halálára írott versében (In Memory of W. B. Yeats) 1939-ben (három évvel Kipling halála után) azt mondja Auden, hogy

"Time that with this strange exuse
Pardoned Kipling and his views,
And will pardon Paul Claudel,
Pardons him for writing well."

Vagyis Auden szerint a "jól írásért" jár a megbocsátás. Pontosabban, volt egy pillanat, amikor Auden így gondolta. Azután volt egy másik, amikor ezt a strófát határozott mozdulattal kihúzta a versből. Két másikkal együtt, amelyek szintén az idő természetéről tűnődtek. Vajon miért húzta ki ezeket a sorokat? Mire gondolhatott?

Sári László