Archívum

Szerkesztő-műsorvezető.: Sári László




Korábbi műsoraink tartalmából:


A 2007. március 29-i adás tartalma:

-A magyar romantika és Kelet
-Ismerte-e Petőfi Sándor Ázsia irodalmát? (Juhász Ottó)
-Konfuciusz Intézet Budapesten (Hamar Imre)

Sári László és Juhász Ottó a stúdióban

Petőfi Sándor: Tündérálom


Sajkás vagyok vad, hullámos folyón.
Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka,
Reng, mint a bölcső, melyet ráncigál
Szilaj kezekkel a haragvó dajka.
Sors, életemnek haragos dajkája,
Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted,
Ki rám zavartad fergeteg módjára
A csendriasztó szenvedélyeket.

Elfáradtam már, messze még a part?
Mely béfogad révébe;... vagy az örvény?
Mely nyúgodalmat szintugy ad, midőn
Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén.
Sem part, sem örvény nincsen még előttem,
Csak hánykódás, csak örökös habok;
Hánykódom egyre a folyó nagy árján...
Ki sem köthetek, meg sem halhatok.

De mily hang ez, mily tulvilági hang,
Mely bévegyűl a habzúgás közé?
Tán szellem, égbe szálló a pokolból,
Hol büntetését már átszenvedé?...
Egy hattyu száll fölöttem magasan,
Az zengi ezt az édes éneket -
Oh lassan szállj és hosszan énekelj,
Haldokló hattyúm, szép emlékezet!...

Nem voltam többé gyermek, s nem valék
Még ifju. Ez az élet legszebb éve,
Mint legszebb perc, midőn a hajnalégről
Az éj kárpitja félig van levéve.
Sötétség volt még egyfelől szivemben,
De másfelől már pirosan kelének,
Mint a közelgő nap szemeiből
Kilőtt sugárok, a vágyak s remények.

Amire vágytam, bírni is reméltem,
S amit reméltem, azt el is nyerém;
Talán azért, mert nem sok volt... egyéb sem,
Mint pihenés egy hű barát ölén.
Hű volt barátom, mert hisz ilyenkor még
Nincsen kikelve a rejtett önérdek,
E mindent elrágó hernyója a
Baráti hűség virágos kertének.

Barátom hű volt; ürítgettem véle
A boldog órák édes poharát,
S a lelkesűlés égi mámorában
Sasként röpültem a világon át.
S amerre szálltam, minden az enyém volt!
A dúsgazdagság bársony pamlagára
Hajtám le főmet, melyet övezett
A dicsőségnek csillagkoronája.

Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet,
S már hittem is, hogy ez való, nem álom...
De most egyszerre szívem, melyet a
Világgal tölték meg, tágulni látom:
Szivem tágúla, vagy tán a világ
Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém,
Hogy kebelemben hézag támadott,
Hézag, keblemnek legmelegebb részén.

És napról-napra nőttön-nőtt ez ür,
S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem,
Félt, hogy mélyébe hull... s nem kelle többé.
Mit eddig olyan lángolón öleltem,
Nem kellett kincs és nem kellett dicsőség.
Mind a kettő oly fénytelen vala!
Oly fénytelen, mint lesz az ég idővel,
Ha elkopik majd csillagfátyola.

Nem kelle semmi, még a jóbarát sem,
Magam magamnak voltam terhire,
S futottam, mint kit rémek serge üldöz,
Az életzajtól messzi-messzire.
Csöndes magányban keresék tanyát,
Sötét erdő völgyébe telepedtem...
Oh e magányban milyen alakok
Lengtek körűlem s szálltak el fölöttem!

Szivembül jöttek e tündéri lények,
Szivemnek nem rég támadt üregébül,
Tündéri lények, milyenekre félig
Emlékezém a szép gyermekregékbül.
"Megálljatok! megálljatok!" kiálték,
"Oh, csak egy álljon meg közűletek,
Csak addig, mig egy csók s egy ölelés tart!"
Nem álltanak meg, mind eltüntenek.

Kerestem őket, és meg nem lelém,
Még csak nyomukra sem akadhaték;
Nyom nélkül jártak, oly könnyűk valának,
Könnyebbek, mint a szellő, mint a lég.
S minél messzebbre távozának tőlem,
Minél homályosabban láttam őket:
Annál dicsőbbek voltak, és szivem
Annál emésztőbb sovárgásban égett.

Szivem sovárgott és én sorvadék,
Társim nevettek a sápadt fiún,
Csak jóbarátom, ő nem nevetett,
Fejét csóválta, búsan, szomorún.
Mi lelt? kérdezte; én nem felelék,
Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt.
Szomjas valék s vizet hiába ittam,
Nem enyhité viz a tikkadt kebelt.

S meguntam ezt a földi életet,
Mely elvesztette szépségét szememben.
Föl, föl! mondám, a mennybe! ahová
Fájó szivemnek tündérnépe lebben;
Föl a mennyekbe! ha a léget szívom,
Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget...
S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok
Keresztülbolygom a nagy mindenséget! -

Fényes tavasz volt. A mezőn szivárvány,
Égő szivárvány százezer virágbul;
De rám oly búsan néztenek... talán
Tudták, hogy elkészűlök a világbul.
A legnagyobb hegy tetejére mentem,
Onnan tekinték föl az ég felé.
Átlátszó kék volt a felhőtlen ég...
Beléláttam... tisztán láttam belé...

Ábránd-alakjaim legszebbike
Ott volt az égben. Ajka mozgott; szinte
Hallottam hívó hangjait... de jól
Láthattam, hogy felém kezével inte.
Megyek! mondám, s a bérc szélére léptem,
Ahol száz ölnyi mélység nyilt alattam.
Már-már ugrám... hátúl egy kéz ragadt meg...
Eszmélet nélkül visszahanyatlottam.

Midőn eszméltem: a dicső alak,
Kit az egekben láttam az imént,
Ott állt mellettem... oh, mit érezék?
Leirhatatlan édes érzeményt!
"Ilyen közel van hát a föld az éghez?"
Zavart elmémmel ekkép gondolkodtam,
"Im a mennyben vagyok szép angyalomnál,
S elébb egy perccel még a földön voltam."

Ezt gondolám, de szólni nem tudék,
Avvagy talán nem mertem szólani,
Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom,
Keblemből a menny ki fog szállani,
És megragadtam angyalom kezét,
Hogy el ne tűnjék tőlem újolag,
És derekát átövezé karom,
Átövezé, mint egy égő szalag.

S merőn szemléltem fényes arculatját.
Most is csodálom, hogy szemem világa
El nem veszett e földöntúli fénytől,
Midőn benéztem szeme csillagába.
Sötétkék csillag volt az ő szeme,
És szemöldöke fekete szivárvány,
S vállán ugy úsztak barna fürtei,
Miként az éj egy rózsatenger árján.

Meg mertem végre nyitni ajkamat,
S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről.
Nagyon homályosan beszélheték,
Mert ő nem értett semmit e beszédből.
"Én lyány vagyok," szólt, "földi lyány, nem angyal;
Ahol vagyunk, ez a föld, nem az ég,
S te itt a mélybe estél volna, ámde
Én mentésedre még jókor jövék."

"Legyünk tehát a földön," válaszoltam,
"Földön vagy égen, az mindegy nekem,
Csak oldaladnál, kedves oldaladnál;
Hisz ahol te vagy, ott az én egem.
De űlj le mellém, s engedd, hogy karom
Szorosabban fűzhessen át, o engedd!
Úgyis sajátom vagy, tulajdonom,
Mert téged az én képzetem teremtett."

Leültünk ott a szikla tetején
S beszélgeténk. Kérdezte: ki vagyok?
"Egy bús sohajtás voltam eddig," szólék,
"Öledben ím e csókkal meghalok.
Most csókolj vissza, lyányka, hogy legyen
Föltámadásom... - ím, föltámadok,
Mert csókod ért; s ki bú-sohaj valék,
Most a gyönyörnek mosolya vagyok."

Ő megcsókolt. Nem kéreté magát,
Első szavamra ajkamon volt ajka;
E csók! ez ajk!... mért nem váltunk itt kővé?
Hadd függtem volna mindörökre rajta!
E csók, e csók! ez édesb volt a méznél
S az anyatejnél. Csak ezóta élek;
Midőn elcsattant e csók ajkamon,
Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek.

"Tekints körül", szólott a csók után
A lyányka, "látod, milyen változás?
Én nem tudom, honnan, s miként van ez,
De mostan ég és föld egészen más.
Kékebb az ég, sugárosabb a nap,
S e fák alatt itt hűvösebb az árnyék,
S pirosb a rózsa, illatosb a lég...
Ah, mintha csak egy más világban járnék!"

"Más a világ, más, nem olyan, minő volt,"
Feleltem én, "vagy csak mi változánk?
De bármiként van, mit törődünk véle,
Midőn e változás áldás reánk!"
Egymás ölébe így fontuk tovább
Beszélgetésünk rózsakötelét,
S amint eszméltünk szép ábrándjainkból,
Láttuk, hogy a nap már a földre lép.

Alkonyodék. Arany felhőkön szállott
A nap violaszín hegyek mögé.
A messzeségbe nyúló rónaságot,
E száraz tengert, halvány köd födé.
A szikla, melyen állottunk, piroslott
A végsugártól, miként bíbor párna
A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta
A boldogság ifjú királyi párja.

Elbúcsuzánk; nem szóval; szemeinkkel;
S nem szomorúan, oh nem, oly vidáman!
Az éjt úgy néztük, mint a haldokló
A sirt, amelyen túl egy szebb világ van.
Nem ígértük, hogy holnap eljövünk,
De mind a ketten eljövénk hiven,
S így éltük által az egész tavaszt,
Ajk ajakon, kéz kézben, szív sziven.

S így éltük által az egész nyarat.
Minden napunk egy virágszál vala
A bokrétából, melytül illatot nyer
Az istenek olympi asztala.
De e virágok elhervadtanak már;
Mit ér, szemlélnem száraz kelyhöket?
Röpűlj ki e szép kornak édenéből,
Haldokló hattyúm, bús emlékezet!

Eljött az ősz, ez a vad zsarnoka
A természetnek. Kérlelhetlen karja
Letépi a szegény fák levelét,
A földre sujtja, és lábbal tiporja.
Lábbal tiprá boldogságunkat is;
Reánk küldé enyészetes szelét
Elválás képiben, s ez arcainknak
Leszaggatá szép rózsalevelét.

Elváltunk, hogy ne lássuk egymást többé.
Komoly borongó volt az őszi este;
A ködön át a távolból lyánykámat
Könnyes szemem mégegyszer fölkereste,
Aztán futottam, útat nem tekintve,
Arcom, kezem tövistől vérezék...
Futottam árván, mint a hullócsillag,
Melyet magából kilökött az ég. - -

Azóta arcom és kezem begyógyult,
Arcom s kezem, mit tüske sérte meg,
S szivemből is ki vannak irtva már
Az elválástól támadott sebek;
De e sebeknél jobban fáj nekem most,
Jobban fáj az, hogy már-már feledem
Ábrándjaidnak édes üdvességét,
Oh tündérálom, első szerelem!

Szalkszentmárton, 1846. február 20.

A 2007. február 22-i adás tartalma:

- A magyar romantika és Ázsia irodalma - Vörösmarty Mihály és a régi Kelet bölcselete (Juhász Ottó)
- Első közlés (sorozatszerk. Reményi József Tamás): Czigány György versei
- Programajánlat

Vörösmarty

Vörösmarty orientalizmusát csak külön tanulmányban lehetne alapos vizsgálat tárgyává tenni, itt munkánk teljessé tétele kedvéért csak vázlatosan jellemezzük.
Orientalizmusa nem külsőségek halmozásában, nevek és etnográfiai adatok tömegében jelentkezik, hanem egész látásában, alakjainak lelkében. Vörösmarty költészetében Kelet nem érzelmi ürügy, hanem lelki forma, amely Vörösmarty és Kelet fantáziájának rokonságán alapszik. Elszórva már régebben találhatunk utalást Vörösmarty keletiességére. Riedl Frigyes említi, hogy milyen keleties színben tűnnek fel nőalakjai. „Az ez időben megjelent női illusztrációkon bizonyos keleties képzettel vannak felfogva a nők. Így fogja fel őket Vörösmarty is, valódi almanachfigurák az ő női alakjai, de lelki sajátságaik közül keveset említ; bűbájos hárem-alakok, de fejletlen lelki élettel."
Ezt a keleties benyomást a női alakok határozatlan, légies elképzelése, s a szerelmi érzésnek kizárólagos karakter-meghatározó szerepe adja. A romantikus női ideál e vonásai önkéntelenül is Keletre emlékeztetnek, még ha az írónak nem volt is célja keleti alakot rajzolni.
Ez a keleties női típus először a Zalán futásában tűnik fel. Deli Hajna keleties illúzióját még erősítik azok a tündén elemek is, amelyek az eposzban vannak. Ez a keleties női típus, amely csak a szerelemben és szerelem által él, némi módosulással későbbi műveiben is feltűnik.
Eger nagyrészt külső okoknak köszönheti keletkezését. Az Aurórának ugyanis szüksége volt kéziratra és így Vörösmarty kénytelen volt a lehető leggyorsabban elkészíteni munkáját. (1827. augusztustól november 11-ig.) Az eposz forrása, amint arra Vörösmarty is utal, Teleki József egyik munkája volt. A keletieskedés szempontjából azért jellemző, mert a hangsúlyozottabb rész itt a török tábor. Már Vértessy Jenő is említi, milyen részletességgel dolgozta ki Vörösmarty a török alakokat. Riedl Frigyes pedig azt világítja meg, hogy miért hagyta ki Vörösmarty eposzából az egri nők hősi várvédelmét: azért, mert ez nem felelt meg női ideáljának, amelyet itt Leila és Ida alakjában rajzolt meg. A két nő közül Leila van részletesebben jellemezve s különösen érzéki természete kiemelve. Leila meglátja Zoltait: „s a némberi hűség fája ledér vágynak termetté fajulva gyümölcsét."
S ettől fogva „félve és ohajtva” gondol a fiatal magyar hősre, az magával nem viszi a várba.
Vörösmarty feldolgozza a szendrei névtelennek a Csomakodexben fennmaradt balladáját: a Szilágyi és Hajmásit. A balladát 1828-ban írta és 1829-ben megjelent az Aurórában. A feldolgozás indítékát valószínűleg az a körülmény szolgáltatta, hogy Toldy 1828-ban adta ki először ezt az emléket a Magyar költői régiségekben. Leila, a szultán leánya határozatlan, sóhajtozó szerelmi lény, aki könnyen sír és „remeg, mint parton a nyárlevél."
A keletiesség azonban Vörösmarty fantáziájában is megnyilvánul. Azt a szertelenséget, színt, bonyolult meseszövést, amelyet némely eposzában találunk, joggal hasonlíthatjuk a keleti népek fantáziájához. Ezt a diszpozíciót csak erősíti benne az Ezeregyéjszakával való megismerkedés (1828.). Először a Tündérvölgyben. (készül 1825-26. megjelent az Aurórában 1827.) száll a mese országába Vörösmarty. Itt a tündérvilágban szabadjára engedhette képzeletét és már majdnem érintette a keleti mesevilágot. A tündérromantika és keleti mesevilág szoros rokonságban állottak egymással, erre Wieland elbeszélései és a német színpadokon elterjedt számtalan tündérbohózat (pl. A jótevő szarándok, A tündéralma stb.) a bizonyság. Vörösmarty tehát a mesén keresztül közeledik a Kelethez, amelyet el is ér az Ezeregyéj fordításában.
A fantasztikumok iránti érzéke még jobban megnyilvánul a Délsziget c. töredékben. (Kezdte 1826., megjelent: Auróra, 1831.) Ebben már az Ezeregyéj nyomaira is rátalálunk, amelyet Vörösmarty 1828-ban kezdett fordítani. Erre vall a színes és bonyolult meseszövés, az eposz különös szimbolizmusa, s egyes kellékek, mint például a varázssíp (keleti mesék mindenkori kelléke), amellyel Hadadur megtáncoltatja az állatokat.
Mási két fantasztikus eposza 1830-ból való: A rom és a Magyarvár (töredék), amelyek valószínűleg összefüggenek egy mással. Mindkettő az őshazában játszódik, az Aral-tó, a Kaszpi-tenger és a Kuma folyó mellékén.
A romban megemlékezik a parthus népről, amely a perzsa hatalom alatt nyög. A Magyarvárban szintén a parthusokról szól s így közel jár ahhoz a keletiséghez, amelyet Garay Utolsó magyar kánjából ismerünk.
Vörösmarty orientalizmusának legjelentősebb mozzanata az Ezeregyéj fordítása. A kérdés az, hogy mi vitte Vörösmartyt a híres keleti mesegyűjtemény fordítására. Gyulai azt állítja, hogy nyomasztó pénzviszonyain akart könnyíteni, amikor a fordítást elvállalta. Hogy éppen az Ezeregyéj fordítását választotta, annak úgy látszik egyéb okai is voltak.
Vörösmarty, miután 1828-ban átvette a Tudományos Gyűjtemény szerkesztését, állandó figyelemmel tartotta a német folyóiratokat és a szerkesztésben is utánuk igazodott. A Kunstblattból (1827. No. 72.) lefordítja James Edward Alexandriai utazásainak ismertetését (Tud. Gy. 1828.), a Blátter fúr litterarische Unterhaltungból (1827. No. 246.) pedig Pillanat a Sandwich szigetekre c. cikket (Tud. Gy. 1828. IV. és V). Legtöbbet forgatta az 1828-ban megindult német folyóiratot, az Auslandot. Ez a folyóirat rendkívül sok keleti hírt és tanulmányt közölt és Vörösmarty többet lefordított belőlük a Tud. Gyűjt, számára.
A persa literatura c. értekezést (Tud. Gyűjt. 1829. II.) az Ausland 1828. évfolyamából fordította, ugyaninnen (1828. No. 162.) Mese a macskáról, parabola Szaditól címen ültet át egy cikket a Tud. Gy.-be (l 829. IV). Az Auslandból fordítja a Hinduk drámai literaturájáról szóló tanulmányt is. (Tud. Gyűjt. 1831-32.). És végül ugyanebben a folyóiratban olvasta Vörösmarty az Ezer-egyéj hirdetését is, amely Habicht, von dér Hagen és Schall 1825-ben megjelent teljes Ezeregyéj fordítását ismerteti a közönséggel. Valószínűleg ez a hirdetés hívta fel a figyelmét az Ezeregyéjre és a Trattner cég megbízásából még 1828-ban belekezd a fordításba.
E külső motívumok mellett azonban belső indítéka is van az Ezeregyéj fordításának s ez az a kétségtelen lelki rokonság, amelyet Vörösmarty fantáziája és a keleti képzelet alkotásai között találunk. Vörösmartyt Kelet színes, mesés világa vonzotta. Keleti képeket, hasonlatokat gyakran találunk írásaiban s az Ezeregyéjjel való kapcsolatok kimutathatók a fordítással egyidőben készült munkáiból is.
Az Ezeregyéj legerősebb hatását a Csongor és Tündében láthatjuk. A mesefantáziának ez a csapongása, amely Argirus históriáját ilyen ragyogó mesévé varázsolta, az Ezeregyéjből merített bátorságot magának. Külön tanulmányt érdemelne ez a probléma, hogyan hatott az Ezeregyéj a Csongor és Tündére. Valószínűleg az Ezeregyéj fordítja Vörösmarty figyelmét a korabeli tündéri játékokra, amelyeket Pesten is sokat játszottak. Ezek közül kettőre már utaltunk: Schikaneder A jó tévő zarándok c. darabjára és Ernyi Mihály fordítására, A tündéralmára. Mindkettőben a Csongorral megegyező szerepmegoszlás van: a két főszereplő és a két kísérő szerepe. Csak a kalandok mások, amelyeken keresztülmennek. Az Ezeregyéjből vette Vörösmarty a kalmár, a fejedelem és a tudós három alakját is.
Az Ezeregyéjnek Vörösmartyra tett hatása azonban nem külsőleges. Ő teljesen feldolgozza, átgyúrja erős líraiságával és csak transzportált formában jelenik meg előttünk. A Csongor és Tündével bevégződik keleties korszaka, későbbi munkái már egészen másfelé viszik. Vörösmarty képviseli a keletieskedésnek azt a típusát, midőn Kelet nem mint tartalom és ürügy, hanem mint a teljes átélés által létrejött forma jelenik meg előttünk.
/ STAUD GÉZA: AZ ORIENTALIZMUS A MAGYAR ROMANTIKÁBAN /


A 2007. január 25-i adás tartalma:

-A magyar romantika és a Kelet - Vörösmarty orientalizmusa (Juhász Ottó)
- Kelet és Nyugat találkozása egy japán regényben: Murakami Haruki Kafka a tengerparton (Erdős György)
- Első közlés (sorozatszerk. Reményi József Tamás): Szügyi Zoltán versei
- Programajánlat

Vörösmarty Mihály: A merengőhöz

Laurának

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
/1843. február vége – március eleje /


KÖNYVAJÁNLÓ

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

A Kafka a tengerparton hullámzó, nyugtalan textúrája két rendkívül színes és gubancos szálból szövődik össze. Az egyik páratlan vonulat (szó szerint értendő, mert a regény páratlan fejezetein húzódik végig) Tamura Kafka története, azé a tizenöt éves fiúé, aki az oidipuszi végzet elől megszökve anyja és nővére keresésére indul. A páros fejezetek hőse egy különös, félszeg, együgyű öregember, Nakata, aki sosem heverte ki második világháborús sérülését, és számára felfoghatatlanul sodródik a felnőtté válás magányával és bizonytalanságával küszködö Kafka felé. Ő a leghétköznapibb dolgok összefüggéseit sem érti, mégis sok olyan tulajdonsága van, amelyek rendkívülivé teszik. A két szál rafináltan és talányosan kapcsolja össze a tragédiában és komédiában, álmokban és csalóka tényekben, természetes és természetellenes szexben, fájdalomban
és fergeteges humorban bővelkedő fejezeteket. Kalandok és rejtélyek könyve ez, amelyben az olvasó kíváncsiságát ingerlően bonyolódnak egymásba a történet "férfi-női, férfi-férfi és női-férfi" alakjai, és nekünk magunknak kell felemelnünk róluk az író fantáziadús kitérőivel ékesített, pompás takarót. Murakami Haruki a világ egyik legnépszerűbb kortárs szerzője, a mágikus realizmus kitűnő képviselője. Írásai álomszerűek, szürrealisztikusak, misztikusak, amelyekben még a valóságos tenyek is képesek a csalóka látszat szórakoztató és meghökkentő csapdájába ejteni az olvasót.
"A saját történetemet keresem, és, mélyen a felszín alá ásva, megtalálom a lelkemet."


Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv az életről és a halálról

Szögyal Rinpocse, Nyugaton élő tibeti buddhista tanító és mester összefoglaló munkája a haldoklásról és halálról szóló tradicionális tibeti tanokat magyarázza, és veti össze a modern világ halálkutatásaival. A meditáció nagy mestere Nyugaton eddig csak homályosan ismert, átfogó képet ad életről és halálról, kiegészítve "A Tibeti Halottaskönyv" tanításait. Szögyal Rinpocse az ősi hagyomány egyszerű, de mégis hatásos gyakorlatait mutatja be, amelyeket bárki bármilyen vallási háttérrel elvégezhet, hogy értelmet adjon életének, segítse a haldoklókat és maga is felkészüljön a halálra.


Kiállítás ajánló:

TUS ÉS TAÓ

Egy 20. századi kínai festőgéniusz, T'ang Haywen



2007 márciusában igazi csemegét kínálunk a kínai festészettel még csak most ismerkedő, de a már avatottabb szemű műkedvelőknek is. A modern kínai festészetről és főként annak a hagyományokhoz kötődő vonulatáról igen keveset hallhattunk eddig Magyarországon. Ezt a hiányosságot próbálja most pótolni a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum új kiállításával, amely egy 20. századi kínai festőgéniusznak állít emléket. Különleges példája ez a Kelet és Nyugat egymásra találásának, hiszen ezeken a meditatív képeken harmonikus egységet alkot mindkét életszemlélet, festészeti technika.


A Dél-Kínában született, majd Saigonban nevelkedő T'ang Haywen felnőttként telepedett le Franciaországban, és ott alkotott haláláig. Gyökereit tekintve azonban kínai festőnek vallotta magát. Munkássága a 20. századi kínai festészettörténet megkerülhetetlen részét képezi.

A 20. századi kínai festészet jellegzetes vonása a nyugati festészeti technikák, formák és témák, valamint a hagyományos kínai festészet technikáinak, formáinak és témáinak elegyedése, egymásra hatása. Ennek a festészettörténeti vonulatnak a vizsgálatában különösen fontos a Kínán kívül alkotó kínai művészek életművének bemutatása, tanulmányozása is.

T'ang Haywen alkotásai javarészt monokróm tusfestmények, amelyek témája és technikája egyaránt merít a kínai Chan (Zen) festészet, a remetefestők és a taoizmus hagyományaiból. Meditatív, a modern nyugati festészeti irányzatokkal számos ponton érintkező alkotásaiból márciustól közel 40 kép bemutatására vállalkozik a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum.

A kiállítás kurátora: dr. Fajcsák Györgyi
Időtartama: 2007. március 14 - június 10.
Helyszíne: Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum


A 2006. december 21-i adás tartalma:

-A magyar romantika költői Keletről
- Milyennek látták a régi Kínát a 19. századi magyarok?
- A boldogság kis körei a kínai élet filozófiájában (Juhász Ottó)
- Első közlés (sorozatszerk.Reményi József Tamás): Bodor Béla versei


CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY ( 1773 - 1805 )



Halotti versek ( részlet )

E bús haldoklótól menjünk ébredtebbhez,
E rettegő szívtől jobbhoz, csendesebbhez.
A hajnal szárnyai engemet felvésznek
S a Kína termékeny partjain letésznek.
És itt, hol nagyot szült a Lu tartományja,
Hol virágzik egy szép folyóvíz párkányja,
Háromezernél több tanítványok között
Egy nagy bölcs már szinte a sírba költözött,
Egy főldünk barátja és az ég kedvesse,
Napnyúgot csodája, kelet Szokratesse,
Confucius, - kinek nemes munkáiba
Eltűnik egy vagy két aprólékos hiba;
Ki csak annyit mondott, mennyit érzett s tudott,
Ki világosított, de mégsem hazudott;
Aki egy legnagyobb s legrégibb nemzetet
Törvényre, erkölcsre s jó rendre vezetett.

Ezt látjuk itt. Már ő az Istent dicsérte,
De a halhatatlan lelket nem esmérte,
Egy foggal feljebb volt amaz epés bölcstől;
Halljunk hát egy-két szót a csupa erkölcstől:

( Confucius monológja )

„Ó, halál! te szelíd álomnak testvére,
Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére?
Mikor száll testemre az a végnyúgalom,
Amellyel örökre bíztat a sírhalom,
Hogy a semmiségbe létem visszaszálljon,
S belőlem csak egy por és csak egy név váljon?
Elalszom mint fáradt, s úgy fogok aludni,
Hogy arról semmit sem fogok magam tudni,
Mert amit beszéllnek a megholtak felől,
Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setét álmodási;
Mert csendesek minden halottak alvási.
Mélyen alusznak ők; s mi, akik eszmélünk,
Őrólok álmokat látunk és beszéllünk. -
Alusznak? De ugyan lehet-é az álom?
Én az álmot élet nélkül nem találom.
Hiszen ha porrá lesz testünknek porfala:
Csak semmivé válik, ami semmi vala;
Az ember egy bűzös dögbálvánnyá lészen,
Bomlani kezdenek a részek egészen;
A könnyebb s folyó rész magát feljebb vonja,
S a göröngy köztt marad csak a skeletonja;
Ez is nemsokára, bár érckő volna is.
Egy rakás agyaggá változik maga is:
Az olajos részek az áerbe mennek,
S a sír körül lidérc formába jelennek;
A sós és a kövér részecskék meggyűlvén,
Főldszínen maradnak, s öszveegyesűlvén,
A plántagyökerek által felszívódnak,
S belőlök a füvek s barmok táplálódnak,
Így lesz az élőből minera s televény,
A földi részekből plánta és növevény,
Mellyet ha az élő állatok megesznek,
Belőlle magoknak testet s növést vesznek.
Így alszunk mi! - Hanem vigyáz a természet,
S nincsen forgásiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elmúlttával másikát táplálja. -

Mi voltam magam is, míg még nem születtem,
Míg fűből s állatból e testet nem vettem?
Aludtam mélyen a semmiség ölében,
A magam-nem-tudás csendes éjjelében;
Még a természetből, mint egy annak megholtt
Részecskéje, akkor ki nem feslettem volt;
Így fogok bomlani újjonnan beléje,
Mint annak egy megholtt, picin részecskéje. -
Köszönöm, hogy nemes állatnak születtem,
S nem bánom, hogy ismét minerállá lettem.
De te, mennynek Ura, miért teremtettél?
Egyéb állatoknál okosbbá mért tettél?
Miért adtál nékem több s jobb tehetséget? -
Hogy sok eszköz által érj el azon véget?
Hogy az ételt, italt, levegőt megszűrjem?
S szabad lévén, a sok bút, bajt nyögve tűrjem?
Hogy egy romló testet neveljek s hizlaljak:
S egy kis jóért ezer gonoszt tapasztaljak?
Nem! te bőlcs Teremtő, mindent jól alkottál:
Te egy vagy és minden; s a te véged ott áll,
Hol a mi karikánk forgása kezdődik,
S ahol te kezdődöl, létünk ott végződik.
Ahol szent ujjaid hegyét végigvonod,
A jó rendnek láncát ott akarod s fonod,
Mindennek célt, rendet és eszközt csinálsz ki,
S egy részért az Egész útjából nem állsz ki,
Megvan a főld s a kő, hogy talpat csináljon,
Megvan a fű és fa, hogy éljen s tápláljon;
Teremtél állatot, hogy egy önként-való
Sokaság mozogjon, légyen élő s haló;
Teremtél embert is, hogy jót s gonoszt tegyen,
Hogy bolond és okos itt a főldön légyen.
Minden egy tulajdon pontot nyert magába
Ez okos és bolond, jó s rossz világába.
Tőled vagyon célja, eszköze mindennek,
S az a boldog, aki megfelelhet ennek:
Míg az eszköz megvan, addig kergessünk célt,
S aki a célig ért, az nem hiába élt. -
Én tudom, és önnön érzésem hitet el,
Hogy vissza nem éltem e rövid élettel,
Hogy rendelt helyemet bétőltni kívántam,
S ha ollykor hízakot ejtettem is, bántam.

És most, hogy munkámat folytatni megszűnöm,
Csak hibám szomorít és nem feltett bűnöm.
S midőn visszaadom lételem az Égnek.
Csak e vigasztaló indúlatim égnek.
Hogy helyemet méltóbb teremtésnek szánja,
S hogy azt én is bírtam, soha meg ne bánja!"




A 2006. november 23-i adás tartalma:

-A földi boldogulás művészete a régi Kínában
- Mit tudtak a 19. századi magyarok Kínáról? (Juhász Ottó)
- Miért kapta Kipling a Nobel-díjat?
- KIM, az ördöngös: a szelíd izgalmak és tűnődések regénye új magyar fordításban (Bethlenfalvy Géza)
- Első közlés (sorozatszerk. Reményi József Tamás): Somos Béla versei
- Programajánlat


Könyvajánló

Rudyard Kipling: Kim


Szerb Antal szerint a Nobel-díjas Kipling legjobb regénye a Kim. Mégis, több mint száz évet kellett várnunk rá, hogy teljes terjedelmében olvashassuk magyarul. (A regény első angol nyelvű kiadását egyébként, az író apja, John Lockwood Kipling illusztrálta, az ő munkái láthatók ebben az új magyar kiadásban is.)

A Kim olyan regény, amelynek szereplői minden lényegeset tudnak a világról, és éppen ezért jóban is vannak vele. De még szebb, hogy nem csak a földi világgal teremtettek derűs, barátságos viszonyt, hanem az égivel is, sőt önmagukkal is. Ez talán a legtöbb és legnagyszerűbb, amire vágyhat az ember.

Miközben a brit titkosszolgálat borzongatóan izgalmas mesterkedései zajlanak Indiáért és Ázsia belső területeiért, ez a regény felöleli szinte egész India szellemiségét, s a benne zajló életet úgy mutatja föl nekünk, mint a boldogulás legsikerültebb és legtartósabb példáját. Az ebben a világban élőket (minden rendű és rangú embereket, isteneket, szellemeket, állatokat, növényeket, vizeket, hegyeket) önfeledt, olykor szenvedélyes játszótársaknak látjuk, akik soha nem tudnának jobbat elképzelni annál, mint amit éppen csinálnak. India tehát – ezek szerint – maga a Paradicsom, s a mi boldogságunkhoz sem kell több, mint jól odafigyelni lakóira, ellesni tőlük életük titkait, s követni példájukat.

Sári László és Sári Júlia, a kötet fordítója

Kipling a Kimben (talán akarata ellenére) India himnuszát írta meg, a legértőbb és legszeretetteljesebb könyvet, amit valaha Kelet lakóiról és kultúráiról Nyugaton írtak. Ha valaki nem tudná, hogy Kipling mivel érdemelte ki a Nobel-díjat, olvassa el az ördöngös Kim ifjú életének felemelő történetét.
SÁRI LÁSZLÓ

A John Lockwood Kipling által illusztrált első angol kiadás címlapja

A könyv utószava:
A Kipling-rejtély

Kipling sötét bajuszos, szemüveges, kopasz fejű, szikár angol volt. Drótkeretes pápaszeme sem enyhítette, legfeljebb valamelyest eltakarta kellemetlen, barátságtalan pillantását. Portréfestői, akárhogy igyekeztek is, nem tudták arcvonásai közé csempészni az elmélyülten gondolkodó, igazán nagy írók lojális, sőt szelíd viszonyának jeleit a világgal. Az odafigyelésnek, az érdeklődő együttérzésnek nyomát se látni a képekről ránk tekintő Kipling arcán. És mégis megírta a Kimet, a világirodalom egyik legszebben tűnődő, legegyüttérzőbb regényét. Indiát és India lakóit, talán azóta sem sikerült jobban értenie és szemléletesebben ábrázolnia nyugati írónak.
Ez csakis úgy történhetett, hogy Kipling kiesett korábbi, és később is következetesen vállalt szerepéből. Elringatta magát India világában, s olyannyira jól érezte magát, hogy megfeledkezett „a fehér ember terhéről”, elfelejtette írásaiban pellengérre állítani „a babonáktól hemzsegő indiai kultúrát”, megfeddni és kioktatni bennszülött hőseit – ahogy egyébként legtöbb művében teszi.
A Kim olyan regény, amelynek szereplői minden lényegeset tudnak a világról, és éppen ezért jóban is vannak vele. De még szebb, hogy nem csak a földi világgal teremtettek derűs, barátságos viszonyt, hanem az égivel is, sőt önmagukkal is. Ez talán a legtöbb és legnagyszerűbb, amire vágyhat az ember. S különös, hogy a haragos tekintetű, az írásaiban legtöbbször durva lelkű és harsogó szavú, katonás Kipling, ebben a művében képesnek is tartja ázsiai hőseit e vágyuk megvalósítására. A Kim felöleli szinte egész India szellemiségét, s a benne zajló életet úgy mutatja föl nekünk, mint a boldogulás legkézenfekvőbb, legsikerültebb és legtartósabb példáját. Az ebben a világban élőket (minden rendű és rangú embereket, isteneket, szellemeket, állatokat, növényeket, vizeket, hegyeket) önfeledt, olykor szenvedélyes játszótársaknak látjuk, akik soha nem tudnának jobbat elképzelni annál, mint amit éppen csinálnak. India tehát – ezek szerint – maga a Paradicsom, s a mi boldogságunkhoz sem kell több, mint jól odafigyelni lakóira, ellesni tőlük életük titkait, s követni példájukat.
Bármilyen képtelennek és felelőtlennek tűnik is, van ebben az elgondolásban valami igazság. Tudta ezt jól a pedáns tisztviselő családból származó Kipling is. (Anyai ágon Stanley Baldwinnak, a későbbi miniszterelnöknek volt unokafivére, apja tanár, majd múzeumigazgató az indiai Lahoréban, jeles rajzoló, aki a Kim mellett fia másik kiemelkedő művét, A dzsungel könyvét is illusztrálta.) Szóval, Kipling tudta jól, hogy milyen ország India, hiszen gyerekkorától fogva éles szemmel, s nagy figyelemmel vizsgálta az indiai élet minden részletét és vonatkozását. S nemcsak tudta és látta, hogy mennyire jó nekik úgy élni, ahogy élnek, hanem egy kicsit irigyelte is tőlük ezt a felhőtlen paradicsomi életet. És amikor egyszer elgyengülve, bevallotta magának csodálatát és irigységét, akkor esett ki a szerepéből az Ázsiára máskor gőgös brit fölénnyel tekintő fehér ember, s így történhetett, hogy Kipling a Kimben (talán akarata ellenére) India himnuszát írta meg, a legértőbb és legszeretetteljesebb könyvet, amit valaha a szubkontinens kultúrájáról és lakóiról Nyugaton írtak.
Amikor a Kim megjelent (1901), nem volt még idős, mindössze harminchat éves. Vagyis nemigen magyarázható ennek az Indiához fűződő új viszonyának (rajongásának) kialakulása a gyerekkor helyszíneire való öreges visszavágyással, ám kétségtelen, hogy a Kimben jelen van ez a romantikus érzés is. Kipling Bombayben született (1865), s előbb beszélte a bennszülöttek nyelvét, mint a sajátját. Gyerekként pedig egészen könnyű dolga volt meglátnia és megragadnia India szellemét. Először ekkor varázsolta őt el ez a világ, de a Kim és A dzsungel könyve bizonyítják, hogy később is jól eligazodott benne. Értette a szabályait, értette az indiai gondolkodás lényegét, és érezte India lakóinak finom érzelmi kapcsolódását szülőföldjük tájaihoz és a földön túli világhoz. Talán ők sem tudnának minderről többet mondani és pontosabban szólni, mint Kipling teszi a Kimben. Lenyűgözően tárja elénk Észak hegyeinek és folyóinak borzongató szépségét, a síkvidék városainak és falvainak izgatott, hangos serénykedését, az úton lévők ezer váratlan eseménytől változatos életét, az emberi viszonyok minden – eddig elképzelhetetlen – változatát, és az emberek (olykor derűs, máskor félelmes, ám mindig költői) képzeteit az e világon kívüli valóságról. Valljuk be, felemelő érzés Kipling kalauzolásával, Kim és a tibeti láma társaságában csatangolni India földi és égi tájain.
Épp olyan felemelő velük lenni, mint amennyire lehangoló együtt tölteni az időt a Kimen és A dzsungel könyvén kívül írott legtöbb művének hőseivel: otromba katonákkal, aljasul mesterkedő – ám mindenütt magasztalt – angol hivatalnokokkal, és magával Kiplinggel is, aki írói működését valójában csak eszköznek tekintette a brit gyámság megerősítéséhez Ázsia és Afrika népei felett. Csaknem minden igyekezete politikai és bizonyos értelemben katonai küldetésének teljesítésére irányult, mondhatni, ez a vélt küldetés volt fő hivatása.
Már korai indiai éveiben – miután alig tizenhét évesen visszatért (1882) angliai iskoláiból, és segédszerkesztőként egy lahorei lap munkatársa lett – meghirdette a brit gondoskodás nélkülözhetetlenségének eszméjét a „csekélyebb, Törvény nélkül való népeken” (the lesser breed, without the Law), s mindjárt nagy hangú cikkeket és elbeszéléseket (Soldiers Three, Stalky & Co., 1888-89; magyarul egy kötetben Három kópé, 1930) is írt ennek jegyében. Attól fogva élete végéig aligha találunk indiai témájú novelláiban olyan angol szereplőt, aki képes lenne a legcsekélyebb rokonszenvet is ébreszteni bennünk, s olyan bennszülött szereplőt, akit ne nevezne – legkevesebb – ostobának és mihasznának.
Megállapításai, kijelentései elképesztőek. A On The City Wall című elbeszélésében például egy kapitányt (akit nem negatív szereplőként állít elénk) így szólaltat meg: „Nézz csak meg néhány bennszülött gyalogost: szikhet, pathant vagy dográt. Egyformák mind, élősdi feketék.” Ugyanebben az elbeszélésében másutt legalább sajnálkozik egy kicsit, amikor egy muzulmán–hindu összecsapás lecsendesítésére kivezényelt vérszomjas angol osztag harckészültségéről számol be: „Sajnálattal kell azt mondanom, hogy a szívük örömmel telt el, istentelen örömmel, amiért végre – ahogy ők mondták – ’némi szórakozásban’ lehet részük… Az angol katonák dühöt színleltek, pedig valamennyiük lelke repesett a boldogságtól, és a sorokon izgatott suttogás futott végig: ’Nem használhatunk éles töltényt. Micsoda fene gyalázat!’ ’Gondolod, hogy valóban szembe mer szállni velünk ez a kolduscsürhe?’ ’Hurrá! Becsapódott a negyedik ágyúgolyó!’”
Kipling arról is vall ebben a novellájában, hogy milyennek látja az angolok és a bennszülöttek politikai viszonyát Indiában. „A sok könyörgésnek, meggyőzésnek, gondoskodásnak és feddésnek hála, évről évre halad az ország a jólét felé. Ha a munka sikerhez vezet, minden jutalom a bennszülötteké, míg az angolok a háttérbe húzódnak, és letörlik homlokukról a verítéket. Ha pedig valami balul sül el, az angolok előlépnek, és magukra vállalják a felelősséget. Ez a fajta túlzott gyengédség azt a hitet nevelte sok bennszülöttbe, hogy maguk is képesek vezetni az országot, és számtalan jámbor angol is így véli, hiszen nagyszerű politikai indoklással alátámasztott angol írások igazolják ezt az elméletet.”
Azt a meggyőződését, hogy az európai civilizáció lenne hivatott felemelni Ázsia országait, Kipling, ahol csak lehet, mindenütt hangsúlyozza. De még azt is kimondja, hogy szerinte a bennszülött indust már egy kevéske angol vér is azonnal és magasan a társai fölé emeli (Namgay Doola), a jó érzésű, dolgos angolnak viszont már az is métely, ha csak alkalmazkodik az indiai viszonyokhoz (Yoked with an Unbeliever). „Phil rendkívül kényelmes életet élt (…), és egyre inkább úgy tekintett erre az országra, mint a hazájára. Vannak emberek, akik beleesnek ebbe a hibába, és attól fogva nem lehet hasznukat venni.”
Hasznos viszont, sőt igazi hős Kipling szemében az az angol katona, akit a Stalky & Co.-ban magasztal az egekig. Büszkén meséli, hogy a leleményes és tehetségesen lopakodó ifjú angol miképpen ugrasztja egymásnak a hódító britek ellen harcoló két egymással szövetséges bennszülött törzs embereit. Valahol Észak-India hegyei között az egyik – akkor még független – fejedelemségben történik, hogy a vérbosszú törvényét feladva, összefognak egymással a szabadságukért harcoló törzsek, amikor is a hős Stalky éjszaka belopózik az egyik törzs falujába, és orvul leszúr egy bennszülöttet. A holttestre pedig elhelyezi a másik törzs vérbosszújelét, mintha a gyilkosságot ők követték volna el. Ezt többször is megismétli, s ráadásul ilyen alkalmakkor az ifjú „gentleman” fosztogat is, például egyik éjszaka magával hajtja egy meggyilkolt pásztor birkáit az angol táborba, ahol vidám lakomát csapnak a zsákmányból.
Ez az „ügyes fogás” az orvgyilkosságokkal, természetesen hamarosan meghozza a gyümölcsét, a szerencsétlen bennszülöttek újból egymás ellen fordulnak, s így az angolok könnyedén győzedelmeskednek fölöttük, a számukra egyébként esélytelen harcban, a sziklás hegyek között. Mindez pedig a tehetséges és merész Stalkynak köszönhető tehát, aki élete kockáztatásával is győzelemre segítette a brit zászlót a vadak felett. Társai dicsőítik és ünneplik a hőst, akit Kipling követendő példaként állít az angol ifjúság elé.
Korai korszakától haláláig Kipling következetesen megvetette az indiai civilizációt, olyannyira, hogy olykor még elképzelhetetlen valótlanságok állításától sem riadt vissza, hogy meggyőzze olvasóit ennek a civilizációnak értéktelenségéről, tarthatatlan állapotáról, sőt veszedelmességéről. A „The Recrudescence of Imray”-ben egy angol tisztviselő muzulmán szolgája megöli a gazdáját azért, mert úgy véli, hogy az angol megátkozta a gyerekét. Valóban képtelenség elgondolnunk, hogy egy angolról bárki is feltételezze, meg tud átkozni egy muszlim kisgyereket, az meg lélektanilag még valószínűtlenebb, hogy ebben a hitében egy szolga fehér ember meggyilkolására vetemedjen a 19. századi Indiában. De hát bármi megtörténhet ezen a világon, különösen az irodalomban, ami úgyis csak fikció.
Ezzel él vissza igen gyakran Kipling, s műveiben – jó hegeliánus módjára, anélkül persze, hogy Friedrich Hegel tanítványának vallhatná magát – mindenféle babonás, élhetetlen, ostoba, piszkos és naplopó népségnek elmondja az ázsiaiakat. És mindezt, legalább olyan „istentelen örömmel a szívében”, amilyennel az angol katonák rontanak rá a On City Wall-ban a védtelen indiai „kolduscsürhére”.
Ez tehát Rudyard Kipling politikai és emberi viszonya Indiához, s látjuk, hogy nem is rejti a meggyőződését véka alá. Sőt fennen hirdeti, ahol és amikor csak tudja.

*

Miután így fellapoztuk a műveket, és beleolvastunk itt-ott a sorokba, azt hiszem, egyre indokoltabbá válik a kérdésünk: ha Kipling ilyen szemléletű író, akkor vajon hogyan írhatta meg a szépséges Kimet, a szelíd tűnődés e nagyszerű regényét. Vagy ha olyannak látta Indiát, amilyennek a Kimben megírta, miképpen lehetett a hegeliánus eszme és a brit birodalmi elnyomás lelkes harcosa? De erősen indokoltnak látszik még egy kérdés: vajon miért kapott Kipling Nobel-díjat (1907)?
Be kell vallanom, hogy nem tudom. Ha a Nobel-díjat a Kimért kapta volna, azt mondanám, hogy nagyon is rendben van, és igyekezném elfelejteni Kipling – a fentebb idézettekhez hasonló – összes többi művét. (Szinte bizonyos, hogy ez nem sikerülne, de a Kimet akkor sem hagynám bántani.) De Kipling a díjat nem ezért a regényéért kapta. Elég homályos és ellentmondásos az akkori bizottság indoklása, ám azt biztosan tudjuk, hogy ennek ellenére a legtöbb tag egyetértett vele, sőt Kipling után hosszú évekig egyetlen jelöltnek a díjazása sem aratott olyan általános tetszést, mint az övé.
Ahogy az 1907-es bizottság jelentése állítja, Kipling életszemléletét „ótestamentumi, puritán istenfélelem hatja át, üres szólamok és bármiféle hivalkodás nélkül; idealisztikus erkölcsét ’meggyőződéses hitéből táplálkozó kötelességtudata’ erősíti. Kipling ’a törvénytisztelet és fegyelem zászlóvivője’, ’a dolgos élet és az engedelmesség énekese’. Ugyanakkor jellemző rá, ’a képzelőerő és az érzelmek idealizmusa’. ’A természetnek nem pontos mását adja, inkább víziókat ábrázol’, és képes ’azonnal, már az első szavaival felfedni a jellemek és vérmérséklet lényegét’. E tulajdonságai különböztetik meg őt a naturalizmustól, ami a valóságot fényképszerűen és túl aprólékosan dokumentálja. Viszont ’kedveli a pontosságot’ is, és kerüli ’az üres absztrakciókat’ – tehát szimbolistának sem nevezhető. Bár stílusa nem olyan, ’kifinomult és elbájoló, mint a szimbolistáké, azok pogány élvhajhászása és kétségtelenül megejtő, ám morbid epekedése is távol áll tőle’. Az évtized egyetlen díjazottja sem felel meg ilyen tökéletesen a ’magasztos és józan eszmény’ követelményének. Írja az első száz év irodalmi Nobel-díjainak történetét elbeszélő könyvében (Az irodalmi Nobel-díj) Kjell Espmark, a bizottság jelenlegi elnöke.
Aztán ő maga is eltöprengve folytatja: „Hogyan lehetséges, hogy ezekkel a már a század elejére elavult és szerintünk igen elfogult kritériumokkal felemelhetők olyan írók, akiket az utókor is maradandó értékűnek ítélt? Úgy, hogy az olyan minőségek mellett, amelyekben az ember saját életfelfogását és művészeti ideálját látja visszatükröződni, léteznek sokkal egyetemesebb kvalitások is. Már 1903-ban Kipling kimeríthetetlen, zseniális fantáziájáról beszélnek, az 1907-es szakvélemény pedig ’primitív, már-már mítoszteremtő képzelőerőt’ fedez fel a dzsungelkönyvekben. Az író már alkalmazza a megfigyelés látomásos módszerét, amivel lehetségessé válik a tájképek ’hirtelen felvillantása’ és az alakok azonnali átvilágítása. Az értékelések ilyen megfogalmazásokkal próbálják bizonyítani szakmai kompetenciájukat – nyilván a későbbi olvasók számára is. A körülmények úgy hozták, hogy ezek az önmagukban csodált tulajdonságok összekapcsolódtak azokkal a vonásokkal, amelyek az ’ideális szemléletért’ odaítélt Nobel-díjhoz szükségesek voltak.”
Valóban elég zavarosak a bizottság állításai az idézett véleményben, tulajdonképpen hetet-havat összehordanak a tagok Kiplingről, amivel igazolhatják magukat. (Hogyan jönnek például ide „pogány élvhajhászásukkal és morbid epekedésükkel” a szimbolisták?) Mégsem gondolhatjuk, hogy azok a kiváló urak pusztán a hasukra ütöttek 1907-ben, és így hullott Kipling ölébe a díj. Egészen nyilvánvalóan megfogta, sőt megragadta őket valami a művekből, még ha az indoklásuk kevéssé pontosra és meggyőzőre sikeredett is. Minél több állítását hisszük el a jelentésnek, annál több ellentmondást kell látnunk az egyes állítások között. (Például „a törvénytisztelet és a fegyelem zászlóvivői” többnyire nemigen bírnak „primitív, már-már mítoszteremtő képzelőerővel”.)
De hát, sajnos nem is egészen igazak a jelentés idézett állításai. (Nehéz például Kipling természeti képeit vízióknak látnunk.) De ha igazak lennének is, vagyis az a sok felsorolt erény valóban jellemezné a műveket, még az sem jelentene valódi garanciát a művek minőségére. A jelentésben emlegetett tulajdonságoktól függetlenül az írói teljesítmény könnyen lehetne akár igen gyenge minőségű (ahogy többnyire az is). Márpedig a minőség egy irodalmi díj odaítélésénél igen fontos szempont lenne. És igen fontos lenne továbbá az is, hogy azok a művek ne fogalmazzanak meg helytelen, sőt igazságtalan ítéleteket a világról, ahogy azt Kipling művei többnyire teszik. (Különösen, ha a díj odaítélésének fő szempontja az „ideális szemlélet”.)
Így tehát a Nobel-díj bizottság szakvéleményének birtokában is, ott tartunk, ahol az elején, továbbra is rejtély: vajon miért is kapott Kipling Nobel-díjat? Én itt föl is adnám a töprengést, ha nem jutna eszembe George Orwell különös magyarázata arra nézve, hogy miért lett, és miért olyan népszerű még ma is Rudyard Kipling – költőként. Orwell azt írja a Horizon című irodalmi újság 1942 februári számában, hogy Kipling azért érhette el a népszerűségnek ezt a fokát, mert tudott „jó rossz verseket írni” („good bad poems”), azaz jól voltak rosszak a versei. (Ma is jól rosszak.) Egészen pontosan Orwell azt értette ezen, hogy többnyire közhelyes témákat (katonaélet, szerelmi vágyódás, stb.) verselt meg, egyszerűen, sőt olykor közönségesen és érzelmesen, de erőteljes, harsány, jól megjegyezhető strófákban. Találó magyarázat ez több más költő (a minőség felől) érthetetlen népszerűségére is. És amikor Orwell a költő általános elhelyezését fontolgatja az irodalomban, határozottan kijelenti, hogy Kipling „igenis sovén imperialista, morálisan érzéketlen, esztétikailag viszolyogtató író, jobb ha ezt máris beismerjük”. Mellbevágó megállapítás, de hát errefelé kapiskáltunk mi is, amikor korábban novelláiból idézgettünk.
Mindaz, amit Orwell Kiplingről, a költőről és az íróról állít, akár teljességgel bizonyítható és hihető is lehetne – ha nem írta volna meg a Kimet. Ezt a tényt azonban Orwell valamiért figyelmen kívül hagyja. Talán azért, mert nagyon haragudott már rá a többi könyve miatt. Én is haragszom, de annál inkább csodálom ezt a regényt.

*

Különös, hogy ez a rejtélyesen kettős szemléletű író, csaknem ugyanazon a napon távozott az élők sorából (1936), amikor V. György király. Az az uralkodó, akinek halála egy egész világkorszak végét jelentette. Vele zárultak le a viktoriánus–edwardiánus–georgiánus tündöklés évtizedei, amikor is valójában az egész világ elfogadta a fehér angolszász faj felsőbbrendűségét, őszinte tisztelettel és elismeréssel tekintett civilizációs „kötelezettségeire” (így nevezték a britek vaskezű gyarmatosító törekvéseiket), és elfogadta azt az irodalmat is, amely ennek a törekvésnek az ideológiáját énekelte meg és dicsőítette. (Nem is olyan érthetetlen ez: manapság csaknem az egész világ hasonló elfogadással, sőt tisztelettel tekint az amerikaiak hasonló „civilizációs törekvéseire”.)
Valószínűleg ezért lehetett ebben a korban Kipling Nobel-díjas és népszerű. Óriási hatással volt az olvasóira. Mai népszerűségét illetően pedig, azt kívánom, hogy indokolják ezt pusztán A dzsungel könyve értékei, de mostantól – hogy végre új magyar fordításban vehetjük kézbe a Kimet (az egyetlen korábbi: Bartos Z., 1920) – a magyarul olvasók körében járuljon még hozzá ehhez a népszerűséghez a Kim, az ördöngös is. Szép és felemelő mű – mondom, ahányszor csak mondhatom. Ez akkor is igaz, ha keletkezésének körülményei számomra megmagyarázhatatlanok.
SÁRI LÁSZLÓ




A 2006. október 19-i adás tartalma:

-A földi boldogság birodalma Keleten
-Idill és valóság a régi Kínában
-Mit tudtak a XIX. századi magyarok Kínáról? ( Juhász Ottó )
-Első közlés: Demény Péter verse
-Programajánlat: Sambhala Kerekasztal-beszélgetések

2006. október 20. péntek
18:00 Az élet vendége Csoma legendárium c. film vetítése
19:30 Beszélgetés Szemző Tibor rendezővel és Sári László íróval a a filmről


2006. október 27. péntek
18:00 Tibetben a lélek c. film vetítése
19:30 Beszélgetés Tolvaly Ferenc íróval,
a film rendezőjével




A 2006. szeptember 21-i adás tartalma:

-Tibetben a lélek - Zarándokúton Tolvaly Ferenccel a tibeti Kailásza-hegy körül
-Kolostori és világi vallásgyakorlók a régi és mai Tibetben
-Első közlés: Vörös István versei
-Programajánlat


TIBETBEN A LÉLEK

„Az úton, ha elszántak vagyunk, rátalálhatunk arra, ami minket valóban egyedivé és helyettesíthetetlenné tesz… A végéhez viszont, ami a kezdet, csak szenvedéssel, küzdelemmel teli úton lehet megérkezni. Mert nem az út nehéz. A nehézség maga az út.” – ezekkel a mondatokkal zárul Tolvaly Ferenc tavaly megjelent, nagysikerű regénye, az El Camino – Az út. S valóban. A Santiago de Compostelába vezető zarándokút egyszerre jelent végcélt és kezdőállomást abban a nagy utazásban, amelyre az író vállalkozott. Hiszen az út folytatódik.
A második állomás a mágikus-misztikus Tibet, az úti cél pedig a Kailasza, a keleti vallások legszentebb hegye. Tolvaly Ferenc öt hetet töltött Tibetben.
Időnként olyan veszélyes helyeken járva, ahová jó néhány, fizikailag és mentálisan felkészületlen zarándok a legnagyobb igyekezete ellenére sem jutott el; s olyan csodákat élt át, mintha a nomádok sátrában gomolygó füst táncoló démonokat rajzolt volna a levegőbe. Vándorolt ötezer méter fölötti magasságban, hóborította kietlen pusztaságban, dacolva porral, széllel, az éjszakai hideggel és a nappali forrósággal, míg végül rátalált valódi úti céljára, a Csendre, amely visszavezette önmagához, és választ adott a kérdéseire.
A fájdalmasan szép, erőpróbáló és lélekemelő utazás élményanyagából négy mű született: Tibetben a lélek regényben,képesalbumban, filmen és CD-n. A regény – A spirituális utazás. Két, a világ különböző kultúráiból érkező, önmagát kereső ember találkozik a mindkettőjük számára titokzatos Tibetben. Veszélyekkel teli zarándokútjukon egy fiatal buddhista szerzetes kíséri a férfit és a nőt, miközben beavatja őket, s velük együtt az olvasót is Tibet vallási, kulturális és társadalmi titkaiba. Az olvasó szinte útitársként tanúja lehet, hogyan merülnek el Tibet varázslatában és hogyan találják meg a regény sebzett lelkű főszereplői önmagukat. Az album – Az út képekben. Fotókból és a helyszínen megfogalmazott gondolatokból készített útinapló. A varázslatos utazás mérföldkövei: misztikus tájak, ősi templomok, mélytekintetű emberek. Lenyűgöző látvány ihlette pillanatok és hirtelen felbukkanó vagy meditáció során született gondolatok pillanatképeinek gyűjteménye. A film – A zarándokút belső és külső állomásai. A saját belső útját kereső emberről szól, akinek zarándokútját szentélyek, misztikus tájak övezik. A film nézői találkozhatnak Tibet csodáival, és láthatják azt a világot, amelyet a tibetiek megteremtettek önmaguk számára, mélyen önmagukban. A CD – Tibet világa a lélek nyelvén, a zene pillangószárnyain.
Tolvaly Ferenc és szerzőtársai – Csepregi Miklós, Balog Gábor, Márta István, Rácz Zoltán és az Amadinda Ütőegyüttes – TIBETBEN A LÉLEK c. műveivel szeptember elején ismerkedhet meg a magyar közönség.

A CD hallható zenék címei:

1. "Tiszta lappal kezdeni..."
2. A szent középpontra összpontosító belső nyugalom hangja *
3. szertartás a mesterhez, aki Maitreja képmásába olvadt
4. Démonok földjén
5. "Úton lenni
6. A mesterek mestere Milarepa és a mágus párviadala
7. Az útnak induló zarándokok ősi fohásza
9. Tisztelgés a megvilágosodást segítő valamennyi erő előtt
10. Sirató ( eredeti tibeti népdal ) *
11. Imamalmok - a régi Tibet hangulata *
12. Belső hangok I. - örök körforgás kezdet és vég nélkül
13. Belső hangok II.
14. "Könnyű vagyok, test nélkül lebegek..."

( A *-gal jelölt számokba bele is hallgathatnak a szám címére kattintva. )

Könyvbemutató az Alexandra Kiadó Irodalmi Kávéházában
( Sári László és Tolvaly Ferenc )

Az augusztus 17-i adás tartalmából:


- Keleti "boldogságországok"
- Mitológiák és utópiák
- A boldogulás földi művészete Keleten és Nyugaton (Juhász Ottó)
- Első közlés (sorozatszerk. Reményi József Tamás): Gömöri György versei
- Programajánlat


Könyvajánló:

Kínai filozófia és vallás a középkor hajnalán
Sinológiai Műhely 5.

Az európai időszámítás kezdetét követő néhány évszázad a kínai történelem egyik legviharosabb időszaka volt. I. sz. 9-ben az egyik császári feleség rokona, Wang Mang megdöntötte a több mint két évszázadon át uralkodó Korai Han-dinasztiát (i. e. 206-i. sz. 8), ám rövid életű Xin-dinasztiájának uralma alatt a Korai Han-kor végét jellemző gazdasági és politikai válság tovább fokozódott. I. sz. 25-ben a császári ház egyik oldalágából származó Liu Xiu restaurálta a Han-dinasztiát, ám a Késői Han-kort (25-220) már sok tekintetben olyan új viszonyok jellemezték, amelyek jelentősen eltértek a korábbiaktól. Az i. sz. 1. század a birodalom megerősödését, a gazdasági és kulturális felvirágzás időszakát hozta, de a korszakra jellemző politikai stabilitás nem az uralkodóház megkérdőjelezhetetlen tekintélyén, hanem az udvar és a vidéki nagybirtokos előkelőségek hatalmának kényes egyensúlyán alapult. A 2. században a Han-dinasztia hanyatlásnak indult: a trónon gyermekkorú vagy gyengekezű császárok váltották egymást, a hatalom eunuchok és egyéb kegyencek kezébe került, s a birodalmat természeti csapások és lázadások sújtották.
184-ben kitört a sárgaturbánosok felkelése, amely gyakorlatilag véget vetett a dinasztia uralmának, noha az névlegesen 220-ig fennállt. Az országban a hatalmat a lázadás leverésében részt vevő nagybirtokos családok, úgynevezett erős házak veszik át. 220 után a Han Birodalom helyén három királyság jön létre, amelyek aztán évtizedekig véres háborúkat vívnak egymással, miközben saját területükön ők maguk is ki vannak szolgáltatva a helyi erős házaknak. 280-ban a Nyugati jin-dinasztia rövid időre újra egységet teremt az országban - bár erős központi kormányzatról ekkor sem beszélhetünk -, de 316-ban északi nomád csapatok özönlik el Észak-Kínát, s a területen kisebb-nagyobb államokat hoznak létre. A kínai elit jelentős része délre menekül, ahol a következő évszázadokban rövid életű dinasztiák váltják egymást.
E mozgalmas évszázadok nem hagyták érintetlenül a kínai gondolkodást sem. A Késői Han-dinasztia udvarában megkezdődött a korábbi évszázadok konfucianizmusának összegzése. Konfuciánus szellemben megírták a Korai Han-dinasztia történetét - az így létrejött Hanshu volt az első dinasztikus történeti mű, amelyet aztán valamennyi későbbi hivatalos krónika mintául vett -, kőbe vésve rögzítették a klasszikusok szövegét, s a korban rendkívül jelentős kommentárok készültek. A dinasztia összeomlásával azonban a kon-fucianizmus háttérbe szorult, s a darabokra hullott birodalomban új eszmék jelentek meg. Már a Késői Han-korban kialakult és gyorsan elterjedt a vallási taoizmus, és ugyanebben az időben utat talált magának Kínába a buddhizmus. Az írástudók egy része pedig „a titokzatos tanulmányozása" (xuanxue), a Nyugaton neotaoizmusnak nevezett irányzat felé fordult.
Könyvünk ezen évszázadok kínai szellemi életébe nyújt betekintést, öt klasszikus kínai eredetiből készült szövegfordításon, illetve az ezekhez kapcsolódó tanulmányokon keresztül. Az első szöveg, az i. sz. 1. század végén született A Han-dinasztia története (Hanshu) című munka törvénykezéssel foglalkozó fejezete még konfuciánus szellemben íródott, s a konfuciánus állameszmény, illetve a Han-kori állam működésének egyik területéről ad átfogó képet.
A következő három szöveg már egy új korszak egyik legjelesebb személyiségéhez, a 3-4. században élt Ge Honghoz kötődik. Műveiben Ge Hong összegyűjtötte és feldolgozta a korának vallásosságához tartozó különböző hagyományokat: írt halhatatlanokról, a halhatatlanság elérését biztosító technikákról, alkímiáról, talizmánokról, életmeghosszabbító módszerekről és a legkülönfélébb ezoterikus gyakorlatokról. A kötetben két fejezet található a Ge Hong által írt Az Egyszerűséget Átölelő Mester (Baopuzi) című enciklopédikus munkából. A mű 2. fejezete (A halhatatlanokról) azt igyekszik bizonyítani a legkülönbözőbb érvekkel, hogy a szkeptikusok véleményével szemben halhatatlanok valóban léteznek, s a halhatatlanság elérhető. Ehhez a témához kapcsolódik a kötet harmadik, szintén Ge Hongnak tulajdonított szövege, a Halhatatlanokról szóló feljegyzések (Shen-xianzhuan). Ez a munka, melyből szemelvényeket közlünk, különböző korok halhatatlanjainak életéről, a hozzájuk kötődő különös történetekről számol be.
A Baopuzi 17. fejezete (Fel a hegyekbe, át a vizeken) azokkal a veszélyekkel foglalkozik, amelyek a gyógyfüvet, elixírt kereső, a világból kivonuló embert a hegyekben fenyegetik. A szöveg részletes leírást ad a különböző veszedelmek elhárítására szolgáló mágikus technikákról, varázserejű talizmánokról.
A kötet utolsó szövege, a Mou mester eloszlatja a kételyeket (Mouzi lihuo lun), már a Kínában a korai középkorban megjelent idegen eredetű valláshoz, a buddhizmushoz kapcsolódik. E mű, mely az első
ismert kínai buddhista apológia, a buddhizmus igazságáról igyekszik meggyőzni a legkülönbözőbb ellenérveket felhozó kétkedőket.
Minden szöveget az adott forrás fordítójának tanulmánya kísér, mely a szöveg keletkezését, jellemzőit és a benne található kulcsfogalmakat elemzi. A jelen kiadvány természetesen csak ízelítőt nyújthat e rendkívül izgalmas korszak filozófiai és vallási terméséből. Reméljük, munkánk jó kiindulásul szolgálhat további tanulmányokhoz és kutatásokhoz, s így hozzájárulhat a kínai kultúra magyarországi megismertetéséhez.
A könyvet mesterünk és barátunk, a(...) fájdalmas hirtelenséggel elhunyt Ecsedy Ildikó emlékének ajánljuk.
Salát Gergely



Daniel Goleman: ROMBOLÓ ÉRZELMEK - HOGYAN LEGYÜNK ÚRRÁ RAJTUK?
Beszélgetések Őszentsége, a Dalai Lámával

Ismerik a mondást: Számolj tízig, mielőtt utat engedsz a haragodnak! A legnagyobb baj, hogy ma már kettőig sem jutunk el... Hogy ez miért alakult így és milyen belső folyamatok határozzák meg ilyenkor a viselkedésünket, erről szól a Romboló érzelmek.

Nem véletlen, hogy az Elme és Élet elnevezésű tudományos tanácskozások kulcsfigurája a Dalai Láma, aki világhírű agykutatók és pszichológusok - illetve olyan érdeklődő "civilek", mint például Richard Gere - karéjában ezúttal is izgalmas kirándulásra hívja az olvasót agyunk és lelki világunk azon területeire, ahol úgymond a rosszabbik énünk lakozik. Az indiai Dharamszalában lezajlott konferencia az egymásnak feszülő nyugati tudományos nézetek és a "szelíd" buddhizmus meditációs gyakorlatának harmonizálásáról szól, azt kutatva, miként lehetünk úrrá az ártó érzelmeinken. A népszerű tudományos ismeretterjesztés egyik toplistás bestseller-írója érdekfeszítő profizmussal szerkesztette egybe a vita anyagát. A kötet elolvasása után éppúgy helyére kerülhetnek bennünk az agykutatás, mint a tibeti buddhizmus alapfogalmai. A tudósok arra következtetésre jutottak: a boldogság, a kiegyensúlyozottság igenis tanítható, ami megegyezik a régi buddhista nézettel is. Hogy a helyzet nem reménytelen, azt jelzi: Amerikában már könyvpiaci siker Daniel Goleman és a Dalai Láma következő "kalandja", amely a POZITÍV ÉRZELMEK világába kalauzolja el az olvasókat.

A 2006. július 13-i adás tartalmából

Sári László

“TESTED ÍZES HÚSÚ BARACK”
Cangjang Gjaco, a 6. dalai láma szerelmi élete az istenek városában



Cangjang Gjaco (1683-1706), az ifjú tibeti istenkirály álruhában járta a lhászai palotája közelében álló ivókat és bordélyokat, hogy megismerje a földi élet szenvedélyeit. Ezeken az éjszakai útjain szerezte szerelmi élményeit, és ekkor születtek különös költeményei, amelyeket napjainkban kezd fölfedezni és értékelni a nyugati világ.
Korában az ifjú népszerű, istenként tisztelt uralkodó volt Tibetben, s ugyancsak népszerű, ünnepelt költő. Nemcsak az éjszaka lányai kedvelték, de ismerte Lhásza, a tibeti főváros egyszerű, dolgos népe és az ország előkelő, művelt közönsége is. A szerelmi élményeiről olykor profán őszinteséggel valló ifjúról sokáig nem is sejtették, hogy ő maga a dalai láma. Sorrendben a hatodik, Tibetben minden egyházi és világi hatalom egyszemélyes birtokosa. Valójában isten, Avalokitésvarának, a könyörületesség bódhiszattvájának éppen háromszáz évvel ezelőtti földi megtestesülése.

– Tested ízes húsú barack, vágyad sohasem apadó – súgta képzeletben “A Sárkányhoz” címzett bordélyház egyik szépséges lakójának fülébe a 6. dalai láma egy bíborfekete nyári éjszakán. – Hogy járjak hát a Tanítás vágyakat tagadó útján? – tette fel azután magának a kérdést palotájában, az ezerszobás Potalában. Az emberi testet öltött istenség eltűnődött egy keveset a válaszon, de csak a tisztesség kedvéért. A földi világ legjobb elméi sem képesek megfelelni erre a kérdésre. Sőt, minél jobb elmék, annál nehezebb a dolguk. Annál kevésbé hihető számukra a legbölcsebb válasz is. A földi testben támadó szenvedélyt valószínűleg képtelenség megfékezni. Jobban teszi hát az ember, ha betölti a vágyait, még ha ezt gyakran méltatlannak érzi is. Erről győzte meg magát azon a bíborfekete nyári éjszakán Cangjang Gjaco, egy személyben isten és király Tibetben, s ezúttal sem hezitált tovább. Álruhába bújt, majd tüstént elindult a palotája szomszédságában álló, “A Sárkányhoz” címzett bordélyház irányába.


Már az odavezető utat is élvezte, akárhányszor tette is meg. Az istenek földi városának, Lhászának a lakói arról voltak híresek, hogy úgy éltek, mintha minden nap ünnepelnének valamit. – Lehet, hogy ünnepelnek is – vélte az istenkirály, s irigykedve, de jó kedvűen nézte a város éjszakai életét. A nyári estéken még az előkelőségek is fölvonultak a Potala körüli parkokban. Cangjang Gjaco mellett óriási hajdíszeket viselő asszonyságok lovagoltak el szolgáik kíséretében a tóparton, az utcákon selyemöltözetű jobb módú ifjak, turkesztáni, butáni, nepáli, kínai, mongol és örmény kereskedők vigadoztak. De feltűntek a messzi keleti tájakról érkezett nomádok, no meg a koldusok és a csavargók is.
Még rendetlen, rongyos öltözetükben sem látszott keservesnek a sorsuk. Akárhogy fürkészte is tekintetüket az égi világból alászállt uralkodó, nem talált közöttük panaszos, fáradt arcokat. De épp ilyen méltóságot és derűt látott a városiak és a falusiak szemében az istenkirály napközben is, amikor álruhájában Lhásza piacait járta. A piacok népe boldogan sürgölődött a kipakolt zöldségek, gyümölcsök és virágok színpompás tornyai körül, a fiatalok hangoskodtak, daloltak, a lányok nem győzték kacagással a csipkelődő, udvarolgató durva fickók tréfáit. – Lehet, hogy a legédesebb izgalom a földi világban a szenvedély? – Tibet uralkodója, isteni származék, meg sem kísérelt válaszolni a kérdésre. Válasz helyett egy újabb kérdés villant az eszébe. – Ha ennyire boldogító érzés a vágyak szolgálatában élni, Sákjamuni Buddha vajon miért gondolt mindig a szépségnek is, a szenvedélynek is a mulandóságára? – De Cangjang Gjaco, Tibet uralkodója, minden égi és földi hatalom egyszemélyes birtokosa, nem tűnődött el ezen a kérdésen sem.
(Fölöslegesnek tartotta. Egyrészt tudta, hogy Sákjamuni Buddhának jó oka lehetett rá, hogy a szépségnek is, a szenvedélynek is mindig a mulandóságára gondoljon, másrészt nem akarta, hogy a tűnődés megzavarja a jókedvét. Okos fiatalember volt Cangjang Gjaco, költő és uralkodó Tibetben.)


– A mangófa íze fanyar, de gyümölcse édes, finom. Ki lánya vagy, nem érdekel, de gyönyörű tested nagyon! – nyitott be aznap este “A Sárkányhoz” címzett bordélyba Cangjang Gjaco. Köszönés helyett e sorokat skandálta. Mindenütt kedvelték őt a korhely, vidám költő szerepében, Tibet uralkodója pedig élvezte a lányok és a cimborák társaságát. Mint máskor is, az a szépséges lány odalépett hozzá. Mint máskor sem, aznap se vette zokon, hogy a vígkedvű költő megcsipkedte az arcát.
– Tested ízes húsú barack, vágyad sohasem apadó – súgta nem
sokkal később “A Sárkányhoz” címzett fogadó emeleti szobájában a lány fölé hajolva Cangjang Gjaco. – Hogy járjak hát a Tanítás vágyakat tagadó útján? – folytatta aztán a strófát a kérdéssel. A díszes takarón elheverve, vállán a lány fejének könnyű, édes terhével már eszébe sem jutott eltűnődni a válaszon. De addigra már költői álöltözetét is levette magáról Cangjang Gjaco, költő és uralkodó, minden égi és földi hatalom egyszemélyes birtokosa Tibetben.


– Tested ízes húsú barack – vallotta még a lánynak ezután is számtalanszor a bíborfekete tibeti éjszakákon az istenkirály. Sohasem apadó vágyuknak is még jó néhányszor örvendhetett, majd mindannyiszor elhevert a díszes takarón, vállán a lány fejének könnyű, édes terhével. (Örvendezései és heverései közben azonban soha többé semmit sem kérdezett.) A házban hamarosan még gyakoribb vendég és még kedveltebb költő lett, akinek verseit a lányok és a vendégek együtt énekelték. Este “A Sárkányhoz” címzett bordélyban, napközben a piacokon és az ivókban megvendégelték Cangjang Gjacót, Tibet uralkodóját a cimborák. Tibet uralkodója pedig élvezte a lányok és a cimborák társaságát. Több szép nyár, ősz, tél és tavasz telt így Lhászában, az istenek városában, a földi világ tetején.
– Szép lenne így élni mindig. Jó lenne tenni a dolgunkat, iparkodni
nap nap után gondtalanul, majd felhőtlenül örülni a szépségnek és a mosolyoknak. Szép lenne így élni mindig. – Gondolta ezekben az években az istenkirály, de utóbb arra is gondolt már bizony, hogy jó lenne sohasem gondolni a Sákjamuni Buddha tanítására, mely a világ változékonyságára, minden dolog múlására figyelmeztet. (Mert okos fiatalember volt Cangjang Gjaco, költő és uralkodó, minden égi és földi hatalom egyszemélyes birtokosa Tibetben, háromszáz évvel ezelőtt.)


Volt aztán egy másik kérdés is, ami később élénken foglalkoztatta Cangjang Gjacót. Az a kérdés nemcsak álruhában, költőként foglalkoztatta, hanem civilben, vagyis uralkodói minőségében is. Éjjel-nappal, azaz minden szerelmes pillanatában tudni akarta, miként válhatott számára az a lány a fogadóban épp olyan természetesen fontossá, mint a saját élete. Miként történhetett, hogy olyan gyönyörűségnek érzi találkozásaikat, amelynek hiányába azonnal belepusztulna. Mert jó ideje így érezte Cangjang Gjaco, minden égi és földi hatalom birtokosa, azaz istenkirály Tibetben. De nem találta a választ erre a kérdésre sem, hiába igyekezett éjt nappallá téve felfedni a titkot, hiába gyötörte magát. Pedig okos fiatalember volt Cangjang Gjaco költő és uralkodó Tibetben. Zavarba jött, szégyellte a tehetetlenségét. És valóban, gyakran csak szótlanul bámulta, csodálta a lányt a sok hosszú bíborfekete tibeti éjszakán. De nem bánta. Szenvedélyes vonzódása hozzá leírhatatlan gyönyörök forrása volt. Mintha erre a sorsra ítéltetett volna örökre. Mintha ezt a gyönyörűséget kapta volna örökre.


“A világ márpedig változó!”– jelentette ki azonban Sákjamuni Buddha valamikor igen határozottan. S ha a sákják bölcse ezt nem nyilatkozza, Cangjang Gjaco akkor is fölismerte volna a világban a változás törvényét. Nem egyszer látta, hogy a legbódítóbb szépség, a legélénkebben hajladozó virágkehely is előbb vagy utóbb elveszíti tündöklését, majd eltűnik a földi világból, nem marad belőle semmi. Ezektől a gondolataitól, isteni származása ellenére is, egyre csendesebbé vált Cangjang Gjaco, a szívét borzongás töltötte el. A megtestesült istenség szánta a tökéletesnek született emberi lényt, szánta a nyomorult, múlékony földlakót.
– Látván virágok hullását, feketére száradását, eltűnődöm: ez a
vénség ifjú lányként virult egykor! – vallotta meg magának szorongását egyre gyakrabban. Amikor pedig a mulandóság korai és váratlan feltűnéseivel találkozott, a földi testet öltött istenség még fájdalmasabban szánta a tökéletesnek született emberi lényt, a nyomorult, múlékony földlakót. (De leginkább a lányt és kettejük földi sorsát szánta Cangjang Gjaco, költő és uralkodó Tibetben.)


– A tested hússzírmú virág! – ezt súgta most már a korábbi
vallomás helyett a lány fülébe Cangjang Gjaco a bíborfekete tibeti éjszakákon. És hozzátette. – Temető kertjében nyíló! – Ezután még próbálkozott olykor a lélek örökkévalóságával vigasztalódni, de hamarosan ezt is föladta. – Lelked szélfútta madártoll, a halál szűk ösvényén száll... – Ilyen árván és reménytelenül sodródónak képzelte el a földlakók lelkét Cangjang Gjaco költő és uralkodó, és egyre komorabb strófákat írt a lélek utazásáról a bíborfekete tibeti éjszakákon.
– A lelkem égi származék, nem érinti a földi lét. Szenvedése tűnő
felhő, az elborult ég látomás. – Ezzel a gondolattal csillapította fájdalmát végül, és valóban, égi származásának tudata olykor megnyugtatta egy kissé. De soha többé nem álmodott már e világi boldog bűneinek túlsó parti folytatásáról az istenkirály. Pedig nemrég még hitte, hogy odaát is ugyanez a gyönyörűség vár rá. Beteljesülve se csökken a vágy, az életre szóló. Ha férfi és nő kötést tesznek, a lét társas útját járják örökkön-örökké, míg a túlsó boldogságig érnek.
Az e világi boldogságnak nincs folytatása odaát.

Cangjang Gjaco, az ifjú költő, isten és király úgy érezte, a vágyai megcsúfolták. – Lent délen, forró ég alatt, bőkedvű lányok közt élnék végtelen hosszan s boldogan, ha megengedné a Halál. – Úgy kellene élni, mintha mindig nyár lenne, forró ég, szerelmes vágyódás, szépség és ifjúság. De hát nem engedi a Halál. Bevilágíthat-e szívünkbe az öröm leghalványabb fénye is, ha az elmúlás mindenre rávetíti az árnyát? – Ha nem gondolsz az elmúlásra, ostoba vagy, még ha másban okos is. – Hajtotta le fejét Cangjang Gjaco, minden égi és földi hatalom birtokosa Tibetben.


– E világnak minden dolga vízben tükröződő kép csak. Lásd s
tudd: e tűnő rajzolat sohasem lehet valóság. Csak egyetlen pillanatra van nyár, forró ég, szerelmes vágyódás, szépség és ifjúság. – Esténként és hajnalonta így tűnődött fájdalmasan Cangjang Gjaco, s már nem nézett az emberek szemébe az istenek földi városának, Lhászának az utcáit járván. Ők sem néztek rá. Sem az utcán, sem az ivókban, sem a piacokon, sem a fogadókban.
– Szarvasbikák, díszgúnárok, enyelgések, könnyű lányok. Éjjel-
nappal botorságok, se család, se barátságok. – Gondoltak vissza fénykorukra a cimborák. Csak egyetlen pillanat volt a nyár, a forró ég, a szerelmes vágyódás, a szépség, az ifjúság.


De az istenség megtestesülése, minden égi és földi hatalom birtokosa Tibetben még ezután is eljárt “A Sárkányhoz” címzett fogadóba. (Tested ízes húsú barack, vágyad sohasem apadó. Hogy járjak hát a Tanítás vágyakat tagadó útján?) Ám újabban egyre ritkábban verselt, többnyire csendben tűnődött, s csak bámulta tovább földi istennőjét. Végül csupán ennyit mormolt maga elé egészen halkan, mint egy imát. – Ékes arcú, szép kedvesem! A jó kígyódémont kérem, vegye rá a Halál Urát, együtt maradjunk odaát.
Otthont lelni a halálban, bizony keserű folytatás.


A tibeti istenkirály ezután már nem vigasztalódott és nem vigasztalt senkit. Sem a fogadóban, sem az ivókban, sem a piacokon, sem az utcán. De országáért azért tett még sokat. (Tisztességes fiatalember volt Cangjang Gjaco, minden egyházi és világi hatalom egyszemélyes birtokosa Tibetben.) Országa lakóit megvédelmezte a rájuk törő ellenségtől, és erősítette hitüket, hogy lelkük békéjét is megtalálják. Még szilárdabbá tette papjaik rendjét, még több új szentély és kolostor építését rendelte el. (Azoknak a szerzeteseknek talán könnyebb lesz a Tanítás vágyakat tagadó útján járni.) Sokáig őrizte a rendet és a békét. Aztán egyszer árulók segítségével felülkerekedtek csapatain a mongol támadók. Az istenkirályt elfogták, s a fogságban meggyilkolták. De addigra már földi teste is jóban volt az elmúlással.
Avalokitésvara bódhiszattva testetöltése előtt hatodszorra is bizonyossá vált: a valóság igazi természete a változás. Vagy ahogy Sákjamuni Buddha figyelmeztetett egyszerű, profán szóval: “A világ márpedig változó!”. Lehetetlen nem érteni ezt a világos beszédet. Cangjang Gjaco, költő és uralkodó Tibetben, valójában gyerekfejjel megértette. Ezért írta meg már jó előre búcsúversét. Tudást Őrző Tiszta Tenger szerelemről már nem dalol. Hallgat, miképpen mindazok, akikről szólnak a dalok.
Mintha odaátról tekintene vissza magára, költőre és uralkodóra, aki háromszáz évvel ezelőtt az istenek városában, Tibetben, a földi világ tetején élt.




Cangjang Gjaco, teljes főpapi nevén Blobzang Rigdzin Cangjang Gjaco (beszélő név: Tudást Őrző Tiszta Hangú Tenger), az ifjú tibeti istenkirály álruhában járta a lhászai palotája közelében álló ivókat és bordélyokat, hogy megismerje a földi élet szenvedélyeit. Ezeken az éjszakai útjain szerezte szerelmi élményeit, és ekkor születtek különös költeményei, amelyeket napjainkban kezd fölfedezni és értékelni a nyugati világ.
Korában az ifjú, istenként tisztelt uralkodó volt Tibetben, s ugyancsak népszerű, ünnepelt költő. Nemcsak az éjszaka lányai kedvelték, de ismerte Lhásza, a tibeti főváros egyszerű, dolgos népe, és az ország előkelő, művelt közönsége is. A szerelmi élményeiről olykor profán őszinteséggel valló ifjúról sokáig nem is sejtették, hogy ő maga a dalai láma. Sorrendben a hatodik, Tibetben minden égi és földi hatalom egyszemélyes birtokosa. Valójában isten, Avalokitésvarának, a könyörületesség bódhiszattvájának háromszáz évvel ezelőtti földi megtestesülése.

* * *

Cangjang Gjacót első pillantásra szomorú költőnek gondolhatnánk, pedig egyáltalán nem az. Csak minden szépnek és jónak, a szerelemnek és az életnek az elmúlásán is sokat töprengő ifjú volt, aki buddhista szerzetesként így keresett megnyugvást a mulandó világban. A mulandó világ egyik pompás városában, Lhászában, amelynek lakói arról voltak híresek, hogy úgy éltek, mintha minden nap ünnepelnének valamit. Ahol a nyári estéken még az előkelőségek is felvonultak a parkokban, ahol óriás hajdíszeket viselő asszonyságok lovagoltak el szolgáik kíséretében a tavak partján, s az utcákon selyemöltözetű jobb módú ifjak, turkesztáni, butáni, nepáli, kínai, mongol és örmény kereskedők vigadoztak.
Abban a városban, ahol feltűntek a messzi keleti tájakról érkezett nomádok, koldusok és csavargók is, akiknek még rendetlen, rongyos öltözetükben sem látszott keservesnek a sorsuk. Akárhogy fürkészte is tekintetüket az égi világból alászállt uralkodó, nem talált közöttük panaszos, fáradt arcokat. De épp ilyen méltóságot és derűt látott a városiak és a falusiak szemében az istenkirály napközben is, amikor álruhájában Lhásza piacait járta. A piacok népe boldogan sürgölődött a kipakolt zöldségek, gyümölcsök és virágok színes tornyai körül, a fiatalok hangoskodtak, daloltak, a lányok nem győzték kacagással a csipkelődő, udvarolgató durva fickók tréfáit. – Lehet, hogy a legédesebb izgalom a földi világban a szenvedély? – Tibet uralkodója, isteni származék, az életével válaszolt meg a kérdésre.


Rövid élete kíváncsi kalandozás volt ebben az izgató világban, amelyről mindent tudni akart. Éles szemmel figyelte az emberi elme és szív minden rezdülését. Szerelmi élményeiről és tűnődéseiről készült rövid “bölcseleti értékelései” mire nyelvi öltözetet kaptak és ábrázolássá formálódtak, világirodalmi rangú költészetté lettek. A különleges látásmódhoz és magatartáshoz, amellyel saját szerelmi életének eseményeit közelítette, egy különleges közlésmód is társult, mely sohasem vállalkozott többre, mint a röviden és pontosan megfogalmazott helyzet (állapot) minden kommentár nélküli felmutatására. Ha létezik Kelet-Ázsiában úgynevezett felmutató piktúra, akkor létezik felmutató költészet is. És nem csak a kínai, a japán és az indiai irodalomban, de a tibetiben is, ahol ennek legszebb, leggyönyörködtetőbb példája Cangjang Gjaco, a 6. dalai láma költészete.


Élete és költészete az égi és a földi létezés kérdéseit veti fel. Az ember égi vagy földi lény? Hol van igazán otthona? Melyik világban vendég, miért ilyen türelmetlen, miért tétova, tévelygő? Hasonlóan azokhoz, akik a kérdések nagy részét már megválaszolták, Cangjang Gjaco sem maradt a földi világban egy perccel sem tovább. Akik felismerik a világ valóságos természetét, felfedik maguknak a változás törvényét, mielőbb szabadulni igyekeznek a földi szabályok szorításából, és átköltöznek égi otthonukba. Cangjang Gjaco is hamarosan az istenek égi országába költözött. Kihívta a sorsot, kihívta a halált. De addigra már nem maradt semmi dolga itt az ég alatti világban közöttünk. Elég volt neki ezen a tájon huszonhárom esztendő. Már csak unatkozott volna ideát. Rövid élete során eljutott minden lényegeshez, megismert minden égetőt.
Mert igen okos fiatalember volt Cangjang Gjaco, költő és uralkodó, teljes főpapi nevén Blobzang Rigdzin Cangjang Gjaco (beszélő név: Tudást Őrző Tiszta Hangú Tenger) háromszáz évvel ezelőtt, Lhászában, az istenek városában, a földi világ tetején.

Tested ízes húsú barack,
vágyad sohasem apadó.
Hogy’ járjak hát a Tanítás
Vágyakat tagadó útján?

*

A mangófa íze fanyar,
de gyümölcse édes, finom.
Ki lánya vagy, nem érdekel,
de gyönyörű tested nagyon.

*

Látván virágok hullását,
feketére száradását,
eltűnődöm: ez a vénség
ifjú lányként virult egykor!

*

A tested hússzírmú virág,
temető kertjében nyíló.
Lelked szélfútta madártoll,
a halál szűk ösvényén száll.

*

A lelkem égi származék,
nem érinti a földi lét.
Szenvedése tűnő felhő,
az elborult ég látomás.

*

Beteljesülve se csökken
a vágy, az életre szóló.
Ha férfi és nő kötést tesznek,
a lét társas útját járják
örökkön-örökké, míg a
túlsó boldogságig érnek.
*

Ha nem gondolsz az elmúlásra,
ostoba vagy,
még ha másban okos is.

*

E világnak minden dolga
vízben tükröződő kép csak.
Lásd s tudd: e tűnő rajzolat
sohasem lehet valóság.

*

Szarvasbikák, díszgúnárok,
enyelgések, könnyű lányok.
Éjjel-nappal botorságok,
se család, se barátságok.

*

Ékes arcú, szép kedvesem!
A jó kígyódémont kérem,
vegye rá a Halál Urát,
együtt maradjunk odaát.

*

Tudást Őrző Tiszta Tenger
szerelemről már nem dalol.
Hallgat, miképpen mindazok,
akikről szólnak a dalok.

(Sári László fordításai)

A 2006. június 1-i adás tartalmából

-Utópiák Keleten - A "boldogok országa" a régi Kínában, Tibetben, Indiában és a földi boldogságkeresők (Juhász Ottó)
- Első közlés (sorozatszerk.Reményi József Tamás): Filip Tamás versei
- Programajánlat



Sári Júlia: Nyugati utazás

Nyugat évszázadok óta kutatja Ázsia szellemi kultúrájának kincseit, keresi azoknak a helyét a maga - mérnöki pontossággal és nagy erőfeszítések árán kialakított - világában. A nyugati embert főleg a romantika óta vonzzák a Kelet nyújtotta alternatívák egy olyan kultúrában, ahol az anyagi világ egyre inkább a háttérbe szorítja az egyéni és a közösségi létezés szellemi tartalmait. De már Európa és Kelet-Ázsia első történelmi találkozása, a nyugati nagyhatalmak gyarmatosító hadjáratai óta – amikor a nyugati birodalmak a másfél évezrede csiszolt és tökéletesítgetett keresztény erkölcsöt és a fehér ember felsőbbrendűségét hangsúlyozó teóriákat meghazudtolva, barbár módjára leromboltak egy virágzó szellemi civilizációt –, egészen azóta nem tudunk szabadulni Kelet hatása alól. Nem véletlen, hogy az orientalizmus pionírjai is az imperialista törekvésektől hajtott, Kelet-Ázsiába betörő Angliából, Franciaországból, Oroszországból és Hollandiából származtak. (Mint Eugene Burnouf, Abraham-Hyacinthe Anquetil Du Perron és James Woods francia és angol orientalisták.)
Az idők során ez a vonzalom pedig csak egyre több embert hálózott be. Nem csoda hát, hogy az utóbbi évtizedekben a buddhizmus büszkélkedhetett a legnagyobb növekedési aránnyal egész Európában, hogy a Dalai Láma szerte a világban ezrek előtt tartja sorra a teltházas előadásokat, és hogy az élet szinte minden terén egyre jobban a tudatunkba ivódnak a keleti vonatkozások. De vajon miért épp napjainkban látjuk úgy, hogy Nyugat végleg megnyílt a távol-keleti kincsek befogadására? Milyen változásokon ment át a nyugati társadalom Hegel általánosan elfogadott elmélete óta, mely szerint Kelet és birodalma a történelem kezdetén áll és „évezredek óta egy helyben topog” (G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról), míg Nyugat maga a történelmi fejlődés csúcsa? Miként késztették ezek a változások és a modern társadalomban uralkodó állapotok az embereket arra, hogy a földteke e részén évezredek óta uralkodó nyugati gondolkodásmódtól elfordulva, a keleti vallásokban és bölcseletben keressék az útjukat? És vajon mennyire hatékonyak a kísérleteink ezeknek a befogadására, mennyire engedi társadalmunk, hogy valóban magunkévá tegyük ennek a miénktől oly sokban eltérő kultúrának egyes elemeit?

A tömeges Kelet felé fordulás első és legfontosabb okának a kapitalista ipari civilizáció kialakulását, ennek közvetlen és közvetett, a társadalomra – és ezzel együtt az emberek lelkére - gyakorolt hatásait tartom.
A szabad piac uralta társadalomban a „verseny” nemcsak mint eszköz, hanem mint önmagáért való cél is óriási hangsúllyal ruházódott fel. A javak megszerzésére és az anyagi gyarapodásra való törekvés, a napról napra gazdagabbá válás „vallásának” követése szinte kötelező jellegűvé vált, ez pedig nagy terhet ró az emberekre. Kizárólagos érvényességet vívott ki magának a Great Gatsby-szerű embereszmény, akinek legfőbb és talán egyetlen erénye, hogy a semmiből elindulva óriási vagyonra volt képes szert tenni. Hovatovább, a felhalmozott vagyonnak nem létezik olyan mércéje, amely határt szabna a törekvéseknek. „A határ a csillagos ég” – ahogy azt olyan sokszor hallhatjuk. Robert K. Merton Társadalmi struktúra és anómia című munkájában így fogalmaz: „A nagyravágyó célok megőrzésének kötelezettsége (…) pozitív hangsúlyt kap. Ennek megfelelően élesen elítélik azokat az embereket, akik engednek ambícióikból. Az amerikaiakat óvják attól, nehogy "hitehagyók" legyenek, mert az amerikai kulturális szótárban, s a fiatalok szókincsében nem található meg a 'kudarc” szó. (…) Mi több, az "amerikai álom" nem ismer olyan végpontot, amelyen ne lehetne túlhaladni. A "pénzbeli siker" mértékét kényelmesen meghatározhatatlannak és viszonylagosnak hagyják meg. Mint H. F. Clark felfigyelt rá, az amerikaiak minden jövedelmi szinten éppen huszonöt százalékkal több pénzre vágynak." Merton eszmefuttatását egy sor olyan, Amerikában nagy sikerű irodalommal támasztja alá, melyek mind arra biztatják az olvasókat, hogy „őrizzük meg nagyratörő vágyainkat”: „Óriási a buzdító irodalom: (…) Russel H. Conwell tiszteletes című prédikációja, melyet százezrek hallottak és olvastak, valamint ezt követő könyve, . (…) Orison Swett Marden, aki egész sor könyvet írt, először kifejtve , melyet egyetemek elnökei méltattak, majd megmagyarázta, hogyan kell – erről a művéről McKinley elnök zengett dicshimnuszokat –, végül pedig megmutatta, (…) hogyan lehet . (…) Az amerikai kultúra szövetébe mélyen beépült szimbólum, hogy miként emelkedik a közember a gazdasági király pozíciójába.” Nem csoda, ha az anyagi javak halmozásának ez - a nyugati társadalmak értékrendszerében élvezett - monopóliumhelyzete szorongást okoz azoknak, akik másféle értékeket igyekeznek képviselni, esetleg pusztán szerényebb anyagi célokat követnek. Az állandó versengésből való szándékolt kimaradást, illetve az abban való kevésbé sikeres részvételt egyaránt elítéli a társadalom, ezeket az embereket pedig – Merton szavával élve - mint „hitehagyókat” könyveli el, akik nem képesek „nagyravágyó célokat” elérni. A józanabbak aggállyal szemlélik a telhetetlenségtől fűtött „versenyt”, melynek során "a pénzt nagymértékben önmagáért való értékké avatják" (R. K. Merton) és elvész az „elég” fogalma. Ebben a helyzetben bizonyos csoportok számára igen vonzóak lehetnek a mértékletességet és az anyagi világtól való függetlenedést hirdető keleti tanok.
Ennek a gazdagodásra irányuló határtalan törekvésnek az ipari civilizációban egy másik hatása a fogyasztói társadalomra jellemző túltermelés. Hiszen egy vállalat gyarapodásának alapfeltétele, hogy a bevételből legyen mit visszafordítani a termelésbe; ez viszont azt is jelenti, hogy az emberekkel minél több mindent kell megvetetnie. Ahhoz pedig, hogy egy vállalat tartani tudja az éves bevétele emelkedésének arányát – azaz egyenes arányban növelje az eladást - évről évre új termékeket, szolgáltatásokat kell kifejlesztenie. Ennek az a következménye, hogy rengeteg és számtalanféle olyan áru verseng a vevők kegyeiért, amelyek kifejlesztésénél nem az volt a fő szempont, hogy mire van szükségük a fogyasztóknak – nagyrészük tehát fölösleges. Ezen termékek és szolgáltatások sokaságának szükségességéről így a reklámok lettek hivatottak elhitetni a fogyasztókat. Sikerességükre a fogyasztás mértékei szolgálnak bizonyítékul. Legegyszerűbb példája ennek az élelmiszer-ipari túltermelés, melynek hirtelen kirobbanása – az évszázados élelmiszerhiány után – tömegek elhízásához vezetett. (A WHO (World Health Organisation) szakértőinek elemzése szerint Európában a 80-as és a 90-es évek között 10-40%-kal nőtt az elhízottak száma.) Kétségkívül azért, mert a termékek bősége a természetes igényeiket meghaladó fogyasztásra készteti őket. Az ipari civilizációban tehát óriási mértékben rakódik le az emberek életében az anyagi és – a reklámok hatására – szellemi fölösleg. E mellet a fogyasztás is önmagáért való céllá vált, amelynek mértéke meghatározza a fogyasztó társadalmi presztízsét. Eszerint például a nagyobb ház, a gyorsabb autó és a kisebb telefon megszerzésénél már nem a termék tényleges funkciója a fő szempont, hanem az, amit a birtoklása szimbolizál. Így a fogyasztásból való kimaradás is azzal a megfosztott pozícióval jár, mint az előzőekben leírt financiális szerénység. Forgács Attila szociológus, táplálkozáskutató ezt az állapotot így fogalmazza meg: „Ha (…) visszakanyarodunk néhány tízezer, százezer évet, látjuk: a fogyasztás egyenlő volt az ételfogyasztással. Ma mindent fogyaszt az ember: a környezetét fogyasztja, (…) mobilt, autót, mindenből a legújabbat fogyasztja. A világnak a lényege a fogyasztás, túlfogyasztás, értelmetlen fogyasztás.” (Hutterer Ingrid beszélgetése Forgács Attilával: Táplálkozáskutatás: a lelkünk éhes) Dr. Kalas György környezetvédő jogász, a Reflex Környezetvédő Egyesület munkatársa ezt az állapotot így írja le: „A fogyasztói társadalomhoz való idomulás (a többlet-fogyasztás) azt feltételezi, hogy az emberhez manipulált információk jussanak el a szükségletről, illetve az árú valós használati értékéről, hiszen csak így sikerülhet elködösíteni azt, hogy valójában a gazdasági növekedés szülte szükséglet kielégítés áll a "fogyasztási ajánlat" mögött. Az igények nem mindig maguktól születnek és az árureklám egyik feladata a fogyasztó meggyőzése arról, hogy alapvető szükségletének kielégítéséhez pont a reklámozott termék nélkülözhetetlen.” (Kalas György: Az ökológiai fogyasztóvédelem társadalmi összefüggései Magyarországon) Az egyénnek ebben a helyzetben tehát nem könnyű tisztában lenni a saját, természetes igényeivel. Az anyag a feje fölé nő, az élet minden terére rányomja bélyegét. A véget nem érő verseny felfokozott ütemű létezésre kényszeríti őt, amelyben nem szabad lemaradnia a többiek mögött, mert az a társadalomban általánosan elfogadott értékek tagadását jelentené. A szintén felfokozott fogyasztás kényszerültsége eltávolítja őt saját maga és környezete természetétől.
A világban a helyét kereső egyén ilyenkor útmutatóként folyamodhat a buddhizmus és más keleti vallások tanaihoz, amelyek az embert kifejezetten természetes valójában és környezetében szemlélik, az emberi létet pedig mint a természet megnyilvánulását igyekeznek megfogalmazni. Az erősen manipulált társadalomban segítséget jelenthetnek számára a keleti önismereti gyakorlatok.
Fontos tényezőnek tartom ezen kívül a modern tudomány kialakulását és a nyugati gondolkodásmódra gyakorolt hatásait. A felvilágosodás óta törekszik a nyugati ember az anyag egyre mélyebbre ható megismerésére, környezetét atomjaira bontva igyekszik megismerni a világot. Ahogy Descartes a koraújkori mechanisztikus természetleírás szellemében az anyagi létezőket – köztük az emberi testet – a kiterjedés és mozgás kvantitatív fogalmaival magyarázza, a modern ember számára is egyet jelent a tudomány a számlálható, mérhető, vagyis kizárólag anyagi dolgok tudományával. Eszerint csak ott lehet a valódi értelmében vett tudományról beszélni, ahol be lehet vezetni a mérést. Ez az elmélet a nyugati ember egész gondolkodására és világképére kihatott. René Guénon metafizikus ezt a hatást így fogalmazza meg: „Ezen a szinten nem értik már, hogy a mérés lehetősége egy anyagba rejtett minőségből, mégpedig a határozatlan oszthatóságából származik; egyébként úgy vélik, hogy mindaz, ami létezik, az szükségképpen mérhető is, s ez egyet jelent azzal, hogy csak anyagi dolgok létét feltételezik.” (René Guénon: A modern világ válsága). Így a modern tudomány a valóságot egyenlővé teszi az anyagi valósággal - hiszen csak ennek a létezését tudja mérés útján bizonyítani -, a valóság megismerése pedig leszűkül az anyag megismerésére, egyre kisebb részekre való bontására: „Az emberek a "valóság" szót teljesen általánosan, kizárólag az érzéki rend jelölésére használják.” Ez a valóságkép pedig csak egyre nagyobb hitelt nyer magának a társadalomban is, hiszen ma már mindenki – társadalmi helyzetére való tekintet nélkül – elérheti a modern tudomány eredményeit és vívmányait. A fentiekben leírt hatásokkal együttesen ez a szemlélet végképp hangsúlyossá teszi az élet materiális tényezőit, és háttérbe szorítja az anyagon túl létező fogalmakat. Az ember számára minden megfogható, átalakítható, uralhatóvá válik, nem marad titok előtte, a világ „elvarázstalanodik”.
Ez az empirista és racionalista látásmód kritikussá tette a nyugati embert a keresztény egyistenhittel, a teremtő istennel szemben, és egy varázsát vesztette világban kialakult a „teremtő ember vallása”. Ez nagy szerepet játszott a szekularizáció folyamatában is, melynek - az anyagi alapokra épült új értékrenddel együttes - hatására a nyugati társadalmak számára már nem voltak többé vonzóak a keresztény dogmák. A kereszténység elvesztette monopolhelyzetét, teret nyertek új, addig ismeretlen vallások. Ezek közül a babonákkal és természetfölötti erőkkel szemben kritikussá vált, de az anyagra korlátozódott valóságképet keveslő nyugati ember számára a keleti vallások lehetnek a legelfogadhatóbbak. Hiszen az a fajta filozófia, melyet ezek hirdetnek, választ nyújt az anyagon túl létezőre vonatkozó kérdésekre, tanainak követése és életünkbe való beépítése mégsem követeli meg a misztikus elemeiben – így a hindu vagy a mahajána istenekben – való feltétlen hitet. A buddhizmus és a taoizmus sokkal inkább mint filozófiai irányzat, mint az életvitel egy alternatívája indult hódítóútjára a sokak számára terhessé vált nyugati társadalmakban. Misztériumuk a szellem rejtelmeiben lakozik, követői saját magukban lelhetnek rá újra arra a varázsra, melyet a modern tudomány elvett tőlük, anélkül, hogy ezzel hátat fordítsanak a sokak által fontosnak és hasznosnak vélt tudományos látásmódnak. E mellett - miután a kereszténység vallási dogmákhoz való ragaszkodása sokak számára fáradságossá vált – megkönnyebbülést jelenthet egy olyan vallás, mely szerint mindenkinek a saját útját kell megtalálnia, a tanokat kell saját életéhez igazítania, és nem fordítva. „Nincs benne (a buddhizmusban) teremtő isten, kinek létezését a kritikus szellem csak nehezen tudja megszokni – és nem csupán egy út vezet a megváltáshoz: minden hívő saját maga keresheti meg a Nirvánába (…) vezető utat. Szabadon élni és vallásos maradni – ez nem jelent mindenképpen ellentmondást. (…) Aki nem akar hinni Istenben, mégis vallásos akar maradni, az Buddhánál megtalálja a helyét” – állítja Andreas Hilmer etnológus.

Ezek a tényezők önmagukban talán nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy ilyen mértékben áramolhasson Nyugat felé Kelet szelleme. Együttes hatásukra azonban rendkívüli népszerűségre tett szert több keleti vallás és a „keleti életvitel”. Ma már egy napunk sem telhet el úgy, hogy ezzel a tendenciával ne szembesüljünk.
A legjobb példa erre a keleti vallások közül is leginkább népszerű buddhizmus szerte a világban szerzett „rajongótábora”. Magyarországon a buddhizmus legrégebb óta az 1951-ben megalakult Buddhista Misszió keretei közt működik, mely ezer hívővel büszkélkedhet. Mára ugyancsak törvényes működési engedéllyel bír az 1990. július 3-án bejegyzett Magyarországi Csan Buddhista Közösség és a Magyarországi Karma-Kagyüpa Buddhista Közösség, a Tan Kapuja Buddhista Egyház (1991. augusztus 1.), a Karma Decsen Özel Ling – Budapest, Tibeti Buddhista Közösség (1992. február 18.), a Szangye Menlai Gedün, a Gyógyító Buddha Közössége (1992. december 11.) és a RIME Tenzin Sedrup Ling Rime Buddhista Centrum (1993. október 28.). A Tan Kapuja Buddhista Egyház 1991 óta főiskolát is működtet, ahol jellemzően keleti filozófiákat és nyelveket oktatnak. Egy Bécsben élő koreai buddhista szerzetes 1997-es felmérése szerint akkor a buddhisták száma Magyarországon háromszázat tett ki, ma ez a szám ötezerre rúg. 1997-re összesen öt buddhista sztúpa épült Magyarországon: Taron, Zalaszántón, Uszon (Ózd közelében), Budapesten az Alkotmány u. 83. szám alatt és egy magánerőből. De a buddhizmus elterjedése egész Európában nyomon figyelhető. Ennek hatására 1975-ben megalakult a European Buddhist Union, amely a kisebb-nagyobb buddhista szervezetek együttműködéséről gondoskodik. Az alábbi táblázat a buddhisták arányát mutatja a Wikipedia adatai szerint:

Buddhizmus Európában
Összehasonlításunkban az adott ország neve mellett a teljes népesség létszáma, ezen belül a buddhisták száma, valamint arányuk a teljes népességhez képest található:
Anglia: 50.100.000 - 139.046 - 0,3 %
Horvátország: 4.400.000 - 1.500 - 0,034 %
Ausztria: 8.220.000 - 10.394 - 0,13 %
Lengyelország: 38.626.349 - 5.000 - 0,013 %
Skócia: 5.062.011 - 5.000 - 0,1 %
Svájc: 7.415.100 - 24.000 - 0,33 %
Magyarország: 10.085.000 - 5.000 -0,05 %
Wales: 2.903.085 - 5.407 - 0,2 %
Összesen: 127.000.000 - 205.000 - 0,16%


Egy másik figyelemre méltó gyarapodással büszkélkedhető távol-keleti felekezet a krisna-tudatú hívők hitszövetsége. A somogyvári Krisna-völgyben négyszáz szerzetes él, huszonötezer hívőt tudhat magáénak, és körülbelül harminc- negyvenezer érdeklődő látogatót fogad évente, állítja Dankó Krisztina, a közösség szóvivője.
De nem is szükséges felekezeti központokba látogatnunk ahhoz, hogy szembesüljünk Távol-Kelet befolyásával. Hétköznapjainkban is nagy teret hódított Kelet egy leegyszerűsített adaptációja, amely a legkülönfélébb „trendekben” nyilvánul meg. Az ázsiai motívumok a szecesszió után manapság visszatértek a mindennapi életbe, a használati tárgyak körébe és az öltözködésbe is. Hódít a bazáráru, a bambusz bútor, a vietnami papucs, a szabadidős harcművészetekről és a wellnes jógáről, az ázsiai konyháról és a keleti üdvtechnikákról szóló könyvek sora. És a kulturális életben is egyre nagyobb hangsúlyt nyernek a távol-keleti kulturális cikkek és motívumok. Távol-keleti filmek nyerik el a díjak jelentős részét a nemzetközi fesztiválokon (Wong Kar Wai, Kim Ki-duk, Takeshi Kitano), hódít a keleti zenei elemeket feldolgozó világzene, és az építészetben is tetten érhetőek a keleti motívumok (bambusz-építészet).

Láthatjuk tehát, hogy a „teremtő hősöket” termelő nyugati társadalmak egyre inkább belefáradnak az állandó harcba és versengésbe, ennek következtében pedig igyekeznek eltanulni valamit Ázsia országaitól. A hegeli elmélet fölött már elmúlt az idő, egyre többen vélik úgy, hogy a valóságban éppen ellenkező a helyzet. Éppen ezért indultak meg azok a törekvések, melyek a nyugati emberre a mérsékletesség és a környezetünkkel való békés együttélés hangsúlyozásával igyekeztek hatni. A Kelet és Nyugat között feszülő ellentétnek ennek tekintetében az idő során csökkennie kéne. Mégis, ezek az igyekezetek ma még csak gyerekcipőben járnak, hiszen a modern társadalom mechanizmusának egészére gyakorolt hatása egyenlőre egyáltalán nem érezhető. Ha lehetséges, ez az ellentét csak egyre feszültebb.


Források:
· G. W. F Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról (Akadémiai Kiadó, 1979., 278. old.)
· Robert K. Merton: Társadalmi struktúra és anómia http://lakatos.free.fr/page20/Szociologia/page30/files/page30_7.html
· Hutterer Ingrid beszélgetése Forgács Attilával: Táplálkozáskutatás: a lelkünk éhes (Kossuth Rádió, Gondolat-jel, 2005. március 17.) http://www.radio.hu/index.php?cikk_id=129320
· Kalas György: Az ökológiai fogyasztóvédelem társadalmi összefüggései Magyarországon http://www.humusz.hu/kiadvanyok/okol_fogy_ved/okol_03.html
· René Guénon: A modern világ válsága (Terebess Ázsia E-tár) http://www.terebess.hu/keletkultinfo/guenon/tartalom.html
· Andreas Hilmer: A buddhizmus varázsa a Nyugat embere számára
(Geo magazin, 2006. május, 54. old.)
· Wikipedia: Buddhismus in Europa http://de.wikipedia.org/wiki/Buddhismus_in_Europa
· Magyarország a XX. Században, II. kötet: Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek, gazdaság , VI. fejezet: Egyházak és felekezetek
http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/281.html



A 2006. május 4-i adás tartalmából

- A "boldogok országa" Keleten és Nyugaton
- Az élet művészete a régi Kínában (Juhász Ottó)
- A sötétség birodalma és az aranykor eszméi Indiában (Bethlenfalvy Géza)
- Első közlés (sorozatszerk. Reményi József Tamás): Somos Béla versei
- Programajánlat

Könyvajánló:

Fotográfiai zarándokúton

Híres zarándokhelyekre kalauzol bennünket a könyv. Kazujosi Nomacsi japán fotóművész 25 éves korában annyira lenyűgözte a Szahara homoksivataga, hogy azóta hivatásává vált a világ kevéssé ismert tájainak feltárása. Végigutazott a Nílus völgyén, ellátogatott Arábiába, Tibetbe, Indiába, az Andok völgyébe, és mindenütt érdeklődéssel fordult a helybéliek élete, hitvilága felé. Mindenhonnan magával hozta lebilincselő felvételeit, hogy egy csokorba gyűjtve átadhassa nekünk, tudni vágyó olvasóknak.






Erich Fromm–Daisetz Teitaro Suzuki:
Zen-buddhizmus és pszichoanalízis

A híres japán bölcselő és a nyugati pszichoanalízis egyik meghatározó alakjának tanulmányai kerültek egymás mellé ebben a könyvben. Bár a párosítás első pillantásra meglepőnek tűnhet, Fromm szavaival élve: „két olyan rendszerről van szó, amelyeknek az elmélete egyaránt az ember természetére vonatkozik, gyakorlata pedig a lelki egységet célozza. A pszichoanalízis a lelki betegségek gyógymódja, a zen a lelki üdvösséghez vezető út... Az ember és a lét egyetemes kategóriák... a valóság közvetlen megragadása, az öntudatra ébredés és a megvilágosodás egyetemes élmények.”







NORBU, JAMYANG: SHERLOCK HOLMES TIBETBEN - AZ ELVESZETT ÉVEK NYOMÁBAN

Tibet, alighogy Körösi Csoma Sándortól és tudós követőitől bővebb híreket kaptunk róla, a szörnyűségek honából azonnal valamiféle szellemi eldorádóvá lépett elő. Kincseit azóta is nagy izgalommal igyekeznek feltárni a nyugati világ effélékre fogékony és kíváncsi lakói. Ez a lenyűgözően fordulatos, lélegzetelállítóan izgalmas regény Tibet legrejtettebb titkaihoz vezeti el az olvasót, méghozzá a zseniális detektív, Sherlock Holmes és tudós indiai társa közreműködésével.

Fény derül mindenre, ami fontos: betekinthetünk a 19. század végi, a világtól még szigorúan elzárt Tibet mindennapi életébe, megismerjük a Himalája szépséges és komorabb tájait, kolostorainak lakóit, bejutunk a fővárosba, Lhászába, sőt a dalai láma palotájába is. Tanúi leszünk a 13. dalai láma trónra kerülésének, a körülötte zajló kriminális történeteknek, a kínai - angol - orosz diplomáciai, hírszerzési és katonai próbálkozásoknak, de megnyílik előttünk a titokzatos mitológiai ország, Sambala templomának kapuja is, amely mögött a misztikus szellemi erőt rejtő óriáskristályt őrzik.
De még mielőtt Sherlock Holmes eljut Tibetbe, átutazik Indián, és megküzd elvetemült európai támadóival. Eközben megismerjük ennek a csodálatos országnak és brit urainak életét is.

Jamyang Norbu a mai tibeti irodalom legismertebb szerzője. Indiában egy jezsuita iskolában szerzi ismereteit a klasszikus és a mai európai kultúráról, de természetesen a tibeti buddhista hagyománynak, mágiának, misztikának is jó ismerője. Megbízható, amikor kell tudományosan is hiteles kalauza olvasóinak mindkét meghatározó kultúrában, a keletiben és a nyugatiban egyaránt Ettől lesz ez a kitűnő regény nemcsak kalandos és szórakoztató, hanem igazán értékes is. Nem véletlenül fordították le számos európai és ázsiai nyelvre.








A 2006. április 27-i adás tartalmából:

Ázsiai utópiák - A boldogok országa Indiában, Kínában
és Tibetben - A kínai boldogságeszmény (Juhász Ottó) - Szerencsevadászok (Polonyi Péter) - Első közlés (sorozatszerk.Reményi József Tamás): Gál Sándor
versei - Programajánlat
(ism.: szombat, B. 9.11)



Sári László: Tibet, az Ígéret Földje



„A tibeti nyelv és irodalom elmélyült tanulmányozása után Csoma arra a meggyőződésre jutott, hogy Tibet az utolsó eleven kapocs, mely minket a régvolt idők nagy civilizációival összeköt.” Írja egyik könyvében Jamyang Norbu, a kortárs tibeti irodalom egyik legismertebb alakja, a kiváló magyar keletkutató, Kőrösi Csoma Sándor nagy tisztelője.
Sajnos, nem tudjuk, hogy Csoma valóban eleven kapocsnak tekintette-e Tibetet, mely minket a régvolt időkkel összeköt. Azt sem tudhatjuk, gondolta-e valaha, hogy a tibeti kultúra az egyiptomi, a mezopotámiai, a görög és az inka misztériumok világával is érintkezik –ahogy Norbu a továbbiakban feltételezi –, mert sem tőle, sem mástól nem ismerjük erre vonatkozó elképzeléseit. Csoma, bár nyilvánvalóan teljes képet alkotott magának a tibeti kultúráról és kapcsolódásairól az egyetemes műveltséghez, tartózkodott elgondolásai írásba foglalásától, és másoknak sem tett említést róluk. Elképzeléseiről és következtetéseiről máskor is csak ritkán és igen szűkszavúan nyilatkozott.
Nem is szükséges azonban, hogy éppen Csoma bíztatására és felhatalmazásával képzeljük el Tibet helyét a világban, és állapítsuk meg szerepét és jelentőségét. Azzal, hogy Csoma kezünkbe adta kultúrájának kulcsát, a nyelvet, és dolgozataiban tárgyszerűen leírta e műveltség jellemző jegyeit, épp eleget végzett. Munkája világra szóló jelentőségű, s máig meghatározó értékű.
Kétségtelen viszont, hogy eleinte éppen az ő munkásságát megismerve jutottak a tibeti kultúra iránt érdeklődők arra a feltételezésre, hogy Tibet számos múltbéli hagyományt tarthat még életben, köztük olyanokat is, amelyekből ún. titkos tanítások tárulhatnak elénk. A titkos tanításokból pedig, mindenütt a világon, de főként Nyugaton, valamiféle titkos megváltást remél az ember, amelynek aztán igyekszik is mielőbb elsajátítani a technikáját. Így volt ez már Csoma korában is, amikor a magyar tudós először küldött jelentéseket a világnak a tibeti buddhizmusról, különösen annak misztikus jellemzőiről, és így van ez még ma is, bármikor kerüljön szóba Tibet és kultúrája. Tibet, alighogy Csomától és tudós követőitől bővebb híreket kaptunk róla, a szörnyűségek honából azonnal valamiféle szellemi eldorádóvá lépett elő, amelynek kincseit azóta is nagy izgalommal igyekeznek feltárni a nyugati világ effélékre még fogékony és kíváncsi lakói.



Ebből következik, hogy korunk misztikus és pozitív utópista elképzelései igen gyakran kötődnek Tibethez. A nyugati álmodók még ma is a tibeti hegyek mögül remélik felragyogni a fényt, mely bevilágítja majd életünk útjait a földön, s attól fogva nem tévelygünk többé elménk és szívünk sötét labirintusaiban. Vagyis: megleljük végre a boldogulás útját, békés és igazságos világot teremtünk magunknak. Ez már több is, mint eldorádó, az utóbbi évtizedekben, sokak szemében, Tibet maga lett az Ígéret Földje. Bár az eljövendő békés és igazságos világ ígéretét a nyugati tudomány eredményei egyelőre nemigen tudják megerősíteni, a remény nem látszik apadni. A titkos tibeti tanítások felé forduló érdeklődők persze nem is a Nyugattól várnak bíztatást. Többségük teljességgel elfordul a nyugati tudományosságtól, elveti annak eredményeit és módszereit, s nem is az anyagi világból igyekszik lakhatóbb környezetet építeni magának. (Az anyagiban már nem érzi jól magát, éppen abból menekül.) Szándéka az, hogy minél inkább szellemiként („isteniként”) valósítsa meg önmagát, s elszakadjon anyagi környezetétől, sőt saját anyagiságától is. Átlépjen egy másik, eddig kevésbé ismert valóságba, amit metafizikainak, vagyis fizikán, anyagon túlinak nevez.
Erre lennének jók tehát a különböző kultúrák vallásos és nem vallásos misztikus gyakorlatai, amelyek a tibeti esetében, eleinte a láma vagy guru irányításával saját elménk erejéből végezhetők el. Eredményeképpen pedig a gyakorló a szellemi létezés legtisztább formáját nyerhetné el, egy szintén „tisztán” szellemi világban, ahol az anyagi környezetnek (ha van egyáltalán) nincs semmi jelentősége. Amennyiben ezt az ideálisnak vélt világot a jövőben képzeljük el, Mórus Tamás óta nyugaton utópiának nevezzük, amennyiben pedig a múltban, mitikusnak vagy mitológiainak. Ilyen birodalomról mindegyik kultúra tud, még az archaikus népek is ismertek hasonlót, s lakói közé eljutni mindenütt maga volt az üdvözülés, különösen, ha ez az örök élet elnyerésével járt együtt.
A mitológia a múltból is az aranykort vetíti a törekvők elé, valamikori létezése is éppen elég bizonyíték számukra arra, hogy higgyenek megvalósíthatóságában, akár már a jelenben, vagy az elképzelt jövőben. A szellemnek azt a birodalmát pedig, ahová a tibeti hagyomány követői igyekeznek, és ahonnan egyszer majd a földi boldogulás útjait bevilágító fény fölragyogását is remélik, a tibeti buddhizmus (vadzsrajána) mitológiájában Sambalának nevezik, s múltját tekintve épp annyira mitikus, mint jelenére nézvést valóságos. Különös birodalom tehát ez a tibeti hegyek mögött rejtőző Sambala-ország. Nem véletlenül keltette föl Kelet és Nyugat érdeklődését már feltűnése pillanataiban, nem véletlenül vezet ide Jamyang Norbu könyvében is a Jó és a Gonosz útja egyaránt.

Ahogy Tendzin Gjaco, a mostani, 14. dalai láma is írja, Sambala egyszerre valóságos és mitikus ország. „Sambala valóban létezik, csakhogy nem a szó hétköznapi értelmében.” Állítja Száműzetésben – szabadon című önéletírásában, ami azt jelenti, hogy a szellemnek ez a különös birodalma valóban nem elérhetetlen az oda igyekvők számára. Hasonlóan mutatja be Sambalát a dalai lámák után a legnagyobb tekintéllyel bíró tibeti főrangú papok, a pancsen lámák egyike, az 1738 és 1780 között élt 3. pancsen láma, aki a tibeti irodalomban nem is elsőként közölt részletesebb beszámolót erről az országról. Forrásai között említi már egy 13. századi tibeti zarándok sambalai útikalauzát (Manlung láma: Sambala’i lamjig).
„Aki halandóként igyekszik elérni ezt a földet, olyan ember legyen, ki az erény erejével és a tanítás (a tantrák) ismeretével bír. Ha nem ilyen, félje a jaksákat, nágákat és a többi vérszomjas lényeket, akik elpusztíthatják őt ezen az úton.” Írja a 3. pancsen láma (főpapi nevén Blobzang Dpaldan Jesesz), művének címe pedig Sambalába vezető útmutató (tibetiül Sambala’i lamjig), mely valójában beavatás abba a tanításba (kálacsakra), amelynek leghivatottabb őrzői máig e mesés északi birodalom urai.
A legenda szerint, ennek a titkos szellemi erőket felszabadító tanításnak úgy jutottak birtokába ezen a tájon, hogy kétezer ötszáz évvel ezelőtt Sambala első nagy papkirálya, Szucsandra, egy alkalommal maga kérte meg a történelmi Buddhát, Sákjamunit, hogy nyilatkoztassa ki számára. Miután Dél-Indiában (vagy egy Sambalával rokon másik mitikus birodalomban, hiszen Sákjamuni India déli területein nemigen járt), Buddha készséggel feltárta Szucsandrának a tanítást, a király visszatért országába, és megírta róla az első tibeti nyelvű kommentárt. A tizenkétezer versből álló szöveg lejegyzése után Szucsandra királyt a Titkok Mestere, azaz Vadzsrapáni bódhiszattva megtestesüléseként tisztelték, aki több misztikus tibeti tanításnak is megalkotója, s akinek inkarnációjává lenni igen nagy megtiszteltetés. A mitikus király ezzel istenséggé lépett elő. Sambala urának művét aztán az uralkodó utódok közül többen összefoglalták, mások kibővítették (az egyik ilyen híres mű címe Tökéletesen Tiszta Fény), s e munkák következtében ez a tanítás egyre ismertebbé és népszerűbbé vált Sambala lakóinak körében. A tibeti lámák és az utópista bölcselők máig úgy tartják, hogy Sambala népe azóta is birtokában van a szellem „tökéletesen tiszta fényének”, és a legsötétebb világkorszakban is megőrzi azt, hogy egyszer majd valóban beragyoghassa az egész létező világot, ahogyan azt sokan várják. Sambala királysága persze addig is a „boldogok országa” lesz, ahol a legmagasabb létformában, istenségként és igen hosszan, vagy éppenséggel örökké élnek az emberek.

Különös, hogy Keleten nemcsak a tibetiek, de az indiaiak képzelete is ide, északra, a tibeti hegyek mögé helyezte a „boldogok országát”. A mai indiai–kínai határtól csak néhány kilométernyivel északabbra, tibeti földön emelkedik a híres Kailás-hegy, a hindu, a dzsaina és a buddhista istenek lakhelye, amelynek szanszkrit neve Méru vagy Suméru. A boldogok országa az óind leírások szerint minden esetben ettől a hegytől északra helyezkedik el, a Mahábhárata eposz (végleges formája az i. e. első évezred második feléből) összeállítói úgy vélik, „a hegyek urának, a Mérúnak lankáján levő szent hon”, „a Méru északi lejtőjén, a Tej-tenger partján áll”. Máshol ugyancsak a Mahábhárata állítja, hogy a boldogok országa „a Méru-hegytől északra harminckétezer jódzsana távolságra található, így mondják a brahmanok. Ott élnek a jó illatúak…, fehér férfiak, akiktől távol áll mindenféle gonosz…, közömbösek a becsületes és a becstelen iránt, isteni külleműek. Lényüket életerő táplálja, csontjaik kemények, akár a gyémánt…, s a világmindenséget betöltő törvénynek örömmel szolgálnak”.
Az óind papok, eposz-éneklő bárdok, akik az óind irodalom legbecsültebb szövegei közé tartozó brahmanákat és puránákat is megalkották, számos történetet ismertek a Mérún túli tájakról, és azokról az emberekről, akik egy ottani országban „kanállal eszik a boldogságot”. Meséik megegyeznek abban, hogy az örök boldogság országa, noha északi ország, ott ismeretlen a forróság, ismeretlen a fagy. A ligetekkel és erdőkkel borított föld bőséges termést hoz, mindenütt antilopcsordák és madárrajok járnak, s minden virágtól illatozik. Ott nem él kegyetlen ember, sem érzéketlen, törvénysértő. Ott nincsenek csaták, nincs háború. Abban az országban az emberek egyenlően élvezik az élet javait. Csodaszép égi lányok szórakoztatják őket tánccal és dallal, „ujjongó lények örömteli hangja hallatszik” mindenfelé. Az itt élők természete az igazságosság, és „az erény valamennyi jegye tündöklik rajtuk, s ragyognak, akár a hold”. „Behatolnak az ezersugarú örök istenségbe, s életerejüket akkor is képesek megőrizni, ha nem fogyasztanak élelmet.” Valamint tízszer száz évig élnek, mert ebben az országban ennyi az istenek szolgálatára rendelt idő.
A Mahábháratának a világ meghódítását elbeszélő fejezete tudósít az eposz főhőseinek, Pándu király öt fiának a különböző országok felett aratott győzelméről. Észak felé a fivérek közül a legkiválóbb harcos, Ardzsuna indult megküzdeni az ott elterülő országokért. Átjutva a Himaláján, egymás után győzte le az északi népeket, mesebeli törzseket és fantasztikus, vérszomjas lények birodalmát. Ám végül, amikor a boldog északi nép országához közeledett, „hatalmas termetű őrök jöttek vele szembe, nagybátorságúak és erősek…, és e szavakkal szóltak hozzá: ’Ó, Ardzsuna! Fordulj vissza innen… Annak az embernek, aki ebbe az országba belép, feltétlenül pusztulás lesz a sorsa… itt csatázni nem lehet. De ha belépsz is, semmit sem látsz, minthogy emberi szemmel itt semmit sem lehet látni’. Ekkor így szólt a hatalmas harcos: ’Nem lépek országotokba, ha ez halandó számára tilos’. És visszatért Indiába.”
A titokzatos, boldog északi országról szóló hagyományt a Mahábháratánál valamivel későbbi másik híres indiai hőseposz, a Ramájana is megörökíti. Amikor Ráma királyfi, az eposz főhőse, keserves fáradozások árán sem volt képes a démonkirály által elrabolt feleségét, Szítát megtalálni, szövetségeséhez, Szugrivához fordult segítségért. Szugriva majomsereget küldött a világ minden országába Szítá keresésére, és az északra küldött hadvezért figyelmeztette az ott várható nehézségekre, amelyekkel meg kell majd küzdenie. Elmondta neki, hogy a Himalája elérése és átlépése után továbbra is észak felé kell haladnia, majd túl kell jutnia egy hatalmas pusztaságon, miután ismét óriás hegyláncokon kell kín-keservesen átkelnie.
Szugriva szavai szerint, ezektől a tájaktól még északabbra terül el a köd és félelemkeltő sötétség országa, ahol halál vár mindenkire, aki a közelébe merészkedik. Ám távolabb, mesélte hadvezérének Szugriva, már a fény boldog hona található, ahol égi tündérleányok és szent bölcsek élnek. Ott mindenfelé gyümölcs terem, aranyvirágok nőnek, aranymederben folynak a folyók, ott van az örök óceán, és ott van az Arany-hegység, amelynek csúcsai az eget érik.

Így képzeli el tehát az indiai hagyomány a boldogok országát északon, ám az sem érdektelen, hogy az óiráni irodalom legrégibb emléke, az Aveszta egyik könyve (az i. e. első évezredből), melynek legkorábbi részei Zarathusztrától származnak, kísérteties hasonlósággal írja le a boldogság hazáját. Az Aveszta szerint az emberi történelem hajnalán, az aranykorban, a föld egész népessége nemes és igazságos uralkodók hatalma alatt élt, közülük való volt a fénylő Jima is, a naphős fia. Amikor Jima egy alkalommal áldozatot mutatott be a Hará-hegy (az ind Méru megfelelője) legmagasabb csúcsán, az istenektől nemcsak minden ország, ember és démon feletti hatalmat kért, hanem mindenki számára boldog életet is. Azt kérte, hogy országában se fagyos, se tikkasztó szél ne fújjon, se éhség, se szomjúság ne legyen, ne pusztuljanak el se a növények, se az emberek, ne létezzék öregség, hogy „apa és fiú egyaránt mindig tizenöt évesnek látsszék”, valamint hogy ne legyen „démonok szította irigység” sem.
A fénylő Jima, miután ezer esztendeig tartó uralkodása végén halálához készülődött, a teremtő isten, Ahura Mazdá parancsára és segítségével gyönyörű lakhelyet létesített, amelyet elkerített a világtól. Ez a lakhely a magas Harától nem messzire, északi irányban terült el, a Vourukasa-tenger (a Tej-tenger megfelelője) partjainál. Ott azóta is csodálatos életet élnek az emberek, „sok kutya, madár és gyönyörűen lángoló tűz” teszi barátságossá az országot, kristálytiszta vizek folynak, és aranyos rétek terülnek el mindenfelé. Ott vannak „a legjobb és legszebb férfiak és nők…, a legnagyobb és legszebb állatok…, a legmagasabb és legfinomabb illatú növények”. A boldog vidék lakóinak életét nem keserítik testi hibák, nem kínozza őket a lepra, az őrület, és semmiféle más betegség sem, amit a gonosz istenek fejedelme küld az emberekre. Mindezeken felül pedig, az ország lakóinak különlegesen hosszú életet szánnak az istenek. Ezért van az, hogy „a leggyönyörűségesebb életet élik ezek az emberek”. Így fejeződik be az óiráni Aveszta egyik könyvének elbeszélése a boldog országról.

A tibeti, az ind és az iráni azonosságok után pedig talán nem is túlzottan meglepő, ha végiggondolva az ókori görög történetírók feljegyzéseit az általuk elgondolt, vagy ismerni vélt „boldogság-országról”, szintén váratlan megfelelésekre bukkanunk. A paradicsomi birodalom lakóit az antik források itt a hüperboreuszok népének nevezik, akik „az Északi Szél (Boreusz) túlsó oldalán, az óceán felé forduló parton” élnek. Erre az északi vidékre helyezte ezt a mitikus országot az időszámításunk előtti 5. században élt Damasztész és Hérodotosz, majd az időszámításunk szerinti 79. esztendőben, a Vezúv kitörésekor elhunyt idősebb Plinius, de előttük már több más, kevésbé ismert antik író is.
Bár északon terül el, de ezen a tájon sem hoznak se fagyot, se forróságot a szelek, bő terméssel szolgál a föld, az ország lakói nem ismerik a viszálykodást, a szükséget és a bánatot. Csak gyümölcsökkel és élvezetekkel táplálkoznak, s ők is éppen ezer esztendeig élnek. Feltűnik e boldog ország a görög szerzők több művében is, legtömörebben talán Pindarosz (i.e. 6-5. sz.) egyik (kiegészített) töredéke írja le lakóinak életét.
„Vég nélküli ünnepek zajlanak ottan, himnuszok zengenek: örül szíve Apollónnak, és nevet ő… A múzsák tisztelete sem idegen a hüperboreuszoktól, mindenünnen fiatal lányok gyűlnek a karba a furulya édes szavára, s aranyos babértól övezetten adják át magukat az ünnep örömeinek. E szent nép nem ismer betegséget, sem az életkor gyengeségét. Távol élnek a nyűgös munkától és a csatáktól.” Szép és csábító világ ez is, láttuk, másutt sem álmodik szebbet a képzelet. Ám eljutni ide, a görögök szerint is küzdelmes és veszedelmes vállalkozás.

„Ha átléptél a két földrészt határoló
vizen s a tűzszemű Kelet felé haladsz,
átkelsz a tenger habjain s megérkezel
a Gorgók sík földjére Kiszthéné alatt,
ahol tanyázik Phorküsz hosszú életű
három leánya, egy fogú, közös szemű
hattyúleányok, ott a nap se süt soha,
s az éjszakát be nem ragyogja holdsugár.
Nem messze három szárnyas nővérük lakik,
hajukba kígyókat fonó Gorgók, eláll
a szívverés az emberben, ha rájuk néz.
Vigyázz tehát magadra, óva intelek,
s figyelmeztetlek egy más borzalomra is.
A megnyult orrú griffeket kerüld ki, Zeusz
dühös kutyáit és az egyszemű lovas
arimaszposzok hadát; az alvilági rév
mellett, aranypatak körül tanyáznak ők.
Közel ne menj!...”

Figyelmezteti a hüperboreuszok boldog országa előtt leselkedő veszélyekre Aiszkhülosz leláncolt Prométheusza Zeusz szerencsétlen sorsú kedvesét, a Kaukázus vidékén bolyongó Iót. (Az idézett szöveg Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.)
Az említett híres és jeles szerzőkön kívül élt azonban görög földön (az i. e. 8. vagy 6. században) egy igen különös író is, Ariszteász, aki állítólag járt is a boldog hüperboreuszok országában. Ariszteász beutazta a Fekete-tenger északi tájain otthonos szkíthák és a tőlük keletre élő népek országait, s bár műve, amelyben utazásáról beszámol, elveszett, a görög hagyomány fenntartja ennek az utazásnak a hitelességét, s azt is elfogadja, hogy Ariszteász a hüperboreuszokhoz is eljutott. Az elveszett (Arimaszpeia című) művet számos görög szerzőtárs idézte a későbbiekben, így bőséggel maradtak fenn belőle részletek, ám számunkra – akik végül is az ind, az iráni és a görög boldogok birodalmával némiképp rokon (ha nem azonos) tibeti Sambala-ország titkait igyekszünk itt kifürkészni –, mégsem ennek a műnek az utazás helyszíneiről készült leírásai fontosak, hanem az a mód, ahogyan Ariszteász e tájakon utazott.
A korában igen népszerű eposz-költő a Márvány-tenger egyik szigetén lévő görög kolónia, Prokonnészosz (ma Törökország) előkelő származású polgára volt, akit már ott, a szigeten beavattak Apollón titkos kultuszába. Ehhez a kultuszhoz tartozott az egész hellén világban különös tiszteletben részesített Delphoiban működő Apollón-szentély és jósda, valamint a hüperboreuszokról szóló legenda is. Nyilvánvaló, hogy itt az Apollónt, az égi fény istenét tisztelő közösségben született meg benne az elhatározás, hogy felderíti e rejtelmes nép hazáját a messzi északon. Hérodotosz meséli Ariszteászról, hogy először Szkíthiába indult, majd egészen távoli keleti tájakig jutott. Hogy hogyan, arról is Hérodotosz számol be.
Az Ariszteászról keringő sok furcsa és csodálatos történet
közül Hérodotosz többet is feljegyzett. Az egyik azt mondja el, hogy mi történt vele, amikor egy alkalommal betért egy posztóványoló mester műhelyébe. Alighogy megérkezett, váratlanul összeroskadt, és a mester legnagyobb rémületére elterült holtan. Az élettelen testet látván, a ványoló mester sietve értesítette Ariszteász rokonait, ám amikor azok odaérkeztek, „nem találták őt sem elevenen, sem holtan”. Hérodotosz megjegyzi még, hogy egy másik város, Küszikosz egyik szavahihető polgára később azt állította, hogy ugyanabban az időben, amikor Ariszteász a ványolóműhelyben feküdt holtan, ő Küszikoszban találkozott és beszélgetett vele.
Ariszteászról Plinius is közölt néhány hasonló történetet, a türoszi Maximus (i.sz. 2. század) azonban már utazásának módját is magyarázza, korábbi feljegyzésekre hivatkozva. „Ő maga mesélte – írja türoszi Maximus –, hogy amikor a lelke elhagyta a testét, és a levegőben szállt, görög és idegen tájak, szigetek, folyók felett repült át. Utazásának végcélja a hüperboreuszok országának meglátogatása volt, ily módon tehát gazdag ismereteket szerzett mindenféle szokásokról, másféle vidékekről és éghajlatokról, tengeri öblökről és folyók áradásáról.” Amikor repült, „teste az élet alig érzékelhető jeleivel feküdt, olyan állapotban, amely nagyon közel van a halálhoz. Ugyanakkor lelke, elhagyva a testet, az égben barangolt, mint a madár, felülről véve szemügyre mindent… Aztán a lélek, visszatérvén, életre keltette a testet, s az különböző olyan dolgokat beszélt el, amelyeket a lélek látott és hallott”.
Ezeket az Ariszteászról szóló történeteket azután a misztikus püthagoreusok (i.e. 6. század) beépítették a lélek utazásairól alkotott elképzeléseikbe. Ariszteász lelkének vándorlásai, az Apollón-kultusz és a püthagoreusok misztikus gyakorlatai azonban lehetséges, hogy mind a szkíthák északi és keleti szomszédaitól (köztük finnugor népektől) származó, a görög vallásgyakorlatba is itt-ott beépült sámanisztikus elemek. Éppen úgy, ahogy a tibetiek buddhizmusában is meghatározóan vannak jelen a buddhizmust megelőző sámanisztikus népvallás, a bon (bön) hasonló jellemzői. És ha eddig nem, hát itt, az Ázsia legrejtettebb tájait (Belső-Ázsia vidékeit) valóságosan és képzeletben is bejáró görög Ariszteász történeteivel lesz világossá, sőt nyilvánvalóvá előttünk, hogy mit érthet Tendzin Gjaco, a dalai láma azon a már idézett kijelentésén, hogy Sambala országa a tibeti hegyek mögött „létezik ugyan, ám nem a szó hétköznapi értelmében”. Vagy másképpen fogalmazva: Sambala nem is valóságos, de nem is elérhetetlen ország.

Sambala képzeletbeli térképe

Úgy látszik, minden „boldog ország” ilyen. Csak nagyon kevesek számára érhető el, és azoknak is a lélek és az elme nem mindennapos erőfeszítése árán. „Odavarázsolhatja magát” – mondom én hangsúlyozottan idézőjelben –, odavarázsolhatja magát az ember, ha megfelelő hatalommal bír érzései és elméje felett. Vagyis az elmélyülés – rosszabb szóval a meditáció – gyakorlásával, ha ismeri a technikáját, a törekvő ember jobbá teheti életét itt, ezen a tájon, saját földi otthonában is. Akár a boldogok országának, Sambala lakóinak mintájára élhet, szinte „tisztán szellemi” életet. Ez lehet az ind, az iráni, a görög és tibeti út lényege is a boldoguláshoz. Nehezen járható út, s az is lehet, hogy csak kiválasztottak számára. (Bár úgy tartják, hogy a meditációs technikák, ha jó mester tanítja őket, elsajátíthatók.)
Ha azonban az utazó rátalált erre a kultikus ihletettséggel járható útra, és megnyíltak előtte boldogság-ország kapui, számára „megtörténik” az üdvözülés, a megváltás. Sugalmazzák az emberi szellem legkorábbi múltját elénk álmodó mitológiák, vélik a legkülönbözőbb hitű misztikus vallásgyakorlók, és ezt tapasztalja az átlagosan törekvő ember is, bárhol és bármikor éljen a világban.
„Aki halandóként igyekszik elérni ezt a földet (Sambalát), olyan ember legyen, ki az erény erejével és a tanítás (tantrák) ismeretével bír. Ha nem ilyen, félje a jaksákat, nágákat és a többi vérszomjas lényeket, akik elpusztíthatják őt ezen az úton.” Idézem még egyszer a 3. pancsen láma kétszázötven esztendővel ezelőtt papírra vetett sorait, s ha most nem a Sambalába vezető küzdelmes és veszedelmes út leírásaként olvassuk, hanem a boldogulás felé vezető minden úton érvényes figyelmeztetésként, akkor is mélységesen igaznak kell találnunk ezeket a mondatokat. Valóban így van: bárki, bármikor, bárhol törekedjen is a boldogságra, ha célhoz akar érni, tudjon róla, hogy bírnia kell az erény erejével, és bírnia kell a tudással. Különben elpusztulhat az úton.

Ám érdemes összeszednie magát annak az utazónak, aki éppen Sambalába igyekszik. Mert Sambala sem ígér kevesebbet, mint más mitológiák boldogság-országa, sőt inkább többet. Azon túl, hogy mindaz a kellem és kényelem, amit az indoiráni és görög (szkítha) képzelet teremtett a boldogság északi birodalmaiba, fellelhető Sambalában is, a mesés tibeti ország mindjárt lenyűgöző látvánnyal fogadja az érkezőt. Az ország külső képe egy nyolcszirmú lótuszt formáz, nyolc havas hegycsúcs öleli körül és óvja, védelmezi boldog lakóit. Ennek a csodálatos lótusznak a közepén fekszik Sambala fővárosa, amelyhez kilencmillió hatszázezer kisebb város tartozik. A főváros közepén áll a Kalápa nevű királyi palota, amelynek ligetében emelkedik a Szucsandra király építette hatalmas kálacsakra-mandala. Ebben a birodalomban a világ egészéről megszerezhető tudás birtokában élnek az emberek, és ezért „az isteni természet emberi formában jelenik meg”. Ez a létezés legmagasabb fokozata.
De még ez is mind semmi az én szememben, ha arra gondolunk, hogy nem is szükséges elérni Sambalát ahhoz, hogy egyszer mindebben a csodában mi is részesüljünk. „A lámák között él egy jóslat, hogy amikor az ember teljesen megadja magát a telhetetlenségnek és a lelkiismeretlenségnek, és amikor gyarapodási vágya és gondatlansága következtében az egész földgolyón, a szárazföldön és a tengerekben, de még az égbolton is csak pusztulást idéz elő, és amikor a sötétség erői halált hozó gépeikkel és rombolásukkal mindenkit rabszolgává tesznek, akkor Sambala urai elküldik majd hadseregüket a világmindenségen át, hogy nagy csatában legyőzzék a gonoszt, és elhozzák a bölcsesség és a béke új világkorszakát.” Írja szintén Jamyang Norbu, és ettől válik ez a nagyszerű tibeti író pozitív utópistává.
„Nem kell ebben a jóslatban hinni annak belátásához, hová vezeti a gyarapodás vágyának vak ereje az embert…, aki máris elindult a jóslat beteljesítésének útján.” Folytatja Norbu, majd így fejezi be a gondolatot: „Nem hiszem, hogy ostoba dolog lenne ezt az ősi jóslatot komolyan végiggondolni, vagy legalább Sambala meséjének megoldásából valami reményt meríteni.”
Nagyot sóhajtva így összegzi tehát gondolatait egy mai tibeti szerző, saját népének mitológiai ígéretén és földi világunk mai állapotán eltűnődve. Bármilyen drámainak látszik is innen nézve a jövő, melyet lázas sietséggel építünk, mintha épp ilyenre vágytunk volna mindig is, hadd valljam be itt a végén: nekem tetszik az az elgondolás, amivel Sambala urai vígasztalnak minket.
Egyrészt azt mondják, ugye, hogy lehetek én olyan erényes és okos („bírjon az utazó az erény erejével és a tanítás ismeretével”), hogy megtaláljam a boldogok országát, akárki vagyok is. Kinézik belőlem, hogy meg tudok küzdeni érte, hogy képes vagyok eljutni oda. És ez máris jól esik nekem, percről percre esélyt ad a boldogság megszerzésére. Másrészt viszont azt mondják, hogy ha mégsem leszek elég ügyes, és mégsem sikerül eljutnom oda, akkor hát elküldik ők a katonáikat ide, hogy itt teremtsék meg azt a boldog földi országot, amit nem sikerült megteremtenünk nekünk – önerőből. Nem sikerült, mert tudatlanok és hitványak, sőt rosszak voltunk, elhatalmasodott rajtunk a gonosz, de mégis eljönnek, és rendet tesznek köztünk, ha már túl nagy lesz a baj.
Ennek a tibeti mesének megejtően szép a megoldása. Sambala urai nem írnak elő nekünk feladatokat, nem kérik számon parancsolatok teljesítését, nem fenyegetnek büntetéssel, végítélettel, ha nem teljesítünk előírásszerűen, hanem eljönnek majd értünk, és megmentenek minket, ha már túl nagy lesz a baj. Eljönnek és megmentenek – akárkik legyünk is.
Sambala tehát földi boldogságot is ígér, nem csak túlvilágit, másvilágit, és ezért jóakaratú lakói egyszer majd kiterjesztik birodalmukat az egész földi világra. Az én szememben ez jelent valódi vigasztalást, olyannyira, hogy már szinte várom is azt a tragikus végórát, amelynek utolsó pillanatában majd Sambala katonáinak köszönhetően minden jóra fordul. Akkor is, ha nem vagyok sem ihletett, sem laikus buddhista vallásgyakorló.
És bizonyára hasonló, világias vigasztalást vagy megnyugvást talál a tibeti buddhizmus bölcseletében több más nyugati társunk is, különben nem olvasnák tömegek a dalai láma könyveit, és nem telnének meg előadásain a nagyvárosok sportcsarnokai, ha errefelé jár.
És nem kérdeznék őt egyfolytában a Sambalába vezető útról, ha nem vágynának rá.



Különös, hogy sokak szerint éppen a dalai láma a leghitelesebben megszólaló főrangú pap ma a világon, és még furcsább, hogy ezt pont a nyugatiak állítják róla. Népszerűsége, a buddhizmus terjedése mellett azt jelzi, hogy a Nyugat egyre inkább vár valamit Tibettől, talán többet is, mint vigasztalást. Csillapítást, enyhülést vár szorongásaira, bátorságot és hitet, hogy ne féljen gólemmé hatalmasodott teremtményétől, az ipari civilizációtól, mely lassan megszünteti az emberi létezés feltételeit. De hiszen nem kell félni, eljön majd időben Sambala-ország hadserege, és jóra fordít mindent.
Tibet tehát az Ígéret Földjévé, mitikus országgá lett mára. Talán nem is igazán lepne meg senkit, ha egyszer hegyei mögül valóban felragyogna a fény, és valóban jóra fordulna minden.

*

Jamyang Norbu (1944–), tanulmányait az indiai Dardzsilingben végezte egy angol jezsuita iskolában. Bár Norbu gyerekkorától fogvamindkét meghatározó kultúrában, a keletiben (tibeti–indiai) és a nyugatiban (angol–amerikai) is egyformán otthonosan érezte magát, máig megmaradt tibetinek.
Ifjú éveiben, a 60-as években, a kínai–tibeti háborús konfliktust követően tagja volt a nepáli–tibeti határon működő tibeti ellenállási mozgalomnak, majd később is minden lehetőséget megragadott, hogy hazája és a tibetiek hasznára legyen. Indiától Amerikáig segítette és most is támogatja a menekülteket, s nekünk, nyugatiaknak is felbecsülhetetlen szolgálatot tesz a tibeti kultúra minden ágának megismertetésével, népszerűsítésével.
Indiai évei után, amelyeket tanulmányai végeztével a dalai láma közvetlen környezetében töltött Dháramszalában (ma is gyakran feltűnik ott), az Egyesült Államokba költözött. Legfontosabb dolga itt is a tibeti műveltség értékeinek gondos ápolása. Ezt a célt szolgálta a Tennessee államban működő Tibetan Centre for Advanced Studies igazgatójaként, s ma is vezetője egy másik ilyen céllal létrehozott jelentős intézménynek, a Tibetan Institute of Performing Artsnak.
Színművet és opera-szövegkönyvet is ír, természetesen a hagyományos tibeti irodalmi, színházi és zenei műfajok formáit követve. Szakértője a tibeti népzenének, ismert regényíró, és két kötetnyi politikai esszét is publikált (Illusion and Reality, 1989, Shadow Tibet, 2004). Szerzője a Warriors of Tibet és a Performing Traditions of Tibet c. köteteknek, az utóbbi foglalja magába a népzene területén végzett munkásságát.
Legismertebb regénye a Sherlock Holmes Tibetben (The Mandala of Sherlock Holmes), melyet Indiában tekintélyes díjjal jutalmazott a szakmai közönség (Crossword Book Award, a Booker Prize indiai megfelelője). Készülő magyar kiadása előtt ez a regény számos európai és ázsiai nyelven megjelent a világ különböző országaiban. Norbu ma főként az Egyesült Államokban, Tennessee államban él és dolgozik.


Könyvajánló:

Baktay Ervin: A boldog völgy országa

A neves orientalista, Baktay Ervin A boldog völgy országa című könyvében Kasmírban tett utazásainak élményeit örökítette meg a tőle megszokott alapossággal és mesélőkedvvel. A Kasmír antropológiájába, néprajzába, az ott lő emberek szokásaiba, életmódjába bevezető írás nemcsak valamely régi, letűnt világról szóló ismertető, hanem – napjaink eseményei igazolják – aktuális, egy mind kulturális, mind politikai szempontból érdekes világ bemutatása, a ma élő európai ember általános műveltségének elengedhetetlen része. A kötet a szerző eredeti fotói illusztrálják.

„Nem lehet idegen számunkra az az ország, ahol egy évszázaddal ezelőtt a tudománynak egy világjelentőségű, nagy magyar hőse - Körösi Csorna Sándor - járt, s ahol egy magyar születésű, világszerte ismert nevű jeles tudóst - Stein Aurélt - egyaránt tisztelnek a nép urai és egyszerű gyermekei. De még ezektől a nekünk oly fontos és értékes kapcsolatoktól eltekintve is, a Boldog Völgy és a kasmíri hegyek tájait járva, a Föld egyik legszebb, legvonzóbb részét ismertük meg és remélem, hogy igénytelen tolmácsolásom is megcsillanthatta az olvasó előtt egy-egy örökszép mozaikdarabját annak a hatalmas, kimeríthetetlen remekműnek, amelynek neve -a Föld."
Baktay Ervin, 1934

Új könyvsorozat a Corvina Kiadó gondozásában:
Keleti Források

Buzurg Ibn Sahrijar: India csudálatosságai

A 136 történetet tartalmazó India csudálatosságai a klasszikus arab irodalom egyedülálló alkotása, amelyet feltehetően 953-ban jegyeztek le. Összeállítója, a khúzisztáni Rámhurmuz városából származó iráni Buzurg ibn Sahrijár volt, aki, noha maga csak a Perzsa Öböl partmenti hajózásában vett részt, ám az öbölmenti kikötővárosokban, Szíráfban, Baszrában, Ubullában, Adenben és Szuhárban följegyezte hajósismerősei és barátai történeteit. E kikötőben Közel- és Távol Kelet mindenféle etnikuma megfordult, s beszámoltak egymásnak a távoli vidékről, népekről, szokásokról, azokról a "csudálatosságokról", amelyek ámulatba ejthették a hálás hallgatóságot: az indiai erős asszonyokról, az akkor még csodaszámba menő cetekről és bálnákról, a sellőkről, sárkányokról, kannibalizmusról, az indiaiak rituális öngyilkosságáról, a távoli népek szerelmi életéről, furcsa ételekről, s a mesebeli szigetről. Az India csudálatosságai hosszabb-rövidebb elbeszélései tehát hajóstörténetek, azok magától értődő jellegzetességeivel, az anekdotikus kihegyezettséggel, a valóság esetleges szegényességének és töredezettségének a kikerekítésével, a méretek eltúlzásával, amit valószínüsít az a körülmény, hogy a messzi, idegen vidéken minden előfordulhat, s a különlegeset, a csodálatosat, az idegenszerűt valósággal megköveteli a hallgatóság csodavárása és hiszékenysége. Az India csudálatosságai azonban legalább annyi, ha nem több, realisztikus elemet tartalmaz és egészében józan valóságfelfogásáról tesz tanubizonyságot, s a mirabilia még a valóság részeként, úgyszólván határaként jelenik meg. Gyűjteményünk leíró, elbeszélő és novellisztikus történetei így a józan és agyakorlati célokra is felhasználható földrajzirodalom, a mindenre kiváncsi és nyitott világi kultúra és az Ezeregy-éjszaka Szindbád történetei metszéspontjában helyezkedik el. E korban a klasszikus iszlám kultúrája a zenitjén állott, s ennek nem lebecsülendő mozzanataként a rendkívül fejltett távolsági kereskedelem behálózta az egész akkori oikumenét, s az etnikumok, kultúrák közötti szabad átjárás magától értődően követelte meg a nyitottságot, az ismeretlen iránti kiváncsiságot és a másság tiszteletét. Az India csudálatosságai e kor egyik ritka és lenyűgöző alkotása.

A 2006. március 2-i adás tartalmából:


- Utópiák Nyugattól Keletig
- Kínai édenkertek ( Juhász Ottó ) és az iszlám boldogságeszmény ( Iványi Tamás )
- Tibet, mint mitológiai ország, a Sambala országa a tibeti mitológiákban ( Bethlenfalvy Géza )
- Programajánlat
- Első közlés ( sorozatszerkesztő: Reményi József Tamás )


A 2006. február 2-i adás tartalmából:

-Költészet és valóság a régi Kínában: asszonyi sorsok az irodalomban és a császári palotában ( Juhász Ottó )
-A Kék Hold völgye: Tibet és a nyugati utópia ( Bethlenfalvy Géza )
-Első közlés: Villányi László verse ( sorozatszerkesztő: Reményi József Tamás )
-Programajánlat

HSZÜ KAN ( 171-214 )
ASSZONYSZOBA VÁGYAI

Nehéz esőként árad rám a bú,
s ugyan ki miatt támadt bánatom?
Rád gondolok, ki messze jársz, uram,
elválva tőlem, távol tájakon.
Még nagy-sokáig nem találkozunk,
ezért kínozza szívem fájdalom:
nem az evésnek gondja keserít,
éhemmel hő szerelmed áhítom.
Mereven ülök, szertartásosan,
s úgy érzem, itt vagy, s arcod láthatom…

Milyen magasra nyúlik ott a hegy,
és milyen messze futnak az utak!
Uram, éntőlem egyre távolodsz,
míg engem a bú vénít, hasogat.
Az emberélet ötven-hatvan év,
s mint füvek élte, hamar megszakad.
Nem élhetünk meg kétszer egy időt,
miért vállaljuk hát a gondokat?
Csak magasztalom kedvességedet,
és vágyom megmaradni ifjúnak.

Mily sűrűn úsznak fent a fellegek,
bar vinnék cl hozzád üzenetem! -
De felhőkre semmit se bízhatok.
Mit tegyek hát, ha vágylak szüntelen?
Van, aki elmegy s újra visszatér.
de te mikor jössz, nem mondtad nekem.
Ó, amióta elmentél, uram,
tükröm sötét, s én nem törlöm le, nem,
mert vágyam olyan, mint a vízfolyam:
nem szakad meg egy pillanatra sem.

De szomorú, ha véget ér az ősz,
leejti szirmát az orchidea.
Mélyen sóhajtozom és hosszasan,
hiányzik uram nyugtató szava.
Forgolódom, aludni nem tudok,
szinte már végtelen az éjszaka:
felöltözöm, kertembe indulok,
s nézem, mint ég a Válás Csillaga. -
Gyötör, hogy vágyam nem követhetem,
könnyem buzog, mint forrás árama.

Ha látom fésűd és törülköződ,
az csak növeli szenvedésemet.
Bár szállni tudnék, mint a vadlibák,
hogy kit szeretlek, utolérjelek.
De vágyaim követni nem tudom,
tétován állok, bánatom befed.
Mért mondanám, hogy nem látlak soha?
Csak épp most találkoznunk nem lehet. -
S kik éltünk együtt, akár a halak,
távol vagyunk, mint csillag-szigetek.

Én nem változom szívemben sosem.
Éltem végéig terád gondolok.
Hogy elváltunk, már sok év elszaladt,
volt kegyeidre nem számíthatok.
Ki újat kedvel, régit elfelejt,
hibáztatják az olyan lovagot.
Kit én szeretek, bármily messze van,
feledni nem tudom, mit ő adott:
mi egyszer szép volt, mindig szép marad -
és vágyam mindig érette lobog.
( Tellér Gyula fordítása )

Könyvajánló:

James Hilton: A Kék Hold völgye

Tibet és a Kék Hold völgye sokak szemében máig egyet jelent: a földi Paradicsom tökéletesen megvalósult modelljét. Ezt a képzetet hét évtizeddel ezelőtt James Hilton angol író teremtette meg, aki 1933-ban kiadta a 20. század később talán legismertebbé vált regényét, A Kék Hold völgyét. Azt a krimit, amire egyformán bólint rá ma is a legfinnyásabb irodalmi ízlésű olvasó és a krimirajongó is. Ezért fordították le londoni megjelenése után szinte azonnal számos nyelvre, köztük magyarra, és az sem véletlen, hogy magyarul éppen Déry Tibor fordításában jelent meg. Nagy sikerű filmek, színpadi változatok is készültek belőle, hatására jobb módú utazók seregei indultak Tibet és India határvidékének ismeretlen hegyei közé a lámakolostorokba.
Az ember örök álma valósul meg e könyv lapjain. Hősei rátalálnak az elveszett Édenre, amit a valóságban hiába igyekszünk újra megteremteni, sőt talán egyre messzebb kerülünk tőle. Szép álom ez, de kockázatos is. Ennek kifejtése adja a regény valóban ritka izgalmait: merész fordulatosságát és a szellemi borzongásokat.
Íróink ma már nemigen álmodnak a régi paradicsomi világról. Még kevésbé egy újról, jövőbeliről. Pedig mi nem változtunk, képzeletben legalább ma is szívesen látjuk megvalósulni vágyainkat. Ez is okunk lehet rá, hogy újra megszeressük és megbecsüljük ezt a könyvet.

Sári László

Filmajánló:

Az élet vendége - Csoma legendárium



A 2006. január 12-i adás tartalmából:



- Asszonysors és költészet - Kínai költőnők versei ( Juhász Ottó )
-A régi Kína asszonyai és vendégünk a mai Kínából: An Xin
-Gangesz, a szent folyó mentén ( Bethlenfalvy Géza )


-Első közlés: G. István László versei ( sorozatszerkesztő: Reményi József Tamás )
-Programajánlat

„Amikor az isteni nemzőatya, Tvastri, meg akarta teremteni a nőt, meg kellett állapítania, hogy már felhasználta minden anyagát a férfi teremtéséhez, és nincs miből előállítania a nőt. Így alapos megfontolás után fogta a Hold keringését, a kúszónövények kerekded mozgását, az indák simulékonyságát, a füvek remegését, a nád magasba nyúló karcsúságát, a virágok frissességét, a levelek súlytalanságát, az elefántormány vékonyodó karikáját, az őzek szemének pillantását, a méhraj laza rendjét, a napsugarak örömteli ragyogását, a felhők zokogó panaszát, a nyuszik félénkségét, a pávák hiúságát, a papagáj keblének puhaságát, a gyémánt keménységét, a méz édességét, a tigris kegyetlenségét, a tűz izzásának meleg fényét, a hó hidegét, a szajkó fecsegését, a kakukk csalogató hívását, a daru kétszínűségét és a fogoly hűségét, s amikor mindez együtt volt, megteremtette belőlük a nőt, és odaadta a férfinak."

Vendégünkkel, Juhász Ottóval, lassan egy éve beszélgetünk az ázsiai kultúrák nőkultuszának kérdéseiről. S mivel ez a nőkultusz Kelet természetkultuszából származik, s ez az összefüggés igen jól kiolvasható az itt idézett leírásból, úgy érzem, a történet - míg a nőkről van szó - minden alkalommal ide kívánkozik. Ázsiában egykor a nőt minden szempontból a természet részének tekintették. Épp olyan tökéletes alkotásnak, mint bármely más természeti teremtményt. És mivel a család a nő szerepe köré épült, azt is természeti alkotásnak látták, és a nagyobb emberi közösségeket is ehhez hasonlóan szemlélték. Szép és figyelemreméltó elgondolás volt ez valaha Ázsiában, ma is megéri eltöprengeni rajta, közelebbről is megnézni, milyen emberi viszonyokat teremtett ez a szemlélet.



HOU asszony:

ELSŐ CSÖPP TAVASZ

A réteges hó olvad, hamar elgöngyölődik,
az ajtófüggöny ekkor magától is gyűrődik.
Az udvar szilvafái bizony megszánnak engem,
első tavasz-fény nedves faágakon kötődik.
( Weöres Sándor fordítása )

Hou asszony, Hou fu-zsen ( Hou: családnév; fu-zsen: "asszony, hölgy", udvari cím ) ( ?-610 körül ): kínai költőnő. Egyike volt a szerencsétlen sorsú, mellőzött császári háremhölgyeknek; bánatában felakasztotta magát. Versei és elpusztult szépsége láttán Jang-ti császár keserűen gyászolta, s a mellőzéséért felelősségre vont hivatalnokot börtönre, majd öngyilkosságra ítélte.[


Könyvajánló:

Aldo Pavan: Gangesz
A szent folyó mentén

A neves olasz fotográfus végigjárja a mitikus folyó útját a forrástól a torkolatvidékig, s közben megpróbálja az olvasó számára is érzékelhetővé varázsolni a Gangesz mellékén élő vagy zarándokútjukat járó indiaiak millióinak közös tapasztalatát: a szent folyó ad és elvesz; jutalmaz és büntet, hullámaival az élők táplálékát biztosító földeket öntözi, ám ugyanezekkel a hullámokkal sodorja a máglyán elhamvasztott holttesteket az enyészet felé. Egy több ezer éves múltra visszatekintő nép történelme, hagyományai, vallása és jelenének égető problémái elevenednek meg e ragyogó felvételekben bővelkedő album lapjain.







C. G. Jung: A nyugati és a keleti vallások lélektanáról
Scolar Kiadó, 2005
ISBN 963-9534-25-0

A vallás problémája központi helyet foglal el Jung életművében. E kötet olyan, főként érett korában született munkáit tartalmazza, melyek kifejezetten vallási kérdéseket tárgyalnak. Tanulmányaiban feltárja a különböző nyugati és keleti vallások alapját képező egyetemes ősi elképzeléseket, az emberi léleknek az istenihez való viszonyát előre mintázó archetípusos tartalmakat.

Korunkban, amikor sokan elveszítették kapcsolatukat a hagyományos vallási formákkal, s vallási téren nagyfokú elbizonytalanodás mutatkozik, a Jung által közvetített újfajta szemlélet ismét utat nyithat a vallásos értékek mélyebb megértéséhez. A szerző tudós létére maga is mélyen hívő ember volt, s távol áll tőle, hogy a vallásos hit transzcendens tartalmait pszichológiai összefüggésekre próbálja egyszerűsíteni. Vizsgálódása középpontjában a hívő ember és annak a numinózussal való kapcsolat erőterében végbemenő lelki fejlődése áll. A keresztény gondolkodás történeti fejlődését érintő elemzései megvilágítják a modern nyugati kultúra kialakulásának lélektani-szellemi hátterét.


A német szerkesztők előszava:

„A vallási problematika középponti helyen áll C. G. Jung életművében. Csaknem mindegyik írása, s különösen az idősebb éveiben születettek, foglalkozik a vallási jelenséggel. Amit Jung vallás alatt ért, az nem valamely meghatározott hitvalláshoz kötődik, hanem – saját megfogalmazásában – »gondos és lelkiismeretes figyelembevétele annak, amit Rudolf Otto találóan numinózumnak nevezett«. Ez a meghatározás a vallás összes formájára érvényes, beleértve a primitíveket is, és megfelel Jung tiszteletteljes és toleráns beállítottságának még a nem keresztény vallásokkal szemben is.
Jung nagy érdeme, hogy felismerte a különböző vallási formák alapját képező közös ősi képzeteket mint az emberi lélek archetipikus tartalmait. A modern ember egyre inkább elveszíti a hagyományos hitvallásokból merített biztonságát. Napjainkban vallási vonatkozásban mély elbizonytalanodás uralkodik. A Jung által közvetített új látásmód lehetővé teszi az áthagyományozott értékek megértését, és új értelemmel tölti meg a megmerevedett formákat.
Pszichológia és vallás című írásában Jung egy modern embernek az alkímiával egybecsengő álomsorozata alapján mutatja be a tudattalan psziché működését. A Szentháromság dogmájáról szóló művében Jung párhuzamokat mutat ki a kereszténység és az egyiptomi királyteológia, valamint egyes babilóniai és görög elképzelések között, míg a szentmise szövegével foglalkozó munkájában azték rítusokat és alkímiai szövegeket használ fel az összehasonlításhoz. A Válasz Jób könyvére című művében Jung szenvedélyes érintettséggel ír az ambivalens istenképről, melynek átalakulása az emberi lélekben pszichológiai megértést igényel. A neurózisok gyakori vallási feltételezettségének fölismeréséből született A pszichoterápia és a lelkészi tevékenység kapcsolatáról, valamint a Pszichoanalízis és lelkipásztorkodás című dolgozat, melyekben Jung a pszichológia és a teológia együttműködésének szükségességét hangsúlyozza.
Kötetünk második részében főként a Kelet vallási írásaihoz készült kommentárokat és bevezetőket gyűjtöttünk egybe. Ezek lényegében a nyugati és keleti kifejezési formák és felfogásmódok szembeállítását és összehasonlítását mutatják be. Ebbe a kötetbe vettük fel a Ji Kinghez, ehhez a mitikus őskorból származó kínai bölcseleti és jóskönyvhöz írott előszót is. Miután a jóslásnak mindig köze van a csodáshoz, a numinózishoz is, és az ősi tradíció szerint a Ji King jóserejű mondásaiban foglalt tanításokat is »gondosan és lelkiismeretesen« figyelembe kell venni, kézenfekvő a vallásossal való közeli kapcsolata. Jung összes művein belül azért fontos ez az előszó, mert magának a jóslásnak a lényegével és érvényességével foglalkozik, tehát az értelmes véletlenek területét érinti, amelyeket nem az ok-okozatiság, hanem az általa kidolgozott szinkronicitási elv alapján kell magyarázni.
A kötethez csatoltunk még egy függeléket is, amelyet az angol kiadás nem tartalmaz. Itt olyan levelekről és írásokról van szó, amelyekben Jung kissé személyesebb formában válaszol vallási problémákkal kapcsolatos kérdésekre, és ily módon hozzájárul a kötet fő részében tárgyalt témák további tisztázásához. Egy, az angol televízió számára készült interjúban arra a kérdésre, hogy vajon hisz-e Istenben, Jung ezt válaszolta: »I do not believe, I know.« Ez a rövid mondat olyan kérdésáradatot indított el irányában, hogy szükségesnek látott az angol rádió- és televízióújságban, a The Listenerben levél útján egy nyilatkozatot közzétenni ezzel kapcsolatban. Említésre méltó, hogy a rovartudós Jean-Henri Farre (1823–1915) csaknem ugyanezekkel a szavakkal adott kifejezést vallási meggyőződésének: »Én nem hiszek az Istenben, hanem látom őt.« Jung, akárcsak Farre, a természettel való találkozás nyomán tett szert erre a bizonyosságra; Farre esetében ez az ösztön természetével való találkozás volt a rovarvilág megfigyelése során, Jungnál pedig az ember lelki természetével való szembenézés a tudattalan megnyilvánulásainak megfigyelése és tapasztalása során.
A jelen kötet összeállításánál az Összegyűjtött művek angol kiadásának megfelelő kötetére is támaszkodtunk, lásd Collected Works, Bollingen Series XX, Pantheon, New York, és Routledge & Kegan Paul Ltd., London. A bekezdések folyamatos sorszámozását is – a Függelék kivételével – a fenti kötet alapul vételével hajtottuk végre.
E helyen szeretnénk kinyilvánítani őszinte köszönetünket Aniela Jaffé asszonynak számos kérdésben nyújtott segítségéért, Dr. Marie-Louise von Franz asszonynak a görög és latin szöveghelyekkel kapcsolatos segítségéért és Elisabeth Riklin asszonynak a Név- és tárgymutató kidolgozásáért.”


Carl Gustav Jung (1875-1961) hatása és jelentősége nem korlátozható a lélektan területére. A XX. század egyik utolsó polihisztora ő, aki hihetetlen felkészültségével, tudásával, az értékeket megőrző, de nyitottságot, fejlődést szorgalmazó, azt munkásságával előmozdító szemlélete révén megtermékenyítő hatást fejtett ki a társtudományokra és a művészetekre egyaránt. Nézeteivel vitáztak akkor és vitáznak most is, ám még ellenfelei sem vonják kétségbe, hogy új és járható utakat vágott a pszichoterápia erdejében. Jung nem elszigetelt tudományként kezeli a lélektant, hanem más tudományokkal (alkímia, mitológia stb.) kölcsönhatásban is vizsgálja.

Első ízben jelenik meg Magyarországon az az életműsorozat, amely lényegében Jung valamennyi fontos munkáját eredeti formájában tartalmazza. A Scolar Kiadó ebből évente két kötetet jelentet meg, melyek mind önállóan, mind pedig egymással összefüggésben izgalmas olvasmánynak ígérkeznek.

A sorozat induló kötetei:
A pszichoterápia gyakorlata (megjelent)
A szellem jelensége a művészetben és a tudományban (megjelent)
A nyugati és a keleti vallások lélektanáról (megjelent)
Az alkimista elképzelésekről
A változó civilizáció
Freud és a pszichoanalízis
A változás szimbóluma

Tiziana és Gianni Baldizzone:
Tibetben az úri zsiványok földjén

Alexandra David-Néel az "úri zsiványok földje" elnevezéssel illette a Kínától nyugatra lévő területeket 1920-21-ben tett utazása során, amikor első ízben próbálkozott meg azzal, hogy elérje Lhászát. E vidék veszélyesnek számított, kegyetlen útonálló népek, a Kínából Lhászába tartó karavánok hírhedt fosztogatói lakták. Alexandra David-Néel nekivágott az útnak, mivel mindenáron el akart jutni a szent városba, megkerülve a tibeti kormányzat ellenőrzését. De útja során az az olthatatlan vágy is vezette, hogy megismerjen más kultúrákat, bejárja a felderítetlen ösvényeket, találkozzon a fennsíkok magányában élő népekkel és feltárja misztikus és mágikus hagyományaikat, hitvilágukat. Könyvünk egyik célja az, hogy megmutassa az Alexandra David-Néelt olyannyira lenyűgöző színes világot. E kultúrák megismerésének vágyától hajtva ugyanazokat a helyeket és népcsoportokat kerestük fel, mint ő, párhuzamot vonva múlt és jelen között.




Baktay Ervin: A világ tetején - Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain Nyugat-Tibetbe

"Ez a könyv nem csak útleírás. Tárgya nem csupán az a szép és tanulságos út, amelyet 1928 nyarán tettem Kasmírból Ladákhba, vagy másképpen Nyugat-Tibetbe. Hiszen aligha vállalkoztam volna rá, ha történetesen nem járja végig előttem egy másik, egy nagy, kiváló magyar: Kőrösi Csoma Sándor. (...) Könyvemben ennek az útnak leírását adom, bővebben ismertetve vándorlásom élményeit s mindazt, ami Ladákhra és Zanszkárra vonatkozik."

"De ha nem említem is Csoma nevét a könyv minden oldalán, s ha nem idézem is alakját az olvasó elé az út minden fordulóján, olvassák a leírást úgy, mint ahogy én jártam az utat: képzeletük pillantsa meg lépten-nyomon a székelyvándor ködalakját, amint magányos útját járja fáradhatatlanul..."
Baktay Ervin




Patrick French: Tibet - Az elveszett ország
Tericum Kiadó, 2005

Tibetnél távolibb helyre aligha utazhat az ember. Időtlen, érintetlen vidék, a hatalmas hegycsúcsok és a végtelenbe nyúló síkságok országa, ahol megváltozik a tér- és távolságérzékelés. A hegyek között átjárhatatlan magaslati sivatagok húzódnak, lejjebb csillogó türkiz tavak és borókával borított domboldalak terülnek el. Nyugodt hely, ahová a megvilágosultak haláluk után visszatérnek, hogy aztán emberi alakban újjászülessenek. Tibet nevének hallatán ősi kolostorok jelennek meg a szemünk előtt, füstölgő vajlámpások, arccal a földre boruló szerzetesnők, szélben lobogó imazászlók és bordó ruhás, borotvált fejű, meditációba merült lámák.
Tibet mindig is különleges helyet foglalt el az emberek képzeletében, felszabadításának ügye mellett hollywoodi sztárok és közéleti személyiségek kötelezték el magukat, a száműzetésben élő Dalai Láma pedig a spirituális önmegvalósítás jelképévé vált. A kialakult romantikus kép azonban inkább megakadályozza Tibet és a tibetiek valódi megismerését. A szerző lerántja a leplet a tévhitekről, és a maga nyers valóságában mutatja be ezt a valójában ismeretlen országot és egy olyan nép életét, amely sok év óta kínai elnyomás alatt él.
Ez a könyv nem csupán útleírás, napló, valamint múltat és jelent egyaránt feltáró történelmi elemzés, hanem mindenekelőtt kutatás az igazság után.


Patrick French 1966-ban született Angliában. Irodalmat tanult az Edinburgh-i Egyetemen, könyveivel több irodalmi díjat nyert el. Még iskolás korában találkozott a Dalai Lámával, s az élmény hatására utazott Tibetbe. Tibet című könyvének megírásához közel fél évet töltött az országban.




CD ajánló: ( válogatás a műsorunkban hallható zenékből )



1. The Gyuto Monks - Freedom Chants From The Roof Of The World
Rykodisc, 1989 RCD 20113
1. Yamantaka*
2. Mahakala*
3. #2 for Gaia



2. Sur Sudha - Images of Nepal
Schtung Music Ltd. , 1993 SCH 5234.333.003

1. Raja Mati*
2. Resham Firiri*
3. A Fisherman’s Song
4. Stutee
5. Nayaki Kanghada



3. Making Music
ECM Records , 1987 ECM 1349 831544-2

1. Making Music*
2. Zakir
3. Water Girl
4. Toni
5. Anisa
6. Sunjog
7. You and Me
8. Sabah

( a *-al jelölt zenékbe honlapunkon bele is hallgathatnak! )

A 2005. december 8-i adás tartalmából:


-Miről írnak a kínai költőnők? - Asszonysors és költészet a régi Kínában ( Juhász Ottó )
- Könyvek:
Takiguchi: Harakiri ( Erdős György )
C.G Jung: A nyugati és keleti vallások lélektanához ( Szombati Ágnes )
-Első közlés: Géczi János versei - sorozatszerkesztő Reményi József Tamás



Lin Yutang: Az élet sója: (részlet )

Hajlandó vagyok azt hinni, hogy a Teremtés könyvét teljes egészében újra kell írni. A Vörös szoba álma című kínai regényben, amelyet Cao Hszüe-csin írt, a hős - egy érzelgős, puha fiú, aki nagyon szereti a női társaságot, csodálattal bámulja szép unokanővéreit, és szinte sajnálja, hogy fiúnak született - azt mondja: „Az asszony vízből készült, a férfi meg agyagból." Azért mondja ezt, mert unokanővéreit édesnek, tisztának és okosnak tartja, saját magát és fiútársait pedig csúnyának, tökfejűnek és rossz természetűnek. Ha a Genezis írója egy Pao-jü lett volna, aki tudta volna, hogy miről beszél, más történetet írt volna. Isten fogott egy marék sarat, ember formára gyúrta, s orrlyukába lélegzetet lehelt - így lett Ádám. De Ádám repedezni, töredezni kezdett, ezért hát Isten vett egy kevés vizet, és azzal gyúrta meg az agyagot. Ennek az Ádámba keveredett víznek Éva volt a neve, Ádám élete pedig csak úgy lehetett teljes, hogy Éva is belekeveredett. Legalábbis szerintem ez lenne a házasság szimbolikus jelentése. A nő a víz, a férfi az agyag. A víz átjárja és megformálja az agyagot; az agyag megtartja a vizet és formát ad neki, amelyben a víz mozog, él és kiteljesedik.
Az agyag és a víz hasonlatát az emberi házassággal kapcsolatban már réges-régen megírta Kuan asszony, a nagy Jüan-korszakbeli festő, Csao Meng-fu felesége, aki maga is festő és tanár volt a császári udvarnál. Amikor élete derekán a férje kezdett elhidegülni tőle, vagy valamilyen okból arra gondolt, hogy szeretőt kellene tartani, Kuan asszony a következő verssel érintette meg férje szívét, és változtatta meg a szándékát:

Közted és köztem igen sok az érzés.
Ez az oka ennek a sok izgalomnak!
Végy egy darab agyagot, nedvesítsd meg, lapogasd meg,
S formáld ki belőle tenmagad és engemet.
Aztán törd, zúzd össze a két kis szobrot,
S tégy egy kis vizet hozzá.
Formáld újra a te képedre, meg az enyémre.
Akkor az én agyagomban van egy kevés belőled,
A te agyagodban van egy kevés belőlem.
Semmi sem választ el bennünket többé;
Életünkben egy takaró alatt hálunk,
Holtunkban együtt temetnek el.

Közismert, hogy a kínai társadalom és a kínai élet a családi rendszer alapján van megszervezve. Ez a rendszer adja meg a kínai élet formáját és színét. Honnan származott ez a családi ideál? Ezt a kérdést ritkán vetették fel: a kínaiak magától értetődőnek tartják. Úgy tartják, hogy Konfuciusz adta meg a családi rendszer filozófiai alapját, amelyre az egész társadalmi és politikai élet épül. Konfuciusz rendkívüli hangsúlyt fektetett a férj-feleség viszonyra, amelyen minden emberi viszony alapul.



Pao Csün-Huj ( VIII-IX. század fordulója, udvari kegyencnő )

Sajnálkozás a virágokon ( részlet )


Rigódalt, lepketáncot öröknek vélsz tavasszal,
S tea fő izzó kályhán, és fenyőág vígasztal.
Oda a pompa és a dal, a gyönyör hamar illan.
Illatos ágat őriz, csak azt, a téli asztal.

( Dudás Kálmán fordítása )



A 2005. november 3-i adás tartalmából:

-Kínai költőnők - Asszonyi sors és költészet a régi Kínában ( Juhász Ottó)
-A régi és a mai Kína Magyarországon ( Cserkész Gábor )

- Első közlés: Vörös István versei ( km. Kulka János ) sorozatszerkesztő: Reményi József Tamás



Caj Ven-Csi ( i.sz. II. század, kínai költőnő )

PANASZ

Hatalmukat elvesztették a Han-ok,
Tung Cso jött és feldúlta az államot.
Császárának életére tört a gaz,
s már sok vitéz férfiút elpusztított.
A fővárost kifosztotta s áttette,
minden felett csak ő hatalmaskodott.
A tengerek közt seregek támadtak,
hogy közösen leverjék a zsarnokot.
Tung Cso hada ekkor keletre vonult,
arany vértjük a napfényben ragyogott.
A síkságon szegény, gyenge nép lakik,
s barbárok a bevonuló csapatok.
Felperzselték a mezőket, falvakat,
bekerítve pusztultak a városok.
Levagdosták, aki elébük került,
hullák halma szétszórtan magasodott.
Férfi-fejek függtek lovak oldalán,
ló farához kötözve az asszonyok.
Bevágtattak a Nyugati Kapun is,
elállták a nagy utakat is legott.
Visszanéztem a homályos távolba,
belső részem megrendült és vacogott.
Tízezerszám hurcolták a foglyokat,
de egymással egyikünk sem szólhatott.

Még az sem mert szive szerint beszélni,
akinek a foglyok közt rokona volt.
Ha látták, hogy sopánkodik valaki,
rögvest mondták: „Öljük hát meg e rabot.
Legalább nem kell etetnünk titeket,
hogyha karddal látjuk el a bajotok."
A szidalmak hallatán a sors miatt
panaszkodni ki lett volna ott konok?
Két terhünk volt: a gyűlölet és a kín -
s elviseltük nyöszörögve a botot.
Pirkadatkor indultunk el könnyesen,
s éjszaka, míg üldögéltünk, bú nyomott.
Halni vágytunk, de nem jött el a halál,
élni vágytunk, de meg ez sem adatott.
Ó, ég! Vajon mit vétettünk ellened,
hogy ránk ennyi nyomoruság acsarog?

Más, mint Kína, a határszéli vadon,
barbárabb az emberek szokása ott.
Ahol laktam, rengeteg a dér s a hó,
tavasszal és nyáron is vad szél zokog.
Fütyült-zúgott a fülemben egyre csak,
ruhám pedig szüntelenül lobogott.
Ha eszembe jutott apám és anyám,
úgy éreztem, mindörökre zokogok.
Ha e tájra vetődött egy idegen,
őt hallgatva szívem vígan dobogott.
Elé mentem, kérdezgettem híreit,
de falunkról soha semmit sem tudott.
Egyszer aztán teljesültek vágyaim:
egy vérrokon jött és megszabadított.
Megmentettek, indulhattam már haza,
de azt mondták: fiaimat hagyjam ott.
A rokonság természetes kötelék,
ez az örök válás kínnal borított.
Nem békül ki az élet s a pusztulás -
kimondani nem bírtam a búcsúszót.

Átölelték gyengéden a nyakamat,
s „Anya!" - sírtak - „Gyermekeid elhagyod?
Azt mondják, hogy el kell menned csakhamar -
Visszatérsz-e? Mikor? Mért nem mondhatod?
Ügy szerettél, óvtál mindig, gondosan,
Mért vagy most rossz? Tán a szived megfagyott?
Hiszen még nem vagyunk felnőtt emberek -
fiadról nem szabad lemondanod!"
E szavaktól egész bensőm összetört,
s őrületté fajult a tétova gond.
Felzokogva simogattam fejüket,
s úgy indultam haza, mint egy félhalott.
Elkísértek nemzedékem tagjai,
mind eljöttek búcsúzni az asszonyok.
Csodáltak, hogy megtérhetek egymagam,
kiáltoztak, hangjuk késként szaggatott.
Megtorpantak s nem moccantak lovaim,
a négy kerék bénultan makacskodott.
Aki látta, sírvafakadt keserűn
ki útrakelt, az is nyögött, zokogott.
Mentünk-mentünk, s mind nagyobb lett bánatom,
egyre messzebb röpítettek a napok.
Háromezer mérföld hosszú már az út,
vajon velük mikor találkozhatok?
Méhemből jött fiaim bús emléke
szivemben mint felfakadó seb, sajog.
A családi.házba értem végülis,
itt tudtam meg, hogy rokonom mind halott.
A külvárost kúsza erdő nőtte be,
vad bozótot teremnek az udvarok.
Embercsontok fehérlenek szanaszét -
melyik kié - ma már nem is tudhatod.
Kimegyek a kapun-ember nincs sehol,
csak vonító és üvöltő farkasok.
Jaj, fájdalom mardossa dúlt lélkemet,
mert árnyammal egymagamban ballagok.

Bércre hágok, onnan nézek szerteszét,
s lelkem felszáll, messzi múltba szárnyalok.
Úgy érzem, hogy életem már ezer év,
idegenek szánnak, mert ily roncs vagyok.
Siettetném az elmúlást szívesen,
szűltem, és most kire támaszkodhatok?
Rábíznám egy új férjre a sorsomat,
vergődöm csak, árva lelkem zaklatott.
Megvetnek, mert elhagytam enyéimet,
félek: én is a sorsukra juthatok.
Ameddig csak eltart ember-életem,
viselem e fojtogató bánatot.

Eörsi István fordítása


Li Csing-Csao ( 1081-1140? )

A „Szedjünk szedret" nótájára

Este egy esőcseppes szélroham
lehűti a nappal katlan-hevét.
A lant-pengetésből elég.
Tükröm előtt festem magam.

Vékony vörös ruhám sok selyem ékén
áttetszik bőröm, sima, illatos, fehér.
Mosollyal nézek kedvesem felé:
— Hűvös a vánkos és a gyékény.


Egyedül

Banánfát ültettem ablakaim alá.
Csupa árnyék az udvarom,
csupa árnyék az udvarom.
Levelük meg-megbámulom:
nyílik-zsugorul, mint a szív, ha fáj.

Harmadnapos eső, vánkosomra dűlök.
Hull szomorúan csöppre csöpp,
hull szomorúan csöppre csöpp.
Ez a magány úgy meggyötört,
ahhoz sem érzek már erőt,
hogy állva hallgassam, hogyan csöpög.


Az 2005. október 13-i adás tartalmából

-Szép asszonyok egy gazdag házban
-Szépség és asszonyiság, költészet és család
-A régi Kína asszonyai az irodalomban és a valóságban ( Juhász Ottó )
-Színek és filozófia - Tibet
-Első közlés - Kántor zsolt versei ( sorozatszerkesztő: Reményi József Tamás )

Az ázsiai nőkultuszról ésTibetről részletesen www.tibet.hu

Szép asszonyok egy gazdag házban
( ismeretlen kínai szerző regénye a XVI. századból )
részlet a regényből



Lótuszszirom-orca -
hóragyogás, jégtündöklés a karcsú tagok fölött
feslő szilvavirág,
ahogy az ajtófélfának nekidől.
Mikor kiles a függöny résén,
s tekintetük először egybefonódik,
elfutja a szégyen pírja arcát,
de ott marad!
S őt egyre csak
űzi a vágya ajtajánál ögyelegni.
Megismerni, szólni véle
mámorító gondolat!
Egy kicsikét vele menni!
Vagy csak közelében lenni!
Vagy ha leülhetne mellé!
És - ó, gyönyör! - megölelné!

Egy csábos, verőfényes tavaszi délelöttön történt: Aranylótusz ragyogó, friss ruhát öltött magára, csak azt várta, hogy férje eltávozzék, s máris elfoglalta helyét az ajtó előtti napvédő alatt. Régi tapasztalat, hogy a sors rendelte találkozások többnyire apró véletleneknek köszönhetők. Röviden szólva: a fiatalasszony éppen azon fáradozott, hogy a tartóvillát az ajtót elzáró bambuszfüggöny alá helyezze, amikor egy hirtelen támadt szélroham kiragadta kezéből, mire a villa eldőlt, s egy arra haladó járókelő fejét súrolta.
Aranylótusz hirtelen nem tudta, sírjon-e vagy nevessen, de azért tüzetesen szemügyre vette az idegent: harmincöt év körüli világfi volt, daliás termetén vékony zöld selyemkabát, fején előkelő bojtos kalap aranynyilakkal díszítve, melyek függői járás közben halkan csilingeltek, derekán jádéval szegélyezett aranyöv, lábán a víz tükrénél is tisztább gyapotharisnya, vékony talpú finom cipő, kezében pedig arannyal átszőtt szecsuani legyező - mindent egybevetve vérbeli Csang Seng, egy második Pan An, méltó párja e híres szép férfialaknak. Az ajtó fölött kiugró tető alatt állva, Aranylótusz kíváncsian legeltette rajta a szemét.
Amikor a tartóvilla fejen találta, az idegen megtorpant, és már-már dühösen kifakadt. De amikor körültekintett, legnagyobb meglepetésére egy igéző szépséget látott maga előtt: fejét sűrű fekete haj koronázta, merészen homlokába fésült, fehér bőrétől elütő fürtjei olyanok voltak, mint a hollótollak, kékesfekete szemöldökének íve akár az újhold sarlója, mandulavágású szeme tisztán és hidegen tekintett, cseresznyeajkáról bódító lehelet áradt, kis orrának domborulata, akár a rózsaszín jáspis, kerek orcáján pirosló feszes bőr, makulátlan arca, mint holmi ezüstkehely, alakja karcsú és hajlékony, akár egy virágszál, friss hajtáshoz hasonló ujjait mintha jádéból metszették volna, karcsú dereka, melyet két kézzel játszi könnyedséggel átkulcsolhatott az ember, hajladozó fűzfavessző - no meg az a lágy, rizsporfehér test, azok a telt, kemény keblek, a csillagként elökandikáló kecses lábacskák, sima combok, és valahol elrejtve még egy szorosan összezárt, még csak az imént fakadt rügyhöz hasonló, kicsiny, párnának beillő mit tudom én micsoda is feketéllett,.. Ó, ki tudna betelni ennyi szépséggel!

Sötét hajék súlyos kontyba csomózva,
illatfelhők gomolyognak barázdáiból.
Ékes nyilak körös-körül beletűzve,
oldalt, ferdén, kettős bimbójú virágszál.
Lazán, hátul a kontyban, a fésű.
A mondhatatlan szökkenő szemöldök:
karcsú fűzfalevél boltív a két barackvirág fölött.
A fülbevaló csöndes, csupa-kellem csöndülése!
A kékeszöld, simuló,
bő ujjú kabátka alatt
a jáspismell szép halma kirajzolódik.
Hunani mód hasított szoknya rajta,
azon fényes, kurta tafota kötényke.
Ruhaujjából hímzett batisztkendőcske kandikál ki,
a derekán illatszer-zsák harangoz,
egy-egy gombpár melle fölött s nyakán.
Ha lefelé kószál a tekintet,
fürge arany liliom-lábacskán akad meg;
áldott a por, amely fölött
felhőcske-könnyű, gyönyörűn kivarrott
fehér szaténpapucsában suhan.
Ha lép, piros selyemnadrágja ki-kivillan,
térdben citromsármány- s virágboglár szorítja.
Olykor, ha megy vagy letelepszik,
az alsószoknyát kicsalja a szellő,
az orchidea- s mósuszillatot,
különös, ingerlő illatfuvalmat.
Őt nézni!... ó, ki tekinthetne rá,
hogy eszét el ne veszítse egészen!
Megcsalódni benne
poklok kínja lenne.

A páratlan tünemény megjelenésére egyszeriben elszállt az idegen haragja, és meg sem állt Jáva távoli földjéig. Szigorú arckifejezését szelíd mosoly váltotta fel. A fiatalasszony pedig, ügyetlensége miatt röstelkedve, köszönésképpen feléje nyújtotta két összekulcsolt kezét, mélyen meghajolt, és így szólt:
-Egy szélroham tette kezemet bizonytalanná, így történt, hogy a rúd véletlenül megütötte uraságodat. Kérem, bocsásson meg érte!
A férfi előbb helyreigazította a turbánját, majd mélyen meghajolt, hogy szinte a földet érintette, s e szavakkal válaszolt:
-Ó, szóra sem érdemes. Legyen a hölgy egészen nyugodt.



KÖNYVAJÁNLÓ

Su La Ce: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában - Az ifjú Lin-csi vándorlásai



"Ha éhes vagy, egyél, ha szomjas vagy, igyál, ha álmos vagy, feküdj le! A folyótól pedig ne akarj mást, csak hogy folyó legyen, a hegytől pedig, hogy hegy!"


"Hol keresnéd inkább a Tanítást? Miben? A szavak erdejében? A könyvek betűiben? Nem tanácsolom. Maga az egyszerű, köznapi élet az út. Maga az egyszerű köznapi élet a Tanítás."



Íme, kettő Lin-csi buddhista szerzetes tanításai közül, amelyek szépen példázzák, hogy a buddhista szellemiség hogyan "szűrődik át" Lin-csi apát excentrikus személyiségén. Ő a kínai buddhizmus egyik különleges figurája, aki "ha nem állt volna buddhista szerzetesnek, bizonyára rablóvezér lett volna belőle" mondja róla egy korabeli életrajzírója.

Mivel szolgált rá különleges hírnevére Lin-csi apát a saját korában, s mivel az iránta évszázadok múlva sem nyugvó kíváncsiságra napjainkban? Mit tudott ő, amit mások nem tudtak? Tudta a buddhista gondolkodás három szilárd tézisét, azt, hogy a világon minden állandó mozgásban, átalakulásban van, hogy emiatt minden átmeneti, ezért érzékszerveink számára megismerhetetlen, s hogy ha ez így van a világ lényegében rossz, lakhatatlan és szenvedésekkel van teli. A harmadik tézis az első kettőből következik: a világ "illúzióvilág", mert benne semmi sem azonos önmagával.

Ismerte Lin-csi a világi hívekre vonatkozó öt fő erényt: Ne olts ki se emberi, se állati életet!; Ne lopj!; Ne hazudj!; Tartózkodj a házasságtöréstől és a részegítő italok fogyasztásától! Természetesen jól ismerte a szerzetesekre vonatkozó további szabályokat is. Ezen a körülbelül tucatnyi szabályon kívül azonban semmi más nem szabályozta a szerzetesek és a hívek gondolkodásmódját s életvezetési gyakorlatát: mindenki olyan utat keresett és választott a megvilágosodáshoz végső soron ahhoz, hogy ő maga is Buddhává váljon, amilyet akart. Így jött létre az a számtalan iskola és irányzat, amelyeknek egyike - később a legfontosabbá váló - a csan buddhista irányzat. Ennek az iskolának volt nagy tekintélyű mestere Lin-csi apát úgy 1100 éve Kínában, a Huo-to folyó partján.

Hírnevét annak köszönhette, hogy elvetette azokat az évszázados hagyományokat, amelyek nem következtek egyenesen a buddhizmus alapszabályaiból. Afféle forradalmár volt, vallásreformer, mint a keresztény művelődési körben Luther vagy Kálvin. Csakhogy Lin-csit - buddhisták vagyunk, ugyebár? - ellenfelei nem támadták, inkább tisztelettel tekintettek rá, hiszen különcködő magatartása mögött valamilyen misztikus erőt sejtettek.

A csan-hívek szemében nem volt szentség, tekintély és szabály: csupán erőfeszítés nélküli önmegvalósítás és önmegváltás létezik, az is annyiféle, ahányan vagyunk. Lin-csi reggeli beszélgetéseinek példázatai ezekben a gondolatokban gyökereznek. Ha kellő empátiával olvassuk Lin-csit, aki mintha nemcsak szerzeteseihez szólna, hanem hozzánk, a második évezred végi fáradt nyugati földlakókhoz is, nemcsak a buddhista gondolkodás lényegét érthetjük meg, hanem talán könnyebbé válhatnak korunk és személyes életünk terhei is. Miközben a beszélgetések az élet legsúlyosabb kérdéseit vetik fel, az apát könnyed stílusán és humorán, a szerzeteseknek kiosztott pofonjain és a szalmakutyaság elleni érvelésein akár jól is mulathatunk. (Élet és Tudomány, Mezei Károly)
( A két kötet anyaga - Sári László tolmácsolásában - CD-n is megvásárolható a Hangoskönyvek sorozatban. )