2007. augusztus 17., péntek

Társalgó - 2007. augusztus 17.

mr3 - Bartók Rádió, 10.00 - 12.00

A műsor tartalma:

- A magyar irodalom és a régi Kelet kultúrái
- Szabó Lőrinc és a Bolond igazsága ( Juhász Ottó )
- Az örömök kertje; kínaiak, mandzsuk, mongolok Eszterházán ( Fajcsák Györgyi )

Bernáth Aurél: Szabó Lőrinc ( 1955 )

Szabó Lőrinc keleti témájú versei:
( A versek a Helikon Kiadónál 1991-ben megjelent Buddha tenyerén című kötet válogatásának sorrendjét követik; szerkesztette: Steinert Ágota )

Isten

Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába.
Jöttem: a végzet bélyege homlokomon;
roncsok s hullák hinára ölelte-karolta a lábam
s hajamba tapadt a korom.
Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok
őserdejében, áttörve a rémült éjszakát –
vas-talpam előtt recsegett s leszakadt a sorompó:
dübörögve rohantam a hidakon át.
Jöttem. – De ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és
honnan?… Senki se tudja és én se tudom…
Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés,
csak válasz nincs sehol sem a hosszu uton.
Kis gyermek voltam az angyalok édenében,
kis gyermek… Álom? vagy talán virág?
Anyám a vadorgona volt s ezernyi kék szemében
harmat csillogta: – Maradj, odakint nyomorult a világ!
Nyomorult a világ, – suttogta, a szélbe zokogva virágát –
és emberek élnek a távoli partokon és
megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát,
mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés!
Kis gyermek voltam… Voltam!… Azóta bejártam a földet,
s bejártam a végtelen árva időt;
pihenni akartam s elsorvadt alattam a zöld gyep,
kérdeztem s döngve bezárult a kapu a válasz előtt.
Élek s meghaltam ezerszer… ezerszer!… S mikor letekintek,
világokon át, a vad Ázsia bérceiről:
lábaimat csapdossa a vízözön és szemeimben
kráterek gyomra hasad föl és lángtorlaszuk ég fele dől.
Meghaltam ezerszer… Asszír katonák vasa járta a mellem,
az Égei-tenger száz sellője csókolta homlokomat,
beduin sátorban aludtam a táborok őrtüze mellett
s zöld jéghegyeken lila fényben ölelt magához az északi nap.
Meghaltam ezerszer! ezerszer! és élek: az ősi gonoszság
habmosta husomba új életet lehelt;
szétrágtak a hangyák s pap bűvölt igazi rosszá,
mikor csontjaim fuvoláján megváltást énekelt.
Szétrágtak a hangyák s a fák erein át felütöttem az erdők
smaragdkupolája fölé haragos lobogóm,
és éltem ott, hol a párduc üvölt s az ezüst Niagara mennydörg
és Grönland sikjain is, hol örök-hidegen szikrázik a hó.
És láttam a Bábelek zűrzavarát, és később, mikor az indák
halálszövevénye befonta, öleltem üszökvert romjaikat;
szamojéd szánkón s néger kanoén suhantam; láttam az inkák
aranypalotáit, s ültem a szaharák pálmái alatt.
Porcellántornyokból sivatag tengerbe zuhantam alá és
rettegtem a tárnák fekete vihederét,
csákányomat kicsavarta kezemből a sárga halál és
dalolva röpűltem a kék habokon datolyás szigetek elé.
Csodáltam a csodálatos ég tüzeit és míg az apokalipszis
tűz-asszonya csókolt, fák fölött, majmok közt volt tanyám;
de mindenütt elért a kés, sorsom szele bárhova vitt is:
keresztrefeszített a tömeg s lefejeztek a Grève piacán.
Lefejeztek s bennem a halál uj életbe hajolt át,
szívós inakból kötve-bogozva lelkem szövetét:
a fejem hegy lett és kő a husom s torkom hulláma az orkán,
mely évezredek ekéivel a föld testébe tép.
És nőttem, nőttem, mint az idő, áradtam… – jaj, de éltem!
és élni: én tudom igazán, hogy élni mily iszonyu kín!
És néha zenét hallottam és – agyrém! szférák zenéje! –
egy percre feledtem az életet, ha orgona nyílt odakinn.
Fegyenc voltam s ha orgona nyílt, én voltam a tő, az illat,
én voltam az ág, a gyökér, s a szín virágon és levelen;
én voltam a szél, mely gyógyító harmatot áldva hullat,
a napsugár s a tavasz meleg borzongása: szerelem.
Óh, szerelem, beteljesülés! termő nyár! ősz gyümölcse!
Kétely, mely bennünk sustorog süketen és vakon,
hogy a megvetés börtönfalán is keresztűlüvöltse:
ébredj, bolond, ébredj, idegen hernyó rág álmaidon!
Zúgott az idő és városok nőttek s pusztultak a porban,
és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú,
én voltam a diadal s mikor győztes homlokra hajoltam,
csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú.
Zúgott az idő s uj századok forogtak le az égen;
zúgott a világ, csikorogva vítt vas-csörgető tusát,
s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére
testvér-sebeket mar a hazák életpiros husán.
És fölharsant a béke dala, a kereszté és a fényé,
az uj Marseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor;
üvölt a gonosz: Nézd, uj jakobinusok állnak a Volga vizénél! –
s már csattog az ostor, az uj urak ostora, csattog az uj rabokon.
Uj rabok, uj éhség, uj börtönök! – Ujra hiába
zökkent régi sinéről ujabbra a régi világ:
uj függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája
s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát.
Én voltam a bűn és a szeretet, én voltam a rab s a korbács,
én voltam az ember, az állat, a te meg az ő;
én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály,
a szinpad és az aktor, az élet méhe meg a temető.
Én voltam a régi és az uj, a gonoszság és a jóság,
az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín,
én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság
és milliók torkában én voltam az emberi kín.
Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedűl és
üvöltő máglyákon ezért égetem el magam;
én vagyok a kényszer, a gyötrelem s a kényszerszűlte tűrés;
a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan.
Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok,
mint fadöngető elefánt és vízlakó parány
és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól,
mert nincs egyensuly mérlegemen, nincs mérték és arány.
És próbálok és szenvedek és mégsincs semmi sem úgy, mint
akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék:
kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni
próbálom, sustorog vad tüze, mint lombikban a rossz keverék.
Jöttem, de ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és
honnan? – Az űr iszonyú s örök utjain át!…
Álom s valóság: puszta szó; üres játék: a kérdés
uj kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! –
De majd egyszer meghalnak a folyók az éjszakában
s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon;
szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam
s kioltja agyamban az öntudat tüzét a hideg korom.
És megpihenek, ha szétterűl merev síkokba az ég és
a visszatért kezdet eltakar minden romot s utat:
megpihenek, ha szétömlik az anyagba zárt sötétség
és a mozgás csiráiban megáll az akarat.


Istár

Roncsok, friss életek, iszonyatok,
keleti gyönyörök s az elmulás
tűzvész-dala zúg a fülemben,
hajak gyúlt gizgaza,
tavalyi lomb,
csók, gyermek, üvöltő
húsok… sima melleid… – Óh,
ki véd meg tőled, ragadozó
Szerelem, állat, földünk sötét
érzékisége, vad ösztöneink
tündér Kalibánja! Ki véd,
ki véd meg engem a fényzáporos ég
szerelmétől, ki véd meg a
vágyakozás keserű
holdfényétől, e gonosz vadon
folyondár útjaitól,
ki véd meg, jaj, ha sokáig itt
táncolsz előttem, villogó,
ezerarcú Istennő, ki véd,
ki védi lelkem erdejét,
ha lángbaborítja az ősi öröm,
ki védi fáimat, ágaimat,
akarat törzsét, terv-rügyeket, és
ki védi gyümölcseimet, ha
szélvész-lábaiddal
minden virágot összetiporsz,
te vihar, zápor, förtelem,
te föld, te asszony, alkotó
érzékiség: Istár, gyönyörű,
virágtestű Barom!


Tao Te King

Pusztul, ami csak egy; vak, aki egynek

lát valamit;
védelem kell védtelen életednek,

s védekezik.
Gyöngeséged páncélt izzad magára,

mint a csiga;
száz karddal jár benned előre-hátra

minden vita.
Utak sara, vágyol a messzeségbe,

s bár itt maradsz,
felkapaszkodol a tipró kerékre

s vele szaladsz.
Olyan szennyes vagy, hogy neked a legszebb

a tisztaság
s aki nem olyan, mint te, az se vethet

követ reád.
Minden erényed bűnben született és

bűn lesz megint,
de az akkordba a sokféle zengés

viszi a színt.
Kiépited magadból, mint a számok,

a végtelent,
és mert csupa rendetlenség vagy, álmod

s urad a rend.
Nevetve cáfolsz, hogy cáfolva hidd el,

amin nevetsz;
igaz egész csak ellentéteiddel

együtt lehetsz.
Egész életed leplez és leleplez,

de odajut,
odafut mégis, lassan, így, szivedhez

az Igaz Ut.



Rigvéda

Nem volt semminek nemléte, se léte,
nem volt levegő és fölötte kék ég.
Hol volt a világ? Mi takarta, védte?
Hol volt a magasság és hol a mélység?
Az élet még nem vált el a haláltól,
egymásban pihent a nap és az éjjel;
lélegzés nélkül lélegzett magától
az Egy, és magányát dobogta széjjel.
Fekete volt minden, mint mikor éj van,
az idő csak készülő óceán volt;
s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,
áttüzesedett s burkából kilángolt.
Megszületett a Szerelem, a lélek
magva és ura minden ösztönöknek;
nemlétig érő gyökerét a létnek
ma is a vágyban keresik a bölcsek.
És mikor a rend a határt kiszabta,
mi volt alul? és mi került fölébe?
Itt vak álmok, ott erők forradalma,
lent bomlás, fent a formák büszkesége.
Megtudtak-e mást is, akik kutatnak?
A titkokat bejárni volt-e szent ész?
S ha istenek is csak azóta vannak,
ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?
Ő, akitől van, aki a világra
őrködve néz, aki a maga őse,
Ő, aki csinálta, vagy nem csinálta:
Ő tudja! tudja! – Vagy nem tudja Ő se?


A kurtizán prédikációja

Szabbam ádittám: minden lángban áll!
Barátaim, lobogó lángban álltok.
Lángol a száj és szátokban az íz,
a piros hús, a fehértestü víz:
az élet felgyujtotta a világot!
Szabbam ádittám: minden lángban áll,
felgyujtotta a szenvedély tüze,
a düh, a kín, a vágy, a vér tüze,
a mindig újraszülető halál:
az ördög ég és minden lángban áll,
az ördög ég és nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – megmondta a Mester
és vallom én, Vimálá kurtizán.
Egy csókomért száz aranyat fizettek
és hirdették, hogy szebbet, édesebbet
nem adott érte soha földi lány;
és köröttem is minden lángban állt,
mert felgyujtotta a szemem tüze,
a szerelem és gyötrelem tüze,
és enyhűlni akart a szomj, a vágy
s velem, a tűzzel oltotta magát,
és nőtt a láng és nem birtunk vele.
Szabbam ádittám!… És remete lettem,
koldusnál koldusabb. S ti idejöttök
és sírtok, látva, hogy hajam levágtam
s borjak ganaját eszem itt a sárban,
de szavatokban Mara sír, az ördög:
sirattok, mert szívetek lángban áll
s Mara ez a láng, az élet tüze,
a tudatlanság, a méreg tüze,
s amíg vágytok, a tűzre nincs halál,
Mara forgó kereke egyre jár:
újraszülettek, nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – a Királyfi mondta
és vallom én, a boldog kurtizán.
Éltem, megcsömörlöttem, megnyugodtam,
a vágyak élő láncát megtagadtam
s várom a semmit a halál után;
én megtagadtam az ördög csalétkét
és kialudt bennem a vér tüze,
a szenvedés és szenvedély tüze,
az időnek én elértem a végét,
a léten és istenen túli békét
és megváltottam magamat vele.
Szabbam ádittám! – mondta Buddha, és ti
azt mondjátok, hogy megint szép leszek!
Hívtok vissza, hogy fiatal vagyok még
s csókom emléke ajkatokon ott ég
és sajnáljátok férges testemet.
És te is hívsz, kit legjobban szerettem,
te jobban sajnálsz, mint ők, sohase
felejtesz, mondod, s hogy szemem tüze
most is a régi: gyémánt és egyetlen –
hát nesze, ha szép, itt van a hires szem:
kitéptem! vidd és légy boldog vele!
Vidd! – Vagy nem kell? – Menekűltök, bolondok?!
Talpatok láng és láng az útatok!
Mara rabjai, örök tűzben éltek,
az ördög akar élni, ő az élet
és énreám már Buddha mosolyog.
Szabbam ádittám: minden lángban áll,
de nekem nem kell többé semmise,
magam magánya vagyok, remete:
az akaratnak elértem a végét,
a léten és istenen túli békét
és vár az örök semmi gyönyöre.



Mara lányai

Mara, a bölcs, vidám kisértő,
elküldte hozzám lányait;
egyik a Szomj, másik a Vágy s a
Nyugtalanság a harmadik.
Szépek voltak, mint száz nő együtt,
mint száz nő együtt, ravaszok;
megtettek mindent, ami bűbáj
férfit valaha megfogott.
Ha ezredannyit tettek volna,
ma is itt volnának velem,
ha századannyit, a halálig
kísérték volna életem,
de amit adtak és mutattak,
oly teljes volt, oly örök,
hogy egyszerre elszomorodtam
az égi vendégek között.
S láttam, milyen koldus az ember,
s a lélek akármit csinál,
belülről, mint almát a féreg,
kiesz bennünket a halál;
és az öröklétből kilopni
egy élet minden gyönyörét:
csak kóstoló, mutatni, hogy mily
sok a többi, a veszteség;
s láttam, kár elkezdeni bármit,
és lettem, mint a kő, halott…
S hívtak a lányok, szépek voltak,
mint száz nő együtt, ravaszok,
s elküldtem őket: – Szomjuság, menj!
hagyj el, Vágy, és te, harmadik,
távozz szívemből, Nyugtalanság! –
Elküldtem Mara lányait,
és Mara, a vidám kisértő,
hozzám jött s letérdelt elém
és az arca egy percre ép oly
szomorú volt, mint az enyém.


Az irígység erdejében

Dsuang Dszi mester erdejében ültem

és szólt az egylábú virág:
– Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,

én állok s nem jutok tovább!
Szólt a százlábú: – Irígyeld a kígyót:

annyi lába sincs, mint neked,
bordái mégis gyorsabban viszik, mint

az én száz lábam engemet!
A kígyó az ég kék szárnyára nézett:

– Óh, szél, – mondta panaszosan –
te játszva átsuhansz az óceánon,

s én porban vonszolom magam!
A szél rám nézett: – Látás, te legyőzöl,

te szárnyatlan és testtelen! –
– Mint engem a gondolat! – mondta búsan

s lehúnyta pilláját a szem.
A gondolat már válaszolni készült,

de a szív megelőzte, és
én felsírtam, hogy minden elégedetlen

és harc és kétségbeesés; –
és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény,

ez az irígység erdeje!
Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és

halj meg és ne törődj vele!



Jang Dsu üzenete

Szomorú minden, szomorú,
szomorú, iszonyú háború,
háború, kár elkezdeni,
nem lehet itt csak veszteni,
te maradsz mindig vesztese,
de ha már itt vagy, vágj bele.
Ha itt vagy, bátran vágj bele,
te vagy a világ közepe,
rabolj, ha bírsz, elbuksz, ha kérsz,
a bárány farkas lesz, ha félsz,
a fenevadak mérlegén
erőd az egyetlen erény.
Jang Dsu mondja ezt, emberek,
Jang Dsu, ki rég por s hamu lett,
de szavában, mely bennem él,
az emberevő föld beszél
s azt mondja: nincs vég semmi más,
csak a halál s a pusztulás.
Az emberevő föld megesz!
Jang Dsu üzeni: élj, siess!
Te vagy a világ közepe,
bestia, bátran vágj bele:
amennyit árthatsz, annyit érsz,
amennyit örülsz, annyit élsz!
Amennyit örülsz – iszonyú!
Kár minden, Jang Dsu por s hamu,
kár szólni, hallgat Jang Dsu rég –
De én hallom üzenetét
s mert szívem csupa rémület,
elmondtam nektek, emberek.


A bolond igazsága

Sétáltunk, én s Dsié Jü, a bolond.
– Micsoda erő! élet! – mondtam én,
fölnézve egy zúgó tölgyóriásra;
neki meg sírásra görbült a szája:
– Erő? Ugyan! Hisz öngyilkos szegény! –
Tűzrózsa nyilt az útszélen. – Be boldog
lehet, hogy ily szép! – mondtam irigyen. –
– Szép? – Gyönyörű! – Társam szemébe könny gyűlt:
– Vak vagy, barátom, ez a rózsa őrült,
ha nem igaz, fusson ki a szemem! –
Tudtam, hogy bolond és most se lepett meg,
hogy tótágast áll benne a világ:
áldást osztott a gyomok mezején,
hirdette, hogy kártékony a tehén
s hogy minden más, a jó rossz s így tovább.
Mulattam rajta és a vita közben
kunyhómhoz értünk… (Lassan este lett.)
– Nem maradnál itt vacsorára? – Jó, –
mondta, s míg tovább folyt köztünk a szó,
ettünk sült húst és ittunk friss tejet.
Éjfélre járt, amikor lefeküdtünk;
s halljátok csak a furcsa folytatást!:
…A tetőből kilépett egy gerenda,
a székből egy láb, a falból a deszka,
elém bicegett és azt mondta: – Lásd,
én tölgy voltam, erő, maga az élet,
még bírtam volna néhány századot;
a korcs tovább él, hisz semmire sem kell,
én hős voltam, hát kivágott az ember
s most tüzelő és rabszolga vagyok! –
Még beszélt s már egy rózsa libegett be:
– Jaj, én őrült: letéptek! Jaj, miért
voltam olyan szép!… – S rögtön rá a tálban
elbődült a hús, mint tehén korában:
– Tagló fizetett a jóságomért! –
S új hangok jöttek: a liszt visszavágyott
a búzaföldre, a szelíd olaj
sírt, hogy el kell égnie, – kiabáltak,
hogy ami hasznos, mind magának árt csak,
és sistergett és áradt a zsivaj:
mint zenekar, jajdúltak fel a tárgyak
s az egész szoba gyalázta magát,
ordítva, hogy pfuj erő! pfuj tehetség!
és boldog a silányság és betegség
és hogy őrültek háza a világ…
És szívdobogva ébredtem a hangos
álomból… Csönd volt, sötét nyugalom,
csak a bolond hortyogott a sarokban…
De én már nem hittem a nyugalomban
s kezdtem átlátni önző agyamon,
s izgatottan cibáltam föl Dsié Jüt,
hogy… tán mégis… neki van igaza…
– Hagyj békén, marha! – felelt ő – köpök rád! –
és tovább horkolt… Aludt az igazság
s én virrasztottam egész éjszaka.


„Ez vagy te!”

Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se

sírok már érte:
nem olyan fontos dolog a halálom.
Semmi se vész el ezen a világon,
egy a lélek és ezer a ruhája
s a valóság csak ez a könnyü pára.

Ne sirass, Szvétakétu!
Száz virágból hordják össze a méhek

a drága mézet,
száz illatot és száz színt elkevernek,
így találják meg a sokban az egyet:
egy a valóság s ezer a ruhája,
a lélek az egy, ez a könnyü pára,

hiszed-e, Szvétakétu?
Folyamok futnak keletnek, nyugatnak

és megnyugodnak;
melyik melyik volt, nem tudja a tenger.
Én is megteltem már az örök eggyel:
egy az anyag s minden más csak ruhája,
lelkünk öltözik, ez a könnyü pára,

érzed-e, Szvétakétu?
Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag?

Vágd szét a magvat!
Mit látsz? Semmit? – Ez a semmi a magban,
ez nő meg fává, ez a láthatatlan:
ez a lélek, a mindenség csirája,
ez a valóság, ez a könnyü pára,

tudod-e, Szvétakétu?
Eltűnik, mint ha sót teszel a vízbe,

de ott az íze:
mindenen átcsap az örök lehellet:
az isten él, az isten A Te Lelked:
ez a valóság, melynek nincs halála,
ez a mindenség, ez a könnyü pára:



A föld álma

Álmodtam: test nélkül lebegtem
mint az ég, mint a gondolat,
és egy sivatag volt alattam,
poros és sáros sivatag.
A sivatag, a nagy, nehéz föld,
aludt és talán álmodott;
s egyszerre csak mozogni kezdett
s azt mondta: – Én! – és hogy: – Vagyok!
– Én! Vagyok! – kiáltott fel hozzám
és feltérdelt a föld, a por,
és kitépte magát a sírból
és nőtt és nőtt és lett szobor.
A por felbirkózta magát
másfél vagy két méternyire:
ahogy megindult, két méterrel
a sír fölött volt a feje.
Ment a szobor a sivatagban
(figyeltem mozdulatlanul)
s néha hátranézett a helyre,
oda, ahonnan szabadult,
irtózva nézett az üregre,
s az összezárult nyomtalan,
és ment a szobor, mint akin az
álomkór részegsége van.
Ment a szobor, ment, támolyogva,
a szeme folyton rám tapadt;
és nem fogyott soha körötte
a föld, az örök sivatag.
Valahová el akart jutni,
s már félt és folyton szólitott:
– Vagyok? – kérdezte gyanakodva,
– mondd, Isten, csakugyan vagyok?
Ment a szobor reggeltől estig
s a sírját látta mindenütt;
s este még egyszer fölnézett rám,
aztán fáradtan lefeküdt.
– Mi volt ez? – sóhajtotta végül;
s a por megnyilt a por alatt.
És végignyujtózott fölötte
s már nem mozdult a sivatag.


Szun Vu Kung lázadása

Mikor Szung Vu Kung, a majmok királya,
kit kőtojásból keltett ki a vén
föld, ég, nap és hold különös szerelme
a gyümölcsök s virágok szigetén,
ki kőtestét mozogni tanitotta
s viharként szállni a felhők felett
és megtanult minden emberfölötti
varázst és titkos bölcseségeket,
ki hős vezér és szent remete volt és
szívében mégis fenevad maradt,
és feldúlta a halál városát és
megette az égi barackokat,
az istenek eledelét, hogy ő is
örökké éljen, s lett mindenható,
kinek rőt fején a villám kicsorbult,
ki már-már isten volt, de lázadó
dühében a Legfőbb Trónt követelte
s leverte az égi seregeket
s a Menny Ura s a Célok és Erények
bénultan nézték, hogyan közeleg, –
mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt
és már senki se moccant ellene,
jött Buddha és szelíd virágkezével
intett, hogy a fegyverét tegye le.
– Ki vagy, te jámbor? – ámult el a vad szörny,
akitől a mindenség reszketett.
Buddha felelt: – A béke és a jóság,
s azért jöttem, hogy megfékezzelek.
– Nagyszerű! – bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:
– Vigyázz, – szólt – még nem sejted, mit tudok! –
– Te se, hogy én mit! – válaszolt a szörny és
mellét verve mesélni kezdte, hogy
a tejutat kavarja szigonyával,
eldicsekedett, hogyan győzte le
a földet, eget, az állatok és fák
szellemeit, s a halál fekete
könyvét széttépve, hogy lett halhatatlan
s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.
– Tizennyolcezer mérföldet repűlök
– mondta – ha csak egy bukfencet vetek,
átváltozom hetvenkétféleképpen
és lehetek millió óriás,
ma már én vagyok a Tökéletesség,
– a Menny Urához fordult – senki más,
– bömbölte – senki nem állhat fölöttem:
legkülönb vagyok, a Trónt akarom! –
És Buddha felelt: – Tied lesz, ha győzöl
még valamin, az én hatalmamon:
mutasd meg, hogy ki bírsz-e törni innen,
túljutsz-e rajtam, – itt a tenyerem:
ha bukfenced kivisz belőle, nyertél,
ha nem, te fogsz engedni énnekem.
Tetszett az alku Szun Vu Kungnak. – Őrült, –
gondolta, – ez a Buddha: a keze
alig nagyobb egy lótusz levelénél,
igazán játék végezni vele,
gyerekjáték, – gondolta és vigyorgott:
– Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? –
És felemelkedett a levegőbe
s megállt nevetve Buddha tenyerén.
– Készen vagy? – Készen. – Rajta! – Egyet ugrott
s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg,
és viharzott, mint az ördögmotolla,
úgy hányta, hányta a bukfenceket,
és repült és hömpölygött, mint a szélvész,
mindig gyorsabban, repült, mint a fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagködök száz szigettengerén,
repült, a tértől részegen, repült, mint
az időmegállító gondolat,
repült, könnyű győzelmét végtelennel
tetőzni, amit ráadásul ad,
repült, repült, s a Végső Űr határán
egyszerre csak öt roppant oszlopot
látott, amely minden világok végén
vörösen az ég felé lobogott.
Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,
ahol még nem járt soha senki se,
és lehasalt s fürkészve és vidáman
nézett az érhetetlen semmibe,
aztán felkelt. – Most megyek – mondta – vissza
és én leszek a Mindenség Ura,
de hogy itt jártam, nevemet felírom
ide, a világ őrtornyaira, –
és csakugyan felírta a középső
oszlopra: „Itt járt Szun Vu Kung király”,
s mert a szükség rájött, egy másik oszlop
tövébe még egyebet is csinált,
és indult vissza. Repült, mint a villám,
repült az ürben, mint a néma fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagvilágok szigettengerén,
mint az időtlen gondolat, repült most
visszafelé a végtelenen át
és megérkezett és hetykén leugrott
Buddha kezéről s rikoltott: – No hát
ide a Trónt! A világ végén jártam
s ott hagytam a látogatás jelét! –
Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,
és felemelte lassan a kezét,
és megszólalt: – Te nyomorult majom, te,
te barbár ész- és erő-szörnyeteg,
azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad
harc s önzés fűti, lebírsz engemet?
Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?
Nézz ide, nézd középső ujjamat:
„Itt járt Szun Vu Kung…” – itt van; ezt te írtad,
s nézd piszkod, itt, a hüvelykem alatt! –
És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,
kitől a Legfőbb Trón is reszketett,
látta, hogy minden erőnél erősebb
a türelem s a jóság, s megijedt
és szökni próbált. De Buddha lefogta
s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
– Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
s ha új szíved lesz, befogad a Menny.



Urvasi és Pururavasz

Négy éven át velem lakott a tündér,
négy éve, hogy eltünt. Azóta nincs éj,
nincs nap, hogy ne keressem, hivogassam,
mindig ugyanazt sírva szakadatlan,
mindig ugyanazt: – Urvasi, te tündér,
a földre szöktél, négy évig szerettél,
mint az első hajnalpír, tovatüntél,
hol vagy, Urvasi, mondd meg, hova tüntél? –
Négy éven át sirattam, hivogattam,
s ma megláttam fehér sirály alakban,
tündérsirályok fürödtek a tóban,
nevettek rajtam, hallották, hogy sírtam.
Nővé változtak a fehér sirályok,
ott volt Urvasi, ő is köztük állott,
– Megvagy! – szívem elakadt, szám kiáltott.
– Jöjj! – szám elakadt, csak szívem kiáltott.
Hallotta szavam, kiúszott a partra,
hugait is mind hívta, odahívta:
– Ez Pururavasz, – mondta, – őt szerettem,
négy évig éltünk édes szerelemben. –
Néztek a tündérlányok, közrefogtak,
mint egy élő játékszert, simogattak,
nézték, Urvasi mit szeretett rajtam.
– Jöjj vissza hozzám! – kértem szakadatlan.
– Nem lehet! – felelt Urvasi kacagva.
Utána nyultam, ugrott a habokba.
– Ne hagyjatok el! – indultam utánok.
Elrepültek a sirályszárnyu lányok.
Csak Urvasi maradt még és egyszerre
elszomorodva nézett a szemembe:
– Jó voltál, – mondta, – játszottam sziveddel,
de megúntalak, menj haza, feledj el! –
– Én nem játszottam, – feleltem – sziveddel,
nem úntalak meg, nem kérem: feledj el,
nem haza, – megyek sötét szakadékba,
leszek gonosz hiénák martaléka. –
– Ne menj te – szólt ő, – sötét szakadékba,
ne légy gonosz hiénák martaléka;
ne szeress: tündér a hűség a nőben:
tündér vagyok én, jobb irtóznod tőlem! –
– Lehetsz akármi, szeretlek, akarlak,
még jobban fájva kereslek, siratlak,
nem hagylak, Urvasi, – mondtam zokogva,
s ő csókkal borult búcsúzni nyakamba:
– Nem gondolok – sírt, – úgy senkire, mint rád,
menekülj, kedves, nőkkel nincs barátság;
neked megmondom, amit tilos tudni:
mi, nők, hiénák szívei vagyunk mi! –
Hiénák szíve, szívek hiénája, –
ezt mondta és eltünt, mint többi társa,
eltünt s én most is hívom szakadatlan,
jobban siratom, mint eddig sirattam:
– Hiéna szíve, te mondtad, te tündér,
az vagy csakugyan, és bár tovatüntél,
itt vagy, örökre életembe zárva,
hiéna szíve, szívek hiénája!


Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.


Vang-An-Si

– Hiába! – hallotta ezerszer
Sen-Tszung, a sárkánytrón ura.
– Nincs remény! – és ijedten nézett
a remete Vang-An-Si-ra.
– Jobb nem tudnod, hogy mi van ott kint! –
dörögte három ezredév
és a Tanácsban csak a szent bölcs,
Vang-An-Si rázta a fejét.
Fejét rázta és így kiáltott:
– De! tudd meg! s ne felejtsd soha!
Én, Vang-An-Si, neveltelek föl,
én és a filozófia;
most tied a trón: megcsináljuk,
mit még senki se mert, akart,
az Isten Országát a földön,
én, a gondolat, s te, a kard! –
– Császár, ne akarj tudni semmit! –
könyörgött a rémült Tanács.
– Sen-Tszung, – könyörgött a szent, – tárd ki
varázstornyod négy ablakát!
– Ne, császár, ne hallgass a népre! –
– Császár, hallgasd meg népedet! –
És szólt Sen-Tszung, az ifju császár:
– Vang-An-Si, én neked hiszek! –
A torony négyfelé kitárult,
a Tanács meghajtá fejét
és Sen-Tszung, mit császár sohsem tett,
hallgatta, miért sír a nép;
a négy ablak négyfele tárult,
és begyüjtötte mind a kínt,
mit fél Ázsia szíve néma
viharként döngött odakint.
S a vihar feljajdult Keletről:
– Császár, nincs munka, nincs kenyér! –
– Kifoszt az uzsorás, a kalmár! –
sírt a milliótorku Dél.
– A bér! a tőke! – zúgta Észak
és Nyugat zúgta: – A papok! –
Sápadtan hallgatta a császár
a négy beszélő ablakot.
Sápadtan hallgatta a császár,
amit még nem hallott soha:
hogy a szabadság nem szabadság,
a jog az őserdők joga,
hogy a szegényt a fenevad pénz,
mint tigris a nyulat, eszi,
s a világ csak nézi a gyengét
és legfeljebb megkönnyezi.
Irtózva hallgatta a császár,
hogy átkozódtak a szivek,
hogy elsírták mind, amit szemébe
nem mondtak volna soha meg;
irtózva hallgatta a néma
mennydörgést, amit a kulik
kétszázmillió szíve vert és
az imát: – Ég Fia, segíts! –
Az ablak bezárult. – Hiába!
Nincs remény! – mondta a Tanács.
– De van! – tört ki Vang-An-Si, – császár,
akard s itt lesz az új világ!
– Akarom! – szólt és megölelte
szent bölcsét Sen-Tszung: – Akarom!
Tanítóm voltál, most is az vagy,
kezedben minden hatalom! –
És Vang-An-Si dolgozni kezdett
és dolgozott tíz éven át.
Védte a gyengét, tőrbe csalta
a tigrist és a banditát.
– Pénz, műhely s bolt: az államé mind,
– hirdette, – én kereskedem,
s mit agy és kéz, mit munka termel,
elosztom becsületesen! –
Tíz évig dolgozott a szent bölcs,
büszkén, hogy amit most csinál,
ezer év mulva is csak álom
lesz más népek fiainál;
békét hirdetett s ölt nyugodtan,
ha ölnie kellett neki,
angyalok voltak katonái
s angyalok a hóhérai.
Tíz évig dolgozott Vang-An-Si
és dolgozott mindenkiért,
kétszázmillió szíve volt és
a vén világ arcot cserélt;
látta: roppant számok és tervek
bölcs kényszerben hogy épitik
szerencse, önzés, bűn s örök harc
fölé az ész s rend álmait.
Tíz év… S a szent hívta a császárt
és a Tanácsot. – Kész vagyok,
itt a művem! – s az új világra
kitárta a négy ablakot.
Boldogan hajolt ki a császár,
Vang-An-Si boldogan figyelt:
köröttük a birodalomnak
kétszázmillió szíve vert.
Csend volt, mint mindig, titok és csend,
de hatni kezdett a varázs,
megszólalt kétszázmillió szív
s a titokból lett vallomás:
– Öld meg! – zúgta egy hang. Utána
égig csapott a düh s a vád:
– Öld meg! – Kit? – kérdezte a császár. –
– Vang-An-Sit, a pokol fiát! –
– A bölcsek bölcsét? – A bolondot! –
– A szentet? – Ördög szentje volt!
– Hallod? – nézett a bölcsre Sen-Tszung.
– Öld meg: mindenkit kirabolt!
– Öld meg! – az átok, mint a tenger
özönlött a császár felé.
– Őrültek! – kiáltott Vang-An-Si
és kilépett a nép elé.
– Őrültek! Elűztem a kalmárt!…
– A tied épúgy becsapott!
– Bankpénz helyett… – De katonákkal
hajtottad be a kamatot!
– Az úri tőke… – Spicliké lett!
– A papok… – Azért nincs eső!
– Munkahadsereg… – Mint a börtön!
– Jövőtök… – Ma kell, nem jövő! –
És már megint égig csapott a
vihar, tombolt az új világ:
– Most remény sincs meggazdagodni!
Császár, öld meg a bestiát! –
– Őrültek! – suttogta a császár
s becsukta a négy ablakot,
s elnémult kétszázmillió szív
s az önzés újra hallgatott.
Elnémult kétszázmillió szív,
csak kettő beszélt odabent.
– Hiába! – sóhajtott a császár.
– Nincs remény! – sóhajtott a szent.
– Ugy-e, mégis a régi rend jobb?! –
tapsolt a győzelmes Tanács.
És Vang-An-Si befalaztatta
a szent torony négy ablakát.


Dsuang Dszi halála

Dsuang Dszi haldokolt. Barátai
díszes temetést ígértek neki.
– Az egész város lesz ravatalod!
– Az erdő mindig jobb szállást adott.
– Márványt s ezüstöt zárunk majd köréd!
– Az én koporsóm a föld és az ég.
– Arany sírlámpák őrzik álmodat.
– Az én lámpáim a hold és a nap.
– Gyémántékszerrel szórjuk be porod!
– Az én ékszereim a csillagok.
– A nép búcsúztat, mint királyokat se!
– Itt a királyibb mindenség fogad be.
– Testeden hollók s varjak marakodnak!
– Adjam prédájukat a kukacoknak?
Dsuang Dszi meghalt. Már két ezredéve.
Marad belőlünk annyi, mint belőle?


Ardsuna és Siva

– Mit nyavalyogsz, hogy kegyetlen az élet,
hogy megszakadsz s mégsem elég a pénzed
és hogy a harcot nem birod tovább?
Kár sírni, fájni, megmondtam ezerszer.
Mégis esztelen álmokba menekszel,
idillt akarsz, henye elégiát?
– Ne bánts, ne gyalázz. Fáradtan, hitetlen
megtettem én már, amit megtehettem,
talán többet is, bár keservesen,
és ha én a boldog idillre vágyom,
azért vágyom rá, mert e vad világon
csak benne nem volt részem sohasem.
– Nem is lesz soha. Mit gondolsz, ki boldog?
Ha farkas lennél, jobb volna a dolgod?
S ha fű volnál vagy katicabogár?
Ami él s mozog, mind úgy küzd, ahogy te
és nem lesz könnyebb kedvedért, sehogyse
lesz szelídebb a rettentő szabály.
– Volnék bestia, könnyű volna ölnöm,
volnék fűszál, lapúlhatnék a földön,
és ha bogár, szárnyam megmentene.
– Volnál csak az, látnád, amit ma nem látsz:
a mindenség két fele falja egymást
és az idill szörnyekkel van tele.
– De legalább nem tudnám, mit cselekszem!
– A szorongás csak ott volna szivedben!
– Nincs biztonság? – Sehol az ég alatt!
– Mi kéne hozzá? – Hogy te légy az isten.
– Mást mondj, olyat, ami nem lehetetlen.
– Megmondtam már: vállald a sorsodat!


Az óriás intelme

Ha egy hajszálat százfelé hasítasz
s minden uj szálat megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végső határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.
Hogyha egy lelket százfelé hasítasz,
mint egy hajszálat, s megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végső határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.
Így üthetsz engem, pőröllyel hasíthatsz,
dobhatsz kutyák és fürészek elé,
porrátörhetsz, megrághatsz, tűzre vethetsz:
ha szétmorzsoltál százszor száz felé
és tovább gyilkolni már képtelen vagy,
ami maradtam, az is végtelen nagy,
mert belőlem egy örök óriás szól,
kit száz bilincsed huzott lefelé:
eltemettél, mégis ujjászülettem
s mosolyogva állok szined elé:
egy hajszálam felfogni képtelen vagy,
istened vagyok, egy és végtelen nagy.


Ének az orrszarvuról

Nem birtam tovább, se hősként, se gyáván,
menekültem és hetednap elértem
a szent bölcshöz, aki egyedül él, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Ments meg! – borultam előtte a porba, –
fájok, s mi történt, nem tudom, nem értem. –
És szólt a remete: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Boldog akartam lenni, – válaszoltam, –
száz szeretőm volt s ötven feleségem. –
Felelt a remete: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Hadba indultam, legyőztem a barbárt,
dicsővé tettem és naggyá a népem. –
S felelt az örök hang: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Király lettem, az igazak királya,
segítettem a gyengén, a szegényen. –
Mint szél, súgta a hang: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– És elbuktam és mindent megutáltam,
láttam az embert a bűn szemetében. –
S felelt a lombzúgás: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Elbujdostam, de az emlék velem jött,
a diadal, a bosszú, és a szégyen. –
A patak morajlott: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Mindig ezt mondod, mindig ezt az egyet?
Bölcs irgalmad csak ezt ajánlja nékem? –
És felelt a visszhang: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Szörnyeteg vagy! – borzadtam össze, és mint
aki ébred, felnéztem, körülnéztem:
otthon voltam, arany trónomon ültem,
s most már tudom, hogy magammal beszéltem.


Dsuang Dszi csontjai

Tegnap éjjel rénszarvas-szekerén
Csang-Heng, a költő, csavarogni vitt.
Zúzos ősz volt… Nyolc országot bejártunk
s egyszerre csak egy ember csontjait
láttam az út mellett a sivatagban.
Leszálltunk és Csang-Heng a dérlepett
csontvázhoz hajolt: – Ki voltál, barátom?
– kérdezte búsan. – Mi történt veled?
Éhség vert ki hazádból? Kocka, bor, nő
tett tönkre? Itt haltál meg? Vagy az ár,
az árvíz söpört ide valahonnan?
Bölcs voltál? bolond? Koldus, vagy király? –
Halk visszhang zizzent: – Szung fia, Dsuang Dszi

voltam; azt mondják, isteni;
lelkem minden csúcsokon túlrepült, de

így se tudott megmenteni. –
Vezetőm elrémült: – Te? Te? A mester,
Dsuang Dszi voltál? Tízezer imát
mondok az ég s föld minden istenének,
csakhogy feltámadj és élj! A saját
szememet ültetem a koponyádba,
nyelvemet zörgő szádba, húst rakok,
magamból rakok húst a csontjaidra,
és itt a szivem… Mester, akarod,
akarsz élni? – Megint zizzent a válasz:

– Meghaltam és most pihenek.
Mig éltem, zavar és háboru voltam,

s jobb a tél, mint a kikelet?
Amit a hús szeret, a gyönyör és gőg

nem illanóbb-e, mint a por?
Menjek vissza az őrületbe, vissza

a lázbeteg földre, ahol
megint vér, pénz, nő, tévelygés, szitok, gúny

tűztánca ugrálna körűl
és könny kínozna, amennyit a késő

bánat soha le nem törűl?
Beszélgettem csontokkal egykor én is

éppen úgy, ahogy te velem,
de most már ismerem az Örök Útat

s mosolygok a földieken:
olvasd, amit megírtam, neked abban

él csak, ami Dsuang Dszi volt;
én a királyi mindenség vagyok már

s ékszerem a nap és a hold:
szellem vagyok: moss, nem leszek fehérebb,

piszkolj és nem fog a piszok:
nem sietek, és szállok, mint a villám,

nem jöttem, mégis itt vagyok. –
Így beszélt és eltünt a hang, hiába
hivtuk. Köröttünk kisérteties
fény suhogta be a nagy eget. Aztán
Csang-Heng a szent csontokat egy diszes
selyemkendőben eltemette… Lassan
hazaindultunk. – – S mikor hirtelen
felébredtem, otthon, a lámpa mellett
egy nyitott könyvet tartott a kezem.


Buddha válaszol

Harmadnapja ölelsz: „Isten, csak egy szót!”
Harmadéje: „Szent szobor, a szivem fáj!”
„Minden rossz!” sírod, s „Hogy éljek?”… Figyelj hát
örök titkomra, s légy bölcs, mint a kígyó.
Ha van szeretőd, fiad, feleséged,
elveszítheted őket, s a szived fáj.
Mondd velem: a bölcs nem tűr semmi kapcsot,
leveti multját, mint bőrét a kígyó.
Ha nincs szeretőd, fiad, feleséged,
még vágyhatsz rájuk, és csak a szived fáj.
Mondd újra: …a bölcs nem tűr semmi kapcsot,
leveti multját, mint bőrét a kígyó.
Ha segíteni akarsz a szegényen,
bármit teszel, kevés lesz, s a szived fáj.
Mondd százszor: …a bölcs nem tűr semmi kapcsot,
leveti multját, mint bőrét a kígyó.
Tenger kincs ura, gazdagok között élsz?
Versenyük gonosszá tesz, s a szived fáj.
Az imagép morajlik: …semmi kapcsot,
leveti multját, mint bőrét a kígyó.
Prédikálsz? Láng vagy? Ostort fogsz a bűnre?
Düh s undor emészt, s megint a szived fáj.
Légy magad a gép: …semmi, semmi kapcsot!
Légy magad a hang: …mint bőrét a kígyó!
Mert bármilyen vágy, remény, angyal, ördög
csábit vagy ijeszt, mindig a szived fáj:
tépj el, balgaság, minden földi kapcsot,
felejtsd multadat, mint bőrét a kígyó!
Mert születtél, s meghalsz, s ha nem igy éltél,
mindig uj kínra születsz, s a szived fáj:
tépj el, nyomorult, minden égi kapcsot,
felejtsd magadat, mint bőrét a kígyó!
Kérdeztél, szóltam. Most tedd, ami tetszik.
Ha vitázol, győzni akarsz, s szived fáj.
Elég. Menj! Én lehántom ölelésed,
s elfelejtelek, mint bőrét a kígyó.