A könyv utószava: Művész vagy a birodalom harcosa?
Nincs a nyugati világban még egy olyan író, aki annyit írt volna az 1848–49-es magyar forradalomról és szabadságharcról, mint Walter S. Landor, az Utazás a rejtelmes Tibetben szerzőjének angol földön híres-neves nagyapja.
A Landor nagypapa 1848-tól hosszú életének végéig (1775-től 1864-ig élt) rajongója volt Kossuthnak, Bemnek, Batthyányinak, Klapkának, az egész magyar szabadságharcnak, melynek minden jelesebb szereplőjét számon tartotta, s bukásuk után is követte sorsukat.
„Most egy kegyetlenebb és hosszabb háború kezdetén vagyunk, mint amit a történelem valaha följegyzett. Ez a civilizáció háborúja a barbárság ellen, a szabadságé a despotizmus ellen, a nemzeteké a kormányzó tanácsok ellen… Sehonnan sem jöhet remény, csak olyan patrióták virtusából és bátorságából, mint Kossuth és Bem.”
Írja egyik cikkében 1849. május 12-én, de nemcsak pártfogó, szabadságharcunk iránt lelkesítő cikkeivel árasztotta el a korabeli angol sajtót, hanem ódákkal, himnuszokkal, episztolákkal, epigrammákkal is, amelyeket mind Kossuth és a magyar szabadságharc dicsőségére írt. Kossuth 1851-es angliai látogatásának minden lépését verssel ünnepli, a Kossuth fogadására rendezett ünnepségeken kórusok éneklik Landor megzenésített verseit, de még gyűjtést is szervez a ”száműzött magyar” megsegítésére. Anglia és az amerikai földrész jó érzésű polgárait buzdítja e nemes cél érdekében.
„Kossuthnak és családjának egyszerűen egy csöndes és nyugodt angliai kastélyra van szüksége, amilyet 12 vagy 15 ezer fontból fel lehet építeni és be lehet rendezni… Nekem kevés pénzem van, de van számos festményem. Büszke lennék, és nagy örömömre szolgálna, ha a húsz legjobbat annak az épületnek a díszítésére ajánlhatnám fel, amelyet a világ két valóban szabad nemzete fog emelni a legnagyobbnak az összes szabad emberek között.” Így fordul az angol parlamenthez már 1849. október 8-án.
Életművéből (melynek talán felét latinul írta!) egy vaskos kötetre valót lehetne összeállítani magyar tárgyú műveiből, melyek között egy drámatrilógia is található, még 1840-ből (Magyarországi András, Nápolyi Johanna, Rupert barát). Nagy dolog ez, főleg olyan kiválóságtól, akinek nagyságát, Byron és Shelley, Wordsworth és Coleridge is vallotta, akárcsak Dickens, Browning és Swinburne, idehaza pedig Babits Mihály („stílusa szigorú művészettel vert, csudálatos páncél”).
Ő tehát Walter Savage Landor, akit nemes eszméi, önfeláldozó lelkes küzdelme a szabadságért (saját költségén felállított angol szabadcsapata élén Napóleon ellen is harcolt), terjedelmes és értékes írói és költői életműve sem tett olyan széles körben ismertté, amilyen ismertté unokája lett néhány évtizeddel később, annak a könyvnek a megírásával, amelyet most tart kezében az olvasó.
*
A szerző, teljes nevén Arnold Henry Savage Landor (1865-1924), Firenzében született, abban a városban, ahol a 20-as években nagyapja is élt (a Medici-palotát bérelte), és itt is nőtt föl.
Eleinte egészen másféle szellemi izgalmak fűtötték, mint író nagyapját: már Firenzében beiratkozott egy jeles ír portréfestő (Harry Jones Thaddeus) stúdiójába, és nem volt még 16 éves, amikor Párizsba ment a híres Julian Stúdióba, melyet Boulanger és Jules Lefebvre irányított. Tehetségével elkápráztatta tanárait, de nem ült meg párizsi babérjain. A rajzolás és a festészet iránt érzett szenvedélye hajtotta tovább.
Hollandiába azután Spanyolországba utazott tanulmányozni a régi mestereket, majd Máltára, Marokkóba és Egyiptomba. Mindenütt rendkívül szorgalmasan dolgozott, számos képet festett. Egy alkalommal útba ejtette angliai nagybátyját, ahol teljesen lenyűgözte őt a szigetország szürke és zöld színeinek szokatlansága, szemben az Itáliából ismert élénkséggel és erős kontúrokkal. Itt is ontotta a rajzokat, állítólag csodájára jártak az angol előkelőségek. Az ifjú zsenit a nagybácsi Londonban bemutatta Algernon Chlarles Swinburne-nek, aki a korabeli angol irodalmi elit egyik legkiválóbbja volt, mellesleg Walter Landor, a nagypapa lelkes tisztelője.
Henry Landor azonban nem elégedett meg a világ addig megismert „kicsiny” szeletével és a számára Európában kirajzolódó jövő ígéretével, a vágy hajtotta még tovább: mindössze 40 fonttal a zsebében áthajózott Amerikába. Itt már portréfestőként jeleskedett, többek között megfestette Benjamin Harrisonnak, az USA 23-ik elnökének arcképét, és megfestette a csodaszép Miss Lincolnt, egy másik amerikai elnök, Abraham Lincoln unokáját is. Rajtuk kívül jó néhány népszerű színész és színésznő is vászonra került, majd a megkeresett pénzzel a festő máris továbbállt. (Feljegyezték róla, hogy még gyerekkorában, Firenzében megbabonázva olvasta Samuel Baker és Jules Verne könyveit, és anglikán lelkész apja legkedveltebb folyóiratát, a francia Journal des Voyages-t. Talán ezek insprirálták utazásait egész életén át.)
Landor az USA-ból Kanadába utazott át, onnan pedig 1889-ben áthajózott Jokohamába. Ekkor még mindig csak 24 éves volt. Fölvillanyozta őt Japán, bejárta az egész szigetvilágot, s itt is nagy kedvvel dolgozott. Angol életrajzírói azt is tudják, hogy 24 nagy méretű vászonképet festett itt, és „many other small ones”. Japánban is előkelő körökben forgolódott, portrésorozatát is ennek az elitnek a tagjairól festette.
Életnagyságú képet festett Kuroda grófnőről, az akkori miniszterelnök feleségéről; további képeket a miniszterelnök további családtagjairól; és megfestette a császári kincstárnok kisunokájának a portréját is. De életképeket és tájképeket is készített japán útján. Kimeríthetetlen energiája volt ennek a fiatalembernek valóban, ráadásul a képei sem rosszak. Őszintébb és helyesebb lenne azt mondanom, hogy jók, sőt találunk közöttük nagyon jókat is. Aki nem hiszi, megtalálja őket az interneten, érdemes megnézni!
Hanry Landor azonban – itt derült ki Japánban – nem érte be a festőművészettel. Ezt az útját már írásban is meg kellett örökítenie, hamarosan meg is született a könyv róla Alone with the Hairy Ainu (1893) címmel, azaz Egyedül a szőrös ainúval. A japán szigetek őslakói, az ainúk valóban eléggé szőrösek, látszik ez Landor róluk festett képein is, amelyek szintén elég jól sikerültek.
Landor jól érezte magát „útközben”, így aztán esze ágában sem volt Japánból hazatérnie. (De hová is? Firenzébe, ahonnan csaknem tíz esztendeje indult el szerencsét próbálni?) Szóval, Japánból átment Koreába, ahol megint mindenkit levett a lábáról, mindenkit elbűvölt, mindenkit megfestett. Valójában unom is már sorolni, hogy ki mindenkit ismert és örökített meg a világból, mégis megteszem – meg kell tennem –, mert a rangok és a címek itt is nagyon beszédesek, sok mindent elmondanak Landor képességeiről, emberi habitusáról, tehetségéről.
Koreában tehát pillanatok alatt ecsetvégre kerültek az ország legbefolyásosabb hercegei és családtagjai, arckép készült a koreai hadsereg főparancsnokáról és „a koreai Bismarckról”, az ország miniszterelnökéről (a nevét is tudjuk: Min-Young-Chun), és persze, készült az útról számos rajz, vázlat is, ezeket később Landor ki is adta.
Koreából Kínába ment, ott is csupa kiválóságokkal találkozott: György görög herceggel például, de II. Miklós orosz cárral is, aki megrendelte nála egy hajótörés megörökítését. A japán partoknál szerencsétlenül járt orosz hajóról Landornak kész vázlatai voltak a helyszínről, amelyeket korábban Yezo japán sziget nyugati partjainál készített. Az elkészült olajképet azután a cár a vlagyivosztoki tengerészklubnak ajándékozta.
Kína után Ausztrália következett hasonló élményekkel, majd onnan Angliába visszatérve – Viktória királynő kívánságára – Landor beszámolt úti élményeiről, és megmutogatta neki a rajzait a Balmoral-kastélyban, a királynő skóciai magánrezidenciáján.
De mindaz, ami eddig Henry Landor életében történt, még csak a kezdet… Utazást utazás követ egész későbbi életében is, újabb és újabb beszámolók, könyvek, rajzok őrzik máig az emlékeket. Ahogy 1897-es tibeti utazását is terjedelmes, saját rajzaival illusztrált könyvben örökítette meg. Első kiadása már 1898-ban megjelent.
Ennek első teljes magyar nyelvű kiadását veheti most kézbe az olvasó. Ez a könyv tette végül Landort világhírűvé és gazdaggá, nem festményei és előkelő megrendelői, ismerősei, barátai. Ez az a könyv, melyre Magyarországon is úgy emlékszik a háború előtti nemzedék, mint egyik legizgalmasabb, legmegrendítőbb olvasmányára. Pedig mindeddig az eredeti terjedelem bő egyharmadát ismertük csak, azt is csapnivaló fordításban. És mégis olyan népszerűvé vált a könyv, amilyen népszerűségre úti beszámoló még nem tett szert soha Magyarországon.
*
Ez csakis úgy történhetett, hogy Landor Utazás a rejtelmes Tibetbe című kötetét az olvasók nem is útleírásként, úti beszámolóként vették kézbe, hanem kalandregényként. És mivel máig szeretünk mindenféle hihetetlen szörnyűségektől is borzongani, e könyvet tartva a kezünkben, jó volt arra gondolni, hogy ez a történet akár igaz is lehet. Vagyis ebben az esetben a borzongásunk még indokoltabb, még helyénvalóbb, s ettől még édesebb. Kell is ez az érzés a valódi izgalomhoz mindenkor. Kellett a romantika korában is, mely irányzatnak utolsó hullámai vetették asztalunkra Landor kötetét, és kell ma is, amikor már a valóságos történetek is gyakran hihetetlenek.
Landor a hihető és a hihetetlen határán jár e könyvben, és talán ezt szereti az izgalomra vágyó olvasó leginkább. Ne is firtassuk tehát, hogy tudományosan mennyire helytállóak, vagy mennyire helytelenek a szerző leírásai, megállapításai, következtetései, kalandregényen ne kérjük számon a megbízhatóságot, az objektivitást. (Egyébként a filológiát illetően ennek a magyar kiadásnak a lábjegyzetei igyekeznek eligazítani a tudományos érdeklődésű olvasót is.)
Viszont a szerző szubjektív indulatait azért vizsgáljuk meg röviden. Landornak azokat a megnyilvánulásait, amelyeket nem feltétlenül a kalandregény dramaturgiájának a szabályai írtak elő számára kötelezően. Magyarul: miért elvetemültebbek, kegyetlenebbek, vérszomjasabbak, betegebbek, hülyébbek Landor szemében a tibetiek, mint amennyire kalandregény szereplőiként lenniük kellene, szemben a pozitív hőssel, vagyis magával a szerzővel? Miért rosszabbak Landor tibeti figurái az ördögnél is?
Sajnos, végtelenül egyszerű a válasz a kérdésre. Mivel még Landor korában is az egész világ elfogadta a fehér angolszász faj felsőbbrendűségét, ahhoz hogy a közülük választott hősök (különösen regényben) még pozitívabbnak látszódjanak, a velük szemben álló felet íróiknak még sötétebbre kellett festeniük. Pusztán ennyit tett Landor is. Szinte bátran mondhatjuk, hogy ez volt a közönség természetes elvárása.
Faji, politikai (és mellesleg dramaturgiai) kötelessége volt így írni, így beszélni róluk, ahogy ezt tette például leghíresebb angol kortársa, Rudyard Kipling is. (Annyira kortársak voltak, hogy történetesen ugyanabban az évben születtek. De hát nem ez a legfőbb oka eszmei-politikai „egy húron pendülésüknek”.) Néhány kivétellel (például A dzsungel könyve és a Kim, az ördöngös), lényegében Kipling egész életműve fajának az ázsiai és az afrikai világ lakóinak kultúrájával szemben érzett fölényéről szól. És ezért a meggyőződéséért (persze, tudom, hogy nem ezért, de az is épp eléggé sokat mondó, hogy ennek ellenére) Nobel-díjat kapott. 1907-ben vagyunk ekkor. Az a nemzedék (ha akadnak is köztük kivételek), többnyire missziónak tekintette e földrészek lakóinak „civilizálását” (ez „a fehér ember terhe” – mondta Kipling), s ebben a munkában szívesen látta eredményesnek és győzedelmesnek hőseit. „Emberfeletti küzdelmükben” a nemes célért e hősök számára megengedett volt a vélt szellemi fölény visszataszító kinyilvánítása, a becsmérlés is, épp úgy, mint a fizikai fölény alkalmazása, az erőszak. (Lásd például ebből a korból az 1899–1901-es kínai boxerlázadás történetének körülményeit, nyugati „hőseit”.)
Landor tehát valójában nem tett mást, mint Tibetben is teljesítette vélt küldetését, lelkesen igyekezett megfelelni jövendőbeli olvasójának, a vele azonos szemléletű angol polgárnak. A könyv sikere őt igazolta. Ünnepelt hírességgé lett. Eszméit különben ő is kinyilvánította a boxerlázadás idején, s később a nyugati „küldetés” e fontos kérdéseiről Roosevelt elnökkel is elbeszélgetett.
*
Hogy Landor könyvét ma is mindenütt olvassák a világon (Tibetben persze kevésbé lelkesen), sőt népszerű olvasmány, az csak azt bizonyítja, hogy a szerző úgy írta meg kalandregényét 1898-ban, ahogy az ilyesmit azóta is kell, vagy legalábbis szokás. Így írják, és így olvassuk ezt a műfajt ma is. Legfeljebb a szerzők egy kicsit jobban vigyáznak a negatív hősök megnevezésével, és mi olvasók sem gondolunk nagyon bele, kikre is gondolhatott, amikor felvonultatta őket.
Szerencsétlen és sajnálatos dolog, hogy ebben a regényben éppen szegény tibetiekre osztotta a meggondolatlan szerző a rossz szerepét, éppen azokra a tibetiekre, akik azelőtt is, és azután is a világ egyik legjámborabb népeként tűntek fel a történelemben, már csak buddhista hitükből következően is. Jámbor és békés természetűek még a legkritikusabb történelmi és politikai helyzetekben is, tudja róluk az egész világ. Ha nem ilyennek ismernénk őket, és nem ilyennek látnák közösségüket „a legmagasabb helyeken” is, bizonyára nem kapott volna Nobel-békedíjat szellemi vezetőjük, a dalai láma 1989-ben. És nem lenne napjaink egyik legismertebb és legnépszerűbb vallási vezetője Nyugaton és Keleten egyaránt.
SÁRI LÁSZLÓ
A fordító, Erős László
Korábbi könyvbemutatók:
2008.május 28. szerda 19h, Panoráma Terem
AMRITA SHER-GIL
Budapest, 1913 – Lahór, India 1941
Egy gyönyörű indiai lány rövid, szenvedélyes élete és művészete e könyv tárgya. Felnőtt életének alig hat éve alatt lenyűgöző festői életművet hozott létre, mely ma Indiában nemzeti kincs. Az 1930-as években ő teremtette meg az európai értelemben vett művészetet Indiában s India képét az egyetemes művészetben. Egy kicsi és törékeny nő, aki Budapesten született, s részben magyar származású volt, akárcsak kortársa: az apai ágon erdélyi zsidó család sarja, a mexikói Frida Khalo. Képeik szokatlan tematikájával és a „magas művészetben” ismeretlen megoldásaival mindketten a női művészet úttörői, első – ma már világhírű – alkotói.
A magyar könyvkiadás hosszú évtizedek óta adósa az olvasóközönségnek Amrita Sher-Gil életművének bemutatásával. Amrita Sher-Gilt a 20. századi indiai képzőművészet egyik legjelentősebb alakjaként tartja számon a művészettörténet. Képei termeket töltenek meg a National Gallery of Modern Art épületében Delhiben. Ám ő épp annyira magyar is, mint amennyire indiai. És épp annyira kiemelkedő alakja a magyarországi művészet történetének, mint az indiainak. Életművének méltó helyét keressük az egyetemes és a hazai kultúrában.
Kiadványunkkal Amrita Sher-Gil művészetének magyar nyelven e műfajban eddig elmulasztott bemutatását kívánjuk pótolni, remélve, hogy a különleges és lenyűgöző festői életmű felfedezésében örömét leli az olvasó.
Kemény Katalin és Sári László a könyvbemutatón
2008. június 17. kedd, 19h
Régmúlt civilizációk porladó emlékeit és a természet ismeretlen szépségeit rejti e táj. Kezdetben magányosan keltem útra a távoli vidékek felé, de ez nem vezethetett messzebb a járt utaknál. Később felkészült expedíciókkal indultam – immáron járatlan utakon – a titkok nyomába.
Életem Közép-Ázsiában töltött 214 napja során csaknem 40 ezer kilométert utaztam.
Ahogy teltek-múltak a hónapok, és szaporodtak a megtett kilométerek, úgy lettem egyre szerelmesebb rabja Közép-Ázsiának, és vált valóra első utazásom megdöbbentő vasúti állomásnevének sugallata:
Szívem egyik fele talán örökre a középázsiai sivatagok foglya marad . Csak remélni tudom, hogy a képekből e könyv olvasója is megérez valamit Közép-Ázsia titokzatos varázsából.
Péczely Lajos
