A harcos szent ösvénye
A harcos szent ösvénye mint ősi tradíció a világ számos kulturális és vallási hagyományában megtalálható. A szent harcos nem az erőszak és az agresszió, hanem a nyugalom, a bátorság és az önismeret ösvényein járva fedezi fel az emberi lét alapvető jóságát és sugározza szét ezt a jóságot a világba, hozzáférhetővé téve a többi ember számára is.
A tibeti kultúrában Sambhalának nevezik e hagyományt, amelynek követői közé tartozott a múlt század nagy buddhista mestere, Csögyam Trungpa is. 1984-ben írt, mára klasszikussá vált könyvében mély átéléssel, közérthető stílusban, lépésről lépésre vezeti végig az olvasót a harcosi út állomásain.
„A Sambhala-tanítások alapvető mondanivalója szerint az emberi életből hétköznapi körülmények között is a lehető legtöbbet kell kihozni, és ez lehetséges. Ezen a világon, a jelenlegi helyzetben jó és értelmes emberi életet teremthetünk magunknak, amivel másoknak is a szolgálatára lehetünk. Ebben áll valódi gazdagságunk.”
Részlet a könyvből:
1. fejezet: A megvilágosodott társadalom megteremtése.
Tibetben, mint megannyi más ázsiai országban, fennmaradt egy réges-régi királyságról szóló különös legenda. Eszerint itt ringott a jelenlegi ázsiai társadalmak kultúrájának és műveltségének bölcsője. A királyságot bölcs és jóságos uralkodók kormányozták, lakói pedig békességben és jólétben éltek. Minden polgára jólelkű és művelt volt, ezért az ország igazi mintatársadalom volt. Ezt az államot Sambhalának hívták.
[...]
Természetesen könnyű elvetni Sambhalát mint bármiféle történelmi alapot nélkülöző mítoszt. Ugyanakkor tekinthetjük e legendát valami másnak is: az emberben mélyen benne gyökerező vágy kifejeződésének, amely a teljesség elérésére irányul. A buddhista tanítók körében fenn is maradt az a hagyomány, amely Sambhalát nem külső helynek tekinti, hanem a minden emberi lényben benne rejlő éberség és józanság színterének, illetve lelőhelyének. Ebből a szempontból nem is lényeges eldöntenünk, hogy Sambhala történelmi tény-e, avagy feltételezés. Inkább vegyünk példát arról a megvilágosodott társadalomról, amelyet jelképez.
Az elmúlt hét év során sorozatban adtam „Sambhala-tanítást”, s eközben Sambhala Királyságot mint jelképet a világi megvilágosodás jellegének érzékeltetésére használtam. „Világi” alatt azt értem, hogy mind saját személyes létünket, mind a többiek életét megnemesíthetjük, megtisztíthatjuk, bármiféle vallás követése nélkül. Jóllehet a Sambhala-hagyomány a buddhista vallási hagyományban meglévő józanságból és gyengédségből táplálkozik, ugyanakkor attól független szellemi alappal bír, ami nem más, mint a közvetlen és egyszerű szembesülés saját emberi mivoltunkkal. A világ jelenlegi állapotában, amikor az emberiségnek annyi problémával kell szembenéznie, igen fontos, hogy megtaláljuk azokat az egyszerű, vallásos-ideológiai elfogultságtól mentes módszereket, amelyek leginkább alkalmasak arra, hogy megértsük önmagunkat, s hogy amit megértettünk, megosszuk másokkal is. A Sambhala-tanítások ilyen kísérlet jegyében fogantak, hogy megteremtsük az egészséges létezés feltételeit mind önmagunk, mind mások számára.
A világ jelenlegi helyzete mindnyájunkat mélységes aggodalommal tölt el. A nukleáris katasztrófa és az atomháború fenyegetése, a világszerte súlyosbodó szegénység és gazdasági csőd, társadalmi és politikai zűrzavar, az emberek között tapasztalt mindenféle lelki rendellenesség csüggedéssel tölt el bennünket. A világban teljes a káosz. A Sambhala-tanítások azon a feltevésen alapulnak, hogy létezik egy olyan alapvető emberi bölcsesség, amely képes segíteni a világon. Ez a bölcsesség nem valamely egyedi kultúra vagy vallás sajátja, s nem is kizárólag Keletről vagy Nyugatról jön. Hagyománya különböző kultúrákban és korokban számos formában megjelent a történelem során: a harcosi hagyomány.
Harcosnak lenni nem azt jelenti, hogy háborút viselünk mások ellen. Az erőszak a bajaink okozója, nem pedig a megoldása. A „harcos” szó itt a tibeti dpa’-bo megfelelője, melynek jelentése: „bátornak lenni”. A harcosi hagyomány tehát az emberi bátorság hagyományát, avagy a félelemmentesség hagyományát jelenti. Az észak-amerikai indiánok is rendelkeztek ilyen tradícióval, akárcsak a dél-amerikai indiánok. A japán szamuráj eszményében szintúgy a harcosi bölcsesség hagyománya élt, de ugyanez a szellem megtalálható a középkori keresztény lovagi kultúrában is. A nyugati keresztény világban Artúr király a harcosi hagyomány egyik legendás alakja, a Bibliában szereplő nagy királyok pedig – mint például Dávid király – olyan harcosok, akik a zsidó és a keresztény hagyomány közös hősei. Bolygónkon tehát e kiváló hősiesség hagyományának számos kiváló példáját találhatjuk.
A harcos bátorságának kulcsa, s egyben Sambhala hagyományának első alapelve: nem félni önmagunktól. Ez a bátorság alapvető meghatározása. Sambhala hagyománya arra tanít bennünket, hogy mindazon óriási problémák ellenére, amelyekkel a világ ma küszködik, megengedhetjük magunknak, hogy hősiesek, ugyanakkor szelídek legyünk. Sambhala az önzés ellentéte. Ha félünk önmagunktól és mindazoktól a látszólagos fenyegetésektől, amelyeket a világ számunkra képvisel, borzasztóan önzővé válunk. Fel akarjuk építeni a saját fészkünket, a mi kis kuckónkat, ahol magunk lehetünk, és ahol biztonságban élhetünk.
Pedig ennél sokkal bátrabbak is lehetnénk. Másra is kellene gondolnunk, nemcsak a mi kis otthonunkra, nemcsak a mi kandallónkban ropogó tűzre. Másra is oda kellene figyelnünk, nemcsak arra, hogy a gyermekeink reggel időben elmenjenek az iskolába, mi pedig a munkahelyünkre. Igyekezzünk gondolkodni azon, miként segíthetnénk ezen a világon. Ha mi nem segítünk, senki sem fog! Rajtunk a sor! A másokon való segítés ugyanakkor nem azt jelenti, hogy lemondunk a saját életünkről. Ahhoz, hogy segíthessünk másokon, nem kell a helyi polgármesteri vagy az államelnöki posztra pályáznunk, hanem a közvetlen környezetünkön, a rokonainkon és a barátainkon is elkezdhetjük. Sőt legjobb, ha mindjárt önmagunkon kezdjük. A legfontosabb azt észrevenni, hogy sohasem vagyunk szolgálaton kívül. Sosem lazíthatunk, mert a világnak szüksége van a segítségünkre.
Mindannyiunk közös feladata, hogy a világon segítsünk, de ha megpróbáljuk ráerőltetni a saját elképzeléseinket vagy a segítségünket másokra, azzal csak tovább fokozzuk a zűrzavart. Sokaknak megvan az elméletük arról, hogy a világnak mire van szüksége. Egyesek úgy gondolják, a világon csak a kommunizmus segítene. Mások szerint a világnak demokrácia kell. Egyesek szerint a tudományos technológia meg fogja menteni a világot, mások viszont úgy vélik, ugyanez a technológia tönkreteszi a világot. A Sambhala-tanításoknak nem az a céljuk, hogy a világot megnyerjék valami újabb elméletnek. E bölcsesség kimondja: ahhoz, hogy mások számára megvilágosodott társadalmat teremthessünk, fel kell fedeznünk önmagunkban, hogy mit adhatunk a világnak. Ezért először is meg kell vizsgálnunk a saját tapasztalásunkat, hogy lássuk, van-e benne olyan érték, ami a hasznunkra válhat.
Ha hajlandók vagyunk arra, hogy elfogultság nélkül közelítsük meg a saját tapasztalatunkat, észre fogjuk venni, hogy minden gondunk és zavarodottságunk ellenére, minden lelki és érzelmi hullámzásunk közepette van valami alapvetően jó abban, hogy emberek vagyunk. Ha nem tudjuk felfedezni a jóság ezen alapját önmagunkban, semmi reményünk sem lehet arra, hogy javítsunk mások életkörülményein. Ha egyszerűen csak nyomorult és szerencsétlen lények vagyunk, akkor hogyan tudnánk elképzelni – hát még megvalósítani – egy eszményi emberi társadalmat?
Az igazi jóság felfedezése abból adódik, hogy méltányoljuk a legegyszerűbb tapasztalatainkat. Nem arról van szó, hogy milyen jó húszmilliót nyerni a lottón, végre lediplomázni a főiskolán vagy új lakást venni, hanem arról, hogy alapvetően milyen jó élni! Ez pedig nem attól függ, hogy mennyire sikerül elérnünk a célkitűzéseinket és kielégítenünk a vágyainkat. Állandóan érzékeljük egy-egy pillanatra ezt az alapvető jóságot, de csak mintegy a szemünk sarkából, mert nem méltányoljuk eléggé. Amikor szép, élénk színt látunk, saját jóságunknak vagyunk szemtanúi, amely velünk született. Amikor szép hangot hallunk, saját alapvető jóságunkat halljuk. Amikor kilépünk a zuhany alól, tisztának és üdének érezzük magunkat, ha pedig kilépünk a fülledt szobából, örülünk a friss levegő hirtelen fuvallatának. Ezek talán a másodperc törtrésze alatt játszódnak le bennünk, de az ilyen egyszerű tapasztalatokban érhetjük tetten életünk alapvető jóságát. Lépten-nyomon részünk van ezekben, de általában semmibe vesszük őket, mert túl hétköznapinak vagy egyszerűen véletlennek tűnnek. A Sambhala-hagyomány szerint azonban érdemes odafigyelnünk ezekre a pillanatokra, mert ilyenkor tárul fel előttünk életünk erőszakmentessége és frissessége, az alapvető jóság.
Minden emberi lény alapvető természete e szennyezetlen és zavartalan jóság. Ebben a jóságban sok-sok gyengédség és öröm lakozik. Mivel emberek vagyunk, képesek vagyunk szeretni. Meg tudjuk simogatni a másikat egy gyengéd érintéssel, meg tudjuk csókolni lágyan, megértően. Tudunk örülni annak, ami szép. Meg tudjuk becsülni azt, ami a legjobb ezen a világon. Méltányolni tudjuk a világ élénkségét: a sárga sárgaságát, a piros pirosságát, a kék kékségét, a lila lilaságát. Tapasztalásunk valós. Ha a sárga sárga, mondhatjuk-e, hogy piros, ha nem tetszik a sárgasága? Meghazudtolnánk a valóságot. Ha süt a nap, vissza tudjuk-e utasítani; mondhatjuk-e, hogy borzasztó ez a napsütés? Tényleg, mondhatunk ilyet? Ha szikrázóan süt a nap, vagy lágyan hull a hó, örülünk neki, és méltányoljuk. És ha méltányoljuk a valóságot, akkor az hat ránk. Talán korán kell felkelnünk reggel, és csak pár órát aludtunk, de ha kinézünk az ablakon, és látjuk a napsütést, az felvidít bennünket. Levertségünkből is kigyógyíthatjuk önmagunkat, ha észrevesszük, hogy a világunk alapvetően jó.
Az, hogy a világ jó, nem valamiféle önkényes megállapítás, hanem tény, mert tapasztaljuk. Képesek vagyunk arra, hogy a világunkat egészségesen és természetes egyszerűséggel, valóságos közvetlenséggel tapasztaljuk, mert alapvető természetünkhöz hozzátartozik, hogy minden léthelyzetben megtaláljuk ezt a jóságot. Emberi méltóságunk és lelkületünk a fénylő kék ég ragyogására van hangolódva, a zöld mezők üdeségére, a fák és a hegyek szépségére. Olyan kapcsolat fűz bennünket a valósághoz, mely képes arra, hogy felébresszen és alapvető jó érzéssel töltsön el minket. Sambhala hagyománya arra szólít fel bennünket, hogy hangolódjunk rá erre a képességünkre, hogy fel tudjunk ébredni, és vegyük észre, hogy a jóság velünk is megtörténhet. Sőt tulajdonképpen már történik is.
( forrás: http://www.ursuslibris.hu )
Csögyam Trungpa – az érem két oldala
Sambhala kötet végére nem tettük be az eredeti kiadásban szereplő alábbi életrajzot:
„Csögyam Trungpa (1940–1987) széles körben elismert meditációs mester, tanító és művész volt. Számos könyvet írt a buddhizmusról és a meditáció ösvényéről, ezek közé tartozik A szellemi materializmus meghaladása, A szabadság mítosza és a Cselekvő meditáció.
Trungpa Rinpocse Kelet-Tibetben született. A tibeti buddhista kagyü és nyingma iskola tulkuként, megtestesült hagyományőrző mesterként tartotta számon. Ő volt a Szörmang kolostorok Legfelső Apátja. Tizennyolc éves korában itt kapta meg a khjenpo címet (ami nyugati viszonylatban teológiai, filozófiai és pszichológiai doktorátusnak felel meg). Tibetben végzett tanulmányai között szerepelt az olyan hagyományos művészeti ágak elsajátítása is, mint a kalligráfia, a költészet, a tánc és a thankafestészet.
Amikor a kínaiak 1959-ben megszállták Tibetet, Csögyam Trungpa Indiába menekült. Itt Őszentsége a Dalai Láma megbízásából az Ifjú Lámák Bentlakásos Iskolájának szellemi tanácsadójaként működött. 1963-ban Angliába utazott, és Spaulding-ösztöndíjasként az Oxfordi Egyetemen nyugati filozófiát, vallás- és művészettörténetet, valamint idegen nyelvet hallgatott. Első hivatalos tanítói központját Skóciában alapította meg 1968-ban.
1970-ben Trungpa Rinpocse meghívást kapott az Egyesült Államokba. Boulderben, Colorado államban alapította meg tanítói központját, de rengeteget utazott és tanított szerte a világon. Az Egyesült Államokban, Kanadában és Európában összesen több mint száz meditációs központot hozott létre. E központok tevékenységét az általa 1973-ban alapított Vajradhatu nevű szervezet hangolja össze.”
Bár a szövegben szereplő állítások megfelelnek a valóságnak, egyoldalúan adják azt vissza. Eli Jaxon-Bear jellemzése A megszabadulás enneagramja könyvben (a 8-as típushoz felhozott példaként) az érem másik oldalát is felvillantja:
„Csögyam Trungpa, egy Oxfordban tanult tibeti láma, az emberiség szolgálatának szentelte az életét. Könyvei nagyszerűek a maguk kristálytisztaságában. Az általa alapított Narópa Intézet élen járt egy új kulturális tudatosság megteremtésében, Trungpa Shambhala tréningjével egyetemben. Mindenki hallott arról, hogy részegségében összeesett, amikor a színpad felé tartott, majd pedig nagyszerű előadást tartott. Semmit sem tett azért, hogy elrejtse italozását vagy csábításait. Negyvenhat évesen halt meg túlzott alkoholfogyasztása következtében.”
Kigyűjtöttem néhány tényt a Wikipedián olvasható, kitűnő Trungpa életrajzból (en.wikipedia.org/wiki/Chögyam_Trungpa, angol nyelven): 1970-ben, nem sokkal Amerikába érkezése után súlyos autóbaleset érte, bal oldala részben lebénult. Ezután feladta szerzetesi életét, később megnősült. Számos tanítványával kezdett szexuális kapcsolatot, házassága alatt is. Dohányzott, rendszeresen fogyasztott kokaint és nagy mennyiségben alkoholt – de tanítváníit sohasem bátorította ilyesmire. Korai halálának egyik oka – a szívproblémák mellett – az alkoholizmussal összefüggő májzsugor volt.
Mindezek fényében töröljük Trungpát a nagy tanítók névsorából? Hiszen annyian mások, például a Dalai Láma vagy Thich Nhat Hanh – hogy két olyan nevet említsünk, akik hozzá hasonlóan rendkívüli népszerűségre tettek szert Nyugaton – hűek maradtak szerzetesi fogadalmukhoz és ilyesmiknek az árnyéka sem fér hozzájuk.
Ha így teszünk, akkor figyelmen kívül hagyjuk a legnagyobb tibeti kortársak véleményét. A Dalai Láma azt írta Trungpáról, hogy „rendkívüli mértékben hozzájárult a belső békéről szóló tanítás megismertetéséhez a Nyugat számára”. Több magas rangú láma, köztük a Kagyü vonalat vezető Karmapa, különleges képességekkel bíró nagy tanítónak, mahasziddhának tartotta.
Figyelemreméltó, ahogyan a japán Suzuki Roshi, a zen buddhizmus egyik nagy nyugati meghonosítója jellemezte Trungpát, amikor az üresség tanításának megvalósításáról beszélt:
„Amint küzdesz ezzel az utadon, valamiféle támogatásra van szükséged, valamire, amit nem ismersz. Mivel emberi lények vagyunk, muszáj, hogy meglegyen ez az érzés. Érezned kell ebben a városban, ebben az épületben, ebben a közösségben. Tehát bármilyen legyen is a közösség, szükséges, hogy legyen ilyen fajta spirituális támogatás.
Ez az, amiért nagyra tartom Trungpa Rinpocsét. Ő támogat minket. Bírálhatod őt azért, mert úgy issza az alkoholt, mint te a vizet, de ez csak egy apró probléma. Teljes mértékben megbízik benned. Tudja, hogyha mindig igazul támogat, akkor nem fogod őt kritizálni, bármit tesz is. És nem érdekli, hogy mit mondasz, mert nem ezt a lényeg. Az embereknek az ilyen nagy szellemekre van szükségük, akik nincsenek odaláncolva egy bizonyos valláshoz vagy gyakorlatrendszerhez.”
