A világ egykor legkiterjedtebb kereskedelmi hálózata már a múlté, a ragyogó múlté; ám interkulturális értékeket közvetítő üzenete időszerűbb, mint bármikor korábban.
A Selyemutat senki sem tervezte, senki sem avatta fel, és soha egyetlen hatalom sem felügyelte kizárólagosan. A modern kort megelőző idők leghosszabb kereskedelmi hálózata több ősi kereskedelmi útvonal lassú összeolvadásából keletkezett. Jól csengő nevét, amely mitikus rangra emelte, csak századokkal azután kapta, hogy dicsősége leáldozott. Ferdinand von Richthofen német földrajztudós volt a névadó, aki 1877-ben Kína című munkájának első kötetében vetette papírra a kifejezést, továbbá előadást szentelt a „közép-ázsiai selyemutaknak”. Az általa alkotott fogalom annyira megragadta az emberek képzeletét, hogy utóbb számos nyelvbe átültették – még kínaiul is létezik. A szerteágazó kereskedelmi útvonal köré időközben számos történet fonódott. Mesés kalandokról és csodákról, valamint kincsekről szóltak ezek a történetek – selyemről, jádekövekről, prémekről, pompás szőnyegekről, kerámiákról, teáról és fahéjról. A másik irányban viszont a tömjén, a szarvasagancs, a lovak és az ékkövek voltak az áhított értékek. És amit szintén nem feledhetünk: e jelentős kereskedelmi útvonal a világvallások kiemelt missziós útja is volt.
Kr. e. 327 tavasza
Nagy Sándor, aki seregével az emberlakta világ legkeletebbi pontját vette célba, átkel az Induson. Előzőleg már meghódította Perzsiát, Szogdiát (ma Üzbegisztán) és Baktriát (ma Észak-Afganisztán). Noha a seregben kitört lázadás az Induson túl visszavonulásra kényszeríti a makedónt, tartósan sikerül megismertetnie a Keletet a görög kultúrával. Nagy Sándorhoz hasonlóan később is számos hadvezér vonul majd fel katonái élén a Selyemút útjain, hódításai során – az erőszak mellett – a tudást és a művészeteket is terjesztve.
Kr. e. 139.
Egy Csang Csien nevű kínai követ nekivág Nyugatnak, hogy szövetségesekre leljen a hsziunguk elleni harcban. A hatalmas nomád nép lovasai ugyanis észak és nyugat felől rendszeresen be-betörnek Kínába, és csak nagyvonalú adományokért – selyemért, ékszerekért és hajadon hercegnőkért – cserébe hajlandók engesztelődni. A helyzeten a Nagy Fal sem segít, amelynek építése már az Első Császár uralkodása alatt (Kr. e. 221-210) megkezdődött. Csangnak küldetése során nem sikerül megkötnie a remélt katonai szövetséget. Mégis történelmet ír, mivel értékes információkat szolgáltat a császárnak az addig szinte ismeretlen nyugati régiókról. A kínaiak nyomban több informátort is útnak indítanak, és felveszik a kereskedelmi kapcsolatokat. Az időszámítás kezdetére már nagy mennyiségű selymet szállítanak Nyugat-Ázsiába.
A kínaiak ma Csang Csient tartják „a Selyemút atyjának”.
A Kr. u. I. században Seneca felháborodással ír arról az anyagról, amely idegen népektől, hatalmas összegekért érkezik Rómába, méghozzá azért, „hogy asszonyaink ugyanannyit mutassanak meg magukból a nyilvánosságnak, mint egy házasságtörőnek a hálószobában”. A római divatvilág azonban le van nyűgözve. A selyem eredetéről Rómában alig tudnak valamit, hiszen – az aranyhoz és más luxuscikkekhez hasonlóan – szintén nem egyetlen karaván közvetítésével érkezik a Selyemút túlsó végéről. Újra meg újra átrakodják, és az ára közvetítőről közvetítőre emelkedik – ahogy azoknak a szörnyeknek és démonoknak a száma is, amelyek állítólag az utak mentén leselkednek. Hamarosan a selyem elterjedése körül is legendák keringenek: egy kínai hercegnő állítólag hajkölteményébe rejtve csempész ki az országból néhány selyemhernyót (lásd a 32. oldalon). Igazság szerint selymet már a kora középkor óta készítenek Nyugat-Ázsiában. Az egyedülálló anyag legnagyobb termelője mégis a Közép Birodalma marad, a Selyemút igazi valutája pedig – a pénzérmék és a papírpénz bevezetése után is – a selyem.
Kr. u. 629-ben Hszüan-cang kínai szerzetes viszontagságos útra vállalkozik: nekivág a Selyemútnak, hogy Indiában tanulmányozhassa a buddhizmus szent szövegeit. Azon az ösvényen halad – ellenkező irányban –, amelyen a buddhizmus az I. század óta elterjedt. Amikor 16 évnyi kutatómunka után Hszüan-cang hazafelé tartva megáll Tunhuangban, több mint 600 kézirat lapul csomagjában. Ekkor adományozza értékes rakományának egy részét az „Ezer Buddha Barlang” könyvtárának. Tunhuang – más Selyemút menti oázisokhoz hasonlóan – kulturális virágzásnak indul. Buddhisták, manicheusok, zoroasztristák, keresztények és zsidók találkoznak itt egymással – és nemsokára megérkeznek a muzulmán kereskedők is. Hiszen amíg Hszüan-cang Indiában tartózkodott, Mohamed a távoli Medinában lerakta egy új világvallás alapjait. A VIII. század elején arab seregek foglalják el Buharát és Szamarkandot, 751-ben pedig a Talasz partján (a mai Kazahsztánban) győzelmet aratnak a kínaiak felett is. Egyre több közép-ázsiai nép veszi fel a hódítók vallását, és fordít hátat a buddhizmus „bálványimádásának”.
1275-ben Marco Polo, egy velencei kereskedő fia megérkezik a mongol uralkodó, Kublaj kán udvarába. A XIII. század eleje óta a mongolok – Közép-Ázsiából kiindulva – a történelem legnagyobb szárazföldi birodalmát hozták létre. Kublaj, Dzsingisz kán unokája leigázta Dél-Kínát, székhelyét pedig Kanbalikba (Pekingbe) helyezte át. Birodalma már uralkodása idején hanyatlásnak indul, ez mégsem veszélyezteti komolyan azt a stabilitást, amelyet a „Pax Mongolica” teremtett Ázsiában: a Selyemút karavánjai biztonságosan, sosem látott sebességgel haladnak. A lóváltó állomások sűrű hálója élelemmel és friss paripákkal látja el az utazókat, s erre Marco Polo is felfigyel, aki – saját bevallása szerint – a nagykán „különleges követeként” utazza be a birodalmat. Az itáliai utazó 17 év múltán, hajón tér vissza szülőföldjére, majd egy csata során fogságba esik. A tömlöcben írói vénával megáldott fogolytársának kezdi el mesélni úti élményeit. Így születik meg A világ leírása, amely itt-ott szóbeszédeken nyugvónak, túlzónak hat, másutt meg mintha a fordítók egészítették volna ki. Ennek ellenére – vagy talán épp ezért – Marco Polo beszámolója a középkor legolvasottabb könyvei közé tartozik.
1370 körül Timur Lenk, a hadvezér bevonul Szamarkandba, és kinevezi azt szultanátusa legfontosabb városának. „Timur, a béna” – akire e megvető nevet a perzsák ragasztották rokkantsága miatt – Dzsingisz kán muzulmán követőjének tekinti magát: az elkövetkező évtizedekben szüntelenül háborúzik, és szinte az egész iszlám világot meghódítja. Lovas csapatai fosztogatnak, kegyetlenkednek – és gúlába halmozzák áldozataik koponyáját. A művészeknek azonban megkegyelmeznek. Timur Lenk Szamarkandba hurcolja őket, és a várost Ázsia egyik legragyogóbb metropoliszává teszi. Lóhalálában elfoglalt birodalma azonban éppoly gyorsan összeomlik, ahogy létrejött.
1405 és 1433 között a Cseng Ho vezette kínai flotta több tucatnyi dzsunkája – India és Arábia érintésével – eljut Afrikába. A császári expedíciók nyomán felvirágzik a kínai tengeri kereskedelem, ami komoly csapást mér a Selyemútra. Igaz, „a tenger selyemútjának” jelentősége már azóta növekszik a távolsági közlekedésben, hogy 1367-ben véget ért a mongolok uralma Kínában. A megnövekedett biztonsági kockázat és – feltehetőleg – a pestis terjedése sok kereskedő kedvét elvette a karavánutaktól. A Selyemút sorsát végleg Vasco da Gama pecsételi meg, aki 1498-ban felfedezi az Európából Indiába vezető tengeri útvonalat.
1907. március 12-én Stein Aurél, a régész – szerencsésen átkelve a Takla Makán-sivatagon – megérkezik Tunhuangba. A századforduló óta több kutató is járja a régiót. Köztük a gyarmatosító nagyhatalmak, Oroszország és Nagy-Britannia kémei is – a két állam „nagy játékának” tétje: a Közép-Ázsia feletti dominancia. A magyar származású Aurel Stein útja viszont a buddhista műkincsek felkutatásáról szól; szenzációs régészeti leleteiért nemesi címet is kap Nagy Britanniában. A kínaiak viszont egyszerű lopásnak minősítik Stein és más kutatók munkamódszerét, akik olykor egész faliképeket elhordanak a templomokból.
A teljes cikket a Geo Magazin júniusi számában olvashatják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése