A tibeti kultúra újraéledése a nemzeti identitás megerősödéséhez vezetett, ami végül a 80-as évek legvégének függetlenségi tüntetéseiben csapódott le. Az ezt követő megtorlás a tibeti élet minden területét érintette, beleértve az irodalmat is. Az íróknak és a kiadók dolgozóinak politikai „nevelő” gyűlésekre kellett járniuk, és szigorúbban ellenőrizték, mit írnak, és mit adnak ki; a cenzúra néha lazul, néha erősödik a politikai változások, zavargások, vagy esetleg egy-egy párttitkár nyilvános beszédének és utasításainak függvényében. (...)
A Tibetről szóló kínai diskurzusban Tibet szimbóluma a nomád élet, a tibeti táj, a buddhizmus, a kolostorok. Hivatalosan is arra biztatják az írókat, hogy etnicizálják irodalmukat, s ezeket a díszleteket használva teremtsenek igazi tibeti hangulatot írásaikban. Ezeket valóban használják is az írók, s ezzel megerősítik a hivatalos sztereotípiát, akkor is, ha az valójában tisztán saját (tibeti) nézőpontból merít. (...)
A könyvünkben most bemutatott kiváló tibeti írók hősei nomádok, parasztok, helyi hivatalnokok, szerzetesek, helyüket kereső fiatalok és csavargók. Nagyon gyakori témájuk a hagyomány és modernitás konfliktusa. (...)Részletek a kötet szerkesztőjének, Madaras Takács Rékának utószavából:
A kötet a legkiválóbb tibeti írók műveiből közöl válogatást, valamint egy-egy kiséletrajzban be is mutatja őket; az utószó pedig eligazítja az olvasót Tibet 20. századi kulturális világában. A könyvet az antológia szerzőinek kiséletrajzával ajánlja a kiadó az olvasók figyelmébe
(Az életrajzi adatokban előforduló tibeti nevek átírásához a Tibetan and Himalayan Digital Library (THDL) által kidolgozott angol fonetikus átírási rendszert használtuk. A személynevek és a fontosabb utalások betűzött, Wylie-féle átírását is megadtuk, ez mindig szögletes zárójelben szerepel.
Az elbeszélésekben előforduló tibeti szavakat és neveket - a THDL rendszeréhez igazítva - a lhászai kiejtésen alapuló magyar fonetikus átírásban adtuk meg. Ez alól a magyaros formában már elterjedt Lhásza, láma, Geszár, Tasi kivételek.
A kínai szavak mindig pinyin átírásban szerepelnek, kivéve a magyarban meghonosodott neveket, mint Szecsuán és Csengtu.)
ALAI
A Szecsuán tartományi Markham-ban született 1959-ben tibeti paraszt szülők gyerekeként. Itt végezte a középiskolát, és a Tanítóképzőt is 1980-ban, majd több faluban dolgozott tanítóként. 1982 óta publikál verseket, s 1989-től az Aba prefektusi (Szecsuán tartomány) Irodalmi Társaság hivatásos írója, csak kínaiul ír. 1989-ben jelent meg A régmúlt vérfoltjai (Jiunian de xueji) című, leíró jellegű, realista stílusú elbeszéléseket tartalmazó gyűjteményes kötete, s 1990-ben A Suomo folyó (Suomo he) című verseskötete. Történetei Szecsuán tartomány tibeti területein játszódnak, de a tibeti buddhista örökség nem része hősei világképének, úgy ír a tibetiekről, mint akik a kínai kormány fennhatósága alá tartoztak jóval az 1951-es „Felszabadítás” előtt is. Alai részt vett az Aba prefektus buddhizmusának története című kiadvány elkészítésében, esszéket és forgatókönyveket írt tibeti kulturális témákban.
A Hulló por (Chen ai luoding) című regényét már 1994-ben megírta, de valószínűleg, hogy politikai tartalma miatt csak 1998-ban sikerült kiadót találnia. A könyv nagy sikert aratott Kínában, s Alait az egyik legolvasottabb írók közé emelte. 2000-ben megkapta a Mao Dun Irodalmi díjat, ami a legértékesebb irodalmi kitüntetés Kínában, amit egy író megkaphat. Bár nem ő az első nemzetiségi író, de az első tibeti, aki megkapta ezt a díjat.
A történet Kelet- Tibetben, Tibet és Kína határán zajlik, ahová hagyományosan egyik hatalom keze sem ért el, s helyi tibeti hatalmasságok uralták 1949-ig, a Népi Felszabadító Hadsereg megérkezéséig. Ekkor ér véget a történet is, mely egy tibeti földesúr családjának felemelkedésén és bukásán keresztül mutatja be az ezt megelőző néhány évtizedet. Pokolian durva világ, melyben a zsarnoki kegyetlenség, a nemi erőszak, a könyörtelen vérbosszúk mindennaposak, s fejek hullnak a legkisebb vétkek miatt is, a buddhizmus babonás hókuszpókusz, s a lámák a földesurak szolgái. Az Alai ábrázolta világ akár egy kommunista propagandaanyag is lehetne a régi Tibetről, annyira könyörtelenül barbár, annyira túlzó, hogy túllép a realitás és hihetőség határán, s inkább groteszk karikatúrának tűnik. A kínai kritika mindenesetre a 20. század egyik legjobb kínai regényének tartja. A regényből egy tizenhat részes tévéfilm is készült, s angol fordítása 2002-ben jelent meg Red Poppies címmel.
Alai Csengtuban él, a Sci-fivilág (Kehuan shijie), a legnagyobb kínai sci-fi magazin főszerkesztője.
DRONGBU DORJE RINCHEN [’Brong bu Rdo rje Rinchen]
1967-ben született a Kelet-tibetben, a mai Qinghai tartományban, jelenleg Chentsán él.
17 éves kora óta publikál, több tucatnyi elbeszélése, verse, esszéje jelent meg.
GEYANG
Egy Kelet-tibeti, régen Kham tartománynak nevezett (ma: Szecsuán tartomány) kisvárosban, Dhagyab-ban született 1972-ben tibeti szülőktől. A Nanjingi Meteorológiai Intézetben diplomázott. 1996-tól egy évig a pekingi Lu Xun Irodalmi Intézetben tanult szépírást, ugyanebben az évben kezdett el publikálni is kínaiul. Már az első elbeszélésével, a Kisvárosi történet-tel (Xiaozhen gushi) egy díjat nyert, a Tibeti Új Világ Irodalmi Díjat. Nemzetiségi Irodalmi Díjat kaptak Az égi temető mestere (Tianzangshi) és a Szellema barlangban (Linghun chuan dong) című novellái is. Geyang jelenleg a Tibeti Meteorológiai Intézetben dolgozik, s ő olvassa fel az esti időjárás-jelentést a lhászai televízióban.
PUNTSOG TASHI [Phun tshogs Bkra shis]
1959-ben született a Tibeti Autonóm Tartományban, Zhikatsében. A Kulturális Forradalom alatt a Párt politikai üzeneteit közvetítő Propaganda Előadó-társulatban játszott, melynek célja volt, de szerinte még itt is többet tanulhatott, mint annakidején az iskolában lehetett. 1981-ben fejezte be tanulmányait a zhikatséi Tanítóképző Intézetben, néhány évig tanított, majd beiratkozott a1980-ban alapított Tibet Egyetem kínai szakára. Kínaiul kezdett el esszéket publikálni, de aztán áttért a tibeti nyelvre, mert úgy látta, túl kevesen írnak tibetiül. 1987-től néhány évig a pekingi Tibet- kutató Intézetben dolgozott, ekkor kezdett el elbeszéléseket publikálni. Több elbeszélést és regényt is publikált, de rövid, humoros történetei a legismertebbek. Ő teremtette meg a kínai xiangsheng, a humoros, élcelődő, szójátékokkal teli párbeszédek tibeti megfelelőjét. Ezek a mindennapi életből merítik témájukat, általában valami emberi vagy társadalmi gyarlóságot vagy visszásságot járnak körül és gúnyolnak ki. Nagyon népszerűek, s gyakran műsoron vannak a lhászai televízióban. Az író társadalmi felelősségét tartja fontosnak, nevelni akar, s felhívni a figyelmet a társadalmi problémákra, mint a tibetiek iszákosságára, játékszenvedélyére, a történelmi emlékek védelmének szükségességére. Meggyőződése, hogy egyszerű, világos történetekkel kell megszerettetni az emberekkel az olvasást.
Phuntsog Tashidolgozott fordítóként, szerkesztőként, jelenleg a Tibeti Írószövetség egyik kiadványa, a Tibeti folklór (Xizang Minsu) című kínai nyelvű képes újságnak a főszerkesztője.
SEBO
Xu Mingliang írói neve. Kínai-tibeti vegyes-házasságból született Csengtuban 1956-ban. Miután szülei elváltak, kínai apja családja nevelte a Hunan tartománybeli Fenghuangban, anyjával nem is tartottak kapcsolatot. Tanulmányait az észak-kínai Liaoning tartománybeli Shenyang Egészségügyi Intézetben végezte, majd 1975-től több helyütt dolgozott Tibetben. 1982 óta jelennek meg elbeszélései és esszéi. 1983-ban lett a Lhásza folyó című újság irodalmi szerkesztője, majd néhány év múlva a TibetiIrodalom (Xizang Wenxue) című folyóiraté. Elbeszéléseinek gyűjteményes kötete 1991-ben jelent meg Körkörös nap (Yuanxing rizi) címmel.
Sebo kínai neveltetésben részesült, csak Tibetbe kerülve szembesült tibeti gyökereivel, s kiadója biztatására vált „tibeti íróvá”, s vett fel tibeti nevet. „Tibetben tanultam meg a tibeti életformát, és mentalitást… hatalmas nyomás nehezedett rám, mert a tibetiekről írtam, de magam is még csak tanultam őket. Talán ez a nyomás motivált, hogy még többet írjak… Eltökélt voltam, hogy kiaknázom ezt a világot, miközben magamhoz is közelebb kerülök…”. Valójában Sebo nem tudott azonosulni új identitásával, ahogy írja, „sosem éreztem, hogy otthon lennék, hogy oda tartozom, sosem éreztem, hogy olyan lennék, mint a körülettem élő tibetiek”. Végül a 90-es évek elején elköltözött Lhászából, s azóta nem is publikál szépirodalmat.
Sebo novelláinak gyakori motívuma a kör, a körforgás, mint a buddhizmus alapvető szimbóluma. Az emberi élet az újjászületések végtelen körforgásnak van alárendelve, ebből az egyedüli kitörést a megvilágosodás, a kötöttségektől, én-képzettől való megszabadulás adhat. Ennek fényében értelmezendő A csónak szereplőinek utazása is. A történetben a szereplők cselekedetei összefüggéstelenek, céltalanok, néha félnek, idegesek, tetteik tökéletesen tükrözik a buddhizmusnak az emberi életről vallott elképzelését: szenvedésekkel teli értelmetlen illúzió. Ez értelmetlen létezés természetét Jangnor ragadja meg a pokolról való víziójában. A csónak-keresésük hasonlít a halál utáni köztes létben való bolyongáshoz, az újjászületési létforma kereséséhez. A történet csúcspontját a szerző a legfőbb buddhista erény, a könyörületesség megvilágosító erejének bemutatására helyezi. A láma mantráját hallva Jangnor sírásba tör ki, a révész ettől megrendülve a vízbe veti a fiataloktól elvett képtelenül magas szállítási díjat, a pénzt, mely az illúziók világához köt. A következő napra Gangcsen az utazók körkörös létezésének egy újabb célpontját tűzi ki: a remete barlangját, a világi kötöttségektől való függetlenség és megvilágosodás szimbólumát.
Sebo jelenleg a Szecsuáni Irodalmi Társaság munkatársa, ismeretterjesztőket ír Tibetről, irodalmi antológiákat és tibeti témájú kulturális kiadványokat szerkeszt.
TASHI DAWA [Bkra shis Zla ba]
Tashi Dawa (kínaiul: Zhaxi Dawa) a legismertebb és legsikeresebb tibeti író Kínában. 1959-ben született a Szecsuán tartományi Garze Tibeti Autonóm Prefektúrabeli Batangban. Apja tibeti, anyja kínai, mindketten kommunista pártkáderek voltak. Apja hivatalnokként dolgozott Tibet különböző részein, ezért a gyermek Tashi Dawa anyjával élt Chongqingban a 70-es évek elejéig, majd a család Lhászába költözött, s ott végezte a középiskolát 1974-ben. Ezután festeni tanult, majd díszlettervezőként és szövegkönyvíróként dolgozott a lhászai Tibeti Nemzeti Dráma-társulatnál. 1978-ban Pekingben végezte el a Kínai Opera Intézet színdarab-író kurzusát. 1979-ben jelent meg első elbeszélése, egy idealista-realista történet, mely a Kulturális Forradalom idején játszódik. Ez az elbeszélése nem, de későbbi elbeszélései mind Tibettel kapcsolatosak. Korai elbeszélései témája - Tibet modernizálódása – miatt a hivatalos körök tetszését és elismerését is elnyerte. Későbbi elbeszélései, a Tibet: misztikus évek (Xizang: yinmi suiyue), s a Tibet, bőrszíjra csomózott lélek (Xizang, ji zai bisheng jieshang de hun) nagy érdeklődést váltottak ki Kína-szerte.
Mindkét elbeszélés számtalan díjat kapott, többek között a Kínai Írószövetség 1985. és 1986. évi „Kína legjobb novellája” díját.
Elbeszéléseit mágikus realistának nevezi a kínai kritika, mert az író realisztikus és misztikus elemeket vegyít bennük, valamint felszámolja a tér és idő konvencionális folyását. Ő maga az írásait az ó-tibeti krónikákhoz hasonlítja, melyek egyaránt tartalmaznak történelmi tényeket és mitikus elbeszéléseket. Legfontosabb munkái a Xizang: yinmi suiyue (Tibet: misztikus évek) című gyűjteményes kötetben jelentek meg 1993-ban.
Tashi Dawa az 1980-as években vált Kína legismertebb tibeti írójává, és egyben a modern Tibettel kapcsolatos legellentmondásosabb figurává. Az őt körülvevő ellentmondásosság abból ered, hogy identitásait paradox módon ítélik meg. Ez vonatkozik az etnikai azonosságára, művei nyelvhasználatára, írói stílusára és művei üzenetének értelmezésére egyaránt. Nemzeti identitását tekintve a félig kínai, félig tibeti származású írót a legtöbb kínai tibetinek tartja, a legtöbb tibeti viszont kínainak. Míg a kínaiak között az a tény, hogy Tashi Dawa nem tud tibetiül írni, nem ad okot arra, hogy ne tibetinek tekintsék, a legtöbb tibeti számára ez kínai voltát bizonyítja. Az ellentmondásosság csak mélyül, ha megnézzük, hogyan fogadták irodalmi alkotásait: egyes kritikusok a kínai “gyökérkeresők” irodalmának egyik legtehetségesebb képviselőjének tartották, míg mások a latin-amerikai mágikus realizmus imitátorát kritizálták benne. Megoszlanak a vélemények művei értelmezésének tekintetében is: sokan azt állítják, hogy azért választotta témaként a tibeti hagyományok és vallás ábrázolását, hogy ezzel a tibeti kultúrát és identitást hangsúlyozza a többségi kínai kultúrával szemben. Mások azzal vádolják, hogy a tibeti kultúrát eltorzítva ábrázolja, hogy a kommunizmust szolgálja, s a kínaiak egzotikum iránti igényét kielégítse.
Tashi Dawa írói munkásságának és kreativitásának csúcspontja a nyolcvanas évek végén volt, azóta, egy regényen, a Féktelen Sambhalán (Saodong de Sambhala) kívül, mely 1993-ban jelent meg, más irodalmi művet nem publikált. Esszéket, úti beszámolókat, tévé- és dokumentumfilm forgatókönyveket ír. Ő írta a 1996-ban rendezett Barkhor 16. című dokumentum jellegű film forgatókönyvét, s társszerzője a Kekexili (MountainPatrols) című, 2004-es játékfilmnek. Tashi Dawa a Tibeti Írószövetség elnöke.
TSERING DÖNDRUP [Tshe ring Don grub]
Mongol származású, tibeti iskolázottságú író, aki csak tibetiül ír. 1961-ben született Qinghai tartomány Henan Mongol Autonóm járásában, melynek neve mongolul Sogpo, s gyakran így hivatkoznak rá a tibetiek is. Az itt élő mongolok Gushri kán leszármazottainak tartják magukat, akik a 17. században került erre a vidékre, de a századok folyamán teljesen átvették a tibeti kultúrát és nyelvet, s bár még őrzik néhány mongol szokásukat, a lakosság többsége nem ír és nem beszéli a mongol nyelvet, vagy a helyi mongol dialektust. Megyei szinten a kínai és tibeti a közigazgatás hivatalos nyelve, a kisebb településeken a tibeti, s két mongol elemi és egy középiskolán kívül Sogpoban csak tibeti iskolák vannak. Tsering Döndrup tizennégy évesen kezdte el a tibeti elemi iskolát bátyja unszolására, addig a család nyájaira vigyázott. A rebkongi tanítóképző középiskolát végezte el, majd a xiningi Nemzetiségi Főiskola tibeti szakán diplomázott. Nomád elemi iskolában tanított, majd védőügyvédként és szociálpolitikai előadóként dolgozott a szülőföldjén. Jelenleg a Henan járás Krónikája (Henanxian zhi) Kiadóhivatal alkalmazottja, kutató és az általuk kiadandó Krónika szerkesztője.
Két kötet elbeszélése, s két regénye jelent meg, 2000-ben az Ősök [Mes po] és 2002-ben a Köd [Smug pa]. Közép- és Kelet-tibetiek, fiatalok és idősek körében egyaránt nagyon népszerűek szatirikus írásai, s gyakran említik őt, mint a kedvenc írójukat.
A Fergeteges közönségsiker stílusában és témájában is a hagyományos tibeti irodalomból merít. A tibetiek körében jól ismertek a delog történetek, azoknak az embereknek a történetei, akik meghaltak, majd valamilyen oknál fogva visszatértek az élők közé, s elmesélik a haláluk után történteket. Ezeknek írott formája is van a 13. századtól, de elsősorban hivatásos mesélők adták elő az oktató célzatú, erkölcsös életre intő történeteket. A pokolba alászállás egy hozzátartozó megmentése érdekében a delog történetekben is megjelenik, de sokkal ismertebb a Geszár eposz egy epizódja, melyben Geszár egyik felesége Astag Lhamo, bűnös élete miatt a pokolba kerül, ahol megpróbálja becsapni a Holtak Urát, s ezzel magára vonja a haragját, de Geszárnak sikerül visszahoznia őt az élők sorába.
A képmutatás, a kicsinyesség, a korrupció, és a társadalmi visszásságok maró gúny tárgyai Tsering Döndrup más elbeszéléseinek is, ezt keveri mesterien szkepticizmusával és nomád humorával.
YANGTSOKYI [Gyang mtso skyid]
1963-ban született egy kelet-tibeti nomád családban. Gyerekkorában tanulmányait többször is meg kellett szakítania, hogy a családja nyájaira vigyázzon, de végül 1988-ban a Langzhou-i Nemzetiségi Főiskolán diplomázott. Népművelőként, majd évekig a Nőügyi hivatalban dolgozott szülőföldjén, jelenleg jogi tanácsadó egy tibeti kisvárosban, Chabchában. Első publikált elbeszélése, az Élet a legelőn, megjelenése után nagyon sok pozitív visszajelzést kapott, a Qinghai Irodalom és Művészet nevű lap több dicsérő olvasói levelet is leközölt. Írásaival a tibetiek „elmaradott gondolkodásának” akar tükröt tartani. „Így volt ez mindig, így folytatódik most is, s így marad ez még sokáig, - mondta egy interjúban - rá kell ébreszteni erre az embereket. Más nemzetiségek továbbléptek már, most rajtunk a sor.” Évekig nem volt ideje írni, 2003- ban fejezte be A fekete jakszőrsátor álma [Sbra nag gi rmi lam] című, életrajzi ihletésű, a nomád életet leíró realista regényét.
YANG ZHEN
1963-ban született Lhászában, ott végezte a középiskolát, majd a Peking Egyetem kínai szakán diplomázott. 1985-től a Tibeti Irodalom (Xizang Wenxue) nevű kínai irodalmi újság segédszerkesztője volt, itt kezdett el publikálni. 1994-től a pekingi Tibet-kutató Intézet (Zhongguo Xizang yanjiu zhongxin) könyvkiadójának szerkesztője. Azon kevés kínaiul író tibetiek egyike, aki beszél tibetiül. Azért ír kínaiul, mert szerinte Tibetet nem olyannak ábrázolják a kínai nyelvű irodalomban, mint amilyen valójában, s ő helyre szeretné állítani, ki szeretné javítani a Tibetről kialakult hamis sztereotípiákat. Elbeszéléseiben a tibeti kultúra számtalan apró részletét eleveníti fel, ezáltal próbálja bemutatni Tibet kulturális gazdagságát. A szellem (Wu xingbie de shen) című elbeszélése 1988-ban jelent meg, majd a regénnyé bővített változata 1994-ben, s ez utóbbi 1997-ben megkapta Kína legjobb nemzetiségi regényének díját. Ez az első regény, melyet egy tibeti nő írt. A regény egy tibeti arisztokrata család, és lányuk kolostorba vonulása utáni életébe nyújt bepillantást. Eleven képet fest a kolostori életről és rítusokról, ugyanakkor - a fiatal apáca és kínai szolgája kapcsolatán keresztül - a tibeti és kínai kultúra közötti párbeszédről. A regényből 1999-ben egy 20 részes tévéfilm is készült, Régi napok Lhászában (Lasa wangxi) címmel.
Kritika a könyvről a
KönyvesBlogon:
Túl távoli világTibet világa, értékei, életszemlélete nagyon távol van az európai ember számára megszokottól. Valószínűleg éppen ezért lehet annyira izgalmas is az európaiak számára mindaz, ami eljut hozzánk Tibetről. Ha pedig A kis Buddha kissé hollywoodi filmes megoldásainál alaposabban szeretnénk megismerni a buddhizmust, Lhássza világát, a magas hegyek között élő tibetieket, jó alapnak tűnik, hogy kezünkbe vegyünk egy válogatást a kortárs tibeti írók novelláiból.
Látszik, hogy Madaras Takács Réka nagy figyelemmel állította össze ezt a könyvet. A történetekhez csatolt jegyzetekben megmagyaráz egy-egy idegen szót, fogalmat, s a könyv végén lévő utószó, a kortárs tibeti irodalom alakulásának bemutatása segít abban, hogy az olvasó értelmezze a történeteket. A kiválasztásra került írók – vagy legalábbis műveik – között nincs megrendelésre gyártott, a kommunizmust dicsérő mű, a szerkesztő inkább a későbbi, nyolcvanas évek utáni művek közül válogatott, amikortól megjelent a független szépirodalom Tibetben. A különböző hosszúságú történetek stílusa, hossza, sajátosságai néhol egészen eltérnek – így nagyon is különböző hangulatú az énekes versekkel tarkított, egyszerű történetű Fergeteges közönségsiker (Tsering Döndrup műve), a rövid, naplóbejegyzésekre emlékeztető, életeket villanásszerűen bemutató Útmenti feljegyzések (Drongbu Dorje Rinchen), de a hosszan elnyúló, időcsavarokat alkalmazó, valódi megoldás nélküli, misztikus A szerencse káprázata (Tashi Dawa) is.
Madaras Takács Réka két jelentős generációt mutat be az utószóban, s ezek legkedveltebb alkotói kapnak helyet a kötetben. Az egyik csoport a nemzeti identitás újraéledésében részt vevő, mégis a hagyományok és a modernitás ellentéteit kihangsúlyozó íróké. Ők hol feléledő, hol lanyhuló cenzúra mellett alkottak, sokszor építették műveiket a legelők, a nomád élet, a buddhizmus adta színterek köré, a hivatalos kínai diskurzusnak megfelelően. Ide tartozik Yangtsokyi, aki Élet a legelőn című művében a nomád életmódot, a családfő hatalmát mutatta be, mintegy tükröt tartva az olvasók elé, jelezve, hogy a kényszerházasságok, a patriarchális társadalom világa nem az igazi. A már említett Fergeteges közönségsiker egy hagyományos tibeti műfaj, a delog (egy olyan ember története, aki meghal, s halála után visszatér az élők közé) és a társadalomkritika ötvözete. A régi, tibeti mesélők által elmondott történet kifordítása a novella azzal, hogy a visszatérő ember sem halála előtt, sem halála után nem erkölcsös vagy jó, s az érte a pokolra leszálló láma is erkölcstelen valójában. A novellában megjelenő verses elemek, s a címben és a zárómondatban lévő közönségre való utalás is a delog hagyományos írásbeliség előtti elmesélésére utal.
A másik, az utószóban kiemelt csoport különlegessége, hogy mivel az írók abban az időszakban jártak Tibetben iskolába, amikor az oktatás nyelve kínai volt, kínaiul írnak, mivel úgy tudják jobban kifejezni magukat. Ezek az alkotók nem átpolitizált műveket készítenek – mint idősebb, kínaiul író társaik –, hanem nagyon is modern elbeszéléseket. Rájuk jellemző, hogy írásaik sokszor misztikusak, körkörös időt járnak be, a múlt Tibetje és a modern vívmányokkal élő fiatalok ellentét mutatják meg. Közülük kerül ki Sebo műve, a különös, megfoghatatlan térrel rendelkező A csónak, melynek zárómondata megegyezik a kezdőmondattal, s melyben furcsán összemosódik a tér és az idő. Vagy a már említett Tashi Dawa műve, a Tibet, bőrszíjra csomózott lélek, ahol a szerző találkozik saját szereplőivel egy megközelíthetetlennek tartott helyen, ahol az idő visszafelé telik.
Ami azonban azonos, csaknem az összes elbeszélésben, az a befejezetlenség. A novellákat olvasva rengeteg kérdőjel marad bennünk, néhol olyan, mintha a történet vége eltűnt volna – pl. Az Ortok bár vendégeiben (Puntsok Tashi), ahol az egyik szereplő megtudja, hogy az utcán évek óta nem látott fia áll, így feláll, s kimegy, de hogy hozzá megy-e, mi történik, beszélnek-e, azt nem tudjuk meg. A történetek stílusa nem kiemelkedő, sokszor úgy éreztem, mintha egy átlagos ember nem is feltétlenül szépirodalmi megfogalmazásra törekvő elbeszélését hallgatnám – különösen igaz volt ez Geyang Egy öreg apáca története című művére. A könyvben helyenként gondok vannak a párbeszédek szerkesztésével – vesszők, pontok nem kerülnek jó helyre –, máshol azonban erre egyáltalán nem lehet panasz. Ha nem egy fordító műve lenne az egész könyv, azt hinném, hogy a kiadó szerkesztői erre nem figyeltek, s minden fordító saját ötlete szerint írta jól vagy rosszul a párbeszédeket.
Európai szemmel tehát az Ablak Tibetre nem annyira élvezetes, mint várja az ember. A stílus nem elég megragadó, a történetek nem kötnek le eléggé, a misztikusság, befejezetlenség sokszor nagyon is zavaró. Biztos vagyok benne, hogy a szerzők a legjobbak közül kerültek ki, és Madaras Takács Réka, akinek utószava és életrajzi leírásai rengeteget segítenek, hogy eligazodjunk a művekben, igyekezett, hogy közel hozza hozzánk Tibetet. De úgy tűnik, ez a vonzó ország még mindig túl messze van, s egyetlen ablak nyitása a kiegészítő anyagokkal együtt sem elegendő, hogy közel kerüljünk hozzá, s ne csak messziről bámuljuk érdeklődve, sóvárogva, kicsit csalódottan.
