Stein Aurél, az 1943-ban elhunyt Kelet-kutató és régész angol nyelvű könyveit évtizedenként adják ki újra meg újra Angliában és Indiában, nemrég elkészültek az első kínai fordítások is, csak hazájában volt mostoha sorsú szerző hosszú évtizedekig. A Palatinus Kiadó 2007-ben - Felföldi Szabolcs, szegedi régész-történész gondozásában elkezdte az adósság törlesztését, sorban jelentetve meg a szenzációs utazások krónikáit. Elsőként a Homokba temetett városok látott napvilágot, aztán a Romvárosok Ázsia sivatagjaiban. Most két munkája olvasható egy kötetben. Az egyik, az Indiából Kínába. Harmadik utam Belső-Ázsiába először 1923-ban jelent meg. A másik mű Stein fölfedező szenvedélyének talán legszebb és legizgalmasabb tanúbizonysága: a kutató több kisebb-nagyobb expedíciót is szervezett északnyugat indiai területekre, hogy Nagy Sándor nevezetes hadjáratának útvonalát rekonstruálja. Ezeknek az utaknak az összegzéseként született a Nagy Sándor nyomában Indiába.
A könyv megjelenése alkalmából érdemes idézni Halász Gyula 1922-ben a Nyugat c. folyóirat 22. számában megjelent írását, amiben a hatvan éves Stein Aurélt köszöntötte:
A hatodik világrész fölfedezése és a sarkok meghódítása után közelget az idõ, amikor a terra incognita végleg eltûnik - a térképekrõl. A tengereket leigáztuk, a levegõeget keresztül-kasul szántjuk immár: diadalmas elõnyomulásában nem állítják meg az embert sem a sarkvidék dermesztõ viharai, sem a sivatagok szomjas homokja, vagy az örökhófedte hegyóriások világokat elválasztó láncolatai.
És mégis! Ki gyõzné bejárni a Szaharát, vagy a Takla-Makán sivatagot olyan apróra, hogy ne maradjon kikutatatlan egy talpalatnyi hely?!
A lakatlan sivatagokat valójában még ma sem ismerjük. Elenyészõ kicsiny az a terület, amelyen a sivatag vándora végigfuttatja tekintetét egy-egy bucka tetejébõl, a homokbuckáknak ahhoz a tengeréhez, amelyet nem látott még emberi szem.
Stein Aurél, minden korok legnagyobb és legkitartóbb sivatagi vándora, írja egy levelében:
«A romokban heverõ emberi lakóhelyek, kihalt fák, elhagyott csatornák és az õsi telepek másegyéb nyomait fürkészve a Takla-Makán, vagy a szélvájta Lop-nór sivatag homokba temetett telepeinek buckái között: ismét és ismét elfogott a vágy, vajha áttekinthetném a térszínt megfelelõ magasságból. A gondolat, hogy sárkány-repülõt kellene magammal vinnem és azzal szállanom föl, erõsen kísértésbe ejtett 1906-8. évi utazásomban... semmi kétség, hogy a repülõgép segítsége nagyon lecsökkentené az archeológiai munka elé tornyosuló akadályokat Kínai-Turkesztán elriasztó sivatagjaiban...»
A szállítás legyõzhetetlen nehézségei nem engedték, hogy ötletének megvalósítására gondolhasson harmadik expedícióján. Szerencsére Stein Aurél gyalogszerrel is mindig és mindenütt ráakadt a keresett romhelyekre. Az archeológus ösztön biztos iránytûjén kívül a tudományos ismeretek bonyolult szellemi gépezete és ítéletének tévedhetetlen logikája vezette lépteit, akár az évezredes kínai fal el-eltûnõ omladékait, akár valamely szentély csaknem észrevehetetlen maradványait nyomozta az álnok sivatagban. Mintha csak valami jószellem irányítaná végtelen vándorlásai közben: találékonysága, türelme és bölcsessége mindig rábukkan a kellõ pillanatban arra a «hiányzó láncszemre», amely nemcsak a térben, de az idõben - a korok megítélésében - biztosan útbaigazítja. Amikor ráadásul a puszta véletlen is segítségére jön, a lyukas zsákokból Krisztus korában elpotyogatott õsi kínai pénzek alakjában, vagy más fantasztikus módokon: elbeszélését olvasva szinte Jules Verne-i regényben érezzük magunkat.
Egy angol ismertetõje jegyezte meg Stein Aurél útleírásairól, hogy az olvasó nem vonhatja ki magát az átélés bûvölete alól. Útitársaivá szegõdünk és követjük õk, «az orientalista kutatók Odüsszeusz-át» a Hindu-kus szélsöpörte havasi hágóin, a Tárrím-medence mosolygó, küszködõ oázisvárosain keresztül a sivatag téli magányába.
Kísérõi, hindu topográfusok, tevehajcsárok és «kincskeresõk», mûvelt és tapintatos kínai titkár s a mandarinok egész sora a nagyhatalmú tao-táj-tól le a szerény kis ta-lao-jé-ig - mindez a sok érdekes, kedves és furcsa ember, akikkel hosszú vándorutunkban találkozunk: személyes jó ismerõseinkké válik és szinte barátokként veszünk tõlük búcsút.
Honnan ez a közvetlenség, az élménynek ez a gyönyörködtetõ illúziója? Az utazó egyéniségének varázsában kell keresnünk a feleletet. És még valamiben: az író és az ember szuggeráló õszinteségében. Lelki finomsága, a mindent megértésbõl táplálkozó méltányossága és tapintata minden teremtett lelket lebilincsel, aki csak közelébe jut: a kásgari angol fõkonzultól le az utolsó teherhordó hegylakóig. Ilyen vezetés mellett gyönyörûség járni a világot. A regényben is sietünk hõst választani magunknak, akivel átéljük a cselekvényt; úti kalandba még szívdobogtatóbb élmény elmerülnünk - egyszerûen útitársnak szegõdünk a hõs mellé (aki mi magunk vagyunk), és rábízzuk magunkat bölcs és jóságos vezérletére. Az útleírás egy darab önéletrajz. És nincsen regény, amely megragadóbb lehetne az önéletrajznál, amely - igaz.
*
Aki Stein Aurél életrajzát akarná megírni, félszázezer kilométerre terjedõ utazásról és egy könyvtárt megtöltõ csodálatos könyvrõl kellene beszámolnia. Stein Aurél életét csak Stein Aurél munkái mondhatnák el méltóképpen. Ha ma, amikor ez a páratlanul tevékeny élet elérkezett a hatvanadik év [*] fordulójához, néhány életrajzi adat egybefûzésére vállalkozom, érzem, hogy ez a kísérlet alig lehet egyéb puszta felsorolásnál. Tudományos munkájának a megméréséhez, jelentõségének a méltatásához hiányoznak a súlyok az én mérlegemben.
Ezekben a sorokban éppen csak rámutatni szeretnék arra a nyílegyenes útra, amelyre Stein Aurél csodálatraméltó céltudatossággal már gyermekifjú korában reá lépett, s amely út Budapestrõl Németországon, Anglián és Indián át Ázsia szívébe - és a nemzetközi hírnév magasságaiba vezet.
Stein Aurél 1862. november 26-án született Budapesten. Korán árvaságra jutva, testvérbátyja vette atyai gondjaiba. Máig hálás szívvel emlékezik meg róla, hogy boldogult bátyja 1873-ban a drezdai Kreuz-Schulé-be, ebbe az õsrégi, kitûnõ gimnáziumba küldötte. Az ott negyedfél éven át folytatott kemény munka edzette meg a filológiai tanulmányokra és ébresztette föl érdeklõdését a földrajzi és történelmi kutatás iránt. A németen kívül angolul és franciául is ott tanult meg tökéletesen.
A középiskola két felsõ osztályát a budapesti ágostai evangélikus fõgimnáziumban végezte. Kiváló tanárok tanítottak ott akkoriban - mint Bõhm, Elischer, Frõhlich, Lehr és Schultz - akik kevéssel utóbb majd mindnyájan egyetemi tanszékre jutottak. Bizonyára meglephette ezeket a derék tanárokat, amikor kiderült, hogy nagy jövõjû tanítványuk - a szanszkrit nyelv és az összehasonlító nyelvészet terén búvárkodik a Magyar Tudományos Akadémia komoly könyvtártermeiben.
Tizenhét éves sem volt még, amikor beiratkozott a bécsi egyetemre. Két félévet tölt ott (1879-80); a harmadikat már Lipcsében végzi. Az indiai és iráni (perzsa) nyelvek legrégibb irodalmi emlékei iránt rohamosan növekvõ érdeklõdése a tübingeni egyetemre csábítja, ahol az indológia egyik legkiválóbb mûvelõje és a zoroaszteri vallás emlékeinek elmélyedõ búvára: Rudolf von Roth professzor elõadásait hallgatja, s mellette marad azután is, hogy 1883 tavaszán megszerzi a bölcsészettudományi doktori diplomát.
A rákövetkezõ években (1884-5) tíz hónapot szentel Oxfordban és Londonban fõleg ó-perzsa irodalmi és régészeti kutatásoknak.
Egyetemi tanulmányainak német és angol földön való folytatása részben a magyar közoktatásügyi minisztérium évrõl-évre megújított állami ösztöndíjának köszönhetõ. Trefort Ágoston, a miniszter, meleg érdeklõdéssel kíséri tudományos pályafutását és Szász Károly református püspök is jóakaró szószólója ezekben a sorsdöntõ években. Nyaranta, a nagy szünidõkben sok buzdítást merít hazai földön Vámbéry Ármin és Goldziher Ignác útmutatásaiból.
Következik az önkéntesi esztendõ, a Ludovika Akadémián, azon az egyéves tanfolyamon (1885-6), amelyet akkor szerveztek elsõ ízben Budapesten. Jó szerencséje úgy akarta, hogy ott is jó tanárai legyenek. Horváth Jenõ, a késõbbi tábornok, és a korán elhunyt Kuess utász-százados, aki a «tereptan»-t tanította, bizonyára büszkeséggel hallottak késõbb tanítványuk nagyszerû fölfedezõ útjairól - mint ahogy a tanítvány is maiglan hálásan emlékezik vissza a Ludovika Akadémián szerzett gyakorlati és elméleti kiképeztetésre - a terepfelvételben.
1886 végén tartja elsõ elõadását a bécsi nemzetközi orientalista kongresszuson. Onnan Londonba megy és kézirati kutatásokkal foglalkozik a British Museumban. Ekkor jelenik meg tanulmánya az ind-szkíta érmek vésetein található zoroaszteri istenségekrõl. Akkoriban villan meg agyában, hogy a helyszínen, India földjén folytassa búvárlatait. Osztrák-magyar Lloyd hajón 1887. decemberében száll partra Bombayban és alig tölt néhány hetet Indiában a párszi hagyományok tanulmányozásával, amikor 1888. februárjában meghívást kap a lahore-i Punjab University keleti kollégiumának igazgató-tanári állásába. Egyidejûleg kinevezik az egyetemi hivatal igazgatójává. Ez a kettõs hivatala, amely adminisztratív teendõkön felül az egyetemi vizsgák irányítására és vezetésére is kiterjedt, majdnem minden idejét és erejét leköti hosszú idõre. De nyári szünidejét már az elsõ évben Kashmir hegyei között tölti és már akkor megkezdi annak a kézirati és régészeti anyagnak a gyûjtését, amely fáradságos évek múltával lehetõvé tette a kashmiri királyok krónikája (a Rájataranginí) szanszkrit eredetijének kritikai kiadását (Bombay, 1892), késõbb pedig angol fordítását és a történelmi, régészeti, numizmatikai és topográfiai adatok összességére kiterjedõ magyarázatát (1900).
1890-ben a Punjab Salt Range-ben megállapítja Simhapura romhelyet és érdekes maradványokat fedez fel egy híres Dzsaina-szentély romjai között.
1893-ban kiadja a kabuli uralkodók történetérõl írott tanulmányát (Zur Geschichte der Shahis von Kabul. Stuttgart.) A következõ évben megjelenik a kashmiri maharadzsa szanszkrit kéziratgyûjteményének (kb. 5000 darab) 430 lapra terjedõ kritikai katalógusa, amelyen már 1890 óta dolgozik bennszülött tudósokkal.
Búvárlatai és régészeti utazgatásai közben mélyreható ismereteket szerez a helyszínén Kashmir történeti földrajzában. Egymás után jelennek meg (1895-6) idevágó tanulmányai: Ancient Topography of the Pir Pantsal Route. - The Castle of Lahara. - Ou-king's Account of Kashmir.
1897-ben tartja meg székfoglaló elõadását a Magyar Tudományos Akadémián, (amely kültagjává választotta): az India északnyugati határszélein az indo-szkíta uralom ideje óta uralkodó török eredetû dinasztiák történetérõl és etnikai vonatkozásairól.
Két évvel késõbb jelenik meg összefoglaló mûve Kashmir történeti földrajzáról: Memoir of Maps Illustrating the Ancient Geography of Kashmir. Ehhez fogható részletes és pontos történeti térképek máig sincsenek India egyetlen más részébõl.
A Szvat-völgy elfoglalásával járó hadmûveletek lehetõvé tették, hogy a harcoló csapatokhoz csatlakozva ellátogasson az Indusztól nyugatra elterülõ rejtelmes földre, amelynek romba dõlt buddhista szentélyein oly meglepõ a görög-római mûvészeti stílus behatása.
A tirhai hadjárat (1897-8) vége felé a hódító csapatokkal szeli át Buner területét, amely földön odáig nem fordult meg európai utazó. És itt bocsássa meg nekem a tudós kutató - aki ezeket a sorokat csak megjelenése után fogja olvasni - ha följegyzem ide, amit Vámbérytól hallottam a buneri hadjárattal kapcsolatban. Vámbéry kb. ezt mondotta: «Kevesen tudják, hogy Stein Aurél, aki tudományos célból csatlakozott a hadjárathoz, vitézségével is igen-igen kitüntette magát a buneri hadjáratban. A csapatok parancsnoka, Deane õrnagy, nagy elismeréssel és lelkes dicsérettel emlékezett meg róla». A hadjárat során végzett archeológiai kutatások eredményeit is kiadta jelentésében: Report on an Archaeological Tour with the Buner Field Force.
1899 tavaszán Stein Aurél a calcuttai mohamedán egyetem (Madrasah) igazgatói székét foglalja el. Ettõl az idõtõl fogva angol állampolgár. Ebbe az idõbe esik régészeti utazása a buddhizmus szentföldjére, South Bihar-ba - az egykori Magadhá-ba - ahol Hszüen-Cang-nak, a nagy kínai zarándoknak a nyomait követi a Buddhának szentelt õsrégi helyek romjai között.
Calcuttából Szikkimbe is ellátogatott, «ebbe a furcsa féltibeti hegyes-völgyes országba, ahol az igazi alpi tájképek között föl-fölbukkan a forró égövi növényzet pazar bujasága».
«Akármerre jártam azonban» - írja ekkoriban - «mindenütt csak ûzött a gondolat, hogy a Himalája mögé is el kell látogatnom».
Stein Aurél figyelme 1897-ben terelõdött rá elsõ ízben Belsõ-Ázsia homoksivatagjaira, amelyek késõbb az õ speciális «vadászterületeivé» váltak. Akkoriban történt, hogy Dutreuil de Rhins francia utazónak (akit a tibetiek 1894-ben megöltek a Hoang-ho forrásvidékén), hátrahagyott iratai között régi nyírfakéregre írt kézirat-töredékekre bukkantak. Ezek a csaknem 2000 éves buddhista szövegû, indiai nyelvû rejtélyes írásemlékek Khotan vidékérõl úgynevezett «kincskeresõk» útján jutottak el India és Európa mûgyûjteményeibe.
Stein Aurél rögtön fölismerte a leletek rendkívüli jelentõségét és elhatározta, hogy a helyszínén, a Takla-Makán sivatagban rendszeres ásatásokat fog végezni.
1898. nyarán nyújtotta be kutató útjának tervezetét az indiai kormányhoz. Lord Curzon, az akkori alkirály, meleg érdeklõdése egyengette az útját a terv jóváhagyásának: Stein Aurélt az indiai kormány «on special duty» egy esztendõ tartamára kiküldötte Kínai-Turkesztánba. Kapott pediglen expedíciója fedezésére 9000 rúpiát, ami akkor pontosan 14 400 magyar koronának felelt meg. Csekélyebb összeggel jelentékenyebb utazást alig tettek valaha. Az út tizennégy hónapra nyúlt és a pénz elég lett mégis. Rendszeres térképezõ munkájára segítségül egy kitûnõ hindu topográfust vitt magával.
A mûszerek beszerzésére és kísérõjének útiköltségeire 2000 rúpiát (3200 koronát) szavazott meg az indiai topográfiai hivatal. (A tizenkét óriási ládára szaporodott mûemlék és régiséggyûjtemény, amely az Álai hegyláncon és Orosz-Turkesztánon át szerencsésen megérkezett a British Museum pincéibe, pusztán anyagi értékben is sokszorosan meghálálta az expedíció szinte megfoghatatlanul szerény költségeit.)
1900. május 29-én este Stein Aurél «kis csónakflottillája elsiklott India Velencéjének (Srinagar-nak) hét õsrégi hídja alatt és megindult lefelé a Dzselam sötét folyamán». Harmadnapra pedig tizenhat lóból álló karavánja útra kelt a Hindu-kus keleti láncain és a Kara-koram-on átvivõ havasi hágók felé. A Muz-tágh-ata («A jéghegyek atyja») lejtõjérõl letekintve 6100 méter magasságból, a völgyek és hegyláncok végeszakadatlan sorai azzal a bûvölettel hatottak reá, mintha csakugyan «a világ tetejének» a végtelenségében lebegne.
A Pamír kínai oldalán leereszkedve, a Gez szorosain és a «kilenc hágón» át július 29-én megérkezik Kásgarba, Kínai-Turkesztán fõvárosába. A két hónapos küzdelmes vándorút után az angol fõkonzul - Macartney - vendégszeretõ hajlékában azt a boldog káprázatot élvezte, mint ha angol otthonban volna, messze-messze Ázsia szívétõl.
Kásgarban szereli fel jókora tevekaravánját (tevéibõl soha egy sem hullott el) és szeptember 4-én elindult a Takla-Makán sivatag déli szegélyén egymást követõ oázis-városokon át Khotanba. A tél beálltáig, amely az egyedül lehetséges idõ a sivatagi kutatásokra, a K'un-lun havasi régióiban kikutatja a Jurung-kás folyó forrásait és háromszögelési felvételeit kapcsolatba hozza az Indiai topográfiai hivatal fölvételeivel.
November közepén újra Khotanban találjuk.
Sivatagi ásatásait Dandán-oilik-kal kezdi meg. Kifaggatja a kincskeresõket, beszél azokkal a tevevadászokkal, akik Sven Hedint kísérték el a sivatagba, és megállapítja, hogy Hedin «Takla-Makán városa» azonos Dandán-oilik-kal. Ásatásai ezen a helyen sok régi szanszkrit és kínai íráselemeket vetnek felszínre, de akad közöttük egy, amelyiknek a nyelve ismeretlen. A buddhista szobrászat és festészet érdekes maradványai tanúskodnak az indiai mûveltség messze behatolásáról kelet felé.
Níján túl, messze benn a sivatagban, ásója nyomán százával kerülnek napfényre õsi indiai kéziratok. A fára és bõrre írt írásemlékek eredete visszanyúlik a Kr. u-i harmadik századba. Megfejtésük új távlatokat nyit a belsõ-ázsiai civilizáció homályos korszakaiba. A mûvészi emlékek, házi eszközök nagy sokasága beszédesen illusztrálja a messze keleti és nyugati kultúrák keveredését a rég letûnt századokban. Klasszikus pecsétlenyomatok és egyéb leletek tanúskodnak a klasszikus mûvészet térfoglalásáról ezeken a területeken, a görög birodalmat Pekingtõl elválasztó roppant távolság fele útján.
Más romhelyeken nevezetes õsi kínai és tibeti kéziratok jutalmazták kitartó fáradozásait. A nagy Ravak sztúpa romjaiból kikerült õsi szobrászati emlékek stílusa tisztára rávallott az India északnyugati határán egykor virágzott gandhárai görög-buddhista mûvészet közel rokonságára.
Ásatásainak befejeztével tavasszal újabb nyolc napot tölt Khotanban. Ezt az utolsó ott-tartózkodását felhasználja egy érdekes «félig régészeti, félig bûnügyi nyomozásra».
A sivatagi kutatások tömérdek tapasztalata bizonyossággá érlelte régi gyanúját, hogy a Khotanból Calcutta, London, Párizs és Pétervár gyûjteményeibe elkerült «ismeretlen betûs kéziratok» nem lehetnek valódiak. Nyomról-nyomra haladva sikerül lelepleznie egy hírhedt khotani kincskeresõt. Kívánságára a ravasz fickót elõkerítik valahonnan; megkezdõdik a kihallgatás. A turpisság kiderül. Iszlám Ákhún a sivatagi «kincskeresés» fáradságos és bizonytalan módja helyett jobbnak látta a másolás mesterségéhez folyamodni. Eleinte nagy gonddal másolgatta a kéziratokat betûrõl-betûre. Hamarosan ráeszmélt azonban, hogy hiszen ez fölösleges túlbuzgóság. Ettõl fogva özönével találta ki a saját külön «ismeretlen betû»-jét, meglepõ változatosságban. Amikor ezt is nehézkesnek találta, áttért a hamisítványok sokszorosítására, fametszetek útján. Még arról se feledkezett meg, hogy a kész régi könyv lapjait tele szórja finom homokkal. Egész okiratgyárat alapított.
Stein Aurél fölfedezése egyszer s mindenkorra véget vetett ennek a különös iparnak. «Nagy hatással volt reá» - írja Stein Aurél - «mikor a kezeírását olyan tökéletes képmásban látta megörökítve Hoernle tudományos jelentésének fénynyomatain. Hát, még ha látta volna azokat a pompás szattyánbõr-köteteket, tele az õ nyomtatványaival, Európa legnagyobb könyvtárában!»
1901. május elsején Stein Aurél megkezdte hazatérõ útját nyugat felé. Szomorúságot érzett, hogy el kell hagynia ezt a bûvös országot; nehéz szívvel vett búcsút hûséges segítõtársaitól. Tizenketted napra megnyílik ismét elõtte a Csíní-bágh kapuja - Macartney-ék rezidenciája a turkesztáni fõvárosban. Kásgarban újra csomagolja régészeti zsákmányát, amely tizenkét óriási ládában teszi meg az utat fölbontatlanul Oroszországon át a British Museum pincéjébe.
Karavánját feloszlatja, hindu kísérõjét a topográfiai eredményekkel a régi úton küldi vissza Indiába. Õ maga pontosan Srinagarból való útra kelésének évfordulóján hagyja el Kásgart. Tizenegyed napra eléri Andidzsánt, a transzkaspi vasút végállomását. Szamarkandon, Bakun, Krakkón és Berlinen át július 2-án megérkezik az angol fõvárosba.
Gyûjteményeinek rendezése közben a British Museum pincehelyiségeiben, vágyva gondol vissza «a sivatag fenséges szabadságába és hangtalan csendességébe».
Indiába visszatérve a pandzsábi iskolák felügyelõjévé nevezik ki. 1902. májusában újból hajóra száll, hogy Angliában megkezdje eredményeinek feldolgozását.
Ezek az eredmények nemcsak jelentékenyek, de sokfélék és messze elágazók.
Az orientalisták hamburgi nemzetközi kongresszusa 1902. szeptemberben memorandumban mond köszönetet az indiai alkirálynak és az indiai kormánynak az orientalista tudomány és kutatás ügyének felkarolásáért és meleg szavakban fejezi ki nagyrabecsülését az elért «rendkívül nagyfontosságú eredményekért». A kongresszus reméli, hogy «az indiai kormány dr. Stein jelenlegi kiküldetésének a szükséghez képest való meghosszabbításával lehetõvé fogja tenni és megkönnyíteni az utazás eredményeinek teljes kidolgozását és közzétételét» és hogy «az archeológiai kutatás a jövõben sem lesz megfosztva dr. Stein speciális tapasztalatától és tudásától, amely jelentékenyen megkönnyítheti a további kutatásokat». Végül India érdekében kívánatosnak mondja a kongresszus, hogy Stein Aurél újabb kutatásokkal megbízassék.
Stein Aurél 1903. végén hazatér Indiába, hogy elfoglalja kettõs hivatalát; fõtanfelügyelõ volt ekkor és egyúttal az északnyugati határtartomány és Baludzsisztán régészeti felügyelõje.
1903-ban adja ki az expedíció történetét (Sand-buried Ruins of Khotan), amely öt évvel késõbb magyar fordításban is napvilágot lát (Homokba temetett városok). A londoni földrajzi társaság 1904-ben a Black Grant-tel, az angol Ázsia-társaság a Campbell emlékére alapított aranyéremmel, a bajor akadémia a Hardy-díjjal jutalmazza tudományos érdemeit.
Az expedíció régészeti, földrajzi és nyelvészeti eredményeit magában foglaló két hatalmas kötet (Ancient Khotan) 1907-ben kerül ki sajtó alól az oxfordi egyetemi nyomdában. A földrajzi eredmények illusztrációi külön albumot töltenek meg: Mountain Panoramas from the Kuen-lun and Pamirs (1908).
Stein Aurél úttörõ ásatásai a Takla-Makán sivatagban elõször tárták fel teljes mértékben a Kínai-Turkesztán oázisaiban egykor virágzott õsrégi kultúra nagy történelmi érdekességét, amely kultúra az indiai, kínai és klasszikus mûvelõdés gyökereirõl hajtott ki.
A leletek roppant tömege meglepõ világot vetett rá, hogy mily rendkívül ép állapotban õrzi meg az ázsiai sivatag homokja és Egyiptoméval vetekedõ száraz éghajlata egy letûnt civilizáció legapróbb emlékeit.
Ha nem vetett is felszínre ez a föld az egyiptomi leletekhez hasonlatos megdöbbentõ arányú építészeti emlékeket, nem kevésbé sokatmondók és csodálatraméltók ezek a maradványok, mert oly tájékokról valók, amelyen legerõsebb volt valamikor India, Kína és a klasszikus Nyugat vérkeringésének lüktetése.
1904 õszén terjesztette be Stein Aurél az indiai kormányhoz második belsõ-ázsiai utazásának tervezetét. Addig is, amíg annak jóváhagyása megérkezett, hivatalos útjain az indiai-afganisztáni határszélen és Baludzsisztánban, alkalma nyílt messze terjedõ archeológiai és történelmi földrajzi kutatásokra. 1904. õszén kockázatos útra vállalkozott a Buner és az Indus között elterülõ forrongó törzsi területeken keresztül, amelyeken európai utazó nem fordult meg elõtte.
Az indiai kormány Stein Aurélt 1905. október elején fölmentette hivatalos teendõi alól, hogy zavartalanul készíthesse elõ második nagy belsõ-ázsiai utazását, amely légvonalban is jó másfélezer kilométerrel messzebb vezérelte õt kelet felé, túl a kínai falon, be egészen a tulajdonképpi Kína nyugati vidékeire.
A 36 000 rúpiára (akkor 57 600 koronára) elõirányzott költség négytized részét a British Museum, a többit India kormánya vállalta magára. (Az expedíció befejeztével a kiadások 12 000 rúpiával túlnõtték az elõirányzatot.) Két bennszülött indiai topográfust vitt magával segítségül.
Tizenkét öszvérbõl álló karavánja 1906. április 28-án kanyarodott ki a Csakdara-erõd kapuján, a Szvat folyó völgyében. Õ maga is nyeregbe szállt.
«Utazásom nemcsak messze földre vezetett, hanem vissza régmúlt idõkbe is. Valósággal stílszerû volt tehát, hogy azokban a völgyekben kezdjük meg vándorlásunkat, amelyekben több mint két ezredéve Nagy Sándor seregei jártak».
Stein Aurél útleírásaiban gyakoriak az ilyen történelmi párhuzamok. Történelmi érzéke és tudása lépten-nyomon bámulatba ejt. De ugyanígy meglep földrajzi, néprajzi és antropológiai ismereteinek el nem apadó bõsége. Szinte rejtélyes ez a sokoldalúsága. Jártassága a rokontudományok széles mezõin nem sekélyesíti el tudását, ellenkezõleg elmélyíti. Az ismeretek sok-sok termékenyítõ ága a tudás mély folyamában egyesül benne. Nem is lehet nagy tudós, akinek az érdeklõdése nem keres messze távlatokat, akinek a szemeit elvakítja a napfény - a napfény, amely mint az igazi tudomány, szabadon ömlik el a mi egész nagyszerû és kicsiny világunkon.
Figyelmét még archeológiai kutatásai közben sem nyeli el a sivatag terméketlen homokja - szeme és szíve egyaránt fogékony az élõk és a holtak világa iránt. Nem is lehet nagy utazó, aki érzéketlen tud maradni a körülötte lüktetõ élet csodái és borzalmai iránt - lett légyen ez az élet emberi, állati vagy növényi élet, vagy akár a sziklát hömpölygetõ patak, völgyeket kivájó gleccser, futóhomokot kergetõ szél éltetõ és pusztító élete.
Stein Aurél kegyelete a múlt iránt - az élõknek szól: az egykor élteknek, akik az õ szemében máig sem haltak meg, mert hiszen õ emlékezik rájuk.
*
Az indiai és afganisztáni határszélrõl az Oxus forrásvidékére vivõ útja közben alkalma nyílt Stein Aurélnak a helyszínén tanulmányozni Szvat, Dír, Csitrál és Masztúdzs történelmének és néprajzának számos kérdését és világosságot deríteni egy a Hannibáli hadjáratra emlékeztetõ nyolcadik századbeli kínai expedíció útvonalára a Pamírokon és a Hindu-kus-on keresztül. Habíb-ullah, Afganisztán királya, szabad átvonulást engedett neki Vakhánon és az afgán Pamírokon keresztül.
Kásgarban ismét Macartney fõkonzul vendége (június 8-23). Annak az ajánlatára fogadja meg Csiang-szu-jeh-et kínai titkárául, akinek készséges szolgálatairól és tudományos segédkezésérõl annyi melegséggel emlékezik meg Stein Aurél.
Kásgarból Járkandon át, és a K'un-lun tövében elhaladva Khotanba megy. Onnan a nyár folyamán kutatóútra indul a K'un-lun térképezetlen magas öveibe, majd pedig a Khotan körüli eddig nem ismert romhelyeket kutatja át.
A modern élet iránt fogékony szemmel figyeli meg a kiszáradás jelenségét és magyarázza az emberi települések ide-oda vándorlását.
Októberben a níjai romhelyen váratlanul gazdag írásemlékekre bukkan. Azon a tájon, ahol az Endere folyó belevész a homokba, eléri az 1901-ben bejárt terület keleti határát. Rendületlenül vándorol tovább Csarcsan-on, Vás-sahri-n át Csarklikba azon az õsrégi útvonalon, amelyen valósággal semmi sem változott, amióta Hszüan-cang és Marco Polo jártak rajta.
Csarklik az utolsó jelentékenyebb lakott hely a futóhomok, só borította agyag és kavics óriási pusztaságában; amely a Lop-nórt és a Tárím végsõ mocsarait körülveszi.
Közvetlen célja az az õsi telep, amelyet Sven Hedin fedezett fel a Lop-nórtól északra elterülõ víztelen sivatagban. Útja közben, a szélvájta pusztaságban tömérdek kõkorszakbeli emlékre bukkan. A romhelyrõl megállapítja, hogy azonos az õsrégi Loulan-nal, vagy Lop-várossal, a kínaiak San-san-jával.
Miran romjaiból tibeti írásemlékek között törött runik írástöredékek kerülnek napvilágra.
1907 februárjában és márciusában átszeli a Lop-sivatagot északkelet felé Marco Polo ösvényén haladva. Rábukkan egy rég elfeledett kínai határfalra, amelyet több mint kétezer éve építettek a kínaiak a hunok betörései ellen.
Harmadfél hónapon keresztül ugyanennyi száz kilométer hosszúsában nyomozza ki az õsi fal vonalát, õrtoronyról õrtoronyra haladva. Megtalálja a híres Jadeit-kaput.
A tun-huang-i «Ezer Buddha barlangjai»-ban, amelyekre Lóczy Lajos hívta fel a figyelmét, a kéziratok, freskók, szobrok, selymek, selyemfestmények, szövöttesek és még megbecsülhetetlen régészeti és mûvészeti emlékek olyan kincsesbányájára bukkan Stein Aurél, amely egyedül áll az archeológiai kutatások történetében. A befalazott könyvtárt s mind e kincseket õrzõ taoista pappal való diplomáciai tárgyalásai nemcsak Stein Aurél úti elbeszélésének, hanem a régészeti irodalomnak legregényesebb fejezete.
Júniusban tovább vándorol az An-hszi oázisba, ellátogat a Tízezer Buddha barlangtemplomaihoz a Nan-san tövében. A rá következõ hónapban a Nan-san kopár hegyei mentén folytatja útját a középkori kínai fal jól ismert nyugati kapujához. A Nan-san havasi öveiben végzett térképezõ munka után az õsi országúton halad tovább Kan-csou-n át Szu-csou-ba, ott visszafordul, keresztül vándorol a Pei-san sivatagon és kikutatja Hámi és Turfán emlékeit.
A második télen vakmerõen átvág a Takla-Makán sivatagon és újra fölkeresi a kara-dong-i romokat és Khotan egyéb romhelyeit.
1908. tavaszán Ak-szu-n, Ucs-turfán-on és a T'ien-san-tól délre emelkedõ térképezetlen hegyláncokon át visszatér a turkesztáni fõvárosba.
Kásgarból most egészen új úton, a K'un-lun ki nem kutatott vidékein, Tibet északnyugati elriasztó platóján keresztül igyekszik át az indiai oldalra. Ezek közben éri a súlyos baleset: lábujjai lefagynak. Hetekig tartó mondhatatlan szenvedés után megérkezik Leh-be, ott egy misszionárius «orvos», jobb lábának minden ujját leoperálja. Csak hónapokkal késõbb, amikor Londonba vivõ útján partra lép Velencében, érzi elõször, hogy - fog õ még hegyet mászni valamikor! (Úgy is lett - tanúság erre harmadik, még nagyobb ázsiai utazása).
Gyalog, lóháton, teveháton és jakháton több mint tizenhatezer kilométeres távolságot járt be Stein Aurél második expedíciójának harminc hónapja alatt.
Amiként úttörõ fölfedezéseinek egyetemes jelentõsége túlszárnyal Ázsia földjén, a nyomukban megmozduló nemzetközi elismerés hullámai is túlcsaptak az óvilág határain.
A Pennsylvaniai egyetem a legjelentékenyebb régészeti ásatásokra kitûzött Drexel-aranyéremmel és diplomával fejezte ki elismerését a leghivatottabb szakbeli tudósok döntése alapján. A francia Académie des Inscriptions a Julien-díjat, a Magyar Földrajzi Társaság aranyérmet és legutóbb (1922) a Lóczy-emlékérmet adományozta neki.
A londoni földrajzi társaság legelõkelõbb rendjelével, amit fölfedezõ utazó kaphat, a Founder's Gold Medal-lel tüntette ki. Ezt a kitüntetést õ elõtte olyan kutatók kapták, mint Livingstone, Speke, Stanley, Yule, Nansen és Scott. Tiszteleti tagja egész sereg földrajzi társaságnak, így a római, párizsi, antwerpeni, frankfurti, bécsi és budapesti társaságnak; volt választmányi tagja a londoni földrajzi társaságnak. Az Alpine Club kevés számú tiszteleti tagjai sorába választotta.
Az õsrégi oxfordi és cambridgei egyetem tiszteleti doktorává avatta. Az angol király, mint India császára, 1912-ben az indiai alkirály egyenes ajánlatára az Indian Empire rend Knight Commander-évé nevezte ki. Ettõl fogva honfitársunk nevét így írják az angolok: Sir Aurel Stein, K.C.I.E. Legutóbb (1921) az angol tud. akadémia (The British Academy) rendes tagjává választotta.
A kitüntetések hosszú sorából ennyi az, aminek a híre eljutott hozzánk, az utazó szülõföldjére.
Az indiai kormány huszonhét havi szabadságot biztosított neki Angliában, hogy gyûjteményei közelében kezdhesse meg azt a munkát, amelynek végleges eredményei jóval harmadik nagy útja befejezése után jelenhettek csak meg öt csodálatos kötetben, ezen a címen: Serindia.
A könyv jelentõségére, méreteire, gazdag tartalmára és - drágaságára (bolti ára ma 150000 korona) talán mindennél jellemzõbb az a cím, amelyet magyar ismertetõje adott a róla írott cikknek: Látogatás egy könyvnél. Egyetlen példány van belõle Magyarországon: a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában.
*
Ha a Serindiá-t és az Ezer Buddha barlangjairól kiadott díszmunkát (The Thousand Buddhas, London 1921) meg kell látogatni, még többel tartozunk Stein Aurél útleírásának (Desert Cathay) [*] . Ezt a könyvet el kell olvasni. Valamennyi mûve egyformán jellemzõ tudományos lelkiismeretességére, írójok lelkéhez ez a könyve visz legközelebb.
A Romvárosok utolsó mondata sejteti már, hogy az utazó újabb útra készül Ázsia belsejébe. A feladat, amelynek megoldását maga elé tûzte, nem egy ember, de egy emberöltõ erejét kimerítené. Stein Aurél magas célkitûzése, lebírhatatlan energiája, rajongó odaadása egy másik lelkes magyart juttatnak eszünkbe, akirõl õ maga így emlékezik meg egy kegyeletes írásában: «Kashmiri kedves alpesi tanyámról letekintve a másfélezer méterrel lejjebb kanyargó Szind folyó zöldellõ völgyére, mily gyakran ráterelõdnek gondolataim a szegény magyar vándorra, aki 1822-ben... itt haladt el a Nyugati Tibet fõhelyére, Leh városába vivõ útjában!»
Ez a nemes férfiú, aki «hivatva lett volna, hogy száz esztendõvel megelõzze» az õ régészeti munkásságát - Kõrösi Csoma Sándor.
Az idõk még nem értek meg reá, hogy «igazolják Csoma álmait és felderítse ami emléket a Takla-Makán és a körülötte eltemetett romvárosok rejtegetnek azokból a régmúlt korokból; amelyek tanúi voltak az indo-szkíták, hunok, hefthaliták, turkok és mongolok egymást követõ vándorlásainak Közép-Ázsián keresztül nyugat felé».
Amikor ezeket a sorokat - Stein Aurélnak Csoma életírójáról írt emlékbeszédét [*] - Szily Kálmán fölolvasta a Magyar Tudományos Akadémiában, szerzõjük messze benn járt megint Ázsia szívében.
Stein Aurél harmadik belsõ-ázsiai fölfedezõ útja (1913-1916) még hatalmasabb területet ölel fel, mint akár az elsõ, akár a második utazás. Keleten jóval túlkerül a Csendes-óceán vízválasztóján, hazatérõben pedig Perzsián vándorol keresztül.
De nemcsak a bejárt és térképezett terület meg a beutazott útvonal (18000 km) tekintetében magaslik ki ez az újabb expedíció. A hazahozott régészeti kincsek mennyisége is majd hogy nem kétszerese az elõzõ vállalkozás tudományos zsákmányának. Az elsõ expedícióról tizenkét ládával, a másodikról kilencvenhat s a legutóbbi expedícióról száznyolcvankét láda rakománnyal tért haza.
«Stein Aurél az õ szokott módján önmagát elhomályosítva tért vissza harmadik expedíciójából».
A hazahozott régészeti, mûvészeti és irodalmi emlékek tudományos jelentõsége ma még át sem tekinthetõ. Földolgozásuk évekre munkát fog még adni a szakbeli tudósok egész gárdájának. Egyelõre be kell érnünk a kutató rövidre fogott úti elbeszélésével, amely a közel napokban jelenik meg, [*] s amely elé ezeket a sorokat bevezetõnek szánta a kis könyv fordítója. Be kell érnünk vele annál is inkább, mert legújabb utazásának olyan apró részletekig menõ leírásáról, aminõ a Sand-buried Ruins of Khotan vagy a Ruins of Desert Cathay, végleg lemondott a kutató.
Ha már szó esett újból ezekrõl a klasszikus útleírásokról, tartozom vele, hogy megörökítsek itt egy epizódot, amely jellemzõ világot vet szerzõjük önmagához szigorú, tudományos alaposságára. A könyvek magyar fordítása oly idõkben készült, amikor írójuk messze benn járt Ázsia hegyeiben és sivatagjaiban. A kefelevonatok átnézésérõl tehát szó sem lehetett. A fordító azonban kötelességének érezte, hogy legalább a könyvek címéhez megkapja a szerzõ jóváhagyását. Megindult a levelezés. Egyre másra hozta a posta a leveleket «a világ tetejérõl», a Góbi sivatagból, a Lopnór mellõl. Lassan-lassan sikerült megtörni a szerzõt, hogy belenyugodjék ezekbe a címekbe: Homokba temetett városok. - Romvárosok Ázsia sivatagjaiban. Eleinte hallani sem akart városokról és romvárosokról. Félt tõle, hogy az olvasó csalódást fog érezni, mert hát az õ futóhomokból kiásott romhelyei, szentélyei, erõdjei és lakóházai nem olyan «szenzációsak», mint amilyet talán vár tõlük a laikus képzelet. A lassú elmállásnak kitett szélvájta romok nincsenek olyan ép állapotban, mint a hirtelen elpusztult Pompei képzelet-izgató utcasorai, de még a telepek nagysága is jóval szerényebb.
Az igazság valahol középütt van a romok és városok között. Az angol címben romokról van szó. Végül is meg kellett ígérnem legalább annyit, hogy a fõmunka címében a Romvárosok szót kisebb betûvel szedjük, és az Ázsia sivatagjaiban szavakat nagyobb betûvel.
De bár mégoly apró betûvel írjuk: Stein Aurél romvárosai éppoly sokatmondó és nagyjelentõségû emlékei a rég letûnt korok mûvelõdésének, mint akár Egyiptom, akár Babilon, akár az aztékok és inkák birodalmának emlékei. Stein Aurél, akárcsak azok a türelmes él leleményes kutatók, akik az õsi Egyiptomot - alig száz esztendeje! - föltámasztották halottaiból: egy egész új világot fedezett föl a tudomány számára. Új világot - nem a térben, hanem az idõben. Ha a történelem, keresztszelvénye a koroknak, mint ahogy az évgyûrû a fa múltjáról regél: Stein Aurél kutatásai nem csupán egy újabb évgyûrûvel vittek beljebb bennünket az emberiség õskorának ismeretébe, hanem valósággal az õsi családfa egy nem is sejtett izmos ágát ásták ki az évezredek és a feledés homályából. Az ág, úgy lehet kevésbé gazdag lombozatú, mint amelyek Athénben, Rómában avagy a Nílus partján bontakoztak ki és borultak virágba, de éppen olyan mélyre nyújtja le gyökereit, mert hiszen a gyökere maga az emberiség.
[*] A rideg számok ennyit mondanak. Mi, akik 1920 õszén láttuk õt Budapesten, negyven évesnek néztük. Egészséges, ragyogó arcszíne, sûrû, alig-alig ezüstözõdõ haja, fürge járása (lábujjak nélkül!!!), de mindenekfelett élénk, csillogó szeme rendíthetetlen fiatalságra vall. Két másik nagy utazóra emlékezem. Az egyik Sven Hedin, a másik Commander Evans, Scott útitársa. Hedin egyenesen a Transzhimalájából, Evans a délsarki fennsíkról érkezett haza és - semmi nyoma rajtuk viharnak, szenvedésnek. Gondolkodóba ejt a dolog: vajon ok-e ez az elpusztíthatatlan fiatalság (hogy ti. azokból válnak nagy utazók, akikben megvan ez a tulajdonság), vagy okozat? Avagy mind a kettõ?!
