A halál pitvarában
A kínai nép állandóan a halál pitvarában kuksol.
Régi szentkönyvei alapján azt hiszi, hogy a föld négyszögletes s az ég kerek. Helytelen csillagászati fogalmai vannak. De az ember helyét pontosan tudja a világegyetemben.
Aki a földre született, két végtelenség között van. Megelőzi az a tenger idő, mely születése előtt telt el s követi az a tenger idő, mely majd halála után fog lepörögni. Így az ember csak láncszem egy óriási láncban, egymásra következő nemzedékek összekötő csatja, a jelen és jövő pántja. Mozzanat az élet, gyors és esetleges: pillanat és villanat.
Az egyéni élet holmi halavány, derengő álom. Csak a "napnyugati barbárok" égnek az egyéniség forró tébolyában, akik már tudják, hogy a Nap nem a Föld körül forog, de azt még mindig nem bírták megtanulni a természettől, hogy az erkölcsi világrend nem egy kis sejthalmaz magja körül forog.
A kínai jelentéktelen, de titokzatos valaminek tekinti magát. Fegyelmezett és közönyös. Élete becses számára, de nem túlontúl fontos. Összeolvad a világgal. Komoly és vidám, béketűrő és tartózkodó, nyájas és hűvös. Hozzá képest a legalázatosabb európai is - úgy látszik - nagyzási hóbortban szenved.
Szemlélete jellegzetesen nem földi, nem gyakorlatias, de nem is túlvilági, csak csillagközi. Azon a napon, amikor világra jön, szülei már egyévesnek számítják, mert azt az időt is életnek minősítik, melyet mint magzat a fogantatás pillanatától kezdve édesanyja szíve alatt töltött, álom-öntudatban. Ezt a másik (valamivel élesebb) éberöntudatot nem becsülik oly sokra, hogy megkülönböztetnék az előbbitől. Minden kínai egy évvel idősebb, mint nálunk volna.
Halála után tovább él rokonai, barátai emlékezetében. Számára az emlékezet: a túlvilági üdvösség. A feledés: az örök kárhozat. Három évig köteles gyászolni hozzátartozóit. De egész életében halottjainak szolgál.
Nekik tartogatja a legjobb helyet szívében, de városaiban is. Míg ő piszkos utcában, zsúfolt lakásban nyomorog, temetői egytől-egyig széljárta, verőfényes hegyoldalban fekszenek. A kínai halottak szállása minden tekintetben megfelel az újkori, orvosi követelményeknek: kifogástalanul levegős, egészséges.
Májusban van a halottak ünnepe, amikor a fák roskadoznak a fehér virágoktól.
Gyászuk színe: a fehér, a tisztaság, az egyszerűség, a beíratlan papírlap, a rejtély s a korlátlan lehetőségek színe, mely láthatatlanul minden színt magában foglal. Az elmúlás nem fekete, nem ijedelmes, csak ismeretlen. "Sárga Tavasz"-nak nevezik a halált. A sárga az előkelőség, a fönség színe.
Ők maguk is sárgák. Óriási, csontos fejük gömbként trónol nyakukon. Kezük finom, lábuk kecsesen-picike.
Nem a Nap a jelképük, mint szigetlakó szomszédaiké, a japánoké. A kínaiak holdnézők, holdimádók. Csillaguk az a nyugodt korong, mely oly zöld fényt áraszt, mint teájuk.
A Hold: a halottak Napja.
Szertartás és lélek
Giles szerint nem vallásosak, csak babonásak.
Ez - amint kimutatták - tévedés. Az ő vallásukat - a taoizmussal elegy buddhizmust - nem igen látni. Annyira eggyé vált mindennapi életükkel, hogy észre se lehet venni. Itt nincs külön ember és vallás.
Ha teáznak, ha egymás előtt hajbókolnak, ha hazaszállítják idegen földön elhalt szegény sorsú testvéreiket is s születésük helyén temettetik el, ha belátóak embertársaikkal, ha gyöngédek az állatokkal, ha az Első Telt Hold, a Lampionok, vagy a Sárkányhajó ünnepé-t ülik, akkor vallásosak. Természetesen a külföldi utazó megdöbben azon, hogy templomaikban nevetgélnek s a szentképek előtt kalmárkodnak. Nem értik őket.
Vallásuk kézzelfogható mivolta két sarktételen nyugszik. Tisztelni kell a természetet s tisztelni kell a családot. Egyéb parancsot nem igen kaptak. Ez a kettő mélyen él bennük. Hittérítőink szerint a kereszténység elterjedésének egyik főakadálya náluk Krisztusnak az a hősi követelése, hogy aki igazán szereti őt, annak el kell hagynia családját, apját-anyját, hogy magára vegye a keresztet s őt kövesse. Ezt egy kínai sohase tudja elképzelni.
Istenük láthatatlan, megfoghatatlan, még külsőségében sem emberiesített. A titkok millió redője födi. Azt lehetne mondani, hogy ennek az istennek egyetlen tulajdonsága: a megismerhetetlensége. Nem ő teremtette sem az embert, sem az állatokat. Két tanítómesterük, Konfucse és Laocse egyáltalán nem foglalkozik a túlvilági élettel, de nem szól az élet eredetéről sem, mindössze az élők egymás közötti viszonyát igyekszik szabályozni. Konfucse az Ős-okról ezt mondta a Krisztus előtti VI. században: "Úgy látszik, hogy Ő még előbb volt, mint maga Isten". Laocse ekképp beszélt: "Isten olyan, mint egy edény üressége".
Ezek a kijelentések mindig ilyen tétovák, mindig ilyen homályosak, minthogy a megismerhetetlenről szólnak. A jóért nem jár jutalom, a rosszért nem jár büntetés, sem ezen a földön, sem a halál után. Lázálom az élet s értelmünk is az. Mégis cselekednünk kell a jót. Csak ekkor vagyunk emberek, csak ekkor kerülünk összhangba a természet egységével. Tilalmaik sohase erkölcsiek, inkább széptaniak. Konfucius nem azért tiltja a rosszat, mert rossz, hanem, mert "nem szép".
Kétségtelen, hogy akik ilyen világnézetben növekednek, bizonytalanul lebegnek Ég és Föld között. Minthogy istenük határozatlan, megannyi szellemet, kisistent ismernek. Minden helyet fölruháznak lélekkel, akár a gyermekek. Az ajtónak, a küszöbnek, az udvarnak külön szellemei vannak. Miután érzik, hogy eredetünk és célunk földerítetlen, különös jelentőséget tulajdonítanak mindennek, ami körülveszi őket: egy mozdulatnak, egy szó ismétlődésének, egy tekintetnek. Hisznek a varázslókban, a boszorkányokban, az ördögökben, melyek megkísértenek bennünket s rossz útra vezethetnek. Főképp a véletlen izgatja képzeletüket. Gyakran megesik, hogy a kínai kisfiú cukrot vásárol a kereskedésben, ki is fizeti, azután fölszólítja a boltost, vessenek kockát, azzal döntsék el, vajon duplát kap-e, vagy semmit? Papírsárkányokkal versenyt rendeznek s azokra fogadnak, mint nálunk a lovakra. Örökké játszanak.
Az írás népe
Ez a földkerekség egyetlen népe, mely egy írót tett istenné. Tzi-shon az írás istene.
Társadalmuk négy rendre tagozódik. Az első rendbe tartoznak az írók, a másodikba a földművesek, a harmadikba a kézművesek, a negyedikbe a kalmárok.
Csak a szellemet, a tudást, a lelket becsülik. Tisztelet övezi a magas rangú hivatalnokot, kit érdem emelt a polcra s a hatalmasokat is, akiktől függ életünk, de ez a tisztelet nem jár ki sem az előkelő származásúaknak, sem a gazdagoknak. A lázas munkát, a sürgő-forgó szorgalmat, a robotoló igyekvést alsórangú tulajdonságnak tekintik. Legtöbb előttük a szemlélődő bölcsesség, a termékeny, lusta álmodozás. Ebben egy másik nagy néppel találkoznak: a göröggel.
Krisztus előtt 2357-ből már van írásos följegyzésük, Yao császár költeménye. Eleinte fatáblákra, bambuszlemezekre rajzolgatták négyszögletes betűiket, szőrecsettel, színes tintával, később selyemre. Krisztus után 105-ben fölfedezték a hártyapapírost. 932-ben könyveket nyomtattak, több mint félezer évvel előbb, mint az európaiak. Pekingben jelenik meg a világ legrégibb újsága.
Jobbról balra írnak és olvasnak, ami nekünk olyan furcsa, mintha szívünk jobb oldalon dobogna s nem a balon. Betűik mindig egész szót jelentenek. A gyorsírási jelénekhez hasonlítanak - elvben - de nem rövidítések: képek. Minden kínai könyv: képeskönyv. Nem hangokat jegyeznek le. Magát a tárgyat, a személyt, a fogalmat ábrázolják. A szemre hatnak, nem a fülre. Lerajzolják azt, amiről írni akarnak. A kínai írás: kép-írás, festészet, képzőművészet. A szóképek hurkos köteleiben, rovátkáiban ma is fölismerszik az ősi ábra, mely az idők során fokozatosan egyszerűsödött. Hajdan a Nap jele egy kör volt, közepén ponttal, a Hold jele egy sarló, közepén ponttal, a hegy egy cikcakkos, három helyütt kipúposodó vonal. Az erdő jele két fa egymás mellett.
42.000 ilyen jelük van, de aki ebből 2000-et ismer, már valahogy tud kínaiul olvasni. Ezek a jelek elmés, csodálatos rugékonysággal köthetők össze. Értékük a papír síkján való elhelyezésüktől - magasságuktól vagy mélységüktől is - függ, akár a gyorsírásban. Ha a Nap jelébe egy rovátkát rajzolok, az már egész állító mondatot jelent: "A Nap fölkelt". A nyelv jele egy száj, melyből kétrovátkás vonalka nyúlik ki. Ha a száj fölé leheletet rajzolok, - három vonalkával - az a "szó"-t jelzi. A Nap és Hold együtt: "világos", anya és gyermek együtt: "jó" - mert mi lehet jobb a családnál - s két egymásba kulcsolódó kéz: a "barátság".
Ők, akik nyolc tájnyelvet beszélnek, annyira különbözőt, hogy nem is érthetik egymást, akár az oroszok s az angolok, közös írásukat oly folyékonyan olvassák, ki-ki a maga nyelvén, akár az oroszok s az angolok az arabs számjegyeket.
A kínai nyelv a délkelet-ázsiai nyelvcsaládhoz tartozik. Minden szava egytagú. Ilyenformán a változatok száma csekély s tekintve, hogy nyelvük még magánhangzókban is szegény, külső alakra közel sincs annyi szavuk, mint amennyire szükségük volna. Egy-egy szó sok mindent jelent.
Például a shi a következőket jelenti: történelem, kormányozni, holttest, vásár, hadsereg, oroszlán, bizakodni, költészet, idő, ismerni, lenni, kihirdetni, tekinteni, fölszedni, kő, nemzedék, ház, törzs, elengedni, ügy, alkalom, esküdni, történni s ezenkívül még más egyebet is. Ebből okvetlenül bábeli nyelvzavar támadna, ha a kínai nyelvnek nem volna oly finom műszere, mely az azonos hangcsoportokból más és más szót formál, nekünk alig észrevehető árnyalattal. A li szó, mely egyébként szertartást is jelent, emelkedő hangsúllyal ejtve: szilva, magas hangsúllyal s gyorsan ejtve: körte, hanyatló, de parancsoló hangsúllyal ejtve: gesztenye. A kérdő hangsúlynak szintén ilyen színező szerepe van, anélkül, hogy az egyenes kérdést érzékeltetné meg.
Természetesen az ő fülük csecsemőkoruktól fogva hozzászokik ezekhez a zenei hangsúlyokhoz. Szinte nem is szavakat tanulnak meg, hanem dallamot, muzsikát. Segítségükre szolgál a megértésnél a szavaknak a mondatban való elhelyezése is. Minket se zavar, hogy az ár szót háromféle tárgy jelzésére használjuk: a kenyér árát, a varga árját s a folyó árját. Náluk azonban a szavaknak helyzeti energiája majdnem minden. Nincs nyelvtanuk, esettanuk, igeragozásuk. A gyök egyszerre főnév, melléknév és ige is lehet. Egyetlen szó fejezi ki ezt: "fölmászni a hegyre" és "magas rangú hivatalnok" s egyetlen szó fejezi ki ezt is: "belépni a szobába", "kimenni az erdőbe" és "koporsóba tenni".
Több mint 400 millió ember beszéli ezt a nyelvet, a földgolyó lakosságának egyötöde.
Mi az ő versük?
Kína irodalma szakadatlan folytonosság, immár több mint négyezer esztendő óta. Az elbeszélést - a mesét meg a regényt - meglehetősen kevésbe veszik, nem is tekintik költészetnek. Szemükben csak a bölcselet nagy s a vers, mely az élet sűrített kivonata, önfeledtség és önkívület, gyermekélet és örökélet.
A Mennyei Birodalomban sziklákon, házfalakon, teaházakon, bódékon mindenütt verseket olvasni. A vers mindennapi kenyerük. Aki nem tud verset írni, az legföljebb teherhordó kulinak való.
Úgyszólván csak az írás és olvasás gyönyörűségének éltek, míg közéjük nem férkőzött az európai fölvilágosodottság, mely haladásra, gyorsabb ütemre, butító munkára, testvérgyilkoló háborúkra kényszerítette őket. Addig a költészet volt az örömük. Papírjukat ma is pirossal keretezik, az öröm színével. Leveleiket piros tintapackával pecsételik le.
Amikor nálunk javában folytak a népirtások, a vallásüldözések, a kínaiak álmodoztak. Első irodalmi forradalmuk a IV. századra esik. Ekkor tűnnek föl a regényesek, a jelképes költészet hívei, akik hozzánk csak a XIX. század derekán érkeznek. Irodalmuk a VII. és IX. század között virágzik legdúsabban. Ezekben a századokban él Meng Hao-jan, az alázatos költő, aki mikor egyszer a császár meglátogatta szegényes kalyibájában, ijedtében az ágy alá bujt, azután Li Tai Pe, a "Száműzött Angyal", a nagy részeges, aki a szóhagyomány szerint úgy halt meg, hogy csónakázás közben, pityókosan, a hold tükörképét akarta megölelni a folyón s belefúlt, azután Tu Fu, a finomság és kellem remekírója, azután Po Csü-i, akinek költeményeit már életében kőtáblákra vésette a Menny Fia, a Császár.
A kínaiak, minthogy oly régóta műveltek, többek akartak lenni a természetnél. Folyton javítják, szépítik, nemesítik. Sziklákból építenek kerteket, nem fákból. Gyermekeik kövekkel játszanak, melyekbe mindent beleképzelhetnek. A virágokat csak egymagukban, külön-külön szeretik, együtt nem. Egy csokor virág előttük ízléstelen és erkölcstelen: a virágok bordélyháza. Télen-nyáron forró vizet isznak - a legnyomorultabb koldus is - hideget soha. Naponta többször teával mossák ki gyomrukat. Ennek tulajdonítják, hogy köztük sohasem pusztított kolerajárvány. Évszázadokon át hosszú varkocsot növesztettek s beretváltatták koponyájuk elülső részét. Leányaik elnyomorították lábukat, hogy szebb legyen, mert ott a szerelem nem a kézfogásnál kezdődik, hanem a lábfogásnál. Nőik mindig festették arcukat, szemöldöküket, szempillájukat. Előkelő uraik tíz centiméterre is megnövesztették kisujjuk körmét s ezt hosszú ezüst kupakkal védelmezték az eltörés ellen. Konyhájuk a szemenszedett ínyességek tárháza. Egy ünnepi ebédjük ötven fogásból is áll, de legalább huszonötből. Szakácsaik serlegekben tálalják elébük a különböző étkeket, melyeket oly agyafúrtan készítenek el, hogy nem lehet fölismerni, miből valók. Mindenből egy-egy csipetnyit vesznek, az ízéért, a zamatáért. Eszik a selyemhernyót, a póklábat, a bogárlábat, egyes madárfészkek ragadós, enyvszerű anyagát, a rothadt tojást, melyet földbe ásnak, vagy sós vízben, fahamuban őriznek meg évekig s a cápauszonyt is. Egyáltalán nem "természetesek".
Művészetük se "természetes". A művészet - a neve is erre vall - nem lehet természetes: ez a természet kifinomítása, fölmagasztosítása, fokozása. Mindaz, amit a barbár műkedvelő "becsületes őszinteségnek, szókimondó kitárulásnak" vél, még nem művészet, ha ezerszer is úgynevezett "emberi megnyilatkozás". Emberi megnyilatkozás nélkül nincs művészet. De ez csak kezdete. Nem itt fejeződik be, nem itt tetőződik.
A kínai költészet telis-tele van hagyománnyal, számunkra szinte elképzelhetetlen hangtani és alaktani megkötéssel s bénítónak látszó verstani béklyókkal. Micsoda a régi francia költészet hármas egysége, szigorú sormetszete, a szonett tizennégy sora s hétféle pontosan meghatározott négyes-ríme, vagy a madrigál és akrosztikon ahhoz képest, amit tőlük kíván a költészet szertartása egy négysoros vagy hétsoros vers keretében.
Hogy mást ne említsek, annak a szónak, melyet egyszer már használtak, többé nem szabad előfordulnia ugyanabban a költeményükben, ha az mindjárt ezer sorra is rúg. Aki egyszer leírta, hogy "én", vagy "megy", többé nem írhatja le. Rím nélkül nincs vers, akár a franciáknál. Rímeiknek teljesen össze kell csengeniök. A szentkönyv verseiben használt rímek azonban ma is azoknak számítanak, noha kiejtésük azóta merőben megváltozott. Ezek az emlékezetnek, a kegyeletnek rímelnek. E mellett a rímelő sorokban pontosan egymás alá kell kerülniök a főnevek, a jelzők s az igék szóképeinek. A színek, melyek rikítóak, tilosak. Amint ők maguk is többnyire sötétkékben s bordóban járnak, mint a fuksziák és irtóznak a cifraságtól, a költőnek se szabad zagyválnia a színeket. Az ég legszebb jelzője: "kék", a mező legszebb, legeredetibb jelzője: "zöld".
Ihlet és teremtés
A kínai költő a tárgy választásában se föltétlen szabad. Alig van vallásos és szerelmi költészetük. Mind a vallást, mind a szerelmet magától értetődőnek érzik s nemigen beszélnek róla.
Olykor-olykor megéneklik a csók testi gyönyörűségét, akár a bor-okozta mámort. Azt az émelyítő magakelletést azonban, melyet az európai költők visznek véghez névvel is megjelölt kedvesük ablakánál, azt a nyilvános ömlengést és hódolatot, melyet "lovagi költészetük" honosított meg, ők nem ismerik. Ha ismernék, bizonyára kínosnak és nevetségesnek tartanák. Egy nő birtoklásáról vagy nélkülözéséről épp oly kevéssé írnak, mint arról, hogy ebédeltek-e vagy sem.
Csak a megoldhatatlan, igazán végzetes kérdések foglalkoztatják őket: az élet múlása, az elválás, a barátság, az öregedés, a halál, a gyermeki és szülői szeretet s a természet. Millió és millió költeményük ünnepelte már a napfölkeltét, a fűben cirpelő tücsköt, a holdat, az őszt, de még mindig az a legnagyobb becsvágyuk, hogy újra és újra ezekről az el-nem-múló, el-nem-nyűhető tárgyakról daloljanak, eredetien, de eredetieskedés nélkül, úgy, ahogy érzik és látják.
Mi az értelme ennek a formai nyűgnek, az egyéni szabadság e megnyirbálásának, ennek az akadékoskodásnak és önkénynek? Van mély értelme is. Az, amit Arany János mond: "Pongyolajárású lovadat fékezd meg erősen. S lépni tanul büszkén, tánchoz emelve nyakát". Tiporják az egyéni szeszélyt, az egyéni hóbortot, hogy a költő a formai bilincsektől megzsibbadjon, hogy értelmi ellenőrzése lazuljon, hogy mintegy öntudatát veszítse s ebben a bűvölt állapotban, ebben a csalafintán előidézett révületben elfelejtse tárgyát, ne is gondolhasson rá, csak a lényegre, a dolgok mély mivoltára s a szavakra, melyek a pattanásig feszülő rámából egyszerre kilendülnek s akkor az egész élet örökkévaló jelképeivé válhatnak. Minden egyéniségnek ezekbe a szavakba kell fúlni.
Egy ma élő japáni költő, Kitahara, aki mint minden japáni költő, a kínaiak tanítványa, ezt mondja az ő ihletük természetéről:
- A művészi alkotásban négyféle mozzanat van: az első a mozdulatlanság: vagyis a mély elmélkedés, azután a figyelem, amikor az ember egészen megsemmisül a természet szemléletében, majd a több-kevesebb ideig tartó fölfűtöttség, melynek kirobbanás-ából születik a művészet. A haiki egy mozgó másodperc. Megérzékelteti a dolgok előbbi állapotát s azt, ami majd utána következik. Az a fontos, hogy a dolgok legvelejét érintsük. Ez voltakép csak hatodik érzékünkkel lehetséges, holmi szellemi szimattal. Az érzés mélyén ott lakozik a test elcsigázása által élesült észlelet, a csönd, a természetben való teljes elmerülés. Ha ezt mondom: "A kacsák kiáltása fehér", egy lelkiállapotomnak azonosságát fejezem ki a természettel. Amikor Basho ezt írja:
"Öreg halastó szendereg a langyos
magányba, némán... Most beléje cuppan
loccsanva egy loncsos varangyos."
akkor ez a varangyos, mely a tó vizét zavarja, pár másodperc utána költő szívét is éppígy megbolygatja. Basho tulajdon élete fölé emelkedett a természet megfigyelése által. A vers értelme mindig magasabb, mint a szavak jelentése.
Egy hang pendül meg s elhallgat, de tovább zeng az olvasóban. A kínai és japáni vers soha sincs befejezve. Csak az olvasó fejezi be önmagában. Idegzsongító oltás minden vers, szavak ürügye, melyet az olvasó kedve szerint értelmez, ezer és ezerféleképpen él át. Ezért remekmű.
A rossz költőknek verstárgyuk van, elgondolásuk van, meggyőződésük van, a jó költőknek csak szavuk van, rímük van, formájuk van. A rossz költők természetesek, laposak, becsületesek, a jó költők kézzelfoghatóak, izgatóak, érzékiek. A rossz költők a tárgyukban eredetiek, abban bátrak és egyéniek, a jó költők a kifejezésük módjában eredetiek, abban bátrak és egyéniek. "Minden halhatatlan vers tárgya meglelhető a legcsapnivalóbb verseskönyvekben."
Ha számba vesszük, hogy az európaiak zöme a költészetben ma is a tárgyat tekinti, - a költő politikai állásfoglalását, a gyakorlati szempontokat - s ezek szerint osztályozza, méri a költeményeket, nyilvánvaló, hogy ők a költészet értékelésében még a legalantibb fokon állnak. Hasonlítanak az emberevőkhöz, akik elvigyorodnak, mikor egy csöndéletre néznek s utána kapnak a vászonra festett húsnak, mert meg akarják enni. A kínai költészet lelkisége, szellemisége, emberiessége utolérhetetlen magasságban áll minden nép költészete fölött. Ez a nép, mely erkölcsében a szertartás udvariasságát tette kötelezővé, a költészetben a teljes formát emelte teljes tartalommá.
Csak két nép lépett nyomába, később a történelem rendjén.
Az egyik a görög, mely a művészetet techné-nek nevezte s az arányok muzsikájának érezte.
A másik az a nép, mely éppoly szertartásos, udvarias, formatisztelő, világosfejű, érzéki és érzékletes, mint a kínai: a francia.
( Kosztolányi Dezső: Káté, Előszó a KÍNAI ÉS JAPÁN VERSEK c. kötethez
Második kiadás, Révai, Budapest, 1931)
Versfordítások
KATONADAL
Jüe Fu
Üvölt az ősz, a szívem megreped.
Mi katonák megyünk tovább
és dúdoljuk a régi éneket.
Hajunk deres,
a szél repes.
Köröskörül sudáran áll a fa.
Jaj, mért nem is kerülhetek haza.
Ruhám lötyög, övem szalagja bő,
lelkem fanyar, vad fájdalomba fő.
A szomorúság virraszt, hál velem,
forgókerék szaggatja a belem.
A GÁRDA PANASZA
Ismeretlen költő
Vezér!
Létrák vagyunk, császár pillérei.
Mint víz enyésztünk semmiségbe mi.
Vérünk hiába ontottad te ki.
Vezér!
Vezér!
Nézd baglyaid, a harci sasokat.
Nőnk, gyermekünk mind éhezik sokat.
Porló csontunkba eke hasogat.
Vezér!
Vezér!
Reszket tetőled az ármádia.
Anyánknak ingyen kell dolgoznia.
S melyik anyának nincsen egy fia?
Vezér!
TAO-ÉNEK
Hszi Kang
Könyvet, tudást eldobtam végre-végre,
rágondolok a nagy-nagy Semmiségre.
Mit ér siratni, ami volt, a rosszat,
fájdítani a szívem órahosszat?
Horgászgatok magamban egy kis éren
s mint víg király boldogságom dicsérem.
Hajam kihull, de üdvök üdve vár rám,
ezt zengik itt az Ország négy határán,
az én dalom kiáltják, mind az égre:
"Rágondolok a nagy-nagy Semmiségre."
IDILL
Tao Jüen-ming
Árnyékos erdő bólogat itt szembe, házikóm előtt,
nyár végivel ez ád nekem híves, nyugalmas
pihenőt.
A déli szél csatlós gyanánt rohan a múló nyár után,
belém-belém csimpaszkodik, buggyosra fújja a
ruhám.
Itt nem kötöz béklyó-bilincs, aztán időm is volna
sok,
ha fölkelek, lantot verek, könyvekbe bújok,
olvasok.
Kertemben a salátafőn hajnalnak csillog harmata,
van gabonám is, tavalyi, padlásomon egy garmada.
Józanság és mérték vezet, sose vétkeznék ellene,
mi az "elég"-en túl vagyon, nekem ingyért se
kellene.
RÉSZEG APA PANASZKODIK
FIAIRA
Tao Jüen-ming
arcom csupa redő.
Van öt fiam, van nékem öt fiam
s utálják a papírt mindannyian.
A-su tizennyolcéves,
folyton henyél, lustálkodik az édes.
A-süan, az iparkodó gyerek,
de gyűlöli a Szépművészetet.
Tizenhároméves már Jang-tuán,
ám a betűre csak bámul bután.
Tung-csu kilenc, értelme az kevés,
csak egy dolog érdekli, az evés.
Ha így ver az ég, mit tegyek? Bizony,
részeg vagyok mindig. Iszom, iszom.
TÁVOLI URAM KÉPE
Vang Szeng-zsu
A lámpa sért. Elojtom csendesen.
A hold ragyog ott künn a tengeren.
S fanyar vizében arcod ég, uram.
POLITIKAI FOGOLY ÉNEKE
Lo Pin-vang
Tücsök vigasztalt nyáron börtönömben,
itt csattogott zenéje, messzire.
Most néma lett és ettől visszadöbben
egy ősz hajú szegény fogoly szíve.
Tücsköm szavát elfojtja őszi pára,
szél fújja szét a vészes éjszakán.
Ki tudja, hogy hallgatnak-e dalára? -
ki tudja, hogy figyelnek-e reám?
EMBEREK
Csen Ce-ang
jaj, én utánam mennyi jön özönben.
Oly véghetetlen a Föld és az Égbolt.
Csak én vagyok magam s szakad a könnyem.
VÁNDOR TAVASZI DALA
Tu Sen-jen
s arról, mi szép? Más senki, csak a Vándor.
A szél fehér, piros felhőket űz,
tavaszt jelent a szilvafa, a fűz.
A forró légbe fölszáll egy aranybegy,
nádas ragyog a vízbe, mint aranyhegy.
Egyszerre hallok egy vén éneket
és hazavágyom, könnyem megered.
