A XV. Budapesti Könyvfesztivál alkalmából jelenik meg:
Gao Xingjian: Lélek-hegy
(részlet )
Egy öreg, leselejtezett városi buszon tizenkét órát zötykölődsz a silányul karbantartott, hepehupás szerpentinen, míg végre megérkezel ebbe a déli, hegyi városkába. Jégkrémes-papírokkal és cukornád darabkákkal teleszemetelt buszpályaudvaron állsz, hátadon és kezedben poggyászod. Körülnézel. Emberek szállnak le a buszról, néhányan keresztülmennek a pályaudvaron: férfiak kisebb-nagyobb csomagokkal és asszonyok gyermekeikkel. Fiatalemberek, zsákok és kosarak nélkül, szotyolát vesznek elő a zsebükből, a magokat egyesével a szájukba dobják, majd szinte ugyanabban a pillanatban kiköpik a héjat. Hangos ropogtatás közepette ,,szakszerűen,, eszik a szotyolát. Az ilyesfajta ráérősség és gondtalanság helyi jellegzetesség. Ez a hely az otthonuk, nincs miért sietniük és aggódniuk. Generációk óta élnek itt, nem kell máshová menned, hogy rájuk találj. Régen, akik elsők között hagyták el e helyet - akkor természetesen még nem létezett ez a buszpályaudvar, de talán még buszok sem voltak - a folyón dzsunkákkal utaztak, a szárazföldön meg bérelt taligákkal, vagy egyszerűen gyalogszerrel, ha nem volt pénzük. Mostanság, ameddig csak képesek utazni, hazaszállingóznak még a tengerentúlról is, de nem ám ócska autóbuszokkal, hanem hatalmas légkondicionált kocsikkal jönnek. A gazdag, a sikeres, az átlagos, mind-mind siet haza, mert kezd megöregedni. Ki ne sóvárogna az ősei földje után? Természetesen meg sem fordul a fejükben, hogy örökre itt maradnak, csak ráérősen körbesétálnak, hangosan beszélgetnek és nevetgélnek, elárasztva a helyet szeretetükkel és ragaszkodásukkal. Itt, ha barátok találkoznak, nemcsak egyszerűen fejet hajtanak, vagy kezet ráznak, a semmitmondó városi rituálék szerint, hanem jó hangosan odakiáltják a másik nevét és meglapogatják egymás hátát. Van, hogy lelkesen összeölelkeznek. Nem így az asszonyok, ők egészen másképp tesznek. A betonteknőnél - ahol a buszokat mossák - két helybéli fiatalasszony cseveg kéz a kézben. Az asszonyokat itt oly gyengéd hanggal áldotta meg a természet, hogy akaratlanul is még egyszer rájuk pillantasz. Az, amelyik háttal áll neked, indigónyomású, virágos fejkendőt visel. Az ilyesfajta kendő, és az is, ahogyan meg van kötve, generációkra visszanyúló hagyományt követ, amit manapság csak ritkán lehet látni. Azon kapod magad, hogy feléjük indulsz. A kendő az álla alatt van megkötve, két csücske felkunkorodik. Gyönyörű az arca. Kifinomultak a vonásai, és kecses az alkata is. Közvetlenül mellettük haladsz el. Egy pillanatra sem engedik el egymás kezét: tenyerük egyformán vörös és durva, ujjaik férfiasak. Mindketten nemrég kiházasított ,,xifu,,-k lehetnek, akik hazatértek meglátogatni a rokonokat és a barátokat. De itt, az a szó, hogy ,,xifu,,, kizárólag valaki édes fiának a feleségét, azaz a menyét jelenti, és komoly félreértésre adhat okot, ha az általánosan elterjedt északi szóhasználat szerint bármely férjes asszonyra használod. Ugyanakkor, az asszony a férjét ,,laogong,,-nak nevezi, de egyaránt használatos az ,,én laogongom,, és a ,,te laogongod,, kifejezés is. A helyiek sajátos hanglejtéssel beszélnek, pedig ők is ugyanannak a legendabéli uralkodónak a leszármazottai, és ugyanahhoz a kultúrához és néphez tartoznak. Magad sem tudod egészen pontosan, hogy mit keresel itt. Történt egyszer, hogy amikor vonaton utaztál, beszélgetés közben valaki megemlített egy Ling-shan nevezetű helyet. Egymással szemben ültetek, teásbögréitek összeértek. A vonat zötykölődésekor a bögrék fedelei összekoccantak. Semmi sem történt volna, ha a fedelek szünet nélkül kocognak, vagy ha hirtelen abbamard a csörömpölés. Valahányszor összekoccantak a fedelek, és ti azon voltatok, hogy arrébb tegyétek a bögréket, a csörömpölés váratlanul abbamaradt, de mihelyst elfordítottátok a tekinteteteket, ismét rázendítettek. Mindketten a bögrék után nyúltatok, mire a csörömpölés ismét abbamaradt. Egyszerre felnevettetek, leemeltétek a bögrék fedelét, és beszédbe elegyedtetek. Megkérdezted tőle, hová tart. - Ling-shanba. - Micsoda? - Ling-shanba. ,,Ling,,, mint lélek, szellem, ,,shan,,, mint hegy - Lélek-hegy. Rengeteg helyen jártál, sok híres hegyet meglátogattál már, de erről a helyről még sosem hallottál. Újdonsült barátod veled szemben csukott szemmel pihent. Benned is, mint bárki másban, felébredt a kíváncsiság, hogy miféle híres helyet hagytál ki utazásaid során. Ráadásul, szeretsz a dolgok végére járni, és nem tudtál belenyugodni, hogy van egy hely, amelyről még csak nem is hallottál. Megkérdezted, hogy hol is van tulajdonképpen ez a Lélek-hegy. - A You folyó forrásánál - válaszolta, miközben kinyitotta a szemét. A You folyót sem tudod hol van, de nem akartál még erre is rákérdezni. Félreérthető bólintással summáztad a hallottakat, amit úgy is lehetett értelmezni, hogy ,,Értem, köszönöm,,, de úgy is, hogy ,,Ó, igen, igen, ismerem azt a helyet,,. Így ugyan megőrizted a magabiztosságod látszatát, de kíváncsiságod nem hagyott alább. Egy kis idő elteltével mégis csak rákérdeztél, hogyan kell odamenni, hogyan juthatsz fel a hegyre. - Vonattal Wuyizhenig, majd hajóval felfelé a You folyón. - És mi van ott? Szép táj? Templom? Történelmi nevezetesség? - próbáltad mindezt a legnagyobb természetességgel megkérdezni. - Érintetlen vadon. - Őserdő? - Az is, de nem csak az. - És mi van a Vademberrel? - kérdezted viccelődve. Ő is nevetett, de egyáltalán nem gúnyosan, ironikusan, ami még kíváncsibbá tett. Mindent meg akartál tudni a veled szemben ülő emberről. - Ön ökológus? Biológus? Antropológus? Régész? Valamennyi kérdés után megrázta a fejét: - Engem sokkal inkább az élő ember foglalkoztat. - Akkor biztosan népszokásokat kutat. Szociológus? Etnográfus? Etnológus? Talán újságíró? Netán kalandor? - Amatőr vagyok mindebben. Mindketten elnevettétek magatokat. - Életművész. Egyre jobb kedvre derültetek. Cigarettára gyújtott, és nem tudta abbahagyni a mesélést a Lélek-hegy csodáiról. Később, a kérésedre, széthajtogatta az üres cigarettásdobozt, és felvázolta a Lélek-hegyhez vezető utat. Fenn, északon már igencsak őszben jár az idő, de itt még cseppet sem enyhült a nyári hőség. A nap, mielőtt lebukna a hegyek mögé, erősen tűz, izzadságcseppek gördülnek le a hátadon. Elhagyod a pályaudvart, hogy körülnézzél. Nincs semmi a közelben, leszámítva egy kis fogadót az utca túloldalán. Hagyományos stílusú, faportálos, kétszintes épület. Recsegnek-ropognak a lépcsőfokok, amint felfelé lépkedsz, de ami még ennél is ijesztőbb, a mocsoktól feketéllő ágynemű. Ráadásul a mosakodással is várnod kell, míg besötétedik, mert csak akkor vetkőzhetsz le a szűk, dohos udvarban, hogy egy lavórból vizet locsolj magadra. Falusi árusok és mesterek pihenőhelye ez. Messze még az este, van időd, hogy egy tisztább hely után nézzél. Hátizsákoddal az utcákat járod, és szemügyre veszed a kisvárost, abban a reményben, hátha rábukkansz egy jelre, egy táblára, egy hirdetésre vagy egyszerűen csak erre a két szóra: Lélek-hegy, ami arra utal, hogy jó úton jársz, és nem csináltak bolondot belőled, mielőtt elindultál erre a hosszú útra. Alaposan megnézel mindent, mégsem találsz semmit. Hozzád hasonló turista egy sem szállt le a buszról. Természetesen te sem olyan turista vagy, csak attól tűnsz annak, amit viselsz: masszív, de kényelmes hegymászó-cipő, vállpántos hátizsák. Senki sincs így öltözve, mint te. Bár az is igaz, hogy ez a hely nem tartozik azon turistalátványosságok közé, ahová a friss házasok és a nyugdíjasok gyakran jönnek. Azok a helyek már teljesen ,,elturistásodtak,,: mindenütt buszok parkolnak, és bárhol kapni turistatérképet. A kis boltokban és a standokon a helység nevével ellátott szuvenír sapkákat, pólókat, atlétákat és kendőket árulnak, és az összes ,,csak valutacsekket fogadunk el,, hotel, és ,,belföldiek csak ajánlólevéllel,, fogadó és szanatórium, mind-mind a helység nevével hirdeti magát, nem is beszélve a szállóvendégekért viaskodó privátszállásokról. Nem azért indultál el, hogy egy ilyesfajta helyen, ott, ahol egymás szájába lógnak az emberek, részt vegyél a zsibvásáron, és nem is azért, hogy te is hozzáadjál a dinnye- és gyümölcshéj, az üdítős üveg, a konzerv, a csomagolópapír és a cigarettásdoboz szeméthegyekhez. Bár előbb-utóbb ezt a helyet is utoléri majd az elkerülhetetlen ,,felkapottság,,, de te még azelőtt érkezel ide, mielőtt a pavilonokat és teraszokat giccsesen helyreállították volna, a kameráikat csattogtató riporterek megérkeztek volna, és kiaggatták volna a hírességek kalligráfiáit. Elégedettséggel tölt el mindez, de egy kicsit elveszettnek érzed magad. A legparányibb jele sincs itt a turizmusnak, lehet, hogy bakot lőttél? Csak a felső ingzsebedben lapuló cigarettásdobozra felvázolt kis térképre hagyatkozhatsz, de mi van akkor, ha az ,,életművész,, is csak hallott erről a helyről az utazásai során? Hogyan lehetsz biztos abban, hogy nem csak kitalálta az egészet? Soha nem láttad ezt a helyet megemlíteni a hiteles útleírásokban, és a legnaprakészebb útikönyvek sem említik. Természetesen nem nehéz olyan helyet találni a részletes tartományi térképeken, mint Ling-tai, Ling-qiu, Ling-yan, vagy akár Ling-shan. Azt is tudod jól, hogy egy bizonyos Ling-shanról említést tesznek a történeti munkákban és a klasszikusokban, mint például a ,,Hegyek és vizek szent könyvé,,-ben, és a földrajzi kommentárgyűjteményben, a ,,Shujingzhu,,-ban. Ráadásul a tiszteletre méltó Mahákásjapá is egy Ling-shan nevezetű helyen világosodott meg. Nem vagy buta, csak használnod kell a fejed: először keresd meg a cigarettásdobozon lévő Wuyizhent, és akkor biztosan megtalálod a Lélek-hegyre vezető utat is. Visszamész a buszpályaudvarra, a váróterembe. A városka legforgalmasabb helye most teljesen elhagyatott. A jegyárusító és a csomagfelvevő ablakokat belülről bedeszkázták, így teljesen értelmetlen kopognod. Sehol sem tudsz kérdezősködni, ezért jobb híján, a jegyárusító ablak felett függő megállóhelyek listáján jártatod végig a szemed: Zhang falva, Homokplató, Cementgyár, Öreg Kunyhó, Aranyló, Bőséges aratás, Áradás, Sárkány-öböl, Barackvirág-völgy... a nevek ugyan egyre jobban csengenek, de csak nem találod, amit keresel. Bár ez egy kisváros, mégis sok busz hajt keresztül rajta, a legkülönbözőbb irányokba. A legfrekventáltabb útvonal, naponta öt-hat járattal, a Cementgyárhoz megy, de az biztos, hogy ez nem turista-vonal. A legtávolabbra az vihet, amelyiken a legkevesebb busz jár, naponta csak egy... s ekkor váratlanul észreveszed, hogy ennek a végállomása éppen Wuyizhen. Semmi különleges sincs ebben a helynévben, olyan, mint akármelyik másik, de te mégis úgy érzed, hogy megoldottad a gordiuszi csomót. Nem ugrálsz örömödben, de végre egy kis kapaszkodó. Megkönnyebbülsz. Kora reggel, legalább egy órával indulás előtt meg kell venned a jegyet, és azt is tudod tapasztalatból, hogy a hegyekben, a naponta egyszer közlekedő járatokra csak komoly küzdelem árán kerülhetsz fel. Hacsak nem készülsz föl a tülekedésre, akkor minél korábban ki kell menned a pályaudvarra, hogy beállj a sorba. De most még rengeteg időd van, csak a hátizsák húzza a vállad. Amint baktatsz az úton, hasábfákkal megrakott teherautók hajtanak el melletted hangos tülkölés közepette. Megfigyeled, hogy a kisvárost átszelő szűk főúton közlekedő teherautók - utánfutósak vagy anélküliek - mind-mind állandóan dudálnak. A buszok ablakából kalauzok hajolnak ki, dörömbölnek a busz oldalán, hogy lezavarják a járókelőket az útról. Szorosan egymás mellé épített faportálos házak szegélyezik az út két oldalát. A földszinti részben zajlik az üzlet, az emeleten kiakasztott ruhák száradnak: a pelenkák, a melltartók, a foltozott alsóneműk és a virágmintás lepedők, mint megannyi nemzeti lobogó, lengedeznek a forgalom zajában és a felvert mocsokban. A beton villanyoszlopok a szem magasságában tele vannak aggatva a legkülönfélébb hirdetményekkel. Az egyiken, amelyik a rossz testszag kezelését hirdeti, megakad a szemed. Nem mintha neked is erős testszagod lenne, de lenyűgöz a hirdetmény nyelvezete, és különösen a ,,testszagot,, követő zárójeles kiegészítés. ,,A testszag (amit másként a ,,halhatatlanok illatának,, is neveznek) nem más, mint egy elviselhetetlen, émelyítő izzadtságszaggal járó szörnyű betegség, ami kihat a társadalmi kapcsolatokra, és késleltetheti az élet nagy eseményét: a házasságot. Az e betegségben szenvedő nők és férfiak egyaránt hátrányos helyzetbe kerülnek a munkavállalásnál és a sorozásnál: rengeteg szenvedést és gyötrelmet kell kiállniuk. De most, ezzel a vadonatúj, komplex kezeléssel, a testszag azonnal és teljes mértékben megszűntethető. A kezelés hatékonysága 97,53%. Hogy ismét élvezhesse az életet, és a boldog jövő reményében, mihamarabb várjuk kezeléseinken!,, Egy kőhídhoz érkezel: nincs itt semmiféle testszag, lágy, friss szellő fújdogál. A széles folyón átívelő hídon bitumenborítás, de a hídfőnél halványan kivehetőek a régi korokat idéző faragott majmok. A betonnal megerősített mellvédre könyökölsz, a folyó két oldalán elterülő városkát szemléled. Ameddig a szem ellát, mint megannyi halpikkely, fekete háztetők érnek egymásba. A két hegy között szétterül a folyóvölgy: aranyló rizsföldek, zöld bambuszligetekkel tarkítva. A kristálytiszta kék folyó komótosan hömpölyög a homokplatókkal szegélyezett mederben, de a vízfolyást feldaraboló gránitpilléreket elérve tus-zöldre vált. A híd túloldalán fehér, habos örvények robajlanak. A folyót kordában tartó kőgátak mindenütt elérik a tíz métert is, a rajta lévő szürkés-sárga vonalakat a nyári áradás hagyhatta maga mögött. Ez lenne a You folyó? A folyó, amely Ling-shanban ered? A nap leáldozóban. A csillogó, narancssárga korong fényes, de nem vakító. A távolba bámulsz, a homályba vesző csipkézett hegycsúcsokat nézed, a hegyeket, amelyek közrefogják a völgyet. E baljós, fekete kép a csillogó, körbe-körbeforgó napkorong alját harapdálja. A lebukó nap egyre vörösebb, egyre szelídebb, meg-megcsillan a folyóvíz tükrén: a sötét víztömeg összeolvad a napsugárral, együtt lüktet és vibrál vele. Csodálatos látványt nyújt, amint a napkorong méltóságteljesen elfoglalja a helyét a völgyben. Neszeket hallasz. Megfoghatatlan hangokat, amelyek a legbensődből törnek fel. Esti szellő suhan el a füled mellett, és mint mindig, autók hajtanak tova szakadatlan fülsüketítő dudálással. Átmész a hídon, és észreveszed az új kőtáblát, amin piros, vésett írásjegyekkel ez áll: ,,Yongning híd. Épült a Song dinasztia Kaiyuan uralkodói periódusának harmadik évében. Helyreállítva 1962-ben. Ezen emléktáblát 1983-ban állították.,, Semmi kétség, ez már a turistaipar első jele. A híd lábánál két ételárus-stand áll. A balra lévőnél eszel egy tálka tofut, abból a bársonyos és ízletes fajtából, ami annak rendje és módja szerint van elkészítve. Csak utcai árusoknál a sikátorokban kaphatsz ilyesmit, de egy időre ezek teljesen eltűntek, és csak mostanában élesztették újra az ipart családi vállalkozásokban. A tőled jobbra eső árustól, egyenesen a tűzről, szezámmagban megforgatott lepényt veszel: meleg és illatos. Majd az egyiknél, már magad sem tudod, hogy a jobboldalinál vagy a baloldalinál, veszel még rizsborban kifőzött édes gombóckákat is: akkorák, akár a nagyméretű igazgyöngyök. Nem vagy olyan válogatós, mint az ifjabbik Ma úr, aki a Nyugati-tóhoz utazott, nagyon jó az étvágyad. Élvezed az ősök étkeit, s közben hallgatod a vevők és az árusok közötti beszélgetést. Mind helyiek, akik jól ismerik egymást. Szeretnéd te is magadra ölteni azt a lágy helyi dialektust, hogy közelebb kerülhess hozzájuk, hogy te is egy légy közülük. Hosszú ideje a városban élsz, és szükséged van arra, hogy érezd, neked is van szülőfölded. Érezni szeretnéd a szülőföld kisugárzását, hogy megtaláld gyerekkorod elveszett emlékeit. A híd ezen oldalán, egy macskaköves utcában ráakadsz egy fogadóra. A hajópadlót felsikálták, egész tisztának látszik. Egyágyas kis szobát kapsz, amiben csak egy gyékénymatraccal leterített priccs van. A pamuttakaró gyanúsan szürke: vagy nem mosták ki rendesen, vagy ez az eredeti színe. Begyömöszölöd a gyékénymatrac alá, és félredobod a zsíros párnát. Szerencsére elég meleg van, elleszel takaró nélkül is. Most arra van a legnagyobb szükséged, hogy végre megszabadulj a mázsásnak tűnő csomagjaidtól, lemoshasd magadról a port és az izzadtságot, levetkőzz és elnyúljál az ágyon. Kiabálás és ordítozás hallatszik a szomszédból. Kártyáznak, és te mindent tisztán hallasz a húzástól a dobásig. Csak egy fa válaszfal van köztetek, és a tapétán fúrt lyukon keresztül, homályosan kivehető néhány félmeztelen alak. Annyira azért nem vagy fáradt, hogy így is el tudjál aludni. Átkopogsz a válaszfalon, amit hatalmas ordítozás követ. Nem veled kiabálnak, hanem egymással: mindig vannak győztesek és vesztesek, és a vesztesek sosem akarnak fizetni. Nyíltan hazardíroznak a fogadóban, a falon függő Megyei Közbiztonsági Hivatal közleménye ellenére, ami pedig egyértelműen tiltja a szerencsejátékot és a prostitúciót. Elhatározod, hogy a végére jársz, hogy a rendeletnek van-e itt bármiféle foganatja. Felkapod magadra a ruhádat, végigmész a folyosón, és bekopogsz a félig nyitott ajtón. A kopogásnak semmi hatása sincs, mert bent változatlanul folytatják a kiáltozást és az ordibálást, senki sem méltat figyelemre. Belököd az ajtót és belépsz. Négy ember ül körben a szoba közepén egy priccsen, egyszerre fordítják feléd a fejüket. Te vagy az, aki jobban meglepődik. Furcsa látványt nyújtanak mind a négyen, mert az arcuk papírdarabkákkal van teleragasztva: a homlokuk, a szájuk, az orruk és az orcájuk egyaránt. Gusztustalanul és nevetségesen néznek ki. De ők nem nevetnek, csak bámulnak rád. Nyilván dühösek, hogy megzavartad őket. - Óh, kártyáznak - mondod bocsánatkérően. Folytatják a játékot. A hosszúkás kártyalapokon piros és fekete jelek, akár a madzsongnál. A ,,Mennyország kapuja,, és az ,,Alvilág börtöne,,. A győztesek azzal büntetik a veszteseket, hogy újságpapír fecniket tapasztanak a vesztesek arcára. Hogy ez csak bolondozás, a gőz kieresztésének egy formája, vagy a veszteség feljegyzésének egy módozata, a játékosok között dőlt el, lehetetlenség ezt egy kívülállónak megértenie. Visszamész a szobádba, ismét végigdőlsz az ágyon, és a villanykörte körüli fekete pontocskák sűrű masszáját nézed. A milliónyi szúnyog csak arra vár, hogy végre kialudjon a fény, és a véredből lakmározhassanak. Gyorsan leengeded a szúnyoghálót, szűk, kúpalakú formába zárod magad, amit fent egy bambuszkarika fog össze. Rég nem aludtál szúnyogháló alatt, és jócskán túljutottál már azon a koron, amikor a bambuszkarikát bámulva álmodoztál és ábrándoztál. Ma még nem tudod, hogy mit hoz a holnap. De minden fontos dolgot megtapasztaltál már. Mi után sóvárogsz még? Mi másra vágyhatna még egy férfi az élet derekán, mint nyugodt hétköznapokra, nem túl megterhelő munkára, középvezetői beosztásra, arra, hogy férj és apa legyen, egy kényelmes otthonra, hogy legyen megtakarított pénze a bankban, amihez minden hónapban hozzárak egy keveset, hogy biztosítsa a nyugdíjas napjait, és hogy hagyjon egy kis örökséget maga után?
Zombory Klára fordítása
Gao Xingjian: Deux femmes
(részlet )
Egy öreg, leselejtezett városi buszon tizenkét órát zötykölődsz a silányul karbantartott, hepehupás szerpentinen, míg végre megérkezel ebbe a déli, hegyi városkába. Jégkrémes-papírokkal és cukornád darabkákkal teleszemetelt buszpályaudvaron állsz, hátadon és kezedben poggyászod. Körülnézel. Emberek szállnak le a buszról, néhányan keresztülmennek a pályaudvaron: férfiak kisebb-nagyobb csomagokkal és asszonyok gyermekeikkel. Fiatalemberek, zsákok és kosarak nélkül, szotyolát vesznek elő a zsebükből, a magokat egyesével a szájukba dobják, majd szinte ugyanabban a pillanatban kiköpik a héjat. Hangos ropogtatás közepette ,,szakszerűen,, eszik a szotyolát. Az ilyesfajta ráérősség és gondtalanság helyi jellegzetesség. Ez a hely az otthonuk, nincs miért sietniük és aggódniuk. Generációk óta élnek itt, nem kell máshová menned, hogy rájuk találj. Régen, akik elsők között hagyták el e helyet - akkor természetesen még nem létezett ez a buszpályaudvar, de talán még buszok sem voltak - a folyón dzsunkákkal utaztak, a szárazföldön meg bérelt taligákkal, vagy egyszerűen gyalogszerrel, ha nem volt pénzük. Mostanság, ameddig csak képesek utazni, hazaszállingóznak még a tengerentúlról is, de nem ám ócska autóbuszokkal, hanem hatalmas légkondicionált kocsikkal jönnek. A gazdag, a sikeres, az átlagos, mind-mind siet haza, mert kezd megöregedni. Ki ne sóvárogna az ősei földje után? Természetesen meg sem fordul a fejükben, hogy örökre itt maradnak, csak ráérősen körbesétálnak, hangosan beszélgetnek és nevetgélnek, elárasztva a helyet szeretetükkel és ragaszkodásukkal. Itt, ha barátok találkoznak, nemcsak egyszerűen fejet hajtanak, vagy kezet ráznak, a semmitmondó városi rituálék szerint, hanem jó hangosan odakiáltják a másik nevét és meglapogatják egymás hátát. Van, hogy lelkesen összeölelkeznek. Nem így az asszonyok, ők egészen másképp tesznek. A betonteknőnél - ahol a buszokat mossák - két helybéli fiatalasszony cseveg kéz a kézben. Az asszonyokat itt oly gyengéd hanggal áldotta meg a természet, hogy akaratlanul is még egyszer rájuk pillantasz. Az, amelyik háttal áll neked, indigónyomású, virágos fejkendőt visel. Az ilyesfajta kendő, és az is, ahogyan meg van kötve, generációkra visszanyúló hagyományt követ, amit manapság csak ritkán lehet látni. Azon kapod magad, hogy feléjük indulsz. A kendő az álla alatt van megkötve, két csücske felkunkorodik. Gyönyörű az arca. Kifinomultak a vonásai, és kecses az alkata is. Közvetlenül mellettük haladsz el. Egy pillanatra sem engedik el egymás kezét: tenyerük egyformán vörös és durva, ujjaik férfiasak. Mindketten nemrég kiházasított ,,xifu,,-k lehetnek, akik hazatértek meglátogatni a rokonokat és a barátokat. De itt, az a szó, hogy ,,xifu,,, kizárólag valaki édes fiának a feleségét, azaz a menyét jelenti, és komoly félreértésre adhat okot, ha az általánosan elterjedt északi szóhasználat szerint bármely férjes asszonyra használod. Ugyanakkor, az asszony a férjét ,,laogong,,-nak nevezi, de egyaránt használatos az ,,én laogongom,, és a ,,te laogongod,, kifejezés is. A helyiek sajátos hanglejtéssel beszélnek, pedig ők is ugyanannak a legendabéli uralkodónak a leszármazottai, és ugyanahhoz a kultúrához és néphez tartoznak. Magad sem tudod egészen pontosan, hogy mit keresel itt. Történt egyszer, hogy amikor vonaton utaztál, beszélgetés közben valaki megemlített egy Ling-shan nevezetű helyet. Egymással szemben ültetek, teásbögréitek összeértek. A vonat zötykölődésekor a bögrék fedelei összekoccantak. Semmi sem történt volna, ha a fedelek szünet nélkül kocognak, vagy ha hirtelen abbamard a csörömpölés. Valahányszor összekoccantak a fedelek, és ti azon voltatok, hogy arrébb tegyétek a bögréket, a csörömpölés váratlanul abbamaradt, de mihelyst elfordítottátok a tekinteteteket, ismét rázendítettek. Mindketten a bögrék után nyúltatok, mire a csörömpölés ismét abbamaradt. Egyszerre felnevettetek, leemeltétek a bögrék fedelét, és beszédbe elegyedtetek. Megkérdezted tőle, hová tart. - Ling-shanba. - Micsoda? - Ling-shanba. ,,Ling,,, mint lélek, szellem, ,,shan,,, mint hegy - Lélek-hegy. Rengeteg helyen jártál, sok híres hegyet meglátogattál már, de erről a helyről még sosem hallottál. Újdonsült barátod veled szemben csukott szemmel pihent. Benned is, mint bárki másban, felébredt a kíváncsiság, hogy miféle híres helyet hagytál ki utazásaid során. Ráadásul, szeretsz a dolgok végére járni, és nem tudtál belenyugodni, hogy van egy hely, amelyről még csak nem is hallottál. Megkérdezted, hogy hol is van tulajdonképpen ez a Lélek-hegy. - A You folyó forrásánál - válaszolta, miközben kinyitotta a szemét. A You folyót sem tudod hol van, de nem akartál még erre is rákérdezni. Félreérthető bólintással summáztad a hallottakat, amit úgy is lehetett értelmezni, hogy ,,Értem, köszönöm,,, de úgy is, hogy ,,Ó, igen, igen, ismerem azt a helyet,,. Így ugyan megőrizted a magabiztosságod látszatát, de kíváncsiságod nem hagyott alább. Egy kis idő elteltével mégis csak rákérdeztél, hogyan kell odamenni, hogyan juthatsz fel a hegyre. - Vonattal Wuyizhenig, majd hajóval felfelé a You folyón. - És mi van ott? Szép táj? Templom? Történelmi nevezetesség? - próbáltad mindezt a legnagyobb természetességgel megkérdezni. - Érintetlen vadon. - Őserdő? - Az is, de nem csak az. - És mi van a Vademberrel? - kérdezted viccelődve. Ő is nevetett, de egyáltalán nem gúnyosan, ironikusan, ami még kíváncsibbá tett. Mindent meg akartál tudni a veled szemben ülő emberről. - Ön ökológus? Biológus? Antropológus? Régész? Valamennyi kérdés után megrázta a fejét: - Engem sokkal inkább az élő ember foglalkoztat. - Akkor biztosan népszokásokat kutat. Szociológus? Etnográfus? Etnológus? Talán újságíró? Netán kalandor? - Amatőr vagyok mindebben. Mindketten elnevettétek magatokat. - Életművész. Egyre jobb kedvre derültetek. Cigarettára gyújtott, és nem tudta abbahagyni a mesélést a Lélek-hegy csodáiról. Később, a kérésedre, széthajtogatta az üres cigarettásdobozt, és felvázolta a Lélek-hegyhez vezető utat. Fenn, északon már igencsak őszben jár az idő, de itt még cseppet sem enyhült a nyári hőség. A nap, mielőtt lebukna a hegyek mögé, erősen tűz, izzadságcseppek gördülnek le a hátadon. Elhagyod a pályaudvart, hogy körülnézzél. Nincs semmi a közelben, leszámítva egy kis fogadót az utca túloldalán. Hagyományos stílusú, faportálos, kétszintes épület. Recsegnek-ropognak a lépcsőfokok, amint felfelé lépkedsz, de ami még ennél is ijesztőbb, a mocsoktól feketéllő ágynemű. Ráadásul a mosakodással is várnod kell, míg besötétedik, mert csak akkor vetkőzhetsz le a szűk, dohos udvarban, hogy egy lavórból vizet locsolj magadra. Falusi árusok és mesterek pihenőhelye ez. Messze még az este, van időd, hogy egy tisztább hely után nézzél. Hátizsákoddal az utcákat járod, és szemügyre veszed a kisvárost, abban a reményben, hátha rábukkansz egy jelre, egy táblára, egy hirdetésre vagy egyszerűen csak erre a két szóra: Lélek-hegy, ami arra utal, hogy jó úton jársz, és nem csináltak bolondot belőled, mielőtt elindultál erre a hosszú útra. Alaposan megnézel mindent, mégsem találsz semmit. Hozzád hasonló turista egy sem szállt le a buszról. Természetesen te sem olyan turista vagy, csak attól tűnsz annak, amit viselsz: masszív, de kényelmes hegymászó-cipő, vállpántos hátizsák. Senki sincs így öltözve, mint te. Bár az is igaz, hogy ez a hely nem tartozik azon turistalátványosságok közé, ahová a friss házasok és a nyugdíjasok gyakran jönnek. Azok a helyek már teljesen ,,elturistásodtak,,: mindenütt buszok parkolnak, és bárhol kapni turistatérképet. A kis boltokban és a standokon a helység nevével ellátott szuvenír sapkákat, pólókat, atlétákat és kendőket árulnak, és az összes ,,csak valutacsekket fogadunk el,, hotel, és ,,belföldiek csak ajánlólevéllel,, fogadó és szanatórium, mind-mind a helység nevével hirdeti magát, nem is beszélve a szállóvendégekért viaskodó privátszállásokról. Nem azért indultál el, hogy egy ilyesfajta helyen, ott, ahol egymás szájába lógnak az emberek, részt vegyél a zsibvásáron, és nem is azért, hogy te is hozzáadjál a dinnye- és gyümölcshéj, az üdítős üveg, a konzerv, a csomagolópapír és a cigarettásdoboz szeméthegyekhez. Bár előbb-utóbb ezt a helyet is utoléri majd az elkerülhetetlen ,,felkapottság,,, de te még azelőtt érkezel ide, mielőtt a pavilonokat és teraszokat giccsesen helyreállították volna, a kameráikat csattogtató riporterek megérkeztek volna, és kiaggatták volna a hírességek kalligráfiáit. Elégedettséggel tölt el mindez, de egy kicsit elveszettnek érzed magad. A legparányibb jele sincs itt a turizmusnak, lehet, hogy bakot lőttél? Csak a felső ingzsebedben lapuló cigarettásdobozra felvázolt kis térképre hagyatkozhatsz, de mi van akkor, ha az ,,életművész,, is csak hallott erről a helyről az utazásai során? Hogyan lehetsz biztos abban, hogy nem csak kitalálta az egészet? Soha nem láttad ezt a helyet megemlíteni a hiteles útleírásokban, és a legnaprakészebb útikönyvek sem említik. Természetesen nem nehéz olyan helyet találni a részletes tartományi térképeken, mint Ling-tai, Ling-qiu, Ling-yan, vagy akár Ling-shan. Azt is tudod jól, hogy egy bizonyos Ling-shanról említést tesznek a történeti munkákban és a klasszikusokban, mint például a ,,Hegyek és vizek szent könyvé,,-ben, és a földrajzi kommentárgyűjteményben, a ,,Shujingzhu,,-ban. Ráadásul a tiszteletre méltó Mahákásjapá is egy Ling-shan nevezetű helyen világosodott meg. Nem vagy buta, csak használnod kell a fejed: először keresd meg a cigarettásdobozon lévő Wuyizhent, és akkor biztosan megtalálod a Lélek-hegyre vezető utat is. Visszamész a buszpályaudvarra, a váróterembe. A városka legforgalmasabb helye most teljesen elhagyatott. A jegyárusító és a csomagfelvevő ablakokat belülről bedeszkázták, így teljesen értelmetlen kopognod. Sehol sem tudsz kérdezősködni, ezért jobb híján, a jegyárusító ablak felett függő megállóhelyek listáján jártatod végig a szemed: Zhang falva, Homokplató, Cementgyár, Öreg Kunyhó, Aranyló, Bőséges aratás, Áradás, Sárkány-öböl, Barackvirág-völgy... a nevek ugyan egyre jobban csengenek, de csak nem találod, amit keresel. Bár ez egy kisváros, mégis sok busz hajt keresztül rajta, a legkülönbözőbb irányokba. A legfrekventáltabb útvonal, naponta öt-hat járattal, a Cementgyárhoz megy, de az biztos, hogy ez nem turista-vonal. A legtávolabbra az vihet, amelyiken a legkevesebb busz jár, naponta csak egy... s ekkor váratlanul észreveszed, hogy ennek a végállomása éppen Wuyizhen. Semmi különleges sincs ebben a helynévben, olyan, mint akármelyik másik, de te mégis úgy érzed, hogy megoldottad a gordiuszi csomót. Nem ugrálsz örömödben, de végre egy kis kapaszkodó. Megkönnyebbülsz. Kora reggel, legalább egy órával indulás előtt meg kell venned a jegyet, és azt is tudod tapasztalatból, hogy a hegyekben, a naponta egyszer közlekedő járatokra csak komoly küzdelem árán kerülhetsz fel. Hacsak nem készülsz föl a tülekedésre, akkor minél korábban ki kell menned a pályaudvarra, hogy beállj a sorba. De most még rengeteg időd van, csak a hátizsák húzza a vállad. Amint baktatsz az úton, hasábfákkal megrakott teherautók hajtanak el melletted hangos tülkölés közepette. Megfigyeled, hogy a kisvárost átszelő szűk főúton közlekedő teherautók - utánfutósak vagy anélküliek - mind-mind állandóan dudálnak. A buszok ablakából kalauzok hajolnak ki, dörömbölnek a busz oldalán, hogy lezavarják a járókelőket az útról. Szorosan egymás mellé épített faportálos házak szegélyezik az út két oldalát. A földszinti részben zajlik az üzlet, az emeleten kiakasztott ruhák száradnak: a pelenkák, a melltartók, a foltozott alsóneműk és a virágmintás lepedők, mint megannyi nemzeti lobogó, lengedeznek a forgalom zajában és a felvert mocsokban. A beton villanyoszlopok a szem magasságában tele vannak aggatva a legkülönfélébb hirdetményekkel. Az egyiken, amelyik a rossz testszag kezelését hirdeti, megakad a szemed. Nem mintha neked is erős testszagod lenne, de lenyűgöz a hirdetmény nyelvezete, és különösen a ,,testszagot,, követő zárójeles kiegészítés. ,,A testszag (amit másként a ,,halhatatlanok illatának,, is neveznek) nem más, mint egy elviselhetetlen, émelyítő izzadtságszaggal járó szörnyű betegség, ami kihat a társadalmi kapcsolatokra, és késleltetheti az élet nagy eseményét: a házasságot. Az e betegségben szenvedő nők és férfiak egyaránt hátrányos helyzetbe kerülnek a munkavállalásnál és a sorozásnál: rengeteg szenvedést és gyötrelmet kell kiállniuk. De most, ezzel a vadonatúj, komplex kezeléssel, a testszag azonnal és teljes mértékben megszűntethető. A kezelés hatékonysága 97,53%. Hogy ismét élvezhesse az életet, és a boldog jövő reményében, mihamarabb várjuk kezeléseinken!,, Egy kőhídhoz érkezel: nincs itt semmiféle testszag, lágy, friss szellő fújdogál. A széles folyón átívelő hídon bitumenborítás, de a hídfőnél halványan kivehetőek a régi korokat idéző faragott majmok. A betonnal megerősített mellvédre könyökölsz, a folyó két oldalán elterülő városkát szemléled. Ameddig a szem ellát, mint megannyi halpikkely, fekete háztetők érnek egymásba. A két hegy között szétterül a folyóvölgy: aranyló rizsföldek, zöld bambuszligetekkel tarkítva. A kristálytiszta kék folyó komótosan hömpölyög a homokplatókkal szegélyezett mederben, de a vízfolyást feldaraboló gránitpilléreket elérve tus-zöldre vált. A híd túloldalán fehér, habos örvények robajlanak. A folyót kordában tartó kőgátak mindenütt elérik a tíz métert is, a rajta lévő szürkés-sárga vonalakat a nyári áradás hagyhatta maga mögött. Ez lenne a You folyó? A folyó, amely Ling-shanban ered? A nap leáldozóban. A csillogó, narancssárga korong fényes, de nem vakító. A távolba bámulsz, a homályba vesző csipkézett hegycsúcsokat nézed, a hegyeket, amelyek közrefogják a völgyet. E baljós, fekete kép a csillogó, körbe-körbeforgó napkorong alját harapdálja. A lebukó nap egyre vörösebb, egyre szelídebb, meg-megcsillan a folyóvíz tükrén: a sötét víztömeg összeolvad a napsugárral, együtt lüktet és vibrál vele. Csodálatos látványt nyújt, amint a napkorong méltóságteljesen elfoglalja a helyét a völgyben. Neszeket hallasz. Megfoghatatlan hangokat, amelyek a legbensődből törnek fel. Esti szellő suhan el a füled mellett, és mint mindig, autók hajtanak tova szakadatlan fülsüketítő dudálással. Átmész a hídon, és észreveszed az új kőtáblát, amin piros, vésett írásjegyekkel ez áll: ,,Yongning híd. Épült a Song dinasztia Kaiyuan uralkodói periódusának harmadik évében. Helyreállítva 1962-ben. Ezen emléktáblát 1983-ban állították.,, Semmi kétség, ez már a turistaipar első jele. A híd lábánál két ételárus-stand áll. A balra lévőnél eszel egy tálka tofut, abból a bársonyos és ízletes fajtából, ami annak rendje és módja szerint van elkészítve. Csak utcai árusoknál a sikátorokban kaphatsz ilyesmit, de egy időre ezek teljesen eltűntek, és csak mostanában élesztették újra az ipart családi vállalkozásokban. A tőled jobbra eső árustól, egyenesen a tűzről, szezámmagban megforgatott lepényt veszel: meleg és illatos. Majd az egyiknél, már magad sem tudod, hogy a jobboldalinál vagy a baloldalinál, veszel még rizsborban kifőzött édes gombóckákat is: akkorák, akár a nagyméretű igazgyöngyök. Nem vagy olyan válogatós, mint az ifjabbik Ma úr, aki a Nyugati-tóhoz utazott, nagyon jó az étvágyad. Élvezed az ősök étkeit, s közben hallgatod a vevők és az árusok közötti beszélgetést. Mind helyiek, akik jól ismerik egymást. Szeretnéd te is magadra ölteni azt a lágy helyi dialektust, hogy közelebb kerülhess hozzájuk, hogy te is egy légy közülük. Hosszú ideje a városban élsz, és szükséged van arra, hogy érezd, neked is van szülőfölded. Érezni szeretnéd a szülőföld kisugárzását, hogy megtaláld gyerekkorod elveszett emlékeit. A híd ezen oldalán, egy macskaköves utcában ráakadsz egy fogadóra. A hajópadlót felsikálták, egész tisztának látszik. Egyágyas kis szobát kapsz, amiben csak egy gyékénymatraccal leterített priccs van. A pamuttakaró gyanúsan szürke: vagy nem mosták ki rendesen, vagy ez az eredeti színe. Begyömöszölöd a gyékénymatrac alá, és félredobod a zsíros párnát. Szerencsére elég meleg van, elleszel takaró nélkül is. Most arra van a legnagyobb szükséged, hogy végre megszabadulj a mázsásnak tűnő csomagjaidtól, lemoshasd magadról a port és az izzadtságot, levetkőzz és elnyúljál az ágyon. Kiabálás és ordítozás hallatszik a szomszédból. Kártyáznak, és te mindent tisztán hallasz a húzástól a dobásig. Csak egy fa válaszfal van köztetek, és a tapétán fúrt lyukon keresztül, homályosan kivehető néhány félmeztelen alak. Annyira azért nem vagy fáradt, hogy így is el tudjál aludni. Átkopogsz a válaszfalon, amit hatalmas ordítozás követ. Nem veled kiabálnak, hanem egymással: mindig vannak győztesek és vesztesek, és a vesztesek sosem akarnak fizetni. Nyíltan hazardíroznak a fogadóban, a falon függő Megyei Közbiztonsági Hivatal közleménye ellenére, ami pedig egyértelműen tiltja a szerencsejátékot és a prostitúciót. Elhatározod, hogy a végére jársz, hogy a rendeletnek van-e itt bármiféle foganatja. Felkapod magadra a ruhádat, végigmész a folyosón, és bekopogsz a félig nyitott ajtón. A kopogásnak semmi hatása sincs, mert bent változatlanul folytatják a kiáltozást és az ordibálást, senki sem méltat figyelemre. Belököd az ajtót és belépsz. Négy ember ül körben a szoba közepén egy priccsen, egyszerre fordítják feléd a fejüket. Te vagy az, aki jobban meglepődik. Furcsa látványt nyújtanak mind a négyen, mert az arcuk papírdarabkákkal van teleragasztva: a homlokuk, a szájuk, az orruk és az orcájuk egyaránt. Gusztustalanul és nevetségesen néznek ki. De ők nem nevetnek, csak bámulnak rád. Nyilván dühösek, hogy megzavartad őket. - Óh, kártyáznak - mondod bocsánatkérően. Folytatják a játékot. A hosszúkás kártyalapokon piros és fekete jelek, akár a madzsongnál. A ,,Mennyország kapuja,, és az ,,Alvilág börtöne,,. A győztesek azzal büntetik a veszteseket, hogy újságpapír fecniket tapasztanak a vesztesek arcára. Hogy ez csak bolondozás, a gőz kieresztésének egy formája, vagy a veszteség feljegyzésének egy módozata, a játékosok között dőlt el, lehetetlenség ezt egy kívülállónak megértenie. Visszamész a szobádba, ismét végigdőlsz az ágyon, és a villanykörte körüli fekete pontocskák sűrű masszáját nézed. A milliónyi szúnyog csak arra vár, hogy végre kialudjon a fény, és a véredből lakmározhassanak. Gyorsan leengeded a szúnyoghálót, szűk, kúpalakú formába zárod magad, amit fent egy bambuszkarika fog össze. Rég nem aludtál szúnyogháló alatt, és jócskán túljutottál már azon a koron, amikor a bambuszkarikát bámulva álmodoztál és ábrándoztál. Ma még nem tudod, hogy mit hoz a holnap. De minden fontos dolgot megtapasztaltál már. Mi után sóvárogsz még? Mi másra vágyhatna még egy férfi az élet derekán, mint nyugodt hétköznapokra, nem túl megterhelő munkára, középvezetői beosztásra, arra, hogy férj és apa legyen, egy kényelmes otthonra, hogy legyen megtakarított pénze a bankban, amihez minden hónapban hozzárak egy keveset, hogy biztosítsa a nyugdíjas napjait, és hogy hagyjon egy kis örökséget maga után? Zombory Klára fordítása
Gao Xingjian: Deux femmes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése