Irodalmi beszélgetések

Rosenmann Péter:
-Amikor arról gondolkodtam, miről is fogunk beszélgetni a most megjelent kötet kapcsán, kezembe került Hermann Broch Vergilius halála c. regénye, amiben találtam egy mondatot, ami akár mottója is lehet Lin-csi vándorlásainak: “A felszínről való ismeretek bővülhetnek, miközben zsugorodik a megismerés magva.” Lin-csi vándorlásai során gyűjti tapasztalatait, úgy, ahogy arra a nyugati kultúrában is látunk példákat - elég, ha mondjuk Goethe Wilheim Meisterére gondolunk -, de alapvetően különbözik- e a nyugati és a keleti ember megismerési folyamata? Hogyan szerzi ismereteit a keleti ember?

Sári László:
-Ugyanúgy, ahogy Hermann Broch mondja: nem az ismeretek halmazát gyűjti ilyenkor, hanem az ismereteken túlit keresi. A valódi ismeretek a megragadhatón túl vannak Ezek között tájékozódni a valódi cél. Tehát nem az a fontos, hogy mit ragadtam meg, mit tudok valamiről, hanem az, hogy mi jut eszembe róla, le tudok- e vonni valamilyen következtetést belőle. Éppen ezért Távol-Keleten nem is nagyon nyúltak bele ebbe az ún. felszíni tudásba. Ez ott a “nem-tudás” kategóriája. Az igazi tudás az, ami ezen túl van. Még egyszer mondom: ami eszembe jut, vagy amit sejtek róla. Az anyagi világ ragadható meg leginkább és legkönnyebben, ezért a nyugati, a fausti ember ezt szereti. A birtokba vett anyagot aztán diadalmasan átalakítja anyaggá. A “munka” végeztével pedig roppant büszke magára, ünnepli magát. Nos, ez soha nem érdekelte például a kínaiakat. Hanem mindig az, ami az anyagon túli, előtti, alatti, fölötti vagy mögötti. Vagyis az, ami az örökös változást, az anyagi világban is fellelhető örökös változást irányítja, mozgatja. Az a kérdés tehát, hogy az mi? Szerintük ennek a megismerése, megsejtése, az erről való tűnődés a legméltóbb emberi tevékenység. Ez valójában az igazi munka. Mert fúrni, faragni, az anyagból anyagot csinálni a régi Kelet szemében semmit sem jelentett a világon. Egyetlen dolog izgatta őket: megkeresni a dolgok mögötti mozgatót. Ezt a mozgatót nevezik a taoisták taonak, és más elgondolások szerint is valamilyen ehhez hasonló örökké létező törvény irányítja, mzgatja a világ egészét. Ezt megtestesítheti akár az idő is mint mozdulatlan, vagy örökké változatlan mozgató. Tehát a megragadható világ teljesen felszíni dolog, és a buddhisták például ezért vallják, hogy nem is szabad kötődni hozzá, sem pozitív, sem negatív indulatokkal, érzésekkel. Sem szenvedélyesen ragaszkodni, sem szenvedélyesen elutasítani nem szabad. Mert mire nagyjából megismerném, addigra már megváltozott maga az anyag is, és én magam is. Mire létrehoznám a kapcsolatot kettőnk között, már nem vagyunk azonosak azzal, amik (akik) voltunk. Tehát józanul, csaknem hűvösen érdemes szemlélni a dolgokat és kapcsolatot teremteni velük. A nagy kérdés ilyenkor az, hogyan kell ezt csinálni.

-A könyv olvasása közben feltűnt, hogy Lin-csi többnyire éjszaka vándorolt, a hold vezérletével. Van ennek valami különös jelentősége?

- Természetesen, hiszen az alapvető kérdés, hogy az ember földi vagy pedig égi, másként fogalmazva: anyagi vagy szellemi lény-e. A kínaiak különös módon a hold kultuszát teremtették meg, nem a nap kultuszát, amiben főleg a nyugati világ járt élen. A nyugati világban is volt korábban kultusza a holdnak, de aztán a materialista nap, a tevékeny, a teremtő, a termést serkentő, az átalakító nap, ami materialista és férfi természetű, átvette a hold szerepét. A nyugati civilizáció főszereplőjévé tehát a nap vált, míg keleten, így többek között Kínában is, a hold. A sejtelmes, a nőnemű, a tünékeny, a finom, és a szellemire, nem az anyagira ható bolygó. És mivel Lin-csi vándorlásának a célja valóban nem az ismeretek gyűjtése, halmozása volt, hanem az ismereteken túli gondolatok és sejtések, érzések támasztása és kibontása, ezért sokkal jobban tette, hogy a holdra bízta magát, a holddal vándorolt.

- Próbáltam kapcsolódási pontokat találni az európai filozófia egyes irányzatai és a között a mód között, ahogy Lin-csi szerzi az ismereteit. Legerősebben a természetszemléletében, a növényi létezés tanulmányozása során éreztem azt, hogy hasonló gondolatokkal már találkoztam Assisi Szent Ferencnél, vagy például Thoreau Waldenjében.

- Minden érző és nem érző társunk a világban valamilyen módon ugyanahhoz a törvényhez igazodva él, amihez igazodva mi élünk. És hogy ők hogyan igazodnak, hogyan élnek, abból bizony nagyon sokat tanulhatunk. Legjobb tanítói Lin-csinek éppen a növények, a néma, érző társak Mert talán az a legméltóbb, ahogy ők fogadják el, “viselik” az életet. Nincs bennük semmi sötét akarás. A növény nem akar sehonnan sehová eljutni, ott éli le az életét, ahol létrejön, ahol megterem. Van a növényvilág életében valami nagyon finom elegancia, valamilyen nagy türelem, bölcsesség – véli Lin-csi. Az éppen adottat, az éppen lehetségest fogadják el és abból teremtik meg az életfeltételeiket. Sohasem akarnak többet az elégnél. És az elég kulcsfogalom a keleti bölcseletben, sőt az életvezetés gyakorlatában is. Sohasem a maximumra törekednek, mert a maximális soha nem optimális, hanem az elég az optimális. Ehhez az optimálishoz érdekes módon sokkal közelebb van a minimális, mint a maximális. A nyugati világban ezzel szemben mi mégis a maximálisra törekszünk, aminek az elérése, megszerzése, majd a megtartása is irgalmatlan munka, s miközben ezt a munkát végzi az ember, elfordul magától, megfeledkezik magáról. Eközben nem szerez ismereteket, hanem elbutul, ott marad a sötétben, a sárban, a föld piszkos porában.

-Ha már kulcsfogalmakat említettünk, a másik ilyen fontos fogalom Lin-csinél a méltóság. Kicsit irígykedve olvastam a könyvet, mert a mai életben - szerintem - az egyik legrosszabb dolog, hogy képtelenek vagyunk megőrizni életünk méltóságát.

- Azt hiszem, hogy a mai világban nincs is méltósága az életnek. Az alkalmazkodás, az igazodás (egymáshoz és a környezethet), a megmaradás érdekében legfeljebb önérzeteskedést szül. Vagy büszkeséget. A büszkeségben pedig mindig van valami hiúság, butaság. Mert mire is lehetnénk büszkék? Tulajdonképpen semmire. A büszkeség, az önérzetesség és a méltóság a mi nyugati gondolásunkban szinte ugyanazt jelenti, pedig hát közülük egyedül a méltóság használható mérceként. Lin-csi és az egész keleti bölcselet jól tudja ezt, ezért emeli a méltóság fogalmát kulcsfogalommá, amely az igazodásban utat mutat. Lin-csi azt mondja, hogy ami méltósággal megtehető, azt tegyük meg, de ami a méltóságunkat sértené, azt vessük el. A világ olyan bonyolult, hogy nagyon nehéz bármiféle döntést hoznunk. Legtöbb döntésünk következményeit nem vagyunk képesek előre látni. Ezért próbálunk nem csak logikai következtetésekből, hanem jelekből, például a társak, az emberi környezetünket alkotó társak személyiségjegyeiből is tájékozódni. De hát ezek sem mindig konkrétan megragadhatók. Végül is marad egy fogalom - ami szintén nem mindenkor konkrét - a méltóság. Bizonytalan helyzetekben tehát csupán egyetlen kérdést kell feltennünk: amit meg akarunk tenni, azt megtehetjük-e méltósággal vagy nem? Nem kapunk-e sérülést? Mert elbukni lehetséges az úton, de ha ez méltósággal történik, akkor nem történt semmi baj. Ha csak ennyi a kockázatom, egészen bátran elindulhatok. A méltóságom azonban sohasem sérülhet, ez a legkényesebb pontja minden emberi vállalkozásnak.

Azt is mondja Lin-csi, hogy a döntéseinkhez erősnek kell lennünk. Még emberi viszonyaink szelíd berendezéséhez is erőre van szükségünk. Csak az lehet szelíd, aki erős – ezt állítja Lin-csi. A gyengék szelídsége, udvariassága inkább félénkség, hízelgés. Ha ebbe az emberi viszonyrendszerbe belekerülne a méltóság fogalma, és ezt megfelelően fontosnak ítélnénk és ekként is alkalmaznánk, akkor nem lennénk gyávák, hízelkedők sem. Az igazodás különböző kompromisszumaiban nem sérülne a méltóságunk. Ezért kellene ezt igazán szem előtt tartani.

- Amikor az ember a kezébe vesz egy könyvet, kimondva, kimondatlanul keres valamit, többnyire választ arra az örök kérdésre, hogyan is kellene élni. De a nyugati ember, ahogy a gyógyászatban is teszi, tüneti kezeléseket alkalmaz, a vallásokból, ideológiákból, filozófiákból csak azt veszi át, amire – úgy gondolja – szüksége van. Ez a könyv nagyon sok kérdésre válaszol, de ezt nem tanításba foglalva, oktatva teszi.

- Ez a könyv valóban felmutatja annak az 1200 esztendővel ezelőtti kornak, kultúrának sok-sok részletét, a korabeli gondolkodás módját, a vallásokat, a vallások vígasztalásait, és ezeknek a vallásoknak az együttélését is. De épp így az emberi viszonyokat és a tárgyi kultúrát is. Hiszen Lin-csi vándorlásai során sok minden megjelenik előttünk: az öltözetek, a házak, a berendezés, tehát minden, ami körölvette akkor az embert. Ezért sem lehet ez a könyv traktátusszerű, sokkal inkább leíró, elmélkedő. De Keleten a bölcseleti irodalom, sőt még a vallási könyvek szövegei sem voltak valójában traktátusszerűek. Még Konfuciusz, aki a legszigorúbb együttélési szabályokat fogalmazta meg korának, ő sem intette felemelt mutatóujjal követőit. Nem írta elő, hogy konkrét helyzetekben mit tegyenek (hacsak nem szertartásról volt szó), és nem fenyegette meg őket azzal, hogy szigorú ítélet sújtja majd őket, ha nem megfelelően viselkednek. Azt mondta csak, nagy baj lesz abból emberek, ha nem követitek a szabályt (amelyeket a “természettörvény” előír számunkra), mert ezzel megbontjuk a világ rendjét. És akkor mindnyájan rosszul járunk. Éppen ezért inkább lássátok be, hogy nem nagyon van más választásunk, mint a szabályokat elfogadva élni. De nem fenyegetőzött. Egyetlen vallásalapító sem teremtett olyan diktatúrát, amilyet – sajnos - az egyistenhit teremtett és fenntart ma is. A mi egyetlen istenünk megteremtett bennünket, azután kezünkbe adta a törvényt, a szabályt, ami szerint élnünk kell, és ugyanez az isten az is, aki büntet minket, ha nem helyesen élünk, és jutalmaz, ha kedve szerint élünk. Valami súlyos diktatúra nehezedik ránk, amikor az elveinket, vallásaink ideológiáját, tanításait követjük.Tehát maga a vallásgyakorlat is teher, a teológiai bölcselet is teher rajtunk. Még gondolatban sem térhetünk ki, akkor is vétkezünk. Ez nem képzelhető el a többisten hitű vallások gyakorlatában, de különösen Távol-Keleten nem, ahol szinte teljesen magánügy a vallás. A civil életben mindenki maga választhatja meg a vallásgyakorlat módját is.

Ez nem is olyan nehéz ott, ahol körülöttük az egész természeti világ átszellemített, vagyis bármerre fordulnak, mindenben istenség lakozik: a kőben, a bokorban, a ház tűzhelyében, a kéményben, a küszöbben, az állatban, a növényben. Valójában egy szentélyben élnek, és ennek megfelelően viselkednek. Vagyis nincs elválasztva a vallásgyakorlat és a civil élet, a vallásgyakorlat és a bölcselet, vagy a hétköznapokban a vallás és az irodalom, a művészetek. Minden együtt jelenik meg a kelet-ázsiai kultúrákban. A vallás, a költészet, a líra olyan volt a régi Keleten, mint a levegő. És olyan volt a bölcselet is. A filozófia sokkal inkább költészet volt, mint tudomány, ezért is lehetett mindenkié. Nem a filozófusoké a filozófia, és nem a költőké a költészet, hanem szó szerint mindenkié, ezek a “javak” javak épp úgy megoszthatók, ahogy az élelem és az összes többi létfeltételünk. Így gondolták.Ennek köszönhető, hogy azon a tájon sokkal szelídebb, barátságosabb viszonyt sikerült az embereknek kialakítaniuk egymással a közösségekben, és a természettel, a bennünket körülvevő tárgyi környetettel is. Sokkal inkább szellemi, érzelmi és őszinte viszonyokat teremtettek mindennel, mint mi a nyugati kultúrákban, a nyugati vallások rendszerében. A régi Keleten ezt az iménti elvet követték; a szívük és az eszük is ugyanazt diktálta nekik, amit filozófusaik súgtak. Ezért voltak élhetőbbek ezek a viszonyok, mint nyugatiak, ahol egyfelől az isteni büntetéstől féltünk, másfelől örökké jutalmakra áhítoztunk Az akarásunk mindenkor elszánt és töretlen volt, mindent alárendeltünk a céljainknak. De sajnos, így van ez csaknem mindenben a mai napig: céljaink örökös rabságában élünk.

Valójában a nyugati világban a teremtő isten teremtő embert teremtett, aki fejlődni akar, célokat tűz maga elé, amiket rögeszmésen meg is akar valósítani. Ezért van szüksége azokra a szabályokra, amelyeket a vallása, illetve a társadalom rákényszerít. De nem tartható fenn kockázat nélkül egy ilyen nagyiramú, folyamatos fejlődés, ha nem tartunk be bizonyos szigorú szabályokat. Ha nem tartjuk szem előtt például szellemi és érzelmi életünk méltóságát. Keleten a fejlődés fogalmát, a haladás kérdését éppen ezért fel sem vetették. A haladás: rabság. Ugye, ez nyilvánvaló paradoxon. Képtelen fogalmak tehát a fejlődés és a haladás. Úgy vélték, életünk minősége nem az anyagi világ átalakításának függvénye, hanem a megismerésé. A nyugati ember nem látja be, hogy hiába hoz létre csodálatosabbnál csodálatosabb gépezeteket, az élete minősége ettől még nem emelkedik. Nem vagyunk boldogabbak, nem élünk jobban, nem érezzük jobban magunkat a bőrünkben attól, hogy ma már csodás leleményeink garmadája vesz körül minket. Sőt, az általunk létrehozott mesterséges környezet fenntartása, működtetése meggyötör bennünket, ám kénytelenek vagyunk fenntartani, mert már olyan rajtunk, mint a vastüdő: ha leáll, meghalunk. Az egész ipari civilizációs infrastruktúra végül nyűggé válik, s már csak ennek a működtetésére, sőt tökéletesítésére tudunk figyelni, másra – például magunkra - nem. Keleten sohasem gondoltak efféle lelemények létrehozására, gyarapítására, ezért a nyugati világ le is nézte őket, élén Hegellel, aki azt mondta: a “keleti ember” élhetetlen, lusta, képtelen kényelmesen és biztonságosan berendezni az életét, képtelen teremteni, fejlődni, eredményeket elérni. Hevernek, tűnődnek – élhetetlen, lusta népek. Az emberiség csecsemőkora Kelet – állította Hegel. A felnőtt és nagyszerű, győzedelmes ember a nyugati kultúrában jött létre, vele és korával majd véget is ér az idő. Hogy az idő véget ér-e, ezen a hegeli kérdésen jót mosolyogtak volna a “keletiek”, ha meghallják. Ők a tűnődést, a valódi megismerést tették meg céljukká, s közben mégis megteremtették azt a kultúrát, amit a nyugati világ soha nem tudott megteremteni, és amelyben ötezer évig mindenki jól érezte magát – bár nyugati értelemben valóban nem mutattak fejlődést. Ezért korszakolhatatlan történelmileg az a kultúra, mivel nincsen benne haladás. Nem egekbe törő, a teremtő istent is kihívó fejlődése valósult meg ott az emberi világnak, hanem csak egy nagyon barátságos, élhető, ötezer évig változatlan kultúra. Az ő történelmükben soha senki nem mondta, hogy kövessetek emberek, csinálunk egy forradalmat, aminek következményeként majd emelkedik az életetek minősége. Olyan társadalmi, gazdasági berendezkedést teremtek majd nektek, amelyikben megvalósul az igazságosság, mindenki jól jár. Jól tudták, hogy az élet minősége nem ettől változik (vagy legkevésbé ettől), ezért nem is voltak forradalmaik. Lázadások voltak, a vagyont elvették egymástól, ha úgy érezték, hogy el lehet venni, de sohasem hitték, hogy az újraelosztás emelheti a tömegek életének minőségét. Így aztán nem is hírdették ezt. Nem nyúltak bele a természeti világot és az emberi közösségeket meghatározó szabályok rendjébe. Ez egyébként épp olyan nagy eltökéltséget igényelt Keletről, mint a belenyúlás bátorsága Nyugatról. Miután az utóbbinak a történetét és ideológiáját jól ismerjük, talán nem érdekletelen Lin-csi segítsével ebből a könyvből most megismerni a másikat, a nem-cselekvés programját és ideológiáját is. Egyébként utalnak arra jelek, hogy a kettő egészen jól egyeztethető.

-Azt hiszem, ezzel a kötettel – sajnos - el kell búcsúznunk Lin-csitől. Most min dolgozol, illetve mi foglalkoztat, mi vár megírásra?

- Most éppen a 6. dalai láma versein munkálkodom, de talán ezt nem is nevezném feladatnak, ez inkább a töprengés idejére szánt munka, miközben eldöntöm, mi legyen az, amibe majd úgy alámerülhetek, mint a két Lin-csi kötetbe. Lin-csi gondolatai filozófiai rendszert alkotnak, amelyben minden idegszálával jelen kellett lennie az embernek, hogy a felmutatott rendszer követhető és érthető legyen.

Talán a Kőrösi Csoma-legendárium lesz az, ami ilyen nagyobb munkát igényel. Abban megint megjelenik majd a keleti bölcselet, amivel Csoma megismerkedett (és ami jó részt benne van a két Lin-csi-kötetben is), és annak a következtetésnek a folyamata is, ami nyugati, fausti ember és hithű protestáns létére elvezette Csomát a legméltóbb keleti magatartásformához: a tűnődéshez. Miután ő maga is alámerült az anyagon túli világ rejtelmeibe, s nem fürkészett mást, csak ezeket a titkokat, a Himalájából már nem is ment tovább eredeti uticélja felé, Ujgurföldre, ahol a magyarok maradékát készült felkutatni. Csaknem tíz évet töltött a calcuttai könyvtárban, és tűnődött. A Csomáról szóló székelyföldi legendákból, amelyeket szeretnék közreadni, világosan látszik, hogy a Kárpátok hegyei között otthon maradt székely társak milyen pontosan értették azt a gondolatiságot, amit Csoma a Himalájában elsajátott. Ezen kívül az is kiderülhet, hogy Csoma szellemi útja, példája számunkra is követhető, tehát ma is létrejöhetne a találkozás Kelet és Nyugat között, ráadásul anélkül, hogy bármelyikünk feladná a saját kultúráját.

( A beszélgetés 2004. őszén készült. )

Ráérő idő

Szabad idő! – Mitől lenne szabad? Mitől független az idő? Már maga a fogalom is képtelenség, lehetetlen elgondolás. Semmi sem szakadhat el az időtől, főleg mi magunk nem szabadulhatunk tőle. Talán csak a halálunk teremt szabadabb viszonyt az idővel, de ebben sem vagyok egészen biztos. Hiszen a nemlét is időben történik. Se élve, se holtan nem ússzuk meg tehát az időt. Ha létezne szabad idő, akkor azokban a pillanatokban, percekben, órákban vagy években, amikor ő lenne, mi nem léteznénk.

Hétköznapi, köznyelvi jelentésében pedig azért képtelenség, mert nem igaz, hogy az emberek csak munkaidőben látják el magukat kötelező feladatokkal. Akinek nincs dolga miután a munkaideje letelt, arra nézve manapság életveszélyessé válna a „szabad” idő. Ezért aztán nem is hagy magának ilyet, nem kockáztat. Ha a körülményei nem engedik, hogy akcióprogramokkal (fitness, wellness, sport, álsport, zabálás, egyéb) töltse ki az életét, megőrül, mert nem tud magával mit kezdeni. Elég egy hosszú hétvége és teljesen kiborul, ha nincsenek feladatai, ha nincs „jó programja”. De még a rossz program is jó, mert addig se kényszerül szellemi és érzelmi működésének ismeretlen pályáira, ahol eltévedne. Ha nem tevékenykedne megszokottan és örökké, a tűnődés, a gondolkodás idegen világába tévedne, ahol magában és a környezetében is sok olyasmit látna meg, ami zavarba ejtené. Ez veszedelmes számára, olykor egyenesen öngyilkosság. Milyen jó, hogy amíg a munkahelyén serénykedik, elkerüli ezeket a veszélyeket. Bolond lenne éppen a „szabad” idejében belesétálni a szellem és az érzések csapdáiba. Pedig nem rossz játék a heverészés, a tűnődés, nem bolondság feltenni magunknak megválaszolhatatlan kérdéseket. Valójában ez az egyetlen, ami megmenthet minket a bárgyúságtól, a munka és a szabad idő programok elhülyítő hatásától. Ha jól belegondolunk, a tétlen szemlélődés, álmodás a legméltóbb emberi tevékenység. És a legolcsóbb is. Na és ilyenkor tart bennünket legkevésbé rabságában az idő.

Agyonütni az időt - ez ma a legfontosabb tennivaló.

Ha a wellness jellegű akcióprogramok után netán még maradna valamennyi agyonütésre váró szabad időnk, akkor mondjuk, elmehetünk egy moziba. Egy hosszú filmmel elég jól agyonüthetjük az időt. (Talán azért is olyan hosszúak mostanában a filmek, hogy ez mindig jól sikerüljön.) De mivel nem azért megyünk oda, mert érdekesnek, izgalmasnak gondoljuk megismerni mások elképzeléseit a világról, ez valóban unaloműzés lenne csupán. Ám hatékony és veszélytelen unaloműzés, mert ebben az esetben – a filmek túlnyomó többségét tekintve - bizonyos, hogy nem támadnak bennünk kérdések, gondolatok. Ha azonban a film véletlenül mégis kérdéseket tesz föl (akár csak úgy általában), s nem engedi, hogy gondolattalanul menjünk tovább, máris megint ott tartunk, hogy nincs un. szabadidő, oda a ráérés, a gondtalanság. A jó válaszokra ugyanis nem létezik elegendő idő. Ha tisztességesen akarunk megfelelni akár a legegyszerűbb kérdésre is, akkor nagyon könnyen eljuthatunk, mondjuk, az ontológiáig, s attól fogva örökös, izgatott töprengéssé válik az életünk. És ha több életünk lenne, épp ilyen lenne valamennyi. Különös, hogy akik nem tűnődnek a világról, nem törik a fejüket jó kérdéseken és jó válaszokon, azoknak végtelennek, „agyonüthetetlennek” látszik a rendelkezésükre álló idő. Akiknek pedig tényleg szükségük lenne rá, mert tudnának vele mit kezdeni, azoknak meg soha nincs belőle elég.

A szabad idő agyonütése egyébként sokak életében épp olyan óriási erőfeszítéssel történik, mint a munkaidő eltöltése, túlélése. Másképpen fogalmazva, épp annyira rosszul érzik magukat szabadidejükben is, mint a munkahelyükön munkaidőben. Hiába nevezik wellness-programnak a szabadidő-programokat, vagyis hiába tesznek egyenlőségjelet a könnyű, jó élet és a szabadidő közé, ez is épp olyan izzadságszagú náluk, mint a robot. Sőt, talán nagyobb munkával valósul meg egy-egy ilyen szabadon választott program, mint a kötelező. Ez azért fordulhat elő, mert mind a kettőben a minden áron való teljesítés erőfeszítése van jelen. Munkaidőben is, szabadidőben is teljesítünk. Munkaidőben a munkaerőnk maximális kihasználtsága valósul meg, szabadidőben a „munkaerőnk tervszerű újratermelése”. Megintcsak megkérdezhetjük: miféle szabadidőről beszélünk tehát? Vagy halálra unjuk, vagy halálra dolgozzuk magunkat munkaidőben és „szabadidőben” egyformán. Egyik sem igazán méltó időtöltés.

Időt nyer - ez is egy képtelen nyugati fogalom. Az egész nyugati kultúra erre a törekvésre épül. Ha előbb készülünk el valamivel, mint amennyi időt szántunk rá, akkor időt nyerünk. Így érezzük, ezt valljuk, ezt mondjuk. Hát, rosszul mondjuk, mert nem nyerünk időt, időt nem lehet nyerni. Ugyan honnan nyernénk?

Hogy semmivel sem érdemes sietni, azt keleten – még a mai keleten is - jól láthatja az ember. Mert ha a többi nem siet, akkor te sem tudsz sietni. Sőt, még haladni is képtelenség. Például egy távolsági autó buszjegyet megvenni, még a legjobb infrastruktúrájú indiai városban, Delhiben is gyakran egy napba telik. És akkor még egyáltalán nem biztos, hogy az a busz másnap tényleg ott lesz a megállóban, valóban elindul, és valóban akkor ér úticéljához, amikorra ígérték. Éppen ezért Indiában jobb, ha az ember nem is gondol rá, hogy mikor ér oda valahová. Az sem biztos, hogy odaér egyáltalán.

Elmesélek egy esetet, ami velem történt meg azon a tájon. Az eseményeknek un. történelmi, sőt történelem előtti okai vannak. Az indiai szubkontinens úgy hatvanmillió évvel ezelőtt nekiütközött az eurázsiai kontinensnek, és ez az ütközés - ami egyébként létrehozta a Himaláját -, még ma is tart. Az ütközéstől még ma is gyűrődnek és egyre magasabbak a hegyek. Észak-Indiában évente egy egész centimétert is nőnek. Az örökös mozgás miatt ezért lehetetlenség ott utakat építeni. Ha India a leggazdagabb állam lenne a világon, akkor sem lenne érdemes jó utakat építenie, mert a hegy ledobja magáról az aszfaltot. Ráadásul a monszun is időnként mossa alóla a földet, hogy a hegy könnyebben megszabaduljon tőle. Errefelé tehát bármikor megmozdulhat akár egy fél hegy, ami maga alá temetheti az utakat vagy bármit, ami az útjába akad. Egy arra járó buszt tehát számtalan meglepetés érhet.Mint ahogy engem is ért egyszer, egy kanyarban fölborult a buszunk. Senki sem lepődött meg különösebben, Indiában ez olykor – éppen a hegyek folytonos mozgása és a monszun miatt - hozzá tartozik az utazáshoz. Nagy baj velünk sem történt, senki nem sérült meg, de hát az összetört busz mégsem tudott tovább menni. Viszonylag gyorsan hoztak ugyan két elefántot, amelyekkel fölállították, de a busz nem indult el. Akkor odajött az egész falu és megtanácskozták, hogy mit kell tenni. Kinyitották a motorháztetőt és mindenki mondott valamit. Közben kiszereltek alkatrészeket. Estére azt vettem észre, hogy a busz motorjából már semmi sincs. Mindenki elvitt valahová egy alkatrészt, amit másnap aztán visszahoztak és vissza is raktak valahogy. De a busz mégsem indult el. Akkor még valamit kitaláltak, és megint széthordták a buszt, közben hoztak a szomszéd faluból újabb segítőket, akiknek szintén volt véleményük a dologról és akadt is náluk ilyen-olyan szerszám, ha netán kellene. Dolgoztak egész nap, mi utasok pedig még egy éjszakát ott aludtunk a faluban. Ám harmadnapra végre elindult a busz.Fölszálltunk, elhelyezkedtünk, mintha misem történt volna, mentünk tovább. Nem is történt valójában semmi fontos, mert hiszen mindenki odaért ahová elindult, minden úgy lett, ahogy terveztük, csak éppen három nappal később. Senki nem vette zokon, mert senki nem sietett. Mindenki tudta, hogy megvárják, s akik vártak, azok is tudták, hogy akinek fontos, az odaér.

Szóval, errefelé jobb, ha az ember nem tervezi, hogy mikor éri el az uticélját. Vagy tervezze, de ne lepődjön meg, ha nem ér oda „idejében”. Azon a tájon bármikor történik is, idejében történik minden. Ezért nem siet senki. És ha ők nem sietnek, akkor a te életed is lelassul magától. Ez óriási megkönnyebbülést jelent. Teljesen mindegy, hogy itt vagyok még valahol, vagy már ott, ahová éppen igyekszem. Ez valami olyan szabadságérzetet ad, éppen az időben olyan mérhetetlen gazdagságot, amitől az ember megmámorosodik. Pillanatok alatt megszédül ennek a gazdagságnak a birtokában, és ad absurdum odáig is eljuthat gondolatban, hogy azt mondja: ha úgyis mindegy, hogy itt vagyok-e vagy máshol, akkor minek is menjek bárhová? A létezés relativitásának valami olyan tökéletes, kézzelfogható bizonyítékát adják az ilyen körülmények (és a hozzájuk tartozó természeti környezet), hogy nem kezdesz el iparkodni céltudatosan sehová, hanem ott, ahol éppen vagy, ott igyekszel teljes életet élni. Ilyesmire taníthatja, döbbentheti rá az embert egy felborult busz, vagy az útra csúszott hegy, amelynek az „eltakarítása” hetekbe, sőt hónapokba is telhet. Szóval, itt kénytelen vagy az idő gazdagságában élni. Lelassulsz, lecsillapodsz, és ilyenkor egyszer csak megjelenik az ember igazi természete, kiderül, hogy képesesek vagyunk a tűnődésre. Ebben a helyzetben végre magunkkal is találkozunk, ráadásul élvezni is tudjuk ezt a kapcsolatot. Nem túlzás arra a következtetésre jutni, hogy nincs szükségünk más élményre, nem is olyan fontos nekünk semmiféle utazás.

Na most már csak az a kérdés, hogy hová vezet a tűnődés. Valószínűleg sehová. De a létezést vagy a létezésről tudható dolgokat, valamennyire mégiscsak megismerhetjük általa, vagy legalább a közelükbe juthatunk. És ez vonzó ígéret, ami megint csak csillapítja, fékezi az embert. Ha ott maradok, ahol vagyok és erősen elgondolkodom azon, amit látok, talán megtudok valamit, amit eddig még nem tudtam. Arra bíztat, bátorít, hogy maradjak a fenekemen. Hihetetlenül kitágul a világ, ha az ember nem rohangál benne össze-vissza, hanem épphogy egy helyben marad. Tudták ezt a régi Kelet bölcselői is, egyikük így fogalmazta meg ezt a különös, talán paradox élményt:

Lótusz szirmába hull a világ,

rizsszemből nyílik a távolság.

Egyet lépsz: a végtelenben jársz,

tízezret lépsz: csak egy helyben állsz.

Ezek szerint elmondható, hogy a lelassult időben megváltozik az életminőség. Ha pedig így van, akkor talán az energiák is másként működhetnek. Lehet, hogy ezért elegendő az a néhány száraz kóró egy több mázsás jak életben tartásához a Himalájában?

Ez valóban így van, fiziológiailag is igazolható. Legalább is az emberi szervezet képes anyagivá alakítani nem kézzel fogható, megragadható anyagi „dolgokat”. A tibeti szerzetes remeték például olykor nem is táplálkoznak. Mintha teljességgel valamiféle szellemiből élnének. Különös dolgokat művelnek a szervezetükkel, ilyenkor szokták emlegetni például a hőfejlesztési gyakorlatot, a tumót is. A jelenlegi dalai láma közvetítésével még az 1970-es években végeztek kísérleteket ezekről a jelenségekről a Harvard Egyetem kutatói.Ők is igazolták különös eredményeiket, pedig eleinte alig hittek a szemüknek. Ha valaki nem tudná: a tibeti szerzetesek 10 Celsius fokkal megemelték a testük hőmérsékletét (47 fokra!), miközben odakint fagypont alatt volt a hőmérséklet. Az amerikai dokik minden szóba jöhető testnyílásban lázmérővel mérték a gyakorlók testhőmérsékletét.Mindenütt ugyanazt az eredményt kapták. Feltételezik, hogy a remeték a szervezet barna zsír tartalékait égették el ilyenkor, ám azt máig nem tudják, hogy az ebből keletkező magas láz miért nem okozott semmiféle kárt. „Normális” esetben már a kevéssel 4o fok fölötti testhőmérséklet is végzetes lehet. Na és, honnan van ennyi barna zsír tartalékuk a remetéknek? Honnan, miből tudják gyakran és tartósan előállítani ezt a hőmérsékletet?

Hasonló kérdés a jak „működése” is. Tudomásom szerint, őket még senki sem vizsgálta, így aztán valóban nagy titok, hogy a több mázsás óriás állat, hogyan is éri be azzal a néhány szál száraz kóróval, ami a tibeti hegyek közt 5000 méteres magasságban még megterem. Mert más tápláléka ott nemigen akad. Mégis él, az a kevés növény táplálja hatalmas szervezetét. Vagy ki tudja? Talán ő is szellemi energiákat alakít át anyagivá. Végül is ráér. Amikor az emberek nem gyötrik, piszkálják, lehet, hogy szellemi életet él. Összpontosítással állít elő energiát. Erre még sem senki nem cáfolt rá igazán. Én sem merném sem állítani, sem cáfolni. Tűnődni viszont ezen is érdemes, izgalmas dolog.

Veled is történtek megmagyarázhatatlan dolgok?

Valójában egyetlen konkrét eset történt velem eddigi életemben, amire kerestem, de nem találtam a magyarázatot. Ez azonban olyan hihetetlen, hogy el se merem mondani.Nem vagyok misztikus semmilyen értelemben, sőt, ha jól megnézem magam, még vallásos sem.Persze, többfelé találtam rokonszenves bölcseleti megállapításokat különböző vallásokban, de egyiknek a rendszere sem határozza meg egészen a világlátásomat. Lehet, hogy én csak tűnődő vagyok. Misztikus kapcsolatom semmivel sincsen. Ha lenne, már biztosan régen magyarázatot találtam volna a következő furcsa esetre, ami Pekingben történt meg velem.

Jó tíz éve, egy osztályon felüli szálloda 17. emeleti szobájában laktam. Ebben a magasságban nem volt már egyetlen egy szomszédos épület sem a környéken. Az ablakot épp csak résnyire hagytam nyitva, s a nagy meleget állandó hideg vizes zuhanyozásokkal próbáltam elviselhetőbbé tenni. A hőséget leszámítva egészen jól éreztem magam, nagyszerű szálloda volt, se rovar, se más élősködők nem tűntek föl sehol, minden tiszta, rendezett volt. Baleset nem érhetett. Egy este az ágyam szélén üldögélve írogattam, a másnapi munkámra készültem. Azt hittem, hogy a hajamból csöpög a zuhanyozás után a víz, ezért folyton törölgettem a homlokomat a kezemmel, amit oda se figyelve a nadrágomba töröltem. Egyszer csak azt látom, hogy a nadrágom csupa vér. Teljesen megrémültem, felugrottam és berohantam a fürdőszobába megnézni, hogy mi az ördög ez. Hatalmas vágást láttam a homlokomon a tükörben. Egy ipszilon alakú nyílásból bugyogott a vér. De annyi vér, hogy jutott belőle mindenhová.. Az egész szobát, fürdőszobát eláztattam. Nyomkodtam rá a vizes törölközőt, de semmit sem csillapodott. Mint egy forrásból, úgy buzgott a vér a sebből. Aztán egyszer csak elállt, és maradt a homlokomon egy szép ipszilon alakú varrat. Mellesleg, fordítva ugyan, de ez az ember jelentésű kínai írásjegy. (Máig nem gondolom, hogy ez jelenthetett valamit abban a helyzetben.) A tibetológussal megtörténhet, hogy egy kínai véletlenül megharagszik rá, mert azt hiszi, hogy a rosszat jött keresni Kínába, a szegény tibetiek elnyomóinak készül szemrehányást tenni, de még sohasem hallottam ilyet. És elvben a másik oldalról is érheti az embert meglepetés, nem értvén esetleg, hogy: mit barátkozik egy tibetológus a kínaiakkal? Az ember tehát megsérülhet egy efféle elképzelt konfliktusból adódóan is, de nem a tizenhetedik emeleten, teljesen egyedül, egy csukott ablaknál írogatva. Vagy ráeshet egy rovar, egy skorpió valamelyik rosszabb szállodában. Szóval, minden megtörténhet elvben, de ez nem olyan szálloda és nem olyan helyzet volt.

Ebből tehát nem lehetett megmagyarázni a történteket, ám ez akkor nem is nagyon érdekelt. Az ipszilon alakú seb tehát még egy kis ideig vérzett, aztán szépen becsukódott és maradt a helyén egy rendes forradás. Megnyugodtam, lefeküdtem, elaludtam. Másnap reggel persze még mindig ott volt a seb. Mindenki kérdezgette is napokig, hogy mi az. Mivel én is kerékpárral közlekedtem a városban, így hát azt mondtam, hogy bicikli baleset történt velem. Belecsapódott egy ág az arcomba. Elhitték, aztán hagytuk az egészet, el is felejtettük. De engem csak piszkált a dolog. Amikor hazajöttem, szóltam egy belgyógyász barátomnak, hogy csináljunk vérvizsgálatot, hátha valamit megtudunk. (Mást nemigen csinálhattunk.) Kína-szindrómának neveztük el a dolgot, elég sokat töprengtünk tehetetlenül. Aztán elkészült a vérkép, de nem derült ki belőle a világon semmi. Később elmeséltem Szerb Klárinak – Szerb Antal özvegyének – is, akinek a fia, Szerb János szintén tibetológus volt. Miután végighallgatta a történetemet, és ez már aztán végképp hihetetlen, a következőt mesélte el. Ő ugyanaznap éjjel, amikor ez velem történt, arra ébredt álmából, hogy a combján nyílt egy seb, egy ipszilon alakú seb, amiből dőlt a vér. Aztán egyszercsak elállt a vérzés, a seb becsukódott és begyógyult. A Klárival egyébként egyáltalán nem volt szoros a kapcsolatunk. A fia alapítványát vezette az egyik közös barátunk, és ennek az ügyében kerestem fel olykor. Tehát egyáltalán nem mondható, hogy valami közös, elmélyült és misztikus kapcsolatban álltunk volna, ami mondjuk, magyarázatul szolgálhatott volna minderre. Végül félretettük a dolgot, mondván, vagy kinevetjük magunkat vagy belebolondulunk, ha túl sokat töprengünk rajta. Se nála, se nálam nem volt semmiféle következménye vagy folytatása a dolognak.

Ez is valahogy köthető az időhöz, különös egyidejűsége a két esetnek mindenképpen figyelemre méltó. De sokkal konkrétabb kérdés az, hogy miféle fizikai lehetetlenség ennyi vért veszíteni minden következmény nélkül. Sokkal kevesebb vérveszteségtől is elájul az ember, és napokig gyengélkedik utána. Csak a tükörben hosszú percekig néztem hogyan bugyog a sebemből a vér. A szállodások másnap teljesen elképedtek, amikor megmutattam nekik a szobát és a fürdőszobát. Egy ideig tanakodtak, hogy hívják-e a rendőrséget, de mivel senki nem halt meg, sőt én sem panaszosként vagy kárvallottként meséltem el nekik a történetemet, inkább szépen kitakarították a „helyszint”. Attól fogva azonban egy kicsit furcsán néztek rám. Ahogy most te is.

Az ember szellemi és fizikai létezése, ugye, egészen különleges csodákat produkál néha. A legfontosabb dolgok megmagyarázhatatlanok. De valójában nem is a megmagyarázhatatlanok gyanúsak nekem, hanem a megmagyarázhatók. Mert azokkal valami soha nincs egészen rendben. Vagy rosszul magyarázzuk, konkréttá tesszük a dolgokat (holott közülük nagyon kevés ragadható meg egyértelműen, határozottan), vagy nem is léteznek ezek a dolgok egyáltalán, és kitalálunk helyettük valami mást. Valami megmagyarázhatót, megragadhatót.De ebben a pekingi esetben még a legnagyobb fantáziálással sem tudtam semmit kitalálni. Se jó, se rossz magyarázatot, se valamilyen „csúsztatást”. Maradt azóta is a teljes homály.

Ami azért jó, mert így nincs vele semmi tennivaló. Legfeljebb tűnődni lehet ezen is, mint annyi minden máson. És egyelőre biztonságosan, mert nincs hozzá túl sok szabadidő. Ha lenne, akkor máris életveszélyessé válna az efféle tűnődés. Akkor az emberek ennél egyszerűbb történeteken is addig törnék a fejüket, amíg be nem csavarodnának teljesen. Valószínüleg én is erre a sorsra jutnék.

Mit csinálsz a ráérő idődben?

Amikor az ember magával van elfoglalva, akkor helyes célra fordítja az időt. De sokkal jobb, ha ez nem az un. ráérés idejében történik, a fölöslegessé vált, a munka után megmaradó időben, hanem erre kellene áldoznunk a legtöbbet. Ez kellene, hogy a legfontosabb, legfőbb tevékenységünk legyen. Ha valaki ráér, az manapság leginkább azt jelenti, hogy unatkozik. Nem dolgozik, nem létfenntartó munkával, nem a kötelességei teljesítésével, nem az elvárt feladatok megoldásával van elfoglalva. Ezt nevezi a köznyelv ráérésnek. Én úgy gondolom, hogy éppen fordítva kellene berendezkednünk. Arra kellene ráérnünk, hogy a magunkra fordított időn kívül legyen időnk megteremteni az életünk feltételeit. Ilyenkor a munkára, a pénzkeresésre érnénk rá „szabadidőnkben”. Az összes többi időnkben pedig, amikor erre nem érünk rá, magunkkal lehetnénk és elheverhetnénk szépen.

Ebben a kötelességektől mentes időben nem kellene koncentrálnunk; nem kellene összeszedettnek lennünk; nem kellene az elvárásoknak megfelelően öltözködnünk, viselkednünk; egyáltalán nem kellene semminek sem megfelelnünk. Tökéletesen magunk lehetnénk - a legtermészetesebb állapotunkban. De hár ez túl szép, egészen idilli lenne. Olyan idilli, mint az állatok élete. Mert ők tudják ezt, csak akkor „dolgoznak” a létfenntartásukért, amikor szükséges. A mi alkotó, teremtő munkálkodásunk, dolgozásunk egyáltalán nem emlékeztet a természeti lények életvezetésére. A munkát az emberen kívül minden természeti lény minimál-programban végzi. A természetben létezők csak az elég fogalmát ismerik, a sok fogalmát nem. Nem csinálnak az elégnél többet semmiből.

Amikor nem halmozok fel, nem gyűjtök, nem gyarapítok az elegendőn túl semmit (beleértve a szellemi kincsek halmozását is), akkor vagyok tehát emberként is természeti lény. Ez lenne az alapállapot, ez lenne az ember természetes állapota, nem pedig a teremtő, az alkotó tevékenység. A teremtő isten azonban teremtő embert teremtett. Valamiért elvette tőle a természeti lény természettel való természetes viszonyát, és ezzel a rögeszmés alkotó-teremtő programmal belekényszerítette a műkörnyezet örökös építésébe. Erre nem szabadna több időt fordítnia, mint amennyit biztonsága és kényelme megteremtése igényelne, ám mára mégis egy csúcsra járatott, óriási ipari civilizációs infrastruktúrát hozott létre, amelynek minden terhét minden pillanatban cipeli a hátán. Örökös erőfeszítéssel tartja fönn a működését, és ezzel egyidejüleg folyamatos tökéletesítésén fáradozik, abban a hitben, hogy ezáltal még biztonságosabbá és még kényelmesebbé teszi az életét. Valójában azonban az ipari civilizációs környezet és az attól való függés teljes egészében megszünteti az embernek mint természeti lénynek a létfeltételeit, s a természettel együtt, önmaga természetes szellemi létezésének a feltételeit is. Mert hiszen minden szellemi erejével az infrastruktúra működésére figyel, miközben magáról már nem is vesz tudomást. Nincs rá ideje. Így hát nem is találkozik magával. Úgy hal meg, hogy azt sem tudja, kinek az életét élte. Egy természeti lény életét kellett volna élnie, ám ehelyett egy teremtőprogram szolgálatában töltötte élete minden percét.

Ha ebben a rabságban mégis lenne szabad vagy ráérő időnk, akkor annak óráiban talán néha vissza kellene álmodnunk azt a természeti lényt, ami valaha volt az ember. Mert az elméjével már úgysem lenne képes újrateremteni vagy rekonstruálni azt, de megálmodni talán még lehetséges. Ebben nincs semmi misztika vagy költőiség, csupán arra gondolok, hogy öntudatlanul, az elme spekulációja, erőfeszítése nélkül, talán könnyebben fel tudjuk ismerni természetes állapotainkat. Én például, és most következne végre a kérdésedre a válasz, egészen könnyen és gyorsan el tudom felejteni az ebben a mai civilizációnkban kötelezően vállalt szerepeimet.

Rövid időre is kiszakadva a városi tevékenységből, szinte azonnal visszazuhanok a tétlen létezésbe, és valamilyen fűszál vagy bokorszerű életet kezdek élni. Tökéletesen elfelejtem a rutinnal gyakorolt gesztusokat is. Egyszerűen megfeledkezem róluk, mintha sohasem lettek volna birtokomban. Ha így elheverek valahol egy faluban, vagy egy távolabbi tájon hosszabb ideig nem találkozom emberekkel, akkor például elfelejtek köszönni. Nem tudom, hogy mit kell mondani egy találkozáskor. Zavarban vagyok, és óriási feladat szalonképesnek, udvariasnak lennem. Nem mintha nem akarnék megfelelni, de hát ilyenkor nem tudok kommunikálni. Elfelejtem a nyelveket is, ha hazatérek, és ránézek egy-egy helynévre, elakadok, mert nem tudom mit jelent, mit is kezdjek vele. Amikor pedig ezek után betévedek egy munkahelyre, és mondjuk, a liftben mondani kell valamit az ott álldogáló ismerős arcoknak, ami különben is nagyon nehéz (mégha olajozottan él is az ember liftező közösségekben), akkor vagyok igazán elveszett. A korábbi növényi állapotomból váratlanul bekerülni egy liftbe és ott megszólalni, hát ebbe mindannyiszor belehalok. Ezek a szenvedésekkel teli tapasztalatok arra tanítottak tehát, arra utalnak, hogy úgy látszik, az emberben megvan a képesség elfelejteni az összes emberi leleményt, az eszközök használatát. Ez lenne számomra az igazi visszatérés az ember előtti természetihez, ami engem felettébb érdekel, olyannyira, hogy szeretnék ebben az állapotban minél többször és hosszabban létezni.Ezt tenném meg tehát minél többször, ezt a nagy utazást az un. ráérő időmben, ha tehetném. Ha én dönthetnék a létezésem mikéntje felől, akkor talán azt is vállalnám, hogy egész életemben most már maradjak csak fűszál vagy bodzabokor. De hát senki sem dönthet ilyesmiről. Nincs birtokunkban a döntés lehetősége, és főleg nincs az a lehetőség, hogy ki-be járjunk a különböző létezési formák között.

Soha, még az életünk kezdeti éveiben sem dönthetünk efelől?

Nem. A közösségek szóban és írásban létrejött szabályzata az emberi világban előírja a tevékenységet. Nem vonhatod ki magad belőle, mert nem tudsz megmaradni, nem tudod fenntartani magad. Még egy korty vizet, egy szem gyümölcsöt sem találsz könnyen, hogy azzal táplálkozz. A földgolyó mai állapotai nem teszik ezt lehetővé. Nincs olyan természeti környezet, ami természetesen létrehozná a létfenntartásodhoz szükséges élelmet. Ahogy ez valaha volt. Ha valahol megterem valami magától, azt biztos, hogy leszedi valaki és még az erdei gyümölcsökkel is könnyebben találkozunk a piacokon, mint a saját kornyezetükben. Valaki megdolgozik azért, hogy ott legyenek, te meg dolgozz meg azért, hogy őt megfizethesd.

Akciószerűen talán teremthetünk olykor ilyen életet, de kiszakadni az egész emberi civilizációból nem lehetséges, még évi rendes szabadságunk idejére sem. Technikailag nem oldható meg. Nekem talán szerencsém van, hogy ez egyszer-egyszer mégis megtörténik velem amikor hosszabb ideig nem találkozom emberekkel. De amikor épp erre vágyom, akkor szinte sohasem sikerül.

És mi történik veled, ha mégis?

Tulajdonképpen semmi. Azt hiszem magamról, hogy én tudom, milyen egy fűszál élete. Helyhez kötött életet él, szemben a többi, ahogy a buddhizmus fogalmazza, érző lénnyel, amelyek örökké változtatják a helyüket. Egy néma érző lény, amelyik nem mozdul, és nem sokat töpreng azon, hogy miért ilyen a sorsa, elfogad mindent. Elfogadja az időjárás változásait, a ráhajtó traktorabroncsot, az őt felfaló állatot. Ha lelegeli a birka, vagy eltaposta az ember, ha tud, kihajt újra. A gyökereiben tovább él, megmarad, nem siratja a létezését, a hajtásait. Tulajdonképpen roppant méltóságteljes létezés ez. Éli a rászabott, nagyon szűk kereteken belüli életét. Nem is vágyik többre, tud a képességei, a lehetőségei határairól.

Olyankor én is így élek. Valaha nagyon sok időt töltöttem falun. Ha napokig nem mentem ki a házból, akkor már attól is elszoktam, hogy a vegyesboltig elmenjek. Reszkettem attól, hogy a növényitől teljesen eltérő (vagyis kommunikativabb) szerepekben érintkezzek az emberekkel. Kiszolgáltatottnak éreztem magam közöttük, tudtam, hogy ügyetlenül viselkednék ilyen helyzetekben. Nem akartam megmutatni nekik, hogy ilyen is vagyok néha. Inkább napokig nem mentem el kenyérért, nem kockáztattam az érintkezés kellemetlenségét, ami persze belőlem fakadt, miattam volt. Szóval, mint a fű, úgy éltem ezekben a napokban akkor. Ha jött rám eső, jött, ha nem, nem. De megéltem valahogy, megmaradtam, néhány napig ez lehetséges volt.

Keleten sem a vallást, sem a művészetet, sem a tudományt, de még a köznapi életet sem lehet elválasztani egymástól. Ott mindez együtt létezik. Ami vallás, az irodalom is, hétköznapi gyakorlat és gondolkodási, világlátási mód is. Az emberi élet minden mozzanatában minden jelen van. A Távol-Kelet bölcselői azt mondják erre, hogy ez az állapot a tűnődő, szakszerűbben a meditatív élertmód. Ki tudja? Az feltétlenül igaz, hogy a természettől, a benne lakozó istenségektől és a saját gondolataiktól átszellemülten, sőt a hozzájuk fűződő érzéseiktől is fűtötten élve a leghétköznapibb pillanatokban is, nagyszerű, emelkedett dolog lehet. Ezt mi már nem ismerhetjük, vagy csak alig. Mi már az átszellemült, lázas állapotainkat is akciószerűen teremtjük meg, akciószerűen éljük. Mesterségesen teremtett helyzetekben gyakoroljuk a vallásainkat, tűnődünk vagy meditálunk. Ez sem rossz persze, de nem életmód és főleg nem mindennapi, hétköznapi. Én például éppen ezért sohasem meditáltam, nem jógáztam. Az általam olvasott és ehhez ajánlott technikák mögött mindig az emberi spekulációt véltem felfedezni. Úgy gondolom, hogy az elme tompított, de az érzékek kitágított működésében zavart okozhat a technikák, a segédszerek, és főleg az egyre gyakrabban hozzájuk tartozó serkentőszerek alkalmazása. Ezt a csendesen tűnődő, meditatív létezést az embernek is épp olyan tudattalanul kellene gyakorolnia, ahogy a rajta kívül létező összes más termélszeti lény teszi. Ha valami technikai trükkel hozza létre ezt az állapotot, akkor már nem erről van szó. Arról már nem is beszélve, hogy ennek a mesterségesen, erőfeszítéssel létrehozott állapotnak a későbbi fenntartása is csakis hasonlóan történhet. Mesterségesen és erőfeszítéssel. Az egész hamissá válik, még akkor is, ha Keleten is így csinálják. Pedig valószínű, hogy jól csinálják, vagy legalább is valószínű, hogy amikor az ember magától már nem képes belezuhanni a természeti létezés formáiba, az „átszellemülésnek” ez az egyetélen lehetséges útja manapság. Hogy nincs is egészen rendben vele minden, arra utal az is, hogy se Nyugaton, se Keleten nem lehetséges egy rendes mestert találni hozzá. Se jógaoktatót, se egy (nyugati nyelven fogalmazva) átlagos pszichológust. A régi, ösztönösebben gyakorolható (keleti) technikákat elfelejtettük már, az újabbakat (a nyugatiakat) pedig még nem találtuk ki egészen. Így aztán az ember élete nagyon anyagivá vált, szinte teljességében nélkülözi a szellemit, a szellemivel természetesen emelt életformát.

Kelet ma már jó fél évszázada a Nyugat életét éli. Ezért amikor Keletről beszélünk, mindig a régi Keletre kell gondolnunk. Ma már ez nem létezik, sőt tragikusabban nem létezik, mint nyugaton. Azért tragikusabban, mert nagyon hirtelen veszett el. Nyugaton utoljára Platónnál létezett, amikor még az ember állítólag képes volt ilyesmire, képes volt természeti lényként, a természetihez igazodva élni. Azóta szép lassan, de egy hosszú folyamat eredményeképpen annyi anyagi rakódott a lélekre, hogy ma már dermedt sötétségben, mozdulatlanságban él. Nehéz ebből kimozdulnia, ezen nem segítenek a minden más egyebet tökéletesen szolgáló gépeink. De legyünk őszinték, a Nyugat meg is dolgozott ezért. Két és fél évezred szorgalmas munkájával sikerült elérnie, hogy így éljünk a fölgolyónak ezen a felén. Kelet valóban hirtelen, „import áruként” kapta mindezt a Nyugattól. Egészen a 19. század végéig, a 20. század legelejéig, ők azért a korábbi ötezer évben gyakorolt és jól bevált életüket élték, a szellemi és az anyagi világban egyaránt. Aztán hirtelen megjelent nyugatról ez az új üdvtechnikának nevezett ipari civilizációs infrastruktúra és gondolkodásmód, a hozzátartozó életvezetési gyakorlattal, ami egy pillanat alatt elvette tőlük azt, ami ötezer évig a sajátjuk volt.

Még olykor föllel az ember falvakat és kolostorokat a mai keleti világban, amelyek emlékeztetnek a régi Kelet életére, de ezek is többnyire már csak díszletek. Azok az emberek, akik ott élnek, nem boldogok, és ha néha mégis elégedettnek érzik magukat, már nem úgy, ahogy régebben voltak azok.

Huszonöt évvel ezelőtt, amikor talán először jártam Nepálban, azt mondták a mi szemünkben legszegényebbnek látszó faluban is, hogy közöttük nincs szegény ember. Mindenkinek mindene megvan. Ma már ilyen falut se Nepálban, se Tibetben nem találsz. Már mindenhol láttak turistát, akinek a nyakában egy egész életnyi munkájuk értéke ott lógott, s a tévéműsorokból jól el tudták képzelni, mi mindenük van még otthon. Parabola antennák már a tibeti házak tetején is vannak. Már ők is elhiszik, hogy amitől a nyugati embert boldognak látják, az majd őket is boldogabbá teszi. A sokra való törekvéssel fertőződtek meg. Elfelejtették az elég fogalmát.

Milyen helyeken sikerült már létezned, ahogy te mondod, természeti lényként, még ha rövidebb időre is?

Ilyen hely több is volt a Himalájában és volt egy Somogyacsán, ahol jó tíz évig volt egy kis házunk a falu szélén. Ott gyönyörű nyarakat töltöttünk a feleségemmel és a kicsi lányainkkal. Ha napokig nem mutatkoztunk a faluban, akkor sem jöttek be hozzánk. De mi sem zavartuk egymást. A lányok mindig találtak maguknak egy-egy virágot, bogarat vagy bármit, amivel elfoglalták magukat. Az érintkezéseink is egyszerűek voltak és könnyedek. Nem volt bennük semmi szándék, akarás, cél. Nem volt nevelés, oktatás, útmutatás. Én ott – ilyen körülmények között - tökéletesen az udvar egyik fűszálává vagy bodzabokrává tudtam változni. Nem kellett semmit sem tenni érte.

A Himalájában meg azért sikerült, mert ritkán lakott terület. Ott lehet igazán azt érezni, hogy az ember nélkül is jól meglenne a világ. Egyáltalán nem hiányzik sem a tájból, sem a te életedből. És te is szivesebben érzed ott magad bármi másnak, kőnek, fűszálnak. Ezeket nem nevezném sem misztikus, sem spirituális élményeknek, egyszerűen csak jó érzés, na végre magam vagyok, talán most tényleg az vagyok, aki vagyok! De hogy ki vagyok valójában, hát azt sajnos még nem sikerült megtudnom. Nem volt rá elég időm. Nem tudom, mennyit kellene magunkkal lennünk ahhoz, hogy jól megismerje magát az ember.

Úgy is mondhatnám, hogy alkalmi ismerősöd vagy magadnak?

Valóban alkalmi kapcsolatban élünk magunkkal. Ha nem csak alkalmi viszonyban élnénk, hanem már tudatos életünk elején kezdenénk sejteni, hogy kik is vagyunk, kivel kellene tartós, jó viszonyt teremtenünk, akkor mindjárt azt is tudnánk, hogy mi lenne a nekünk legmegfelelőbb, leginkább testhezálló foglalkozás, életmód a későbbiekben, amely akár a nyugati világ sűrűjében is tartós nyugalmat, boldogulást ígér. Mert most ugye (ha éppen nincs valamilyen gyerekkorunkban megmutatkozó kiemelkedő képességünk, tehetségünk valamihez), csak azt vesszük számba felnőtt életünk kezdetén, hogy mi a választék a könnyű és gyors boldoguláshoz. Tehát nem magunkhoz képest vizsgálódunk, hanem azt nézzük, hogy mit lehet kapni gyorsan és olcsón, milyen foglalkozást, képzést, ami a jövőre nézve kecsegtető haszonnal jár. Nem magunkat nézzük, mert magunkat nem ismerjük. Legfeljebb addig jutunk el az önvizsgálatban, hogy mi az ami nem vagyunk, mi nem lehet belőlünk valamilyen szembetűnő hiányosságunk miatt. De hogy egyébként mi van bennünk, annak felfedezésére nincs idő. Na most könnyen lehet, hogy én egy nagyon boldog pék lennék mondjuk, és nem egy fáradt orientalista, ha időben és elég gyakran találkoztam volna magammal, és fölismertem volna magamban az arra a munkára való hajlamot. Terhes feladatok hosszú sorát végezvén naphosszat vagy egy életen át, elfárad az agyonhajszolt orvos, a gyári munkás és az orientalista is. Ezen a ponton pedig már teljesen mindegy, hogy ki miben fáradt el. Pékként vagy kertészként esetleg sohasem éreztem volna tehernek a munkát és lehet, hogy soha nem éreztem volna értelmetlen fáradtságot sem. Hát én csak eddig jutottam el a magammal való találkozásaim során. Annak meg most már nem is lenne értelme, hogy azt firtassam, péknek vagy esetleg valami másnak kellett-e volna lennem. Ennek tizenévesen kell kiderülnie. Akkor kellene, hogy mindannyian annyi időt töltsünk magunkkal, hogy később aztán ne juthassanak ilyen kellemetlen dolgok az eszünkbe.

Nálunk a tudásátadásnak és a megmérettetésnek az a lényege, hogy ki mennyit, milyen minőségben és milyen rövid idő alatt tudott beszippantani.

Ez az amit nemtudásnak nevez a távol-keleti bölcselet. A tudás az, hogy tudom: az így megszerzett ismeretek, értéktelen ismeretek. A boldogulás, az elégedettség szempontjából hasznosíthatatlan és értelmezhetetlen, hogy mekkora halmazú ismerettel bírok a (főként anyaginak tekintett) világról.

Akkor most mosolyogva vagy keseregve gondolsz arra, hogy orientalistaként hasznavehetetlen ismeretekkel bíbelődsz nap mint nap?

Egyrészt mosolygok magamon, mert meg akartam ismerni a világban dolgozó rendet, a szabályt, hogy ahhoz igazodva majd könnyebben éljek, s látom már, ez nem sikerült. Még az ennél egyszerűbb házi feladatainkat sem mindig tudjuk tökéletesen megoldani, a legegyszerűbb ontológiai kérdésekre is több mint egy helyes válasz létezik. Már ez is elég ahhoz, hogy elbizonytalanodjunk, föladjunk egy programot és a rögtönzést válasszuk. Nem sikerült tehát felismernem a rendet, hogy annak szellemében valósítsam meg az életemet, de hát ez nem keseríthet el. Szép volt a szándék, a kísérlet, de csak mosolyt érdemel az eredmény. Mint legtöbbünk életében. Viszont tudom már, hogy ez Kelet bölcselőinek sem sikerült igazán, ők is kísérletet végeztek csupán. Örökös homályban tapogatózunk, ez a sorsunk, nem juthatunk közelebb a boldogulás kérdésének ontológiai megválaszolásához. Ehhez a felismeréshez azonban társul más is: főhajtás a megismerhetetlen rend előtt, és valamiféle szánalom az ember kicsinysége fölött. Ez egyáltalán nem bántja a méltóságomat. Sohasem hittem magamról, hogy én majd fölfedek valami fölfedhetetlent.Ma már a keleti bölcselet sem törekszik erre (valójában nincs is mai keleti bölcselet), inkább a mai nyugati törekvések, iparkodás fékezésével, csillapításával törődnek azok, akik birtokában vannak a régi tanításoknak. Belátták, hogy többet nem tehetnek. Tehát a nemcselekvés buddhista programja például kudarcot vallott, most a minimális cselekvésen, a fékezett, a csillapított minimál programon törik a fejüket. Nagyon áldásos és fontos dolog ez. Itt még talán valami eredményt is el lehet érni.

Összefoglalva tehát keserűséget egyáltalán nem okoz, hogy orientalistaként megismerkedtem a régi Kelet világlátásával, az azokban a kultútákban valaha élők életvezetési gyakorlatával. Viszont gyakran okoz örömöt az, amikor erről mesélek itt-ott, és látom, hogy néhányan, akik érdeklődnek iránta, sikerrel alkalmazzák életükben a „keleti gondolatokat” mint a csillapítás eszközeit. Ilyenkor végre egy kicsit pék vagyok, és látom, hogy ízlik a zsemlém.

Kelet világlátásában egyébként az iméntin kívül rejlik még egy fontos tanítás. Az, hogy az egész létező világban az egyetlen valóság az idő. Minden, ami az időn kívül létezik az ő játékszere csupán. Minden, de minden, azért van a világon, hogy az idő, a legfőbb létező, megmutatkozhasson benne. A buddhizmus bölcseletének axiómája: a változás. Mi okozza a változást, mi a mozgató? Ez az örök kérdés. Amíg az anyagi világban keressük az egymással fizikai kontaktusban lévő anyagi részek viszonyát, addig megnyugtató választ nem kapunk erre. Csak akkor kaphatunk, ha kilépünk ebből a körből. És akkor máris ott találjuk az időt. Tehát az egész teremtett vagy nem teremtett világ azért létezik csupán, és azért változik örökké, azért van születés és azért van halál, hogy az idő megmutatkozhasson, megmutathassa magát, hogy azt mondhassa mindenben: itt vagyok. Az úgynevezett ráérő időről is hasznos dolog beszélgetni, de az időnek ez a fajta felvetése, vizsgálata izgalmasabb, sőt egyenesen borzongató.

Azért borzongató, mert ebből derül ki számomra, hogy az élet fő rendezője a halál. Tehát, a szerint élek, hogy mit gondolok a halálról, és milyen viszonyban vagyok vele. A halál minden kultúrában a legfontosabb szereplő, sőt főszereplő. Az élet mellékszereplő csupán. Visszafelé, a ránk szabott idő vége felől a halál rendezi mindennapjaink perceit. És itt dől el, hogy mire érek rá az életemben, és mire nem. A „ráérő időt” a halálfogalom és a halálhoz való viszonyom szerint állapítom meg. Ha mondjuk, vallásosan gondolkodom, és a halállal az erényt állítom szembe, vagyis azt mondom, úgy kell élnem, hogy a halál tisztán találjon, bármikor jön is értem, akkor úgy is élek, úgy kelek fel reggel, úgy fekszem le este. Az életem minden pillanatát e szerint szervezem. Ha nem vallásosan, hanem profán módon gondolkodom, akkor viszont a halállal az örömöket állítom szembe, és úgy élek, hogy bármikor jön is, minden pillanatban jóllakottan találjon. Ne sajnáljak semmit sem itthagyni, bármikor teli zsákkal induljak, ha indulni kell. Ez is meghatározza tehát életem minden pillanatát. Mindkét esetben oppozicióban állok a halállal, sőt elégtételt is akarok venni az elmúlásért. Létezik egy harmadik felfogás is, amelyik a halált nem tekinti fenyegetésnek, mint az előző két elgondolás, hanem azt mondja, lehet, hogy nincs is halál, vagy ha van, majd reinkarnálódom, újra születek, „túlélem” a halált. Ha tudnánk így gondolkodni, máris egy kicsit könnyebben élnénk. Az ehhez a fefogáshoz tartozó életvezetési gyakorlatban ugyanis nincs semmi erőfeszítés. Bármikor jöhet az elmúlás, vele szemben nincs tennivalóm, nem kell életművet építenem. Mindkét előző esetben viszont erőfeszítés van: az élet kötelező gyakorlatok hosszú sora. Az egyik azt írja elő nekem, hogy minden pillanatban erényes legyek, a másik azt, hogy minden pillanatban kötelező valamilyen „örömteli” hasznot, gyarapodást, sikert elkönyvelnem. Ez mind nagyon sok fáradsággal jár, és ezt mind a halállal szemben kell vállalnom. Míg a harmadik esetben egyáltalán nem kell ilyen erőfeszítéseket tennem, csak vagyok, amíg vagyok. Amíg ki nem derül, hogy te halál, tényleg vagy-e. Sőt, még abban is bizhatok, hogy kiderülhet, utánad még kellemesebbek lesznek az új testetöltéseim, mint az eddigiek, melyek között talán éppen ez a mostani a legrosszabb. Tiszta haszon lehet tehát a mai testemtől megszabadulni. Egyes (főként keleti) kultúrákban) ilyen örömteli is lehet a várakozás. Különös viszont, hogy még ezekben a kultúrákban is, bármilyen könnyűnek látszik is a saját életünk és a saját halálunk (és valóban könnyebb is, mint máshol), mások halála itt is nehezebben viselhető. Tibetben a 6. dalai láma, aki annak ellenére, hogy képzett buddhista szerzetes volt, vagyis neki lett volna a legkönnyebb átlépni a halál okozta fájdalmon, így próbált könnyíteni a szenvedésén:

A lelkem égi származék,

nem érinti a földi lét.

Szenvedése tűnő felhő,

az elborult ég látomás.

Meg akarta győzni magát, hogy a földi élet és eseményei nem érintik őt. Ebben az életben minden fájdalmas érzés tűnő felhő. Vagy csak látomás, káprázat, tévedés, nem is valóság. Ugyanakkor egy másik versében őszintén bevallja:

Holdarcát selyemkendővel

feded; lágyan rásimítod.

A Halál Ura, ím ítélt.

Fájdalom tövise éget.

A mai, a 14. dalai láma is írja önéletírásában, hogy milyen szörnyű fájdalmat okozott neki a mestere elvesztése, majd az édesanyja és a testvére halála. Most már állatokat sem tart, pedig imádta a cicákat. Szóval, a mások halálát minden kultúrában nehezebb elfogadni, mint a sajátunkét. Talán, ha időben a többiek tudomására hoznánk, hogy ez nekünk nem is olyan szörnyű, akkor nekik is könnyebb lenne. De attól sajnos nem tudjuk őket megkímélni, hogy a hiányunkkal ne okozzunk nekik fájdalmat.

Azt, hogy a halottnak, az eltávozottnak jó is lehet a halál, azt már nyugaton is egyre inkább kezdjük elfogadni, egyre bátrabban merjük hangoztatni, sőt hinni is, azt hiszem.

És mégis, a halál ténye az egész emberi létezés értelmét kétségessé teszi. Kicsiny, haszontalan, sőt szenvedésekkel teli, vagyis valóban teljesen értelmetlen vállalkozásnak látszik az élet, akárhonnan nézzük. S hogy ez Keletről is épp ilyen, abból kiderül számunkra, hogy a buddhista felfogás is csak kétségbeesett spekuláció. Csupán vigasztalást ad az elmúlással szemben. Tulajdonképpen azt találta ki, azt hogy nincs, nem létezik a halál. Na de, ha ki kellett találni, hogy nem létezik, akkor előtte egy kicsit félni is kellett tőle.

És ilyen tekintetben a buddhizmus, mint minden más vallás, de a művészetek és a tudomány is csupán vigasztalásnak tekinthető, nem megoldásnak. De hát valójában minden emberi tevékenység ezt a célt szolgálja: vigasztalást, enyhülést akar nyújtani az elkerülhetetlen elmúlással szemben. Amíg nem jön el az „időnk”, addig legyen jó, legyen szép és kényelmes, sőt legyen minél hosszabb az élet.

Buddha egyik tibeti neve A Győzedelmesen Eltávozott. Ennél többet, jobbat, szebbet, mint ez a név mond, azt hiszem, nem lehet mondani a halálról. Meghaltam ugyan, de legyőztem a földi kötődéseket - végre! Ez egyenlő az üdvözüléssel, a megváltással. A buddhizmus tehát elég jól végiggondolt bölcselet, ami a létezést magát egy kis hibának, foltnak fogja fel a nemlét végtelenségén és tisztaságán. Vagyis a halállal kiküszöbölődik valami anomália a világban. Ez az anomália: a létezés. És ahogy ez megszűnik, tehát a halál rendet teremt, újra végtelenség és tisztaság támad. A nemlét a természetes állapot – vallják a buddhisták.

Csakhogy hiába hisszük el, hogy végtelen, tisztább és vonzóbb állapot a nemlét, sajnos, nem ismerjük, nincsenek róla tapasztalataink. (Hacsak meditációban nem szerzünk élményt róla.) A létről azonban vannak ismereteink, s az bármilyen anomáliás és tisztátalan is, azért ismerős állapot, főleg a saját létünk, életünk. Ezért ragaszkodunk hozzá. Az elvesztéséért pedig – így vagy úgy - vigasztalódunk. Nem rossz találmány a választékban a buddhista bölcselet sem.

Úgy tűnik, hogy a halálról, a haldoklás folyamatáról talán a tibetiek tudnak a legtöbbet.

Hát igen, ezt gondoljuk, de nem igazán lehetünk erről meggyőződve. Sajnos, nem nagyon értjük azokat a tibeti halottas könyveket, amelyeket ismerünk. Nagyon homályos értelműek a szövegek. Nem nyelvi hiányosságokról van itt szó, hanem az anyagon túli világ labirintusainak sötétjéről. Eltévedünk arrafelé, elhomályosul az elménk. Vannak ugyan tudós tibeti szerzetesek, akiket faggathatnánk a szövegek jelentéséről, de többnyire ők is bizonytalanok. A Nyugatot jól megtanulták (sokan már itt nőttek föl), viszont a saját kultúrájukat kezdik felejteni. Legalábbis azokat a tapasztalatokat, amelyeket a halottas könyvek szerzői még bírtak, ők már nemigen bírják. A két születés közötti állapot (a bardo) 49 napos szertartásai még ma is a szemünk előtt játszódnak, de azokat a lámákat, akik a szertartásokat végzik, már hiába kérdezzük. A technikát örökölték ugyan, ám hogy mi is történik valójában az elhunyt lelkével, nem tudják világosan elénk tárni. Az ezekben a napokban megjelenő szereplők, démonok, istenségek mind allegorikus, szimbolikus alakok. Jelenleg képtelenségnek látszik pontosan megállapítani a megjelenésük okát, funkcióikat, feladataikat, vagyis a „gyakorlati” szerepüket. Vagy elfelejtették a hagyományaikat a szertartásokat máig végző tibeti lámák, vagy feltételezhető az is, hogy akik papírra vetették, azok is csak homályos fogalmakkal bírtak, és olykor a képzeletük diktálta a szövegek ilyetén (költői) megfogalmazását. Valójában nem is a szertartást végzőktől, sokkal inkább a mindkét kultúrában jártas szerzetesektől várhatjuk leginkább ennek a kiderítését.

Ha hitelest választ kaphatnál egy kérdésedre, mi az amit soha nem tennél fel?

Egészen biztosan nem szeretném tudni, hogy van-e eleve elrendelés. Másképp megfogalmazva, tudható-e, hogy bármelyikünk élete is előre meg van-e írva, vagy legalább a határait meghúzta-e valaki vagy valami. Testi létezésünk végső határairól tényleg nem szeretnék semmit tudni. Magyarul: nem lenne jó, ha tudnám, meddig élek és meddig élnek körülöttem mai társaim.

Sári László