mr3 - Bartók Rádió, 10.00 - 12.00

A műsor tartalma:

- A magyar irodalom és a régi Kelet kultúrái
- Szabó Lőrinc és a Bolond igazsága ( Juhász Ottó )
- Az örömök kertje; kínaiak, mandzsuk, mongolok Eszterházán ( Fajcsák Györgyi )

Bernáth Aurél: Szabó Lőrinc ( 1955 )

Szabó Lőrinc keleti témájú versei:
( A versek a Helikon Kiadónál 1991-ben megjelent Buddha tenyerén című kötet válogatásának sorrendjét követik; szerkesztette: Steinert Ágota )

Isten

Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába.

Jöttem: a végzet bélyege homlokomon;

roncsok s hullák hinára ölelte-karolta a lábam

s hajamba tapadt a korom.

Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok

őserdejében, áttörve a rémült éjszakát –

vas-talpam előtt recsegett s leszakadt a sorompó:

dübörögve rohantam a hidakon át.

Jöttem. – De ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és

honnan?… Senki se tudja és én se tudom…

Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés,

csak válasz nincs sehol sem a hosszu uton.

Kis gyermek voltam az angyalok édenében,

kis gyermek… Álom? vagy talán virág?

Anyám a vadorgona volt s ezernyi kék szemében

harmat csillogta: – Maradj, odakint nyomorult a világ!

Nyomorult a világ, – suttogta, a szélbe zokogva virágát –

és emberek élnek a távoli partokon és

megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát,

mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés!

Kis gyermek voltam… Voltam!… Azóta bejártam a földet,

s bejártam a végtelen árva időt;

pihenni akartam s elsorvadt alattam a zöld gyep,

kérdeztem s döngve bezárult a kapu a válasz előtt.

Élek s meghaltam ezerszer… ezerszer!… S mikor letekintek,

világokon át, a vad Ázsia bérceiről:

lábaimat csapdossa a vízözön és szemeimben

kráterek gyomra hasad föl és lángtorlaszuk ég fele dől.

Meghaltam ezerszer… Asszír katonák vasa járta a mellem,

az Égei-tenger száz sellője csókolta homlokomat,

beduin sátorban aludtam a táborok őrtüze mellett

s zöld jéghegyeken lila fényben ölelt magához az északi nap.

Meghaltam ezerszer! ezerszer! és élek: az ősi gonoszság

habmosta husomba új életet lehelt;

szétrágtak a hangyák s pap bűvölt igazi rosszá,

mikor csontjaim fuvoláján megváltást énekelt.

Szétrágtak a hangyák s a fák erein át felütöttem az erdők

smaragdkupolája fölé haragos lobogóm,

és éltem ott, hol a párduc üvölt s az ezüst Niagara mennydörg

és Grönland sikjain is, hol örök-hidegen szikrázik a hó.

És láttam a Bábelek zűrzavarát, és később, mikor az indák

halálszövevénye befonta, öleltem üszökvert romjaikat;

szamojéd szánkón s néger kanoén suhantam; láttam az inkák

aranypalotáit, s ültem a szaharák pálmái alatt.

Porcellántornyokból sivatag tengerbe zuhantam alá és

rettegtem a tárnák fekete vihederét,

csákányomat kicsavarta kezemből a sárga halál és

dalolva röpűltem a kék habokon datolyás szigetek elé.

Csodáltam a csodálatos ég tüzeit és míg az apokalipszis

tűz-asszonya csókolt, fák fölött, majmok közt volt tanyám;

de mindenütt elért a kés, sorsom szele bárhova vitt is:

keresztrefeszített a tömeg s lefejeztek a Grève piacán.

Lefejeztek s bennem a halál uj életbe hajolt át,

szívós inakból kötve-bogozva lelkem szövetét:

a fejem hegy lett és kő a husom s torkom hulláma az orkán,

mely évezredek ekéivel a föld testébe tép.

És nőttem, nőttem, mint az idő, áradtam… – jaj, de éltem!

és élni: én tudom igazán, hogy élni mily iszonyu kín!

És néha zenét hallottam és – agyrém! szférák zenéje! –

egy percre feledtem az életet, ha orgona nyílt odakinn.

Fegyenc voltam s ha orgona nyílt, én voltam a tő, az illat,

én voltam az ág, a gyökér, s a szín virágon és levelen;

én voltam a szél, mely gyógyító harmatot áldva hullat,

a napsugár s a tavasz meleg borzongása: szerelem.

Óh, szerelem, beteljesülés! termő nyár! ősz gyümölcse!

Kétely, mely bennünk sustorog süketen és vakon,

hogy a megvetés börtönfalán is keresztűlüvöltse:

ébredj, bolond, ébredj, idegen hernyó rág álmaidon!

Zúgott az idő és városok nőttek s pusztultak a porban,

és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú,

én voltam a diadal s mikor győztes homlokra hajoltam,

csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú.

Zúgott az idő s uj századok forogtak le az égen;

zúgott a világ, csikorogva vítt vas-csörgető tusát,

s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére

testvér-sebeket mar a hazák életpiros husán.

És fölharsant a béke dala, a kereszté és a fényé,

az uj Marseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor;

üvölt a gonosz: Nézd, uj jakobinusok állnak a Volga vizénél! –

s már csattog az ostor, az uj urak ostora, csattog az uj rabokon.

Uj rabok, uj éhség, uj börtönök! – Ujra hiába

zökkent régi sinéről ujabbra a régi világ:

uj függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája

s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát.

Én voltam a bűn és a szeretet, én voltam a rab s a korbács,

én voltam az ember, az állat, a te meg az ő;

én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály,

a szinpad és az aktor, az élet méhe meg a temető.

Én voltam a régi és az uj, a gonoszság és a jóság,

az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín,

én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság

és milliók torkában én voltam az emberi kín.

Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedűl és

üvöltő máglyákon ezért égetem el magam;

én vagyok a kényszer, a gyötrelem s a kényszerszűlte tűrés;

a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan.

Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok,

mint fadöngető elefánt és vízlakó parány

és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól,

mert nincs egyensuly mérlegemen, nincs mérték és arány.

És próbálok és szenvedek és mégsincs semmi sem úgy, mint

akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék:

kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni

próbálom, sustorog vad tüze, mint lombikban a rossz keverék.

Jöttem, de ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és

honnan? – Az űr iszonyú s örök utjain át!…

Álom s valóság: puszta szó; üres játék: a kérdés

uj kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! –

De majd egyszer meghalnak a folyók az éjszakában

s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon;

szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam

s kioltja agyamban az öntudat tüzét a hideg korom.

És megpihenek, ha szétterűl merev síkokba az ég és

a visszatért kezdet eltakar minden romot s utat:

megpihenek, ha szétömlik az anyagba zárt sötétség

és a mozgás csiráiban megáll az akarat.

Istár

Roncsok, friss életek, iszonyatok,

keleti gyönyörök s az elmulás

tűzvész-dala zúg a fülemben,

hajak gyúlt gizgaza,

tavalyi lomb,

csók, gyermek, üvöltő

húsok… sima melleid… – Óh,

ki véd meg tőled, ragadozó

Szerelem, állat, földünk sötét

érzékisége, vad ösztöneink

tündér Kalibánja! Ki véd,

ki véd meg engem a fényzáporos ég

szerelmétől, ki véd meg a

vágyakozás keserű

holdfényétől, e gonosz vadon

folyondár útjaitól,

ki véd meg, jaj, ha sokáig itt

táncolsz előttem, villogó,

ezerarcú Istennő, ki véd,

ki védi lelkem erdejét,

ha lángbaborítja az ősi öröm,

ki védi fáimat, ágaimat,

akarat törzsét, terv-rügyeket, és

ki védi gyümölcseimet, ha

szélvész-lábaiddal

minden virágot összetiporsz,

te vihar, zápor, förtelem,

te föld, te asszony, alkotó

érzékiség: Istár, gyönyörű,

virágtestű Barom!

Tao Te King

Pusztul, ami csak egy; vak, aki egynek

lát valamit;

védelem kell védtelen életednek,

s védekezik.

Gyöngeséged páncélt izzad magára,

mint a csiga;

száz karddal jár benned előre-hátra

minden vita.

Utak sara, vágyol a messzeségbe,

s bár itt maradsz,

felkapaszkodol a tipró kerékre

s vele szaladsz.

Olyan szennyes vagy, hogy neked a legszebb

a tisztaság

s aki nem olyan, mint te, az se vethet

követ reád.

Minden erényed bűnben született és

bűn lesz megint,

de az akkordba a sokféle zengés

viszi a színt.

Kiépited magadból, mint a számok,

a végtelent,

és mert csupa rendetlenség vagy, álmod

s urad a rend.

Nevetve cáfolsz, hogy cáfolva hidd el,

amin nevetsz;

igaz egész csak ellentéteiddel

együtt lehetsz.

Egész életed leplez és leleplez,

de odajut,

odafut mégis, lassan, így, szivedhez

az Igaz Ut.

Rigvéda

Nem volt semminek nemléte, se léte,

nem volt levegő és fölötte kék ég.

Hol volt a világ? Mi takarta, védte?

Hol volt a magasság és hol a mélység?

Az élet még nem vált el a haláltól,

egymásban pihent a nap és az éjjel;

lélegzés nélkül lélegzett magától

az Egy, és magányát dobogta széjjel.

Fekete volt minden, mint mikor éj van,

az idő csak készülő óceán volt;

s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,

áttüzesedett s burkából kilángolt.

Megszületett a Szerelem, a lélek

magva és ura minden ösztönöknek;

nemlétig érő gyökerét a létnek

ma is a vágyban keresik a bölcsek.

És mikor a rend a határt kiszabta,

mi volt alul? és mi került fölébe?

Itt vak álmok, ott erők forradalma,

lent bomlás, fent a formák büszkesége.

Megtudtak-e mást is, akik kutatnak?

A titkokat bejárni volt-e szent ész?

S ha istenek is csak azóta vannak,

ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?

Ő, akitől van, aki a világra

őrködve néz, aki a maga őse,

Ő, aki csinálta, vagy nem csinálta:

Ő tudja! tudja! – Vagy nem tudja Ő se?

A kurtizán prédikációja

Szabbam ádittám: minden lángban áll!

Barátaim, lobogó lángban álltok.

Lángol a száj és szátokban az íz,

a piros hús, a fehértestü víz:

az élet felgyujtotta a világot!

Szabbam ádittám: minden lángban áll,

felgyujtotta a szenvedély tüze,

a düh, a kín, a vágy, a vér tüze,

a mindig újraszülető halál:

az ördög ég és minden lángban áll,

az ördög ég és nem birtok vele.

Szabbam ádittám! – megmondta a Mester

és vallom én, Vimálá kurtizán.

Egy csókomért száz aranyat fizettek

és hirdették, hogy szebbet, édesebbet

nem adott érte soha földi lány;

és köröttem is minden lángban állt,

mert felgyujtotta a szemem tüze,

a szerelem és gyötrelem tüze,

és enyhűlni akart a szomj, a vágy

s velem, a tűzzel oltotta magát,

és nőtt a láng és nem birtunk vele.

Szabbam ádittám!… És remete lettem,

koldusnál koldusabb. S ti idejöttök

és sírtok, látva, hogy hajam levágtam

s borjak ganaját eszem itt a sárban,

de szavatokban Mara sír, az ördög:

sirattok, mert szívetek lángban áll

s Mara ez a láng, az élet tüze,

a tudatlanság, a méreg tüze,

s amíg vágytok, a tűzre nincs halál,

Mara forgó kereke egyre jár:

újraszülettek, nem birtok vele.

Szabbam ádittám! – a Királyfi mondta

és vallom én, a boldog kurtizán.

Éltem, megcsömörlöttem, megnyugodtam,

a vágyak élő láncát megtagadtam

s várom a semmit a halál után;

én megtagadtam az ördög csalétkét

és kialudt bennem a vér tüze,

a szenvedés és szenvedély tüze,

az időnek én elértem a végét,

a léten és istenen túli békét

és megváltottam magamat vele.

Szabbam ádittám! – mondta Buddha, és ti

azt mondjátok, hogy megint szép leszek!

Hívtok vissza, hogy fiatal vagyok még

s csókom emléke ajkatokon ott ég

és sajnáljátok férges testemet.

És te is hívsz, kit legjobban szerettem,

te jobban sajnálsz, mint ők, sohase

felejtesz, mondod, s hogy szemem tüze

most is a régi: gyémánt és egyetlen –

hát nesze, ha szép, itt van a hires szem:

kitéptem! vidd és légy boldog vele!

Vidd! – Vagy nem kell? – Menekűltök, bolondok?!

Talpatok láng és láng az útatok!

Mara rabjai, örök tűzben éltek,

az ördög akar élni, ő az élet

és énreám már Buddha mosolyog.

Szabbam ádittám: minden lángban áll,

de nekem nem kell többé semmise,

magam magánya vagyok, remete:

az akaratnak elértem a végét,

a léten és istenen túli békét

és vár az örök semmi gyönyöre.

Mara lányai

Mara, a bölcs, vidám kisértő,

elküldte hozzám lányait;

egyik a Szomj, másik a Vágy s a

Nyugtalanság a harmadik.

Szépek voltak, mint száz nő együtt,

mint száz nő együtt, ravaszok;

megtettek mindent, ami bűbáj

férfit valaha megfogott.

Ha ezredannyit tettek volna,

ma is itt volnának velem,

ha századannyit, a halálig

kísérték volna életem,

de amit adtak és mutattak,

oly teljes volt, oly örök,

hogy egyszerre elszomorodtam

az égi vendégek között.

S láttam, milyen koldus az ember,

s a lélek akármit csinál,

belülről, mint almát a féreg,

kiesz bennünket a halál;

és az öröklétből kilopni

egy élet minden gyönyörét:

csak kóstoló, mutatni, hogy mily

sok a többi, a veszteség;

s láttam, kár elkezdeni bármit,

és lettem, mint a kő, halott…

S hívtak a lányok, szépek voltak,

mint száz nő együtt, ravaszok,

s elküldtem őket: – Szomjuság, menj!

hagyj el, Vágy, és te, harmadik,

távozz szívemből, Nyugtalanság! –

Elküldtem Mara lányait,

és Mara, a vidám kisértő,

hozzám jött s letérdelt elém

és az arca egy percre ép oly

szomorú volt, mint az enyém.

Az irígység erdejében

Dsuang Dszi mester erdejében ültem

és szólt az egylábú virág:

– Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,

én állok s nem jutok tovább!

Szólt a százlábú: – Irígyeld a kígyót:

annyi lába sincs, mint neked,

bordái mégis gyorsabban viszik, mint

az én száz lábam engemet!

A kígyó az ég kék szárnyára nézett:

– Óh, szél, – mondta panaszosan –

te játszva átsuhansz az óceánon,

s én porban vonszolom magam!

A szél rám nézett: – Látás, te legyőzöl,

te szárnyatlan és testtelen! –

– Mint engem a gondolat! – mondta búsan

s lehúnyta pilláját a szem.

A gondolat már válaszolni készült,

de a szív megelőzte, és

én felsírtam, hogy minden elégedetlen

és harc és kétségbeesés; –

és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény,

ez az irígység erdeje!

Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és

halj meg és ne törődj vele!

Jang Dsu üzenete

Szomorú minden, szomorú,

szomorú, iszonyú háború,

háború, kár elkezdeni,

nem lehet itt csak veszteni,

te maradsz mindig vesztese,

de ha már itt vagy, vágj bele.

Ha itt vagy, bátran vágj bele,

te vagy a világ közepe,

rabolj, ha bírsz, elbuksz, ha kérsz,

a bárány farkas lesz, ha félsz,

a fenevadak mérlegén

erőd az egyetlen erény.

Jang Dsu mondja ezt, emberek,

Jang Dsu, ki rég por s hamu lett,

de szavában, mely bennem él,

az emberevő föld beszél

s azt mondja: nincs vég semmi más,

csak a halál s a pusztulás.

Az emberevő föld megesz!

Jang Dsu üzeni: élj, siess!

Te vagy a világ közepe,

bestia, bátran vágj bele:

amennyit árthatsz, annyit érsz,

amennyit örülsz, annyit élsz!

Amennyit örülsz – iszonyú!

Kár minden, Jang Dsu por s hamu,

kár szólni, hallgat Jang Dsu rég –

De én hallom üzenetét

s mert szívem csupa rémület,

elmondtam nektek, emberek.

A bolond igazsága

Sétáltunk, én s Dsié Jü, a bolond.

– Micsoda erő! élet! – mondtam én,

fölnézve egy zúgó tölgyóriásra;

neki meg sírásra görbült a szája:

– Erő? Ugyan! Hisz öngyilkos szegény! –

Tűzrózsa nyilt az útszélen. – Be boldog

lehet, hogy ily szép! – mondtam irigyen. –

– Szép? – Gyönyörű! – Társam szemébe könny gyűlt:

– Vak vagy, barátom, ez a rózsa őrült,

ha nem igaz, fusson ki a szemem! –

Tudtam, hogy bolond és most se lepett meg,

hogy tótágast áll benne a világ:

áldást osztott a gyomok mezején,

hirdette, hogy kártékony a tehén

s hogy minden más, a jó rossz s így tovább.

Mulattam rajta és a vita közben

kunyhómhoz értünk… (Lassan este lett.)

– Nem maradnál itt vacsorára? – Jó, –

mondta, s míg tovább folyt köztünk a szó,

ettünk sült húst és ittunk friss tejet.

Éjfélre járt, amikor lefeküdtünk;

s halljátok csak a furcsa folytatást!:

…A tetőből kilépett egy gerenda,

a székből egy láb, a falból a deszka,

elém bicegett és azt mondta: – Lásd,

én tölgy voltam, erő, maga az élet,

még bírtam volna néhány századot;

a korcs tovább él, hisz semmire sem kell,

én hős voltam, hát kivágott az ember

s most tüzelő és rabszolga vagyok! –

Még beszélt s már egy rózsa libegett be:

– Jaj, én őrült: letéptek! Jaj, miért

voltam olyan szép!… – S rögtön rá a tálban

elbődült a hús, mint tehén korában:

– Tagló fizetett a jóságomért! –

S új hangok jöttek: a liszt visszavágyott

a búzaföldre, a szelíd olaj

sírt, hogy el kell égnie, – kiabáltak,

hogy ami hasznos, mind magának árt csak,

és sistergett és áradt a zsivaj:

mint zenekar, jajdúltak fel a tárgyak

s az egész szoba gyalázta magát,

ordítva, hogy pfuj erő! pfuj tehetség!

és boldog a silányság és betegség

és hogy őrültek háza a világ…

És szívdobogva ébredtem a hangos

álomból… Csönd volt, sötét nyugalom,

csak a bolond hortyogott a sarokban…

De én már nem hittem a nyugalomban

s kezdtem átlátni önző agyamon,

s izgatottan cibáltam föl Dsié Jüt,

hogy… tán mégis… neki van igaza…

– Hagyj békén, marha! – felelt ő – köpök rád! –

és tovább horkolt… Aludt az igazság

s én virrasztottam egész éjszaka.

„Ez vagy te!”

Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se

sírok már érte:

nem olyan fontos dolog a halálom.

Semmi se vész el ezen a világon,

egy a lélek és ezer a ruhája

s a valóság csak ez a könnyü pára.

Ne sirass, Szvétakétu!

Száz virágból hordják össze a méhek

a drága mézet,

száz illatot és száz színt elkevernek,

így találják meg a sokban az egyet:

egy a valóság s ezer a ruhája,

a lélek az egy, ez a könnyü pára,

hiszed-e, Szvétakétu?

Folyamok futnak keletnek, nyugatnak

és megnyugodnak;

melyik melyik volt, nem tudja a tenger.

Én is megteltem már az örök eggyel:

egy az anyag s minden más csak ruhája,

lelkünk öltözik, ez a könnyü pára,

érzed-e, Szvétakétu?

Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag?

Vágd szét a magvat!

Mit látsz? Semmit? – Ez a semmi a magban,

ez nő meg fává, ez a láthatatlan:

ez a lélek, a mindenség csirája,

ez a valóság, ez a könnyü pára,

tudod-e, Szvétakétu?

Eltűnik, mint ha sót teszel a vízbe,

de ott az íze:

mindenen átcsap az örök lehellet:

az isten él, az isten A Te Lelked:

ez a valóság, melynek nincs halála,

ez a mindenség, ez a könnyü pára:

A föld álma

Álmodtam: test nélkül lebegtem

mint az ég, mint a gondolat,

és egy sivatag volt alattam,

poros és sáros sivatag.

A sivatag, a nagy, nehéz föld,

aludt és talán álmodott;

s egyszerre csak mozogni kezdett

s azt mondta: – Én! – és hogy: – Vagyok!

– Én! Vagyok! – kiáltott fel hozzám

és feltérdelt a föld, a por,

és kitépte magát a sírból

és nőtt és nőtt és lett szobor.

A por felbirkózta magát

másfél vagy két méternyire:

ahogy megindult, két méterrel

a sír fölött volt a feje.

Ment a szobor a sivatagban

(figyeltem mozdulatlanul)

s néha hátranézett a helyre,

oda, ahonnan szabadult,

irtózva nézett az üregre,

s az összezárult nyomtalan,

és ment a szobor, mint akin az

álomkór részegsége van.

Ment a szobor, ment, támolyogva,

a szeme folyton rám tapadt;

és nem fogyott soha körötte

a föld, az örök sivatag.

Valahová el akart jutni,

s már félt és folyton szólitott:

– Vagyok? – kérdezte gyanakodva,

– mondd, Isten, csakugyan vagyok?

Ment a szobor reggeltől estig

s a sírját látta mindenütt;

s este még egyszer fölnézett rám,

aztán fáradtan lefeküdt.

– Mi volt ez? – sóhajtotta végül;

s a por megnyilt a por alatt.

És végignyujtózott fölötte

s már nem mozdult a sivatag.

Szun Vu Kung lázadása

Mikor Szung Vu Kung, a majmok királya,

kit kőtojásból keltett ki a vén

föld, ég, nap és hold különös szerelme

a gyümölcsök s virágok szigetén,

ki kőtestét mozogni tanitotta

s viharként szállni a felhők felett

és megtanult minden emberfölötti

varázst és titkos bölcseségeket,

ki hős vezér és szent remete volt és

szívében mégis fenevad maradt,

és feldúlta a halál városát és

megette az égi barackokat,

az istenek eledelét, hogy ő is

örökké éljen, s lett mindenható,

kinek rőt fején a villám kicsorbult,

ki már-már isten volt, de lázadó

dühében a Legfőbb Trónt követelte

s leverte az égi seregeket

s a Menny Ura s a Célok és Erények

bénultan nézték, hogyan közeleg, –

mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt

és már senki se moccant ellene,

jött Buddha és szelíd virágkezével

intett, hogy a fegyverét tegye le.

– Ki vagy, te jámbor? – ámult el a vad szörny,

akitől a mindenség reszketett.

Buddha felelt: – A béke és a jóság,

s azért jöttem, hogy megfékezzelek.

– Nagyszerű! – bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:

– Vigyázz, – szólt – még nem sejted, mit tudok! –

– Te se, hogy én mit! – válaszolt a szörny és

mellét verve mesélni kezdte, hogy

a tejutat kavarja szigonyával,

eldicsekedett, hogyan győzte le

a földet, eget, az állatok és fák

szellemeit, s a halál fekete

könyvét széttépve, hogy lett halhatatlan

s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.

– Tizennyolcezer mérföldet repűlök

– mondta – ha csak egy bukfencet vetek,

átváltozom hetvenkétféleképpen

és lehetek millió óriás,

ma már én vagyok a Tökéletesség,

– a Menny Urához fordult – senki más,

– bömbölte – senki nem állhat fölöttem:

legkülönb vagyok, a Trónt akarom! –

És Buddha felelt: – Tied lesz, ha győzöl

még valamin, az én hatalmamon:

mutasd meg, hogy ki bírsz-e törni innen,

túljutsz-e rajtam, – itt a tenyerem:

ha bukfenced kivisz belőle, nyertél,

ha nem, te fogsz engedni énnekem.

Tetszett az alku Szun Vu Kungnak. – Őrült, –

gondolta, – ez a Buddha: a keze

alig nagyobb egy lótusz levelénél,

igazán játék végezni vele,

gyerekjáték, – gondolta és vigyorgott:

– Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? –

És felemelkedett a levegőbe

s megállt nevetve Buddha tenyerén.

– Készen vagy? – Készen. – Rajta! – Egyet ugrott

s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg,

és viharzott, mint az ördögmotolla,

úgy hányta, hányta a bukfenceket,

és repült és hömpölygött, mint a szélvész,

mindig gyorsabban, repült, mint a fény,

repült és forgott, át az ős eónok

s csillagködök száz szigettengerén,

repült, a tértől részegen, repült, mint

az időmegállító gondolat,

repült, könnyű győzelmét végtelennel

tetőzni, amit ráadásul ad,

repült, repült, s a Végső Űr határán

egyszerre csak öt roppant oszlopot

látott, amely minden világok végén

vörösen az ég felé lobogott.

Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,

ahol még nem járt soha senki se,

és lehasalt s fürkészve és vidáman

nézett az érhetetlen semmibe,

aztán felkelt. – Most megyek – mondta – vissza

és én leszek a Mindenség Ura,

de hogy itt jártam, nevemet felírom

ide, a világ őrtornyaira, –

és csakugyan felírta a középső

oszlopra: „Itt járt Szun Vu Kung király”,

s mert a szükség rájött, egy másik oszlop

tövébe még egyebet is csinált,

és indult vissza. Repült, mint a villám,

repült az ürben, mint a néma fény,

repült és forgott, át az ős eónok

s csillagvilágok szigettengerén,

mint az időtlen gondolat, repült most

visszafelé a végtelenen át

és megérkezett és hetykén leugrott

Buddha kezéről s rikoltott: – No hát

ide a Trónt! A világ végén jártam

s ott hagytam a látogatás jelét! –

Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,

és felemelte lassan a kezét,

és megszólalt: – Te nyomorult majom, te,

te barbár ész- és erő-szörnyeteg,

azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad

harc s önzés fűti, lebírsz engemet?

Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?

Nézz ide, nézd középső ujjamat:

„Itt járt Szun Vu Kung…” – itt van; ezt te írtad,

s nézd piszkod, itt, a hüvelykem alatt! –

És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,

kitől a Legfőbb Trón is reszketett,

látta, hogy minden erőnél erősebb

a türelem s a jóság, s megijedt

és szökni próbált. De Buddha lefogta

s egy hegyet tett rá, kíméletesen:

– Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,

s ha új szíved lesz, befogad a Menny.

Urvasi és Pururavasz

Négy éven át velem lakott a tündér,

négy éve, hogy eltünt. Azóta nincs éj,

nincs nap, hogy ne keressem, hivogassam,

mindig ugyanazt sírva szakadatlan,

mindig ugyanazt: – Urvasi, te tündér,

a földre szöktél, négy évig szerettél,

mint az első hajnalpír, tovatüntél,

hol vagy, Urvasi, mondd meg, hova tüntél? –

Négy éven át sirattam, hivogattam,

s ma megláttam fehér sirály alakban,

tündérsirályok fürödtek a tóban,

nevettek rajtam, hallották, hogy sírtam.

Nővé változtak a fehér sirályok,

ott volt Urvasi, ő is köztük állott,

– Megvagy! – szívem elakadt, szám kiáltott.

– Jöjj! – szám elakadt, csak szívem kiáltott.

Hallotta szavam, kiúszott a partra,

hugait is mind hívta, odahívta:

– Ez Pururavasz, – mondta, – őt szerettem,

négy évig éltünk édes szerelemben. –

Néztek a tündérlányok, közrefogtak,

mint egy élő játékszert, simogattak,

nézték, Urvasi mit szeretett rajtam.

– Jöjj vissza hozzám! – kértem szakadatlan.

– Nem lehet! – felelt Urvasi kacagva.

Utána nyultam, ugrott a habokba.

– Ne hagyjatok el! – indultam utánok.

Elrepültek a sirályszárnyu lányok.

Csak Urvasi maradt még és egyszerre

elszomorodva nézett a szemembe:

– Jó voltál, – mondta, – játszottam sziveddel,

de megúntalak, menj haza, feledj el! –

– Én nem játszottam, – feleltem – sziveddel,

nem úntalak meg, nem kérem: feledj el,

nem haza, – megyek sötét szakadékba,

leszek gonosz hiénák martaléka. –

– Ne menj te – szólt ő, – sötét szakadékba,

ne légy gonosz hiénák martaléka;

ne szeress: tündér a hűség a nőben:

tündér vagyok én, jobb irtóznod tőlem! –

– Lehetsz akármi, szeretlek, akarlak,

még jobban fájva kereslek, siratlak,

nem hagylak, Urvasi, – mondtam zokogva,

s ő csókkal borult búcsúzni nyakamba:

– Nem gondolok – sírt, – úgy senkire, mint rád,

menekülj, kedves, nőkkel nincs barátság;

neked megmondom, amit tilos tudni:

mi, nők, hiénák szívei vagyunk mi! –

Hiénák szíve, szívek hiénája, –

ezt mondta és eltünt, mint többi társa,

eltünt s én most is hívom szakadatlan,

jobban siratom, mint eddig sirattam:

– Hiéna szíve, te mondtad, te tündér,

az vagy csakugyan, és bár tovatüntél,

itt vagy, örökre életembe zárva,

hiéna szíve, szívek hiénája!

Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,

a mester, egy lepkére mutatott.

– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam

és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,

s a lepke vigan táncolt a napon,

és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…

És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, –

mi az igazság, melyik lehetek:

hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét

vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!

Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –

Ő mosolygott: – Az álombeli lepke

épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán

valami mégis megborzongatott,

kétezer évig töprengtem azóta,

de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,

már azt, hogy minden kép és költemény,

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,

a lepke őt és mindhármunkat én.

Vang-An-Si

– Hiába! – hallotta ezerszer

Sen-Tszung, a sárkánytrón ura.

– Nincs remény! – és ijedten nézett

a remete Vang-An-Si-ra.

– Jobb nem tudnod, hogy mi van ott kint! –

dörögte három ezredév

és a Tanácsban csak a szent bölcs,

Vang-An-Si rázta a fejét.

Fejét rázta és így kiáltott:

– De! tudd meg! s ne felejtsd soha!

Én, Vang-An-Si, neveltelek föl,

én és a filozófia;

most tied a trón: megcsináljuk,

mit még senki se mert, akart,

az Isten Országát a földön,

én, a gondolat, s te, a kard! –

– Császár, ne akarj tudni semmit! –

könyörgött a rémült Tanács.

– Sen-Tszung, – könyörgött a szent, – tárd ki

varázstornyod négy ablakát!

– Ne, császár, ne hallgass a népre! –

– Császár, hallgasd meg népedet! –

És szólt Sen-Tszung, az ifju császár:

– Vang-An-Si, én neked hiszek! –

A torony négyfelé kitárult,

a Tanács meghajtá fejét

és Sen-Tszung, mit császár sohsem tett,

hallgatta, miért sír a nép;

a négy ablak négyfele tárult,

és begyüjtötte mind a kínt,

mit fél Ázsia szíve néma

viharként döngött odakint.

S a vihar feljajdult Keletről:

– Császár, nincs munka, nincs kenyér! –

– Kifoszt az uzsorás, a kalmár! –

sírt a milliótorku Dél.

– A bér! a tőke! – zúgta Észak

és Nyugat zúgta: – A papok! –

Sápadtan hallgatta a császár

a négy beszélő ablakot.

Sápadtan hallgatta a császár,

amit még nem hallott soha:

hogy a szabadság nem szabadság,

a jog az őserdők joga,

hogy a szegényt a fenevad pénz,

mint tigris a nyulat, eszi,

s a világ csak nézi a gyengét

és legfeljebb megkönnyezi.

Irtózva hallgatta a császár,

hogy átkozódtak a szivek,

hogy elsírták mind, amit szemébe

nem mondtak volna soha meg;

irtózva hallgatta a néma

mennydörgést, amit a kulik

kétszázmillió szíve vert és

az imát: – Ég Fia, segíts! –

Az ablak bezárult. – Hiába!

Nincs remény! – mondta a Tanács.

– De van! – tört ki Vang-An-Si, – császár,

akard s itt lesz az új világ!

– Akarom! – szólt és megölelte

szent bölcsét Sen-Tszung: – Akarom!

Tanítóm voltál, most is az vagy,

kezedben minden hatalom! –

És Vang-An-Si dolgozni kezdett

és dolgozott tíz éven át.

Védte a gyengét, tőrbe csalta

a tigrist és a banditát.

– Pénz, műhely s bolt: az államé mind,

– hirdette, – én kereskedem,

s mit agy és kéz, mit munka termel,

elosztom becsületesen! –

Tíz évig dolgozott a szent bölcs,

büszkén, hogy amit most csinál,

ezer év mulva is csak álom

lesz más népek fiainál;

békét hirdetett s ölt nyugodtan,

ha ölnie kellett neki,

angyalok voltak katonái

s angyalok a hóhérai.

Tíz évig dolgozott Vang-An-Si

és dolgozott mindenkiért,

kétszázmillió szíve volt és

a vén világ arcot cserélt;

látta: roppant számok és tervek

bölcs kényszerben hogy épitik

szerencse, önzés, bűn s örök harc

fölé az ész s rend álmait.

Tíz év… S a szent hívta a császárt

és a Tanácsot. – Kész vagyok,

itt a művem! – s az új világra

kitárta a négy ablakot.

Boldogan hajolt ki a császár,

Vang-An-Si boldogan figyelt:

köröttük a birodalomnak

kétszázmillió szíve vert.

Csend volt, mint mindig, titok és csend,

de hatni kezdett a varázs,

megszólalt kétszázmillió szív

s a titokból lett vallomás:

– Öld meg! – zúgta egy hang. Utána

égig csapott a düh s a vád:

– Öld meg! – Kit? – kérdezte a császár. –

– Vang-An-Sit, a pokol fiát! –

– A bölcsek bölcsét? – A bolondot! –

– A szentet? – Ördög szentje volt!

– Hallod? – nézett a bölcsre Sen-Tszung.

– Öld meg: mindenkit kirabolt!

– Öld meg! – az átok, mint a tenger

özönlött a császár felé.

– Őrültek! – kiáltott Vang-An-Si

és kilépett a nép elé.

– Őrültek! Elűztem a kalmárt!…

– A tied épúgy becsapott!

– Bankpénz helyett… – De katonákkal

hajtottad be a kamatot!

– Az úri tőke… – Spicliké lett!

– A papok… – Azért nincs eső!

– Munkahadsereg… – Mint a börtön!

– Jövőtök… – Ma kell, nem jövő! –

És már megint égig csapott a

vihar, tombolt az új világ:

– Most remény sincs meggazdagodni!

Császár, öld meg a bestiát! –

– Őrültek! – suttogta a császár

s becsukta a négy ablakot,

s elnémult kétszázmillió szív

s az önzés újra hallgatott.

Elnémult kétszázmillió szív,

csak kettő beszélt odabent.

– Hiába! – sóhajtott a császár.

– Nincs remény! – sóhajtott a szent.

– Ugy-e, mégis a régi rend jobb?! –

tapsolt a győzelmes Tanács.

És Vang-An-Si befalaztatta

a szent torony négy ablakát.

Dsuang Dszi halála

Dsuang Dszi haldokolt. Barátai

díszes temetést ígértek neki.

– Az egész város lesz ravatalod!

– Az erdő mindig jobb szállást adott.

– Márványt s ezüstöt zárunk majd köréd!

– Az én koporsóm a föld és az ég.

– Arany sírlámpák őrzik álmodat.

– Az én lámpáim a hold és a nap.

– Gyémántékszerrel szórjuk be porod!

– Az én ékszereim a csillagok.

– A nép búcsúztat, mint királyokat se!

– Itt a királyibb mindenség fogad be.

– Testeden hollók s varjak marakodnak!

– Adjam prédájukat a kukacoknak?

Dsuang Dszi meghalt. Már két ezredéve.

Marad belőlünk annyi, mint belőle?

Ardsuna és Siva

– Mit nyavalyogsz, hogy kegyetlen az élet,

hogy megszakadsz s mégsem elég a pénzed

és hogy a harcot nem birod tovább?

Kár sírni, fájni, megmondtam ezerszer.

Mégis esztelen álmokba menekszel,

idillt akarsz, henye elégiát?

– Ne bánts, ne gyalázz. Fáradtan, hitetlen

megtettem én már, amit megtehettem,

talán többet is, bár keservesen,

és ha én a boldog idillre vágyom,

azért vágyom rá, mert e vad világon

csak benne nem volt részem sohasem.

– Nem is lesz soha. Mit gondolsz, ki boldog?

Ha farkas lennél, jobb volna a dolgod?

S ha fű volnál vagy katicabogár?

Ami él s mozog, mind úgy küzd, ahogy te

és nem lesz könnyebb kedvedért, sehogyse

lesz szelídebb a rettentő szabály.

– Volnék bestia, könnyű volna ölnöm,

volnék fűszál, lapúlhatnék a földön,

és ha bogár, szárnyam megmentene.

– Volnál csak az, látnád, amit ma nem látsz:

a mindenség két fele falja egymást

és az idill szörnyekkel van tele.

– De legalább nem tudnám, mit cselekszem!

– A szorongás csak ott volna szivedben!

– Nincs biztonság? – Sehol az ég alatt!

– Mi kéne hozzá? – Hogy te légy az isten.

– Mást mondj, olyat, ami nem lehetetlen.

– Megmondtam már: vállald a sorsodat!

Az óriás intelme

Ha egy hajszálat százfelé hasítasz

s minden uj szálat megint százfelé

s e századrészt is százfelé hasítod

és eljutsz a végső határ elé

s tovább hasítani már képtelen vagy,

ami maradt, még az is végtelen nagy.

Hogyha egy lelket százfelé hasítasz,

mint egy hajszálat, s megint százfelé

s e századrészt is százfelé hasítod

és eljutsz a végső határ elé

s tovább hasítani már képtelen vagy,

ami maradt, még az is végtelen nagy.

Így üthetsz engem, pőröllyel hasíthatsz,

dobhatsz kutyák és fürészek elé,

porrátörhetsz, megrághatsz, tűzre vethetsz:

ha szétmorzsoltál százszor száz felé

és tovább gyilkolni már képtelen vagy,

ami maradtam, az is végtelen nagy,

mert belőlem egy örök óriás szól,

kit száz bilincsed huzott lefelé:

eltemettél, mégis ujjászülettem

s mosolyogva állok szined elé:

egy hajszálam felfogni képtelen vagy,

istened vagyok, egy és végtelen nagy.

Ének az orrszarvuról

Nem birtam tovább, se hősként, se gyáván,

menekültem és hetednap elértem

a szent bölcshöz, aki egyedül él, mint