Szabó Lőrinc Po Csü-ji versfordításai
Búcsú a téli kályhától
a táj oly szagos, ízes, sugaras!
A fehér nap naponta melegebb,
roskadnak a kék-szürke fellegek;
az utolsó jégcsap peng s eltörik;
uj rügy szökkenti fák friss galyait.
Fényt áraszt minden, reményt és vigaszt,
nem csupán én szeretem a tavaszt.
Virág kell? Megyek, le, a ház mögé.
Napozni? Ki, a veranda elé.
Az embernek mégis fáj a szíve:
eltünök, mint kályhám piros tüze!
Szabó Lőrinc jegyzete Po Csü-ji verseihez:
Kínai költő, talán a legnagyobb Li Taj-po és Tu Fu után, szintén a Tang korszak lírai csillaga, 772-ben született. 800-ban végzett iskoláival, tisztviselő lett a főváros mellett, 807-bn a Han Lin akadémia tanára, 811-ben visszavonult a Wei folyóhoz, édesanyját gyászolva, 814-ben visszatért az udvarhoz, 815-ben Hszün Yangba száműzték, 818-ban Csung Csauba helyezték át, 820-ban kegyelmet kapott és visszatért az udvarhoz, 822-ben Hangcsou kormányzója lett, 825-ben Szu Csau kormányzója, 826-ban betegsége miatt visszavonult a közélettől, 827-ben visszament Csang Anba, 829-ben átmenetileg Lo Yangban telepedett meg, 831-ben Ho-nan tartomány kormányzójává nevezték ki, 833-ban betegsége miatt visszavonult, 839-ben szélütés érte, 846 augusztusában meghalt.
Igen bensőséges, elégikus hangú erősen realisztikus, nagyon emberi költő, tele részvéttel a szegények és általában az emberek iránt. Olyasféle természetességre törekedett a stílusban, mint a maga módján Wordsworth. Azt tartotta, hogy ha versét nem érti meg a kertésze, akkor az még nincs készen. Európában csak a legújabb évtizedekben kezdték megismerni halk, mély és erős impresszionista realizmusát.
Kínai költő, talán a legnagyobb Li Taj-po és Tu Fu után, szintén a Tang korszak lírai csillaga, 772-ben született. 800-ban végzett iskoláival, tisztviselő lett a főváros mellett, 807-bn a Han Lin akadémia tanára, 811-ben visszavonult a Wei folyóhoz, édesanyját gyászolva, 814-ben visszatért az udvarhoz, 815-ben Hszün Yangba száműzték, 818-ban Csung Csauba helyezték át, 820-ban kegyelmet kapott és visszatért az udvarhoz, 822-ben Hangcsou kormányzója lett, 825-ben Szu Csau kormányzója, 826-ban betegsége miatt visszavonult a közélettől, 827-ben visszament Csang Anba, 829-ben átmenetileg Lo Yangban telepedett meg, 831-ben Ho-nan tartomány kormányzójává nevezték ki, 833-ban betegsége miatt visszavonult, 839-ben szélütés érte, 846 augusztusában meghalt.Igen bensőséges, elégikus hangú erősen realisztikus, nagyon emberi költő, tele részvéttel a szegények és általában az emberek iránt. Olyasféle természetességre törekedett a stílusban, mint a maga módján Wordsworth. Azt tartotta, hogy ha versét nem érti meg a kertésze, akkor az még nincs készen. Európában csak a legújabb évtizedekben kezdték megismerni halk, mély és erős impresszionista realizmusát.
Halászkunyhóban töltött éjszaka után
Emberi szív jáspist és pénzt akar,
emberi szájnak hús kell és borital.
Nem úgy az öreg folyami halász:
tökből iszik s a szava hallgatás.
Víztől északra rőzsét vág és füvet,
a víztől délre kunyhót épített.
Évente egy-két holdat megművel,
tavasszal két sárga bocit nevel.
Így él, és teljesen elégedett,
se gond, se vágy: nem kíván egyebet.
Ott jártam, s ő meghívott, hazavitt,
kunyhójában maradtam reggelig,
s ahogy már indultam, vissza,
az öreg rangomat kérdezte és fizetésemet;
aztán nevetett, hosszút, hangosat:
„Miniszter nem hál zsúptető alatt!”
emberi szájnak hús kell és borital.
Nem úgy az öreg folyami halász:
tökből iszik s a szava hallgatás.
Víztől északra rőzsét vág és füvet,
a víztől délre kunyhót épített.
Évente egy-két holdat megművel,
tavasszal két sárga bocit nevel.
Így él, és teljesen elégedett,
se gond, se vágy: nem kíván egyebet.
Ott jártam, s ő meghívott, hazavitt,
kunyhójában maradtam reggelig,
s ahogy már indultam, vissza,
az öreg rangomat kérdezte és fizetésemet;
aztán nevetett, hosszút, hangosat:
„Miniszter nem hál zsúptető alatt!”
Búcsú a téli kályhától
Ötödnapja, hogy megjött a tavasz,
a táj oly szagos, ízes, sugaras!
A fehér nap naponta melegebb,
roskadnak a kék-szürke fellegek;
az utolsó jégcsap peng s eltörik;
uj rügy szökkenti fák friss galyait.
Fényt áraszt minden, reményt és vigaszt,
nem csupán én szeretem a tavaszt.
Virág kell? Megyek, le, a ház mögé.
Napozni? Ki, a veranda elé.
Az embernek mégis fáj a szíve:
eltünök, mint kályhám piros tüze!
Mióta fekszem
Sok nehéz napja, száz alighanem.
Szolgálóm mind gyógyfüvek tudora,
nem ugatja már a doktort a kutya.
Penész lepi pincém palackjait;
csízem függönye por, foszladozik.
Hogy bírom majd, ha dalt s uj fényt fakaszt ,
ágyból nézni a gyönyörű tavaszt.
kettős munkában várja a tavaszt.
Déli szél jár a dombon éjszaka.
egyszerre sárgul a sok rizsbuga.
Nő s lány válla rizskosarat emel;
fiú s legény borostömlőt cipel.
Aztán hozzák a húsadagokat
A déli domb zord aratóinak,
kiknek talpa alatt a talaj ég
s hátát tűzzel korbácsolja az ég.
Dolgoznak, nem bánva, mi hogyan sajog,
S rövidnek szidják a hosszú napot.
Mellettük egy szegény asszony halad,
S míg melléhez apró gyermek tapad,
jobbja hullt kalászt böngész és magot;
balkarjáról tört sáskosara lóg.
S mit dolgoztam én? … Mily jog teszi,
hogy én sose szántok, fát nem ápolok?
Fizetésem háromezer köböl:
rizsem a teljes év nem éli föl.
Szégyellem is miatta magamat,
egész nap gyötört ez a gondolat.
Mióta fekszem ilyen betegen?
Sok nehéz napja, száz alighanem.
Szolgálóm mind gyógyfüvek tudora,
nem ugatja már a doktort a kutya.
Penész lepi pincém palackjait;
csízem függönye por, foszladozik.
Hogy bírom majd, ha dalt s uj fényt fakaszt ,
ágyból nézni a gyönyörű tavaszt.
Kormányhivatalnok nézi az aratókat
Pihenni alig ér rá a paraszt;
kettős munkában várja a tavaszt.
Déli szél jár a dombon éjszaka.
egyszerre sárgul a sok rizsbuga.
Nő s lány válla rizskosarat emel;
fiú s legény borostömlőt cipel.
Aztán hozzák a húsadagokat
A déli domb zord aratóinak,
kiknek talpa alatt a talaj ég
s hátát tűzzel korbácsolja az ég.
Dolgoznak, nem bánva, mi hogyan sajog,
S rövidnek szidják a hosszú napot.
Mellettük egy szegény asszony halad,
S míg melléhez apró gyermek tapad,
jobbja hullt kalászt böngész és magot;
balkarjáról tört sáskosara lóg.
S mit dolgoztam én? … Mily jog teszi,
hogy én sose szántok, fát nem ápolok?
Fizetésem háromezer köböl:
rizsem a teljes év nem éli föl.
Szégyellem is miatta magamat,
egész nap gyötört ez a gondolat.
A műsorban elhangzott többi verset - Az élet semmiségéről; Vers a tavon - egy korábbi bejegyzésben olvashatják: ITT
Könyvajánló
Haruki, Murakami
A HATÁRTÓL DÉLRE, A NAPTÓL NYUGATRA
Hadzsime - a talányos című regény hőse - átjár a valóság és a képzelet közötti határon. A Határtól délre, a naptól nyugatra (egy Nat King Cole szám címe) a haború utáni japán kisvárosban felnövő Hadzsime képzeletében különleges világot sejtet. Színteret kínál a serdülőkori kíváncsiság és vágyakozás kielégítésére, és férfikorban is táplálja a képzelgő lélek önáltató sóvárgását. Az egzisztencialista románc egy gyermekkori szerelem története, amelyben két évtized múltán az ártatlan vonzalom pusztító vágyként éled újjá. Hősünk, aki hosszabb sodródás után megtalálta a családi boldogságot, visszazuhan a múltba, és kész kockára tenni egész jelenét.
Francis William Bain
A HAJNAL LEÁNYA
A mesék még a szakértőket is megtévesztették: eredeti alkotásoknak tűntek, s a források nyomába eredő kutatók egy idő múltán megdöbbenéssel szembesültek azzal, hogy szerzőjük Francis William Bain, a szanszkrit irodalmat kiválóan ismerő, azt mély átérzéssel újraalkotó angol tudós és poéta.
Baktay Ervin orientalista és író az I. világháború alatt kezdte fordítani e hindu meséket, vigasztalásul és figyelmeztetésül: még a legszélsőségesebb körülmények között is mindennél fontosabb emberségünk megőrzése, és sosem szabad föladnunk egy jobb jövő reményét. A mesék még a szakértőket is megtévesztették: eredeti alkotásoknak tűntek, s a források nyomába eredő kutatók egy idő múltán megdöbbenéssel szembesültek azzal, hogy szerzőjük Francis William Bain, a szanszkrit irodalmat kiválóan ismerő, azt mély átérzéssel újraalkotó angol tudós és poéta. Az ő átköltésében jelennek meg előttünk az indiai szubkontinens egzotikus tájain e meglepő fordulatokban bővelkedő, gyakran csodás elemeket sem nélkülöző történetek főszereplői, a más és más néven megnevezett örök Nő és örök Férfi, valamint nemzetségeik és ismerőseik, barátaik és ellenségeik, sőt az életüket formáló vagy figyelemmel kísérő isteni pantheon különös alakjai, és persze mindenek mozgatója: a Virágíjas Isten, az örök Szerelem.
És ott várakozott a tóparton. Hol leült, hol ismét fölkelt türelmetlenségében és tekintetét szünetlenül arra a helyre irányozta, ahol a csétí eltűnt az erdőben. Közben pedig egyik óra követte a másikat és a nap mind magasabbra szállott az égen.
És növekedett a hőség is, mígnem a lótuszok ezüst fényben ragyogtak az alattuk szunnyadó tó tükrén és a halak is aludtak a vízben és a madarak a fákon és a méhek, belefáradva a zümmögésbe, mámorosan hevertek a virágok kelyheiben, és az erdő alélt félálomban susogott és a levelek elfeledtek rezegni az ágakon. És egyszerre a figyelő király megpillantotta Madhupamandzsarít, amint ismét megjelent, éppen ott, ahol távoztában eltűnt volt. Ott állott, nem messze tőle, mint a falra festett kép, míg a király önkívületében elmerült nézésében. És nem hallatszott más a nagy csöndben, csak szívének dobogása. Kis idő múltán a leány megtörte az igézetet és megmozdult. Nagyon lassan a király felé indult és megállott előtte. De kezében ezúttal nem volt semmi. És szólt:
– Oh, király, úrnőm egy lótuszvirágot szeretne és elküldött urához, hogy vigyek tőle egyet.
A király nézte a leányt, aki ott állt előtte, földre sütött szemekkel, melyeknek hosszú pillái szinte árnyékot vetettek orcáira. És a király szíve fölszállt a torkába, csöndesen állott a leánnyal szemben, megkísértette, hogy szóljon, de a szavak elhaltak ajakán. Így állottak ott ketten az erdőben, körülvéve a nagy csendtől. Végre a király megszólalt:
– Édes csétí – mondta –, szeretnék valamit kérdezni tőled, de félek.
– Mitől fél a király? – kérdezte a leány.
És mosolyogva pillantott föl a királyra, de a mosoly eltűnt arcáról, alighogy megjelent, s ismét a földre csüggesztette tekintetét. Erre a király így szólt:
– Csétí, meg tudnád vajon mondani nekem, szerelmes vagyok-e beléd, vagy sem?
És míg a király a leány arcát figyelte, a pír hol megjelent, hol ismét eltűnt azon.
Végre megszólalt a leány halk hangon:
– Hogyan ítélhetne az orvos, ha nem ismeri a jeleket?
Erre a király közelebb lépett hozzá és megállott előtte. És a háta mögé tette és erősen összekulcsolta két kezét. Aztán egészen a leány arcához hajolt és mondta:
– Azért kérdelek, mert én nem tudom, vajon szerelmes vagyok-e beléd, avagy nem. Mert egykor azt hittem, hogy szeretek, de akkor nem éreztem azt, amit most. És ha akkor szerelmes voltam, úgy nem vagyok az most; vagy ha szerelmes vagyok most, úgy nem voltam az akkor. És talán te meg tudod ezt mondani nekem, mert te nagyon okos vagy, én pedig nem vagyok az. Ha jönni látlak, elhomályosul szemem előtt minden és tűz fut végig testemen. És a hangod zenéje csaknem alélttá tesz és éget és borzongat, mintha jégdarabbal érintenének. És remegés fut végig tagjaimon és siketítő zsongás zeng-bong a fülemben és nem tudom olyankor, hogy mitévő legyek. És könnyek gyűlnek szemembe, de mégis kacagni szeretnék örömömben, és ha beszélni próbálok, reszket a hangom – mint most is –, és valami görcsösen összeszorítja a torkomat, hogy nem bírok lélegezni s a kín összefacsarja szívemet. És hogy mit érzek még, nem tudom elmondani mind, de azt tudom, hogy mikor velem vagy, az az élet és mikor elhagysz, az a halál.
De Madhupamandzsarí hallgatagon állott. Ajka remegett és könny ült ki szempilláira és keble lassan föl s alá hullámzott. Végül fölemelte tekintetét és könnyein keresztül mosolyogva mondotta:
– Oh, király, jobb lesz távoznom, mert szavaid inkább méltók úrnőmhöz, mint hozzám.
A király mély lélekzetet vett és fölegyenesedett. És fejét eszelős módjára hol jobbra, hol balra ingatva, elkezdett kacagni. És így szólt:
– Kétségbeesésbe űztél, de én már nem törődöm vele. Hejh! Én férfi vagyok és még hozzá erős férfi; te pedig nő vagy és méghozzá egészen kicsiny és gyönge. Ezért hát nem fogsz elmenni most!… Mert különben magaddal vinnéd életemet is.
És hirtelenül karja közé ragadta a leányt és erősen magához szorította. Ez pedig ijedten küzdött a szabadulásért. És félig rémülten, félig nevetve kiáltott föl:
– Árjaputra, bocsáss el engem! Nem jöttél még rá, hogy én vagyok a királyné?
Haruki, Murakami
A HATÁRTÓL DÉLRE, A NAPTÓL NYUGATRA
Hadzsime - a talányos című regény hőse - átjár a valóság és a képzelet közötti határon. A Határtól délre, a naptól nyugatra (egy Nat King Cole szám címe) a haború utáni japán kisvárosban felnövő Hadzsime képzeletében különleges világot sejtet. Színteret kínál a serdülőkori kíváncsiság és vágyakozás kielégítésére, és férfikorban is táplálja a képzelgő lélek önáltató sóvárgását. Az egzisztencialista románc egy gyermekkori szerelem története, amelyben két évtized múltán az ártatlan vonzalom pusztító vágyként éled újjá. Hősünk, aki hosszabb sodródás után megtalálta a családi boldogságot, visszazuhan a múltba, és kész kockára tenni egész jelenét.Francis William Bain
A HAJNAL LEÁNYA
A mesék még a szakértőket is megtévesztették: eredeti alkotásoknak tűntek, s a források nyomába eredő kutatók egy idő múltán megdöbbenéssel szembesültek azzal, hogy szerzőjük Francis William Bain, a szanszkrit irodalmat kiválóan ismerő, azt mély átérzéssel újraalkotó angol tudós és poéta.Baktay Ervin orientalista és író az I. világháború alatt kezdte fordítani e hindu meséket, vigasztalásul és figyelmeztetésül: még a legszélsőségesebb körülmények között is mindennél fontosabb emberségünk megőrzése, és sosem szabad föladnunk egy jobb jövő reményét. A mesék még a szakértőket is megtévesztették: eredeti alkotásoknak tűntek, s a források nyomába eredő kutatók egy idő múltán megdöbbenéssel szembesültek azzal, hogy szerzőjük Francis William Bain, a szanszkrit irodalmat kiválóan ismerő, azt mély átérzéssel újraalkotó angol tudós és poéta. Az ő átköltésében jelennek meg előttünk az indiai szubkontinens egzotikus tájain e meglepő fordulatokban bővelkedő, gyakran csodás elemeket sem nélkülöző történetek főszereplői, a más és más néven megnevezett örök Nő és örök Férfi, valamint nemzetségeik és ismerőseik, barátaik és ellenségeik, sőt az életüket formáló vagy figyelemmel kísérő isteni pantheon különös alakjai, és persze mindenek mozgatója: a Virágíjas Isten, az örök Szerelem.
Részlet a köteteből:
És ott várakozott a tóparton. Hol leült, hol ismét fölkelt türelmetlenségében és tekintetét szünetlenül arra a helyre irányozta, ahol a csétí eltűnt az erdőben. Közben pedig egyik óra követte a másikat és a nap mind magasabbra szállott az égen.
És növekedett a hőség is, mígnem a lótuszok ezüst fényben ragyogtak az alattuk szunnyadó tó tükrén és a halak is aludtak a vízben és a madarak a fákon és a méhek, belefáradva a zümmögésbe, mámorosan hevertek a virágok kelyheiben, és az erdő alélt félálomban susogott és a levelek elfeledtek rezegni az ágakon. És egyszerre a figyelő király megpillantotta Madhupamandzsarít, amint ismét megjelent, éppen ott, ahol távoztában eltűnt volt. Ott állott, nem messze tőle, mint a falra festett kép, míg a király önkívületében elmerült nézésében. És nem hallatszott más a nagy csöndben, csak szívének dobogása. Kis idő múltán a leány megtörte az igézetet és megmozdult. Nagyon lassan a király felé indult és megállott előtte. De kezében ezúttal nem volt semmi. És szólt:
– Oh, király, úrnőm egy lótuszvirágot szeretne és elküldött urához, hogy vigyek tőle egyet.
A király nézte a leányt, aki ott állt előtte, földre sütött szemekkel, melyeknek hosszú pillái szinte árnyékot vetettek orcáira. És a király szíve fölszállt a torkába, csöndesen állott a leánnyal szemben, megkísértette, hogy szóljon, de a szavak elhaltak ajakán. Így állottak ott ketten az erdőben, körülvéve a nagy csendtől. Végre a király megszólalt:
– Édes csétí – mondta –, szeretnék valamit kérdezni tőled, de félek.
– Mitől fél a király? – kérdezte a leány.
És mosolyogva pillantott föl a királyra, de a mosoly eltűnt arcáról, alighogy megjelent, s ismét a földre csüggesztette tekintetét. Erre a király így szólt:
– Csétí, meg tudnád vajon mondani nekem, szerelmes vagyok-e beléd, vagy sem?
És míg a király a leány arcát figyelte, a pír hol megjelent, hol ismét eltűnt azon.
Végre megszólalt a leány halk hangon:
– Hogyan ítélhetne az orvos, ha nem ismeri a jeleket?
Erre a király közelebb lépett hozzá és megállott előtte. És a háta mögé tette és erősen összekulcsolta két kezét. Aztán egészen a leány arcához hajolt és mondta:
– Azért kérdelek, mert én nem tudom, vajon szerelmes vagyok-e beléd, avagy nem. Mert egykor azt hittem, hogy szeretek, de akkor nem éreztem azt, amit most. És ha akkor szerelmes voltam, úgy nem vagyok az most; vagy ha szerelmes vagyok most, úgy nem voltam az akkor. És talán te meg tudod ezt mondani nekem, mert te nagyon okos vagy, én pedig nem vagyok az. Ha jönni látlak, elhomályosul szemem előtt minden és tűz fut végig testemen. És a hangod zenéje csaknem alélttá tesz és éget és borzongat, mintha jégdarabbal érintenének. És remegés fut végig tagjaimon és siketítő zsongás zeng-bong a fülemben és nem tudom olyankor, hogy mitévő legyek. És könnyek gyűlnek szemembe, de mégis kacagni szeretnék örömömben, és ha beszélni próbálok, reszket a hangom – mint most is –, és valami görcsösen összeszorítja a torkomat, hogy nem bírok lélegezni s a kín összefacsarja szívemet. És hogy mit érzek még, nem tudom elmondani mind, de azt tudom, hogy mikor velem vagy, az az élet és mikor elhagysz, az a halál.
De Madhupamandzsarí hallgatagon állott. Ajka remegett és könny ült ki szempilláira és keble lassan föl s alá hullámzott. Végül fölemelte tekintetét és könnyein keresztül mosolyogva mondotta:
– Oh, király, jobb lesz távoznom, mert szavaid inkább méltók úrnőmhöz, mint hozzám.
A király mély lélekzetet vett és fölegyenesedett. És fejét eszelős módjára hol jobbra, hol balra ingatva, elkezdett kacagni. És így szólt:
– Kétségbeesésbe űztél, de én már nem törődöm vele. Hejh! Én férfi vagyok és még hozzá erős férfi; te pedig nő vagy és méghozzá egészen kicsiny és gyönge. Ezért hát nem fogsz elmenni most!… Mert különben magaddal vinnéd életemet is.
És hirtelenül karja közé ragadta a leányt és erősen magához szorította. Ez pedig ijedten küzdött a szabadulásért. És félig rémülten, félig nevetve kiáltott föl:
– Árjaputra, bocsáss el engem! Nem jöttél még rá, hogy én vagyok a királyné?
•
A király megrezzent és hátraszökellt, mintha kard járta volna át keblét. És amint szinte magánkívül meglepetésében maga elé bámulva állt, a leány, mintegy akarata ellenére, elkezdett kacagni. A férfi pedig csak állott és nézte őt, először meglepetve, majd szégyenkezve, végül pedig kimondhatatlan gyönyörrel. És fölkiáltott:
– Nevess, amíg csak kedved tartja, mert kacagásod zene az én fülemnek és szívesen hallgatom, folyton, míg csak velem vagy. De oh, te álnok csétí, mit jelent mindez? Nem te voltál az, aki nem engedted, hogy hűtlen legyek a királynéhoz? És mégis, mit tettél most velem?
És Madhupamandzsarí szempillantás alatt megszűnt nevetni s könnyek hullottak szeméből. Majd könnyein át mosolyogva ismét urára tekintett és hirtelen hozzálépve, megragadta a kezénél. És magával vonta, leültette a lépcsőre és mondotta:
– Ülj itt, és mindent elmondok neked.
Letérdelt a férfi mellé, átölelte és kezét a kezébe fogva, kezdte:
– Oh, te balga ember, azt hitted, mert egy nő könnyű és üres volt, mint a szalma, azért már minden nő olyan kell hogy legyen? És hitted azt is, hogy eltöltheted életedet a nő nektárja nélkül? Hallgass hát reám és én elmondom, amit nem tudsz.
Midőn atyám követet küldött hozzád, hogy fölajánljon engem néked, én is elküldtem megbízottamat, ki elhozta arcképedet és mindent elmondott nekem felőled. És már régen szerettelek, mielőtt megpillantottalak volna.
S elhatároztam, hogy te is így légy vélem; ezért vágyat keltettem benned, mikor még nem tudtad, ki vagyok. Egy napon gyöngének éreztem magam. Aznap volt, mikor nem jöttem el hozzád – és én ama napot utánad epedve, zokogva töltöttem, s a távolmaradás csaknem több volt, mint amennyit el tudtam viselni. És most meg akarom neked mutatni azt, amit sohasem ismertél: életed édességét.
Mert ha vidám vagy, meg akarom kétszerezni vidámságodat; ha bús vagy, akkor meg akarom felezni veled a bánatot és így öröm lesz az néked, mélyebb az örömnél. És ha jól érzed magad, mulatsággal és változatossággal fogom üdíteni lelkedet; ha pedig beteg vagy, ápolni foglak; és ha fáradt vagy, a keblem lesz majd alvópárnád, hol nyughatol – s éjjel és nappal a lelkem a lelkeddel lesz és karom ölelni fog. És ha nem kívánsz, távol leszek; és ha ismét akarsz, ott leszek nálad. És ha előtted halok meg, úgy rendjén van az és le kell mondanod rólam – ám ha te hagysz engem itt hátra, akkor követni foglak a máglya tüzén keresztül, mert nem akarok nélküled élni egyetlen napot sem. Mert miként az álomkép, a holdfény, az árnyék, vagy a tükörkép a tó színén, a semmibe kell hogy oszoljak én is, ha az, mi nékem lényeget és valóságot adott, eltávozott. Mert mi volnék én más, ha nem másolata és tükörképe és visszhangja a Lénynek, aki benned él? És mi lenne más az én kötelességem, az én hitvallásom, ha nem az, hogy én legyek számodra Dhruva és Arundhatí, Rati és Rádhá, Csakrí és Ksétrabhúmi, Sakti és az Iker? És miként az istenek kiköpülték a tenger vaját, a nektárt, úgy fogja szerelmed a fölszínre hozni lelkem lényegét, és meg fogod érteni, hogy a hűséges hitves a szépség édes vaja, az ifjúság tüzes bora, a gyönyör édes gyümölcse, a kacagás sava és hasonló a gyöngyhöz, mintha hullámhabból és tengertajtékból született volna. És én leszek a te nektárod és kámforod és lótuszvirágod és édességed – és megismertetem veled életed ízét és tartalmát.
És látni fogod, hogy nélkülem puszta volt az, üres szó értelem nélkül és éjszaka holdvilág nélkül!
– Nevess, amíg csak kedved tartja, mert kacagásod zene az én fülemnek és szívesen hallgatom, folyton, míg csak velem vagy. De oh, te álnok csétí, mit jelent mindez? Nem te voltál az, aki nem engedted, hogy hűtlen legyek a királynéhoz? És mégis, mit tettél most velem?
És Madhupamandzsarí szempillantás alatt megszűnt nevetni s könnyek hullottak szeméből. Majd könnyein át mosolyogva ismét urára tekintett és hirtelen hozzálépve, megragadta a kezénél. És magával vonta, leültette a lépcsőre és mondotta:
– Ülj itt, és mindent elmondok neked.
Letérdelt a férfi mellé, átölelte és kezét a kezébe fogva, kezdte:
– Oh, te balga ember, azt hitted, mert egy nő könnyű és üres volt, mint a szalma, azért már minden nő olyan kell hogy legyen? És hitted azt is, hogy eltöltheted életedet a nő nektárja nélkül? Hallgass hát reám és én elmondom, amit nem tudsz.
Midőn atyám követet küldött hozzád, hogy fölajánljon engem néked, én is elküldtem megbízottamat, ki elhozta arcképedet és mindent elmondott nekem felőled. És már régen szerettelek, mielőtt megpillantottalak volna.
S elhatároztam, hogy te is így légy vélem; ezért vágyat keltettem benned, mikor még nem tudtad, ki vagyok. Egy napon gyöngének éreztem magam. Aznap volt, mikor nem jöttem el hozzád – és én ama napot utánad epedve, zokogva töltöttem, s a távolmaradás csaknem több volt, mint amennyit el tudtam viselni. És most meg akarom neked mutatni azt, amit sohasem ismertél: életed édességét.
Mert ha vidám vagy, meg akarom kétszerezni vidámságodat; ha bús vagy, akkor meg akarom felezni veled a bánatot és így öröm lesz az néked, mélyebb az örömnél. És ha jól érzed magad, mulatsággal és változatossággal fogom üdíteni lelkedet; ha pedig beteg vagy, ápolni foglak; és ha fáradt vagy, a keblem lesz majd alvópárnád, hol nyughatol – s éjjel és nappal a lelkem a lelkeddel lesz és karom ölelni fog. És ha nem kívánsz, távol leszek; és ha ismét akarsz, ott leszek nálad. És ha előtted halok meg, úgy rendjén van az és le kell mondanod rólam – ám ha te hagysz engem itt hátra, akkor követni foglak a máglya tüzén keresztül, mert nem akarok nélküled élni egyetlen napot sem. Mert miként az álomkép, a holdfény, az árnyék, vagy a tükörkép a tó színén, a semmibe kell hogy oszoljak én is, ha az, mi nékem lényeget és valóságot adott, eltávozott. Mert mi volnék én más, ha nem másolata és tükörképe és visszhangja a Lénynek, aki benned él? És mi lenne más az én kötelességem, az én hitvallásom, ha nem az, hogy én legyek számodra Dhruva és Arundhatí, Rati és Rádhá, Csakrí és Ksétrabhúmi, Sakti és az Iker? És miként az istenek kiköpülték a tenger vaját, a nektárt, úgy fogja szerelmed a fölszínre hozni lelkem lényegét, és meg fogod érteni, hogy a hűséges hitves a szépség édes vaja, az ifjúság tüzes bora, a gyönyör édes gyümölcse, a kacagás sava és hasonló a gyöngyhöz, mintha hullámhabból és tengertajtékból született volna. És én leszek a te nektárod és kámforod és lótuszvirágod és édességed – és megismertetem veled életed ízét és tartalmát.
És látni fogod, hogy nélkülem puszta volt az, üres szó értelem nélkül és éjszaka holdvilág nélkül!
•
Ekkor a király két kezébe fogta arája fejét. Szemébe nézett és megértette, hogy amit mondott, az a valóság hitvallása volt. És hirtelen, heves erőszakkal elszakítva magát tőle, fölugrott helyéről; mert szenvedélye és öröme csaknem erősebb volt, mint amennyit szíve el tudott viselni. Ám azonnal ismét visszatért hozzá és mondotta:
– Édes csétí, elfeledkeztél valamiről.
– Miről? – kérdezte amaz.
És a király felelt:
– Nem viszel úrnőd számára lótuszvirágot a tóról?
Madhupamandzsarí édesen fölkacagott gyönyörében. És mondta:
– Oh, király, igazad van.
És együtt indultak a tópart felé.
És útközben a király rátekintett és megremegett. S így szólt magában:
– Még eddig nem csókolt meg – ez még hátra van.
Ezalatt odaértek a tó vizéhez és találtak egy szép lótuszt a víztükör szélén. És a király mondotta:
– Te leszakítod a virágot, én pedig karomban tartalak, nehogy a vízbe essél.
És két karjával átfogta a derekát és mindketten a víz fölé hajoltak. És Madhupamandzsarí kinyújtotta kezét a lótuszvirág után. A király pedig a fülébe suttogott:
– Lásd, ide hoztalak a víz fölé, hogy kétszeresen láthassam arcodat egy helyett. És most melyiket csókoljam meg és melyik fog megcsókolni engem – a csétí vagy a királyné?
Madhupamandzsarí leszakította a lótuszt. És a király felé fordítva édes arcát, mondotta:
– Mind a kettő.
– Édes csétí, elfeledkeztél valamiről.
– Miről? – kérdezte amaz.
És a király felelt:
– Nem viszel úrnőd számára lótuszvirágot a tóról?
Madhupamandzsarí édesen fölkacagott gyönyörében. És mondta:
– Oh, király, igazad van.
És együtt indultak a tópart felé.
És útközben a király rátekintett és megremegett. S így szólt magában:
– Még eddig nem csókolt meg – ez még hátra van.
Ezalatt odaértek a tó vizéhez és találtak egy szép lótuszt a víztükör szélén. És a király mondotta:
– Te leszakítod a virágot, én pedig karomban tartalak, nehogy a vízbe essél.
És két karjával átfogta a derekát és mindketten a víz fölé hajoltak. És Madhupamandzsarí kinyújtotta kezét a lótuszvirág után. A király pedig a fülébe suttogott:
– Lásd, ide hoztalak a víz fölé, hogy kétszeresen láthassam arcodat egy helyett. És most melyiket csókoljam meg és melyik fog megcsókolni engem – a csétí vagy a királyné?
Madhupamandzsarí leszakította a lótuszt. És a király felé fordítva édes arcát, mondotta:
– Mind a kettő.
Folyóirat-ajánló: Hetedhéthatár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése