A világot és hírnevét is hátrahagyta, úgy indult zarándokútra a mélabús költő Honshu ősi ösvényein. Gyönyörű versekkel tért meg barangolásaiból, felejthetetlen képekben festette le természet és lélek harmóniáját.
„Istenek várnak az úton” – ezekkel a szavakkal indult el Japán távoli vidékei felé Macuo Basó, a nagy költő, 1689-ben (balra). Úti beszámolójának színhelye, a Keskeny út északra gyalogösvénye most is ott kanyarog a Natagiri-hágó magasában. Máig ezrek meg ezrek követik áhítattal Basó lába nyomát.
„Mind vándorok ők, s otthonuk ott van, hová a sors veti őket” – írta Macuo Basó, híres japán költő, több mint háromszáz évvel ezelőtt Oku no Hosomichi (Keskeny út északra) című mesterművének első bejegyzésében. Az ő szavai visszhangoznak bennem most, hogy a nyomába szegődöm az egykor általa is tapodott keskeny mezsgyén – azon a 2000 kilométeres úton, amelyen 1689-ben bejárta Japán földjét.
Eszembe jutnak nemrég elhunyt kedves barátom, a Kiotóban nevelkedett, nyelvésszé lett Helen Tanizaki szavai: „Az iskolában mindegyik diáktársam fejből tudta Basó legalább egy versét. Ő volt az első, akinek a műveit mélységes izgalommal és nagy figyelemmel olvastuk.” Ma már ezrek zarándokolnak el a költő szülőhelyére és a tiszteletére emelt szentélyhez, s ugyanígy ezrek meg ezrek tapossák a Basó-ösvényt. Az immár számtalan nyelvre, köztük magyarra is lefordított Keskeny út északra három évszázaddal első kiadása után is megérinti az olvasó lelkét.
Zaklatott és tétova korunkban, bomlott világunkban ismerős lehet a Basó költeményeit átható ködös, nyugtalanító érzés. Tulajdonképpen érthető a költő mélabúja (végtére is viharos életet élt az átalakulófélben lévő Japánban); ez a szinte mindegyik írásában megjelenő lemondás, szomorúság indította el hosszú kóborlásaira.
Macuo Basóról keveset tudunk. Vélhetőleg 1644-ben született a Kiotótól délkeletre fekvő Ueno városában. Apja, az elszegényedett szamuráj, jövedelme kiegészítéseként gyerekeknek tanította a betűvetést. Testvérei bizonyára mind földművesek lettek, Basó azonban az irodalomhoz kapott kedvet – talán a helyi uraság fiától, akinek a szolgálatába szegődött. A költészet művészetét Kigintől, a neves kiotói versfaragótól tanulta. Már ifjúként rátalált két, egész életét végigkísérő irányzatra: a kínai költészetre és a taoizmusra. Ura halálát követően Kiotóban gyakorolta a láncversekből álló, haikainak nevezett költészeti formát.
Akkoriban történt, hogy a haikai első versszaka önálló formává nőtte ki magát – ez lett a haiku, a természet esszenciáját megörökítő háromsoros, rím nélküli költemény. Első haikuit Basó sajátos jelentésű álnevek alatt adta ki – a Tosei („Zöld barack”) névvel például a nagy kínai költő, Li Baj („Fehér szilva”) előtt hajtott fejet.
Húszas éveinek vége felé Basó az újonnan alapított, gyarapodó népességű és mozgalmas kereskedővárosba, Edóba (a mai Tokió elődjébe) költözött. Pompás irodalmi lehetőségeket sejtett ott, és valóban, alig néhány év múlva már tanítványok és pártfogók sorát tudhatta maga mellett.
Egyik diákja 1680-ban kis házat épített a költőnek a Sumida folyó közelében. Utóbb egy másik tanítványa basót, azaz banánfát ajándékozott neki; e szívének oly kedves fától kölcsönözte azt a nevet, amelyen sok század múltán is emlegetjük – Basó (Basho).
A beszámolók arról tudósítanak, hogy Basót ebben az időben spirituális kételyek gyötörték, s ő a zen buddhizmushoz fordult válaszért. Nyugtalansága csak mélyült, amikor 1682-ben az Edo jó részét felperzselő tűzvész elemésztette a házát. Ekkor vetette papírra: Elég a cseresznyéből / Elég ebből a világból / Itt ülök, szakém zavaros / rizsem fekete.
1684-ben a költő több hónapos vándorútra indult, s megszületett első úti beszámolója, az Egy szélverte csontváz feljegyzései. Abban az időben még gyalogszerrel rótták az utakat, és kényelmetlen szálláshelyeken pihentek a vándorok. A mostoha körülmények dacára a költő 1687-ben újfent nekivágott Japánnak, majd harmadízben, 1687–88 folyamán is kóborlásra adta a fejét. Élményeit az Utazás a Kasima szentélyhez és A nyűtt útiláda jegyzetei című útleírása őrzi. Mindkettőt a haiku és a próza nászából született, általa mívesre csiszolt haibun műfajában írta.
Írta: Howard Norman
Fényképezte: Michael Yamashita
A teljes cikket a National Geographic magazin 2008. februári számában olvashatja.
Vihar Judit: MACUO BASÓ
Macuo Basó, az egyik legkiemelkedőbb és legnépszerűbb japán költő. Basó 350 évvel ezelőtt, 1644-ben született és 1694-ben, 300 éve halt meg. Az ismert és kedvelt japán műfajt, a haikut vitte tökélyre, amely nemcsak Japánban vált népszerűvé, hanem az egész világon is.
Basó alkotóművészete a 17. század második felére esik. Ez a korszak Japánban az iparosodás, a városi polgárság megerősödésének időszaka. Ekkor szűnik meg az ország addigi széttagoltsága, erős központi hatalom jön létre, a városok virágzó fejlődésnek indulnak. A nyugati parton elterülő Kiotó helyett, amely megmarad császári székhelynek, a fősziget keleti oldalán fekvő Edo, a mai Tokió egyre nagyobb szerephez jut. A legenda ezt úgy beszéli el, hogy a mostani tokiói Aszakusza kerületben egy alkalommal három halász egy kis színarany Buddha-szobrot fogott ki a tengerből. Ezen a helyen szentélyt és pagodát emeltek, s ettől kezdve Edo, a kis halászfalu rohamos fejlődésnek indult. A japán kultúra is nagy változáson ment keresztül.
Míg Nyugat-Európában ekkor a klasszicista irányzat uralkodik, és egymás után mutatják be Corneille, Racine tragédiáit, Molire színdarabjait; míg Milton az Elveszett paradicsom című klasszicista művét írja, addig nálunk, Magyarországon 1645 és 1646 között készül el Zrínyi Miklós barokk eposza, a Szigeti veszedelem. Japánban pedig ez idő tájt olyan művészek alkotnak, mint a Drámaíró Csikamacu Monzaemon, akit japán Shakespeare-nek szoktak nevezni, mint Ihara Szaikaku, aki kisregények sorával ajándékozta meg a polgári ízlésű olvasóközönséget, s nem utolsósorban Macuo Basó, a haiku, e miniatűr költemény egyik legnagyobb mestere. Japánban a 17. század végét, a Genroku-korszakot (1688-1703), Higasijama császár uralkodásának idejét (1687-1709) tehát nem véletlenül nevezik a japán kultúra aranykorának.
Basó számára az élet egyet jelentett az alkotással, a költészettel. Már életében klasszikusnak tekintették. Példaképéül két nagy kínai költőt, Tu Fut és Li Taj-pót választotta, de legfőbb mesterének a 12. századi híres vándorszerzetes japán költőt, Szaigjót tekintette. Bár soha nem volt pap, mégis - miként nagy elődje - az országot járta, hogy az emberekben felkeltse a költészet iránti szeretetet. Szinte megszállottként hitt a vers erejében, abban, hogy a költészet nemesebbé teszi az emberi lelket. Gyalogosan vagy lóháton, hajón vagy csónakon, széles karimájú kalapban, sásból font megtépett köpenyben vándorolt. Szánalmas külsejét szomorú öniróniával denevérhez hasonlította. Szállásban sem volt válogatós. Hol egy kolostorban húzódott meg, hol olcsóbb vendégfogadóban töltötte az éjszakát, sokszor előfordult azonban, hogy fűpárnára hajtotta le a fejét. Vándorlásai során, ha valakivel találkozott, ernyője csúcsára virágot tűzött, s ernyőjét pörgetve üdvözölte a szembejövőt. Végigjárta többek között az Edóból Kiotóba vezető híres Tokaidó útvonalat, s megszállt mind az ötvenhárom postakocsi-állomáson. Basó haikukban, Hirosige pedig rézkarcokon örökítette meg ezeket a közismert helyeket. Ma is mindenütt, ahol Basó megfordult, lépten-nyomon emlékkövekre vésett költeményeiben gyönyörködhetünk. Ezek a helyek azóta a kirándulók kedvelt célpontjai lettek.
Az utazás Basó számára a lélek és a stílus megújulását jelentette, további munkára buzdította. Elutazásai előtt ugyanakkor sokszor félelem kerítette hatalmába. Attól tartott, hogy talán többé nem térhet haza. Ez a sejtése később igaznak is bizonyult: egyik utazása közben érte el a halál. Utazásairól, életéről, költészetéről vallott elképzeléseit versekkel ékesített költői hangnemű útinaplóiban fogalmazta meg. Az egyik lírai hangvételű útinapló (japánul haibun) 1685-ben Kézirat tarisznyámból címmel készült. E munka, amely csak halála után tizenöt évvel látott napvilágot, a következő nevezetes sorokkal kezdődik: "E testben, amely többszáz csontból, és kilenc lyukból áll, egy lény lakozik, akit egyszerűen csak Furabónak neveznék, ami azt jelenti, hogy "szélszaggatta banánlevél". Tudjátok, milyen könnyen szaggatja szét a banánlevelet a szél! Ez a teremtmény, akiről beszélek, régtől fogva azzal foglalatoskodott, hogy mókás verseket írt, és végül úgy döntött, hogy a költészetnek szenteli életét. De idővel ráunt, és arra gondolt, hogy felhagy ezzel a mesterséggel, ezután azonban komoly sikereket ért el, és ekkor már többnek érezte magát más költőknél. Szívében kétely fogant, a művészet megfosztotta nyugalmától. Egy darabig ez az ember biztosabban akart megállni a lábán, de a versírás hatalma csak nem eresztette. Majd, hogy elűzze tudatlanságát, a "tudományok" művelésére adta fejét, de ezt a változást sem koronázta siker.
Végül is ezen ügyetlen balga lény ugyanarra ébredt rá, ami élteti Szaigjó költeményeit, Szogi láncverseit, Szessu rajzait, Rikjú teaszertartását. A művészetek e fajtái mind abból fakadnak, hogy a természetet követik, és barátságban élnek a négy évszakkal. A művész nem lát mást, csak virágokat, nem gondol másra, csak a holdra.
Ha egy ember nem veszi észre a virágokat, olyan, mint egy barbár. Ha a lelke mélyén nem a holdra gondol, akkor semmiben sem különbözik a madaraktól és a vadaktól. Ezért a tanítás imígyen szól: tisztuljatok meg a barbárságtól, szabadítsátok meg egész valótokat attól a léttől, amely olyan, mint a madaraké és a vadaké. Kövessétek a természetet, és térjetek meg hozzá!"
Macuo Basó Uenóban született, egy szamurájcsalád második gyermekeként. Családneve Macuo, de leggyakrabban Basó néven emlegeti mindenki. Ez a felvett név japán banánfát jelent. 1681-től kezdve nevezik így a mestert, mert egyik tanítványa ilyen díszfát ültetett annak a háznak az udvarán, ahol a költő élt. Sok szép költemény, költői hangvételű próza született meg a banánfa alatt. Basó annyira megszerette ezt a fát, hogy még egy esszében is megemlékezett arról a lelki azonosságról, amelyet saját maga és a fa között érzett.
A költőnek öt testvére volt. Basó alig tizenhárom éves, amikor elveszíti édesapját. A versek iránti vonzalmára hamar fény derül. Szolgálatba áll, s ura, Szengin segítségével kapcsolatba kerül a kor híres költőjével, Kitamura Kiginnel (1624-1705), akinek útmutatásai alapján tökéletesítheti versírói tudományát. Húszéves, amikor két haikuja megjelenik a Szajo no Nakajamasú című antológiában. Ezután újabb és újabb verseskötetekben publikált. Életrajzírói szerint ebben az időszakban gyullad szerelemre egy Dzsutei nevű lány iránt, akiből később apáca lesz.
Basó 1672-ben a fővárosba, Edóba megy, hogy haikuival még nagyobb elismerést szerezzen. Próbálkozásait csakhamar siker koronázza. 1677-ben egy haikuversenyen húsz versével komoly elismerést vív ki magának, s értékes ismeretségekre is szert tesz. Költeményeiért különböző antológiák versengenek. Ekkor dönt úgy, hogy költői iskolát alapít.
De mi jellemzi valójában a haikut, amelynek Basó egyik legnagyobb mesterévé lett?
E háromsoros költemény úgy keletkezett, hogy a 16. században népszerű láncvers első három sora a 17. századra önállóvá vált. A japán vers szillabikus. Ez azt jelenti, hogy szótagszáma, helyesebben moraszáma kötött. Minden mora egy magánhangzóból vagy egy mássalhangzó és magánhangzó kapcsolatából áll. Egyedül az n mássalhangzó tekinthető önálló morának, mert magánhangzó nélkül is előfordulhat. A haiku első és harmadik sorában öt, a második sorban hét mora van, e miniatűr költemény mindössze tizenhét morából áll. Ezek után talán nem kell bizonyítani, hogy a haiku a világlíra egyik legtömörebb kötött formájú költeménye.
A japán versben nincsen rím a verssorok végén. Sőt a sorvégi összecsengés szinte bántónak hat a japán fül számára. A sorok belsejében előforduló betűrímre azonban számos példa található akár Basó haikui között is. Következő költeménye az i, az s és az sz hangok ismétlődésével a kabóca hangját utánozza.
iva ni simiiru
szemi no koe
Néma csönd honol
sziklaszirtbe hasít
kabócazene.
A haiku verssoraiban változik a hangmagasság. Minden sorában két szótagban, pontosabban két morában. Példánkban ezeket a szótagokat vastagon szedtük. Az említetteken kívül még számos más formai kötöttség nehezítette a haikuírást. Mivel az évszakok témája központi helyet foglal el a versben, ezért a költőknek ún. évszakszókat kellett alkalmazniuk. Például a "friss zöld fű", az "ibolya" tavaszi, a "májusi eső", a "rövid éjszaka" nyári, a "krizantém", a "cirpelés" őszi, a "medve", a "sas" téli ún. évszakszó. De a haikuköltő számára az sem volt mellékes, hogy milyen szókapcsolatban fordulnak elő ezek az évszakszók. Míg például a "vadlúd" a telet, a "hazatérő vadlúd" már a tavaszt idézte.
A haiku egy másik költői kifejezőeszköze az ún. elválasztó szó. Ezt azért alkalmazta a költő, hogy a versben elkülönítse az egyik gondolatot a másiktól. Az elválasztószók számát éppen Basó növelte meg az addigi 18-ról 60-ra.
Basó haikuinak egyik jellegzetes újítása volt az éles ellentétek szembeállítása. A vers első két sora ellentétben állt az utolsóval. Központi helyet kapott benne az utolsó sorban előforduló csattanó. A haiku tehát ebben a vonatkozásban az epigrammára emlékeztet, de természetesen a haiku mögött meghúzódó filozófiai tartalom egészen más gyökerekből táplálkozik. Basó verseinek népszerűségét fokozta még az is, hogy közérthető. Mindennapi szókincset használt a mindennapi élet apró mozzanatainak megörökítésére. Haikuinak témái természeti képek, edói utcajelenetek, de találunk olyan verseket is, amelyekben - akár a mi Berda Józsefünk - ételeket, italokat énekelt meg a költő.
Basó alkotóművészetét megelőzően a haikuköltők kétféle irányzathoz csatlakoztak. A Teitoku-iskola követői főleg arra törekedtek, hogy szójátékokkal sziporkáztassák el az olvasót. Verseikben azonos hangalakú, de különböző jelentésű szavakat használtak, s ezzel többféle értelmezést tettek lehetővé. A szójátékok azonban sokszor mesterkéltek, öncélúak voltak. A másik irányzat, a Danrin-iskola követői a versben előforduló természeti kép gondolati hátterét emelték ki. Így sokszor a tizenhét mora kevésnek bizonyult, ezért a haiku második sora gyakran hosszabbra sikerült, a megszokott hét mora helyett tíz morára növekedett. Basó költészetén eleinte a Danrin-iskola hatását észlelhetjük, de a nagy haikuköltő már ekkor is arra törekedett, hogy teljes világképet teremtsen, s hogy verseiben sikerüljön megragadnia az igazi szépséget. Basó alkotásait az ún. szabi hatja át. Vajon mit jelent ez? Basó azt vallotta, hogy a művész minél inkább háttérbe szorítja önmagát, annál inkább közelít a valósághoz. Az én tagadása buddhista gondolat. Ha a költő eléri az én tagadásának állapotát, ezt az eksztázishoz hasonló érzést, akkor megszűnik minden önös érdek, az alkotás a fontos, és nem az alkotója. A költő magányában azonosul a költészet tárgyával, ezáltal életre kelti a valóságot, megteremti az igazi szépséget. Milyen módszerekkel képes ezt elérni? A költő egy adott pillanatban néhány szóval a mindennapi élet egy jellemző parányi szeletét ragadja meg. Ezután, a feszültség tetőfokán, a művész elhallgat, a folytatást az olvasóra bízza, aki ezáltal szintén az alkotás részesévé válik. Basó ezt a következőképpen fogalmazza meg: a harang egyhangú kongása után fülünkben még hosszan zúg ez a hang. Ugyanígy a vers elolvasása után is valamilyen hangnak még tovább kell visszhangoznia az olvasóban. Az alkotás pedig a költőtől független önálló életre kel. A költő a folyton változó természetből a pillanatnyit, a parányit olyan koncentráltan, olyan intenzíven rögzíti e miniatűr költeményben, hogy az örök állandóság, az egyetemesség érzetét kelti. Ez Basó haikuinak titka. A haikunak íve van - hangoztatta -, mely összeköti az egyedit és az általánost, a konkrétat és az elvontat. Szerinte a verseket az illatok és a hangok harmóniája hatja át.
A haiku mágikus erejű, mert nemcsak képeket fest, hanem segít meghallani az esőcseppek kopogását, a fák sóhaját, a madárdalt. Ezért is élesztették fel ezt a műfajt a 20. század elején az impresszionizmus követői. Különösen a franciák és az angolok kedvelték meg. 1924-ben a francia költők még haikuversenyt is rendeztek, amelyen ezren vettek részt. Nálunk a nyugatosok közül Kosztolányi például egy egész kötetnyit fordított le a kínai és japán líra legszebb darabjaiból, melyek között szép számmal találunk haikukat is.
Ám nemcsak a haiku, e miniatűr költemény képes néhány szóval egész világképet teremteni. Ugyanez figyelhető meg a tekercsképeken, a néhány vonallal megfestett tusrajzokon, de a kertművészetben, a friss virágok elrendezésekor, sőt a teaszertartást is ez a szellemiség hatja át. E látható világ mögött felsejlik a láthatatlan. Ahogy Basó mondja: "Tanuljatok meg fenyőt rajzolni a fenyőtől, bambuszt rajzolni a bambusztól!" A szépség iránti érzékenység szoros kapcsolatban áll az ősi japán természetvallással, a sintóval, de a taoizmussal és a zen buddhizmussal is. A kínai csan buddhizmus japán megfelelője a zen. Ez a buddhista irányzat Kínából került Japánba, a 12. században terjedt el a szigetországban, s a 14. századra vált igazán közkinccsé. A zen művészetének sajátossága, hogy a természetből táplálkozik, az igazi szépség megragadására törekszik. Eszerint a szépség örök, csak mindig új formát ölt. A kifejezőeszközök változnak, de a cél mindig ugyanaz: az emberi lélek felmagasztosítása. Ez a szellemiség sugárzott már a 12. századi széppróza egyik remekéből, Muraszaki császár udvarhölgy alkotásából, a Gendzsi regényéből. Később a 17. században Basó haikuiban szólal meg újra. A 20. században a Nobel-díjas Kavabata Jaszunari novelláit és kisregényeit is ez az érzés, ez a kifinomult szemlélet hatja át.
Basó életének utolsó tíz évében éri el költészetében a legmagasabb csúcsokat. Hét költői antológiát állít össze, melyekben tanítványai legszebb alkotásai is helyet kapnak. A versgyűjtemények közül az 1690-ben kiadott A majom szalmaköpenye című a legkiemelkedőbb. Most már egész Japánban Basó költői iskoláját követik, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy különösebben meggazdagszik. Utazásai közben sorra látogatja tanítványait, abból él, hogy verseiket javítgatja. Örökre megmarad tanítómesterüknek, s jártában-keltében igyekszik kibékíteni az egymással perlekedő tanítványokat. Saját haikuit is állandóan javítgatja, átdolgozza őket, ezért számos alkotása többféle változatban is megmaradt.
1690-ben Basó már nagyon beteg. Attól fél, hogy többé nem tud útnak indulni. 1693-ban kapuja bezárul, több tanítványt nem képes fogadni. Végül mégis vállalkozik az utazásra. Amikor az 1694-es év beköszönt, útjának egyik állomásáról levelet ír kedves tanítványának, Kubota Enszuinak, melyben örökre elbúcsúzik tőle. Ekkor írja az Utolsó haikut.
kopár mezőkön, zörgő avaron
kószál a lelkem.
(Kosztolányi Dezső)
A szomorú hír hallatán számos tanítványa siet betegágyához. Basó, miután megírja búcsúversét és végrendeletét, megtagadja magától az ételt, és nyugodtan várja a halált. Holttestét, végakaratának megfelelően Zezében, több mint nyolcvan tanítványának jelenlétében, a Gicsúdzsi templomban helyezik örök nyugalomra.
Végezetül álljon itt mester néhány verse: csak úgy - kedvcsinálónak
Jöjj el barátom, bár kopott
tanyám van,
de nálam
a szúnyogok is oly kicsik,
hogy az embert alig csipik.
(ford.:Kosztolányi Dezső)
VADKACSÁK
Az éj borult az Óceánra távol.
Most vadmacskák halk hangja rí
fehéren
és a sötét derengve fölvilágol.
(ford.:Kosztolányi Dezső)
MAJOM
Zúg a hideg zápor. Te meg se
látod.
De a majom bőg.
Szegény, szeretne egy esőkabátot.
(ford.:Kosztolányi Dezső)
Villámot látni
s nem gondolni: az élet
csak egy villanás.
(ford.:Török Attila)
Egy kopár ágon
dolmányos varjú pihen-
őszi alkonyat.
(ford.:Török Attila)
Májusi eső:
mályvák hajolnak a Nap
égi útjára.
(ford.:Török Attila)
Könnyű nyári fű.
Harcosok nagy álmai
így végzik csupán.
(ford.:Tandori Dezső)
Sírhalom, évek
múlása: mit őriz még
a tűrő-páfrány?
(ford.:Tandori Dezső)
( Forrás: http://www.shitoryu.hu )
