Su-La-Ce

Feljegyzések Lin-Csiről

2011-10-03T22:20:00.000-07:00

„Aki önmaga mestere, nem változik külső hatásra. Nem változtat rajta se jómód, se dicsőség, se nélkülözés, se romlás, se múlás, se világomlás. A méltóságunk nem engedi meg. Sőt, megköveteli, hogy a nagy bajban úgy viselkedj, mint aki ura az Időnek. Ha a tiéd a Létezés, tiéd a Múlás, akkor tiéd az Idő is. Legalábbis egy része. Saját Időd van, Taj-jüan.”

A Feljegyzések Lin-csiről a legendás 9. századi mester tanításainak harmadik kötete. Az előző könyvek (Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában, Az ifjú Lin-csi vándorlásai) azért váltak több nyelven is népszerűvé, mert mai életünk kérdéseire adnak szellemes és jól használható válaszokat. Akárcsak ez az újabb könyv, mely szokatlanul egyszerű nyelven fogalmazott,
gyakorlatias filozófiával szolgál, de humora és líraisága is elragadja az olvasót.

Részletek a könyvből:

A szerző előbeszéde

Tiszteletteljes hódolat az olvasónak, aki kezében tartja feljegyzéseimet, melyeket mesterem, Lin-csi apát tanításairól készítettem egykor.
Én, Su-la-ce szerzetes, felidéztem már nektek az apát reggeli beszélgetéseit, amelyeknek Huo-to folyó parti kolostorában voltam figyelmes résztvevője; elmeséltem nektek ifjúkori vándorlásainak eseményeit; most pedig feljegyzéseimet nyújtom át Lin-csi bölcseleti felismeréseiről és következtetéseiről, amelyek tanítása alapját képezik.
Réges-régi feljegyzések ezek, a novíciusi éveimet közvetlenül követő időkben készültek, és sohasem állt szándékomban elétek tárni őket. Minden írásjegyet a magam okulására vetettem papírra, nem törekedtem sem tudós részletezésre, sem irodalmi fogalmazásra. Ezt akkor sem tettem volna, ha egyenesen nektek szánom a Feljegyzéseket. Nem kedvelem az irodalmi nyelv cifraságait, és nem kedvellek benneteket sem. Ráadásul az udvariasság sem kenyerem. Nem lett volna hát miért törnöm magam.
Éppen ezért könnyen megtörténhet, hogy nem mindig értitek jól a Feljegyzések szavait. A nekem már ismerős Lin-csi-gondolatok, nektek talán olykor homályosak, kibontatlanok. De ne aggódjatok! Éppen Lin-csitől tudhatjátok, hogy a nyelvi öltözet amúgy is csak rongyos-foltos ruhája a szellem alkotta műnek. Hogy pontosabban értsétek mesterem és szerény tanítványa mondatait, itt-ott majd használnotok kell a fejeteket. Nem árt meg, ne féljetek! És megéri. Egy kis munkáért cserébe azonnal felemelő élményben lesz részetek. Lin-csi sohasem szűkmarkú, szellemi kincseiből bőven oszt mindenkinek: akár érdemes rá, akár érdemtelen.
Ne fékezzétek hát magatokat! Olvassatok a Feljegyzésekből minél többet. Mi, szerzetesek is mérték nélkül ittuk mesterünk szavait egykor, híres-neves kolostorában, fent északon, a Huo-to folyó partján.

1.
– Hívek! Mindent, amit tudásnak véltek elmétek sötét zugaiban, gereblyézzétek össze, s hányjátok a legbűzlőbb trágyadombra.
Iszkoljon belőletek a tudás, mely hamis kép, bárgyú képzelgés, melyet a gonosz lopott belétek, hogy elcsalja földi és égi üdvösségetek. Az elme a Poklok Sötét Hatalmasságainak szolgája. Takarítsátok hát ki a szellem szobáit, száműzzétek az ész klapanciáit!
Ám mindörökké áldjátok meztelen szívetek… és visszakapjátok az életet.
Így szólt egykor Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján, s én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem. Majd cellám homályában, mielőtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fűztem hozzá.

Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához:
„Áldjátok meztelen szívetek!”
Az elme járatlan túlvilági tájakon. Ám az érzés korlátlanul érinthet más világokat.
Az ész klapanciái hamisan zengenek, dilettáns művek.
A meztelen szív jobb költő nekem.

2.
Lin-csi apát mérges szidalmait hallván – amelyekkel a gonosz hatalmak teremtette elmét gyakorta ostorozta –, a szerzetesek egy nap suttogni kezdték, hogy a Mester öntelt, fölényes. – Mit képzel magáról?! – tekintgettek egymásra kérdőn, kint a kertben, bent a csarnokban.
– Nem képzel semmit! – szólt rájuk hirtelen és szigorúan Jang-san, egy idősebb szerzetes, aki megelégelte a susmogást.
– Hegyek és völgyek,mérhetetlenek. De nem látod őket.Magadat lesed, ki közöttük lépked, szabadon járhat, kelhet – tette még hozzá gúnyosan, majd sarkon fordult, és otthagyta őket.
Ez történt egyszer Lin-csi apát kolostorában, a Huo-to folyó partján, s én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem. Majd cellám homályában, mielőtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fűztem hozzá.

Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához:
„Hegyek és völgyek, mérhetetlenek.”
Akár mesterem tündöklő szelleme. Jó sütkérezni a fényében, ahogy a mérhetetlen tájban szabadon járni, kelni.
Hogyan lehetne e tájban fölényes a hegy? A nagyság a természete. Hogyan lehetne öntelt a Mester? A nagyság a természete. Csak a kis emberek lehetnek önteltek. Magukra figyelnek, csak magukat lesik a mérhetetlen tájban. Ők a legfontosabb szereplői.
Ők a szalmakutyák.

3.
– Vannak, ugye, az okos okosok és az okos ostobák. Mind azt hiszik, hogy értük van az egész világ. Egy úton járnak és a céljuk is egy. Az anyagban találni meg a végső válaszokat. Az életen kívül keresik az életet. Ám ott nincs más csak halott némaság.
Ezért szoronganak. S hogy ne uralkodjon el rajtuk a rettenet, ők akarnak úrrá lenni mindenek felett. De nem lehet. Az anyag, bár engedelmes, de véges. S a végesség nem ad választ semmire. Majd, ha átfúrják magukat a sűrű, sötét anyagon, odaát ismét megtalálják a végtelent, fellelik az életet. S a szűk végességben többé nem szorongatja őket a félelem. Ám addig még tízezerszer milliárd évnek kell eltelnie. Hogy a bolygón végre ne legyenek ilyen otrombák a lények.
Így szólt egyszer Lin-csi apát, kolostorában a Huo-to folyó partján, s én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem. Majd cellám homályában, mielőtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fűztem hozzá.

Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához:
„Ha átfúrják magukat a sűrű, sötét anyagon, odaát ismét megtalálják a végtelent, fellelik az életet.”
Odaát? Hol van az?
„Az odaát is itt van. Csak emberi szemmel semmi nem látszik belőle.” Mondta egyszer Lin-csi apát. Az ember szeme az anyagra figyel, az elme a részeit fürkészi. Sem a látás, sem az értelem nem terjed tovább. Rejtve marad előttünk a másik világ. Talán épp Boldogságország. Túl az anyagon, az Északi Szél túlsó oldalán.

4.
– Mester! Évek óta hallgatjuk tanításodat az elme hamis látomásairól, kártékony munkájáról. Mi okod ily nagyon haragudni rá? Pokolra kívánni az ember lényegét, az elmét… – kérdezték egy nap félénken a szerzetesek Lin-csit, kolostorában a Huo-to folyó partján. Ideje volt tisztázni az apát indulatának okát.
– Hívek! A legkomolyabb okom rá, hogy pokolra kívánjam az elmét, az „emberi lényeget”, korlátlan hatalma az ember felett. Az elme kényszerítette rá e tétova teremtményt, hogy az anyagban keressen célt és értelmet. Ettől fogva lett áldozata és rabja az elmének. Soha többé nem szabadulhat. Örök sorsa marad a küzdés, az anyagból teremtés kényszere: birkózás a sárral.
Képtelen igyekezet megteremteni a végesből a végtelent. Az elme gőgje állította ilyen feladat elé az embert. Az elme tette örökre és vigasztalanul boldogtalanná – felelte szerzeteseinek Lin-csi apát, s szavait halálos csend követte.
Így szólt egykor Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján, s én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem. Majd cellám homályában, mielőtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fűztem hozzá.

Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához:
„Megteremteni a végesből a végtelent.”
Célt tévesztett egykor az elme. Sárból és porból építi az Eget, mely az utolsó nap tökéletlen teremtőjére szakad.
Állítsátok meg az elme őrült garázdálkodását, fékezzétek meg, mielőtt műve elpusztít benneteket! Az égi birodalmak nem mérnöki művek. Olyan finom szerkezetek, melyek a földi világban is feltűnhetnek. Nem is egészen valóságosak, nem is egészen valószerűtlenek.
Kissé mintha tünékenyek lennének. Költőiek.

5.
Lin-csi kolostorába egy nap látogató érkezett.
– Ne áltassuk egymást, szerzetesek! Mondjuk ki nyíltan, hogy a Magasztos Buddha nem ismerte a céklarépa virágát – vágott mindjárt a közepébe Vang apát, aki Tajjüan városából jött hozzánk, a Bíbor Hajnal Világossága kolostorának elöljárója volt. A váratlan kijelentés hallatán a szerzetesek vaksi pislogással forgolódni kezdtek.
– Így tehát a céklavirág nem jelképezheti a Magasztos parinirvánáját – folytatta Vang. – Ezzel szemben viszont – megállapítottuk –, hogy jól ismerte a narancsvörös indiai sárgarépát. Ezt a szimbólumot festettük tehát szentélyünk falára a lótuszok közé, és száműztük jelképeink sorából a cékla mindenfajta ábrázolását. Nem engedhetünk meg olyan művészi megnyilvánulást, mely szembeszegül a valóság tényeivel, meghamisítja a Magasztos üdvtörténetét – jelentette ki határozottan Vang apát, majd felemelt mutatóujjal hozzátette. – Azért jöttem kolostorotokba, hogy óva intselek benneteket az efféle eltévelyedésektől. Figyeljetek hát, nehogy kolostorotokban is hamis képek tűnjenek föl, felüsse a fejét például a céklavirág. De a téves elképzeléseknek még számos példáját említhetném. Korunkban az ábrázolás művészete minden esetben magában rejti a csapdát! – szólt végül szigorúan Vang apát, majd elégedetten dörzsölte a tenyerét.
– Sohasem vizsgáltuk, apát, a Magasztos Buddha és a céklarépa közelebbi viszonyát – támadt rá Vangra Lin-csi, mérgében még dobbantott is a lábával egy nagyot. – Ami pedig a céklavirág ábrázolását illeti, mi eddig sem áltattuk egymást semmivel, és nem álltunk vitában senkivel. Menj haza mielőtt elzavarlak! És soha többé ne traktálj minket ilyen hülyeséggel! – Vang ijedten kapkodva a fejét, elsomfordált a kapu irányába. Lin-csi hosszú léptekkel utána. Mielőtt rácsapta volna a mennydörgő vaskolosszust, még utána kiáltott.
– Nincs jobb dolgod, te háborodott?! Mindannyian meghibbantok, ha nem térsz magadhoz!
Ez történt egyszer Lin-csi kolostorában, a Huo-to folyó partján, s én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem. Majd cellám homályában, mielőtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fűztem hozzá.

Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához:
„Mindannyian meghibbantok, ha nem térsz magadhoz!”
Kiáltott mérgesen Lin-csi Vang után. Könnyen divatba jön ám az eszelősség. Szegény Vang! Mázlija volt, hogy Lin-csi nem vágta a fejéhez elmélkedő zsámolyát.
Ha jót akarsz,tartsd féken az eszed!
Ha pedig már elszaladt,gyorsan keresd meg, mielőtt mekegni kezd – mondták a régi mesterek. Nem is ők találták föl a hitvitát!
Minden lyukból bújnak elő sötét, nehéz fejek.

6.
– Hívek! Tegyétek le a terhet! Tegyétek le, és heverjetek el az Ég alatt. A tétlenség nemes dolog. Ez lenne emberi lényegetek. Nem az örök matatás, babrálás a porban!
Csakis ti bírtok a tűnődés költői képességével. A tűnődés képessége fajtátok egyetlen értéke. Ti meg mocskos kézzel túrjátok a port, dagasztjátok a sarat. Agyalágyultak, kretének! Nézzetek fel! Aztán induljatok, keljetek át a sötét, öreg hegyeken!
Így szólt egyszer Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján, s én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem. Majd cellám homályában, mielőtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fűztem hozzá.

Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához:
„A tűnődés fajtátok egyetlen értéke.”
Vessetek el minden értéktelent. Heverésszetek, csendben, derűsen.
Az Eget fürkészem, sorsom, szellemem, szívem. Amikor visszatérek közétek az öreg, sötét, keserves hegyek mögül, a szánalomtól nagy, fekete felhő borul rám.
Agyalágyultak, kretének!
Mindent elrontottatok…

Képek a könyvbemutatókról:

Alexandra Könyvesház ( Sári László, Svoboda Róbert, Tarján Tamás )

Írók Boltja ( Kőrösi Zoltán, Sári László, Reményi József Tamás )

A korábbi Lin-csi kötetek cseh fordításainak borítói ( A köteteket Svoboda Róbert ültette át cseh nyelvre. )

2011-10-01T07:52:00.000-07:00

Sári-legendárium - Beszélgetés Sári Lászlóval

„Többen mondják, hogy ez a nyugati civilizáció egy öngyilkos civilizáció, és valóban, be kell látnunk, hogy sorra éljük fel szellemi és fizikai létfeltételeinket, s ez nem túl sok jót ígér. Lehet, hogy mostanában nekünk itt, a nyugati világban sokkal fontosabb, hogy mit adhat hozzá a régi kelet a mi kultúránkhoz”

Sári László Magyar-tibeti szakon végzett az ELTÉ-n. Fő kutatási területe, a buddhista filozófia és a tibeti irodalom, elsősorban a tibeti vers. Doktori disszertációját a tibeti verselmélet kérdéseiből írta. Publikációiban a nyugati és a keleti gondolkodás határait, a különböző logikai rendszerek jellemzőit vizsgálja. Verselméleti kérdésekkel foglalkozó munkái a nyugati versformák és a tibeti költészet formai sajátosságait mutatják fel, tartalmilag a kétféle világszemlélet és az ezeknek megfelelő életvezetési formák különbözőségeit írják le. Magyarul először az ő munkáiból ismerhette meg az olvasóközönség Cangjang Gjaco, a VI. Dalai Láma költészetét és a tibeti népköltészetet. 1975 óta tudományos ismeretterjesztő műsorokat szerkeszt a Magyar Rádióban. 1992-től a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségének vezető szerkesztője. Műsorai (A Kelet Kapujában, Keleti Társalgó) a Távol-Kelet irodalmát mutatják be a szélesebb közönségnek. Ugyancsak e célt szolgálja közreműködése a különböző televíziós csatornák ismeretterjesztő sorozataiban, műsoraiban. 2003-ban Csoma-legendárium címmel film-forgatókönyvet írt, a filmet Szemző Tibor rendezte. Könyvei: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában, A Himalája arca, Beszélgetések a Kelet kapujában,Az ifjú Lin-csi vándorlásai. Fordításai: Tudást Őrző Tiszta Tenger, tibeti versek, Lelked szélfútta madártoll, Cangjang-Gjaco, a VI. Dalai Láma szerelmes versei, Út a nyugalomhoz, Tendzin Gjaco, a XIV. Dalai Láma írásai korunkról, jövőnkről, esélyeinkről. Sári Lászlóval lapunk szerkesztője, Weiner Sennyey Tibor beszélgetett.

WST: Öt évvel ezelőtt volt egy előadássorozatod: a „Nyugat-keleti utazás”, amiben, úgy érzem, szinte a teljes eddigi munkáidat megpróbáltad felölelni, elmondani, megtanítani. Már a cím is elég beszédes számomra, bár most nem lesz lehetőségünk végigmenni azon, amit te fél éven keresztül tanítottál. Talán arra jó ez, hogy egy vonalzó legyen; mérték, aminek mentén tudunk haladni, és kiderüljön, hogy Sári László minek a kapcsán jutott el keletre, miért tartja fontosnak ezt a keleti irányultságot, mi és miért lett fontos egy magyar tibetológus számára, vagy egyáltalán, a magyar közönség számára. Így hát az első kérdésem ez: jól érzem ezt a Nyugatról Kelet felé való orientációnak a fontosságát és súlyát a munkásságodban?

SL: Igen, és visszafelé is éppen ilyen fontos, tehát a kelet-nyugati orientáció is. Talán még fontosabb, mert amit mi a nyugati világból tudunk keletre vinni, az nem feltétlenül áldás. Viszont még mindig érvényes – ha nem is olyan romantikusan, mint ahogyan ezt gondolták – hogy

keletről fölragyog valami fény, a szellem fénye,

és bevilágítja a mi nyugati labirintusainkat; szorongásaink majd megszűnnek, és ismét magunkra találunk. Ennyit azért nem ad, ennyit nem kaphatunk kelettől, nem mentheti meg ezt a nyugati civilizációt minden maga teremtette bajától. De legalább csillapíthatja a gondjainkat, bajainkat, és talán fékezheti azt a tempót, amivel igyekszünk valami nagyon sötét és gyanús cél felé. És ha ilyen, hát akkor legalább kelet segíthet abban, hogy ne nagyon siessünk egy elég közelinek, csúnyának és sötétnek látszó vég felé. Többen mondják, hogy ez a nyugati civilizáció egy öngyilkos civilizáció, és valóban, be kell látnunk, hogy sorra éljük fel szellemi és fizikai létfeltételeinket, s ez nem túl sok jót ígér. Lehet, hogy mostanában nekünk itt, a nyugati világban sokkal fontosabb, hogy mit adhat hozzá a régi kelet a mi kultúránkhoz.

WST: Bocsáss meg, megütötte a fülemet, hogy „a régi kelet”. Az új keletre, ahogy tudom, te gyakran jártál, és egy másik interjúban sajnálkoztál is, hogy csak négy hónap volt a maximum idő, amit ott töltöttél. De szerintem az már elég intenzív tudott lenni ahhoz, hogy a mostani keletről is képet alkothass. Nagy különbséget veszel észre, nagy változást látsz a mostani kelet történéseiben?

SL: Hát nem is kell ahhoz kelet felé még csak elindulni sem; bekapcsoljuk a televíziót vagy kinyitunk bármilyen újságot, és látjuk, hogy

a mai kelet már sokkal inkább nyugati módon él.

Talán még a mi nyugati világunknál is nyugatibb az a fajta életvezetési gyakorlat és ipari civilizációs infrastruktúra, ami ott létrejött. Természetesen ez a mi ajándékunk, amivel pillanatnyilag még tudnak mit kezdeni, de aztán oda jutnak, ahova mi is jutottunk: kicsit belegabalyodnak a világukba, s ennek fenntartása és tökéletesítése lesz a cél a biztonság érdekében. Ez tényleg oda visz, hogy elfordulnak a régi kultúrájuktól; ahogy ők mondják: aki kifelé fordulva serénykedik, az elfordul a szívétől. És akkor az el is feledkezik magáról. Tehát a lelki, az égi – ők így mondják – származásuk feledésbe vész, és csak ez, a földi rabság marad. És ez is egy életveszélyes üzemként, mert hát valóban életveszélyes az egész ipari civilizációs infrastruktúra, ami megáll rajtunk, mint a vastüdő.

WST: Egy pillanatra most felvázoltuk a kor tükrét, de szeretnék visszatérni inkább a te dolgaidhoz. Ezt az öt évvel ezelőtti előadássorozatot a Lelked szélfútta madártoll című könyvvel kezdted meg; gondolom, nem véletlen, hogy ezt tetted az első helyre. Másrészt, ahogy tudom, te a tibeti verseléssel, a tibeti költészettel foglalkoztál és foglalkozol elég intenzíven. Az Irodalmi Jelen elsősorban ugye irodalmi lap; bár nagyon szívesen eltársalognék különböző szociológiai és társadalmi jelenségekről, melyek elválaszthatatlanok az irodalomtól, de ez esetben inkább érdekelne az irodalmi tevékenységed. És különösen az, hogy miért fogott meg téged a tibeti költészet? Miért pont a tibeti költészet? Miért pont a tibeti verstan? Ázsia azért elég nagy…

SL: A vers meg az irodalom akkor is a legfontosabb dolog a világon, ha most ezekért valaki egy kicsit megmosolyog, és azt mondja, vagy azt gondolja rólam, hogy micsoda szép lélek vagyok. Nem erről van szó! Arról van szó, hogy akár történelmi, akár – ahogy az előbb mondtad – szociológiai vonatkozásokat keresünk, és egy nép életét és kultúrájának a hétköznapi élet megnyilvánulásaiban keletkező elemeit keressük, azokat leginkább csak az irodalomban találjuk meg. Vagy leginkább, vagy csak, de lehet, hogy még a csak is igaz. Más művészetek is feltárják előttünk a hétköznapi élet kérdéseit. Sőt, a hétköznapi ember létkérdéseit, filozófiáját; az emberek egymáshoz való viszonyait, egy közösség életének legjellemzőbb vonásait. De konkrétabban, kézzelfoghatóbban, megragadhatóbban az irodalomnál semmi sem tárja fel. A mai kor lenyomatai, a mai ember életérzése, elgondolásai is egy adott közösségen belül az irodalomból ismerhetők meg leginkább; és még inkább így van ez, hogy ha egy háromszáz évvel ezelőtti ember életét akarjuk elképzelni. Szeretnénk tudni, hogy mit érzett, mit gondolt, milyenek voltak az emberi viszonyai, milyen volt a viszonya a világgal, önmagával. Ezt csakis az irodalom tudja elénk tárni. Különösen egy olyan kultúrában, mint a régi keleti, ahol a tudományok, mint például a szociológia vagy egyáltalán, a társadalomtudományok nem jelentek meg; együtt, egy egészben, egy teljességben működött vallás, irodalom, filozófia és művészetek – nem csak az irodalom, hanem a művészetek minden ága. De a legkonkrétabb lenyomatokat, a legkonkrétabb megfogalmazását mindig az irodalom adta egy kor emberének, és annak az embernek a legkülönbözőbb viszonyairól

az irodalom tájékoztatott legteljesebben.

Nos, ezen belül is, főleg, ha érzéseket keresünk, akkor a vers, a költészet a leghitelesebb. Az ázsiai költészet viszont olyan, amely egyben filozófiát is hordoz. És ha a filozófiából még tovább megyünk a hétköznapi élet egyszerűbb megnyilvánulásai felé – beszéltünk erről a teljességről: a filozófia, a vallás, a művészetek és a tudományok amennyiben vannak, vagy a tudományos gondolkodás amennyiben feltűnik – ez mind egy teljes egységet alkot, és egymással együttélésben jelenik meg. Akkor a versben nem csak az egyes ember életérzései, viszonyai jelennek meg, hanem a gondolatai és a hétköznapi életében történő dolgokra való reagálása is. Tehát egyszerre szociográfia is tud lenni a régi ázsiai vers, egyszerre filozófia, egyszerre vallás, és természetesen a szív, az érzésvilág legtisztább, legtökéletesebb megmutatkozása. Ezért fontos a vers. Nem azért, mert jaj, de szeretjük, és elolvadunk a szép szavaktól és a költészet mindenféle felemelő effektusaitól; hanem azért, mert konkrét tudás, konkrét ismeretek olvashatók ki belőle. Ha ez ráadásul röviden sikerül, ha nem hosszú traktátusokból kell a sorok mögé tekintve megsejteni ilyesmit, hanem négy sorban tájékoztat briliáns tehetséggel egy költő mindenféle dolgokról, amelyeket épp az imént soroltunk – hát akkor azt a költészetet nagyon meg kell becsülni. A hatodik dalai láma kicsivel több háromszáz évvel ezelőtti költészete pontosan ilyen.

WST: Szerelmi költészet nem túl gyakori, vagy nem tudom, a dalai láma…

SL: Nem.

WST: …ne sértődj meg ezért… (mindketten nevetünk)

SL: Nem dehogy is. Abból nagy botrány is lehetett volna, ha nem ilyen jó költő, nem ilyen jó uralkodó. És nem ilyen jó diplomata a népével, akik közé álruhában, éjjel, a bordélyok világába jár.

WST: Kicsit „Mátyás királyos”.

SL: Igen, valóban. Nappal pedig az ivókban és a piacokon vegyült volna el. És nem találta volna meg a hangot a közönségével, akik egyben alattvalói is voltak. Hát akkor egy óriási botrány lett volna abból, hogy egy dalai láma nem csak egy dalai láma; a világi és az egyházi hatalom egyszemélyes birtokosa piál és csajozik; akkor a legegyszerűbb szerzetes vagy láma is bizony nagyon megfizetett volna az efféle kilengésekért. De olyan hangon szólalt meg, és annyira az ő érzéseiket, gondolataikat tükrözte mindenféle evilági kalandja ennek az istenségnek – mert ugye a dalai láma egy megtestesült istenség, itt a földi világban, égi származék, ahogy ő maga is vallotta magáról. Szóval, ha nem az ő hangjukon szólal meg, és nem kedvelik meg egymást a költő és közönsége, akkor tényleg óriási balhé lett volna belőle. De ő olyan hangon szólalt meg, olyan egyszerű nyelven, hogy ezek a versek folklorizálódtak is, még a saját életében énekelt formában ő maga hallotta a piacokon, hogy dalolják a költeményeit. Nagyon is a nép nyelvén tudott szólni, és mindig óriási együttérzéssel a földi létben szenvedők iránt, ugye, ahogy a buddhizmus tekinti az embert. És az ő fájdalmukat, kínjukat, örömeiket szólaltatta meg, az ő nyelvükön. Nem csoda ha még életében megjelentek a versek fadúcos kiadásban, többször is. De mondom, kívülről is fújta a nép, éjjel-nappal dalolták a kocsmákban, a piacokon és a bordélyokban. Jó uralkodó volt, egyben egy életveszélyes nemzetközi helyzetben, ahogy ma mondanánk, mert a mongolok nagyon fenték akkoriban a fogukat Tibetre. És ezért sem volt ésszerű magánéleti okokból valami botrányt csinálni, belpolitikai botrányt, bizonytalanságot, mert akkor az a mongolokat – a külső támadókat – előnyös helyzetbe hozta volna. Tehát józan volt a vezetés is, az egyházi és a világi vezetés is, és józan volt a nép is. Nem utolsó sorban azért, mert nagyon kedvelték a dalai lámájukat, az uralkodójukat.

WST: Tovább lépnék, mert erről még nagyon sokat lehetne beszélni.

SL: Igen, az a baj, hogy nagyon sokat.

WST: De itt volt egy részlet, ami szerintem nagyon kedves, és tényleg nagyon kifejező: „Mi az, ami túlmutat Buddhán és tanításán?” – kérdezte egyszer Lin-Csi apát kolostorában az egyik tanítvány. „Egy szezámmagos pogácsa” – vágta rá a mester. Azt hiszem, hogy ezt a már-már abszurdnak tűnő, de abszolút mindent vivő logikát, amit én nagyon szeretek, amit tapasztalok…

SL: Ezt szeretjük. (nevetés)

WST: …sok nehézségen átvitt már, és szerintem nem csak engem, hanem sokakat. Valami ilyesmit látok ezekben a kis közreadott művekben. Az egyik költő barátom, Jász Attila mesélte, hogy Tatabányán volt egy kiváló könyvtáros beszélgetés; és ott szóba került Lin-Csi apátnak nemcsak a beszélgetései és tanításai, hanem magának Su-la-ce-nek is a személye. Vajon megállja-e az a feltételezés a helyét, hogy Su-la-ce olyan viszonyba van Lin-csivel, mint mondjuk Szókratésszel Platón? Szókratész nem nagyon írt le semmit, viszont Platón az ő egész filozófiáját képes volt interpretálni, megfoghatóvá tenni.

SL: Ez egy hibátlan párhuzam. A nagy mesterek annak tudatában, hogy úgyis lejegyzik a bölcs mondásaikat, legfeljebb csupán szentencia formában, vagy tán részletesebben is kifejtve, mert hogy azok olyan értékesek; hát minek fáradozzanak – gondolják. Meg nem is olyan méltó talán a munka rabságában körmölni, és ezzel azt a szándékot is elárulni, hogy én nektek valami nagyon lényeges dolgot akarok mondani. De nem is ez a lényeg, nem akarom bántani persze a mestereket. Azzal, ha maga a mester írná le a tanítását, elárulná a szándékát, elárulná önmaga minősítését, ami persze valószínű, hogy alacsony minősítés. A mester önértékelése válna nyilvánvalóvá, nevezetesen az, hogy a mester azt hiszi, hogy lejegyzésre és terjesztésre méltók az elgondolások, amiket ő a világról tanít, és hogy ezekre rá is szorul a világ. Nos, ez nem előnyös színben tünteti föl a mestert. Minden mesternek akad előbb-utóbb egy ilyen lelkes tanítványa. Ha nem, akkor megszervezi, keres magának egyet, csak azért, hogy megmaradhasson abban a szerepben, ami valószínűleg kicsit hamis, hogy: „dehogy akarok én bármit is közölni a világgal”, és „dehogy gondolok én bármit is örökérvényűnek abból, amit gondolok”, „dehogy képzelem azt, hogy ti rászorultok az én tanításaimra”. Szóval „én csak laza krapek vagyok, egy olyan csávó, aki hát itt elejt ezt-azt; fiúk, ha éppen egy-egy gondolatom tetszik, akkor kezdjetek vele valamit”. Nos, efféle hamis szerepekben szoktak tetszelegni a mesterek. És meg is értem őket, lehet, hogy ez nem mindig hamis szerep. Az is lehet, hogy halálkomolyan így gondolják. De azt nehezen tudom elképzelni, hogy egy cseppnyi hiúság ne legyen a mesterekben, és ne fájlalnák, ha netán már közeledvén a vég, az elmúlás, nem látnának valaki lelkes tanítványt, aki serényen jegyzetel.

WST: Szerintem ez egy fontos dolog volt. Egyáltalán, a szerző fogalma, vagy a költők is szívesen szoktak… (nevetés)

SL: Ezért vannak szerepversek is…

WST: Sokszor azok a legjobbak.

SL: Bizony. És ezt Jász Attila milyen jól tudja, ott nincs valami hamis póz eltakarásáról szó, hanem hogy ő nagyon jól érzi magát a legkülönbözőbb szerepekben, egészen nagyszerűen.

WST: Visszatérve Lin-Csi apáthoz, ő egy ezerkétszáz évvel ezelőtt élt figura. És ugye volt, aki lejegyezze a tanítását, de közben most te adod közre magyarul, ezerkétszáz évvel később. Nyilván ez valamennyire aktualizálja ezeket a szövegeket, beleteszi egyrészt a magyar kontextusba, másrészt olyan irodalmi vagy történelmi helyzetbe, amikor a nyugati ember bizony szívesebben tekint hátra és keletre. Remélve, ahogy már mondtad korábban, hogy majd megvilágosodnak helyettem. Vagy ezt meg lehet rendelni, mint a pizzát. Szóval egy ilyen rendszerben, egy ilyen történelmi helyzetben vannak ezek a könyvek. Mennyire érzed azt, hogy ez egy abszolút feladat, vagy ez csak a Sári László tibetológus, rádióműsor-szerkesztő, a Kelet Kiadó vezetője és egyéb más dolgok mellett, vagy amiről még majd tényleg beszélhetnénk az Élet vendégéről is a Csoma-filmről; ezek mellett ez csak egy. Vagy mennyire érzed úgy, hogy ez szinte már te magad vagy?

SL: Tökéletesen képes vagyok azonosulni Su-la-ce-vel és Lin-Csivel is, bevallom. Én talán azt gondolom, hogy akkor vagyok őszinte, ha bevallom, talán ezek azok a legfontosabb gondolatok, amiket keletről el lehet és érdemes hozni.

WST: Mi volt az a pont, amikor megérintett? Mikor kezdtél ezzel foglalkozni?

SL: Ez megint egy nyugat-keleti és egyben kelet-nyugati utazás, mint amik a Lin-Csi történetek. Valójában a keleti példázatok a nyugati világról és annak gondjairól, bajairól szólnak; szorongásainkról, téves elgondolásainkról, megromlott vagy eleve rossz emberi viszonyainkról, vagy viszonyunkról általában a világgal és magunkkal. Ezek a legfontosabb kérdések egy ember meg egy közösség életében is.

WST: Úgy tudom, hogy végül németül is kiadták az egyik…

SL: Igen, meg csehül is.

WST: Az a fordításverzió is a tied volt?

SL: Igen, szóról szóra magyarból készült a fordítás. És hónapokig a toplistán volt Prágában, ami nagyon jó érzés, mert azt jelenti, vagy igazolja, hogy ez a szándék helyes. Az emberek szívesen olvassák, mert bizony várnak valami efféle csillapítószerre.

WST: Az egyik legjellemzőbb szó, hogy van benne egyfajta derű. Lehet, hogy erre a derűre vágynak, és ezt a derűt sejtik meg, vagy valami egészen másról van szó?

SL: Biztosan a derű is, mert ha megszabadítanak a szorongásomtól, és a tetejébe még valami derűs megkönnyebbülést kapok egy-egy történettől, akár mint receptet alkalmazhatom. Akkor biztosan boldogabb vagyok, mint ha csak nagyon komolyan elmondanák, hogy ne fájjon a világ, meg hogy azért nincs még világvége. Látod, ezen még nem gondolkoztam, de most talán értem, hogy mitől van ez. Ez egyrészt egy vallás, méghozzá a csan, vagy japán, szóval a zen-buddhizmus filozófiai forrásaiból, a bölcselet világról alkotott képeiből, gondolataiból táplálkozik, és von le következtetéseket. Na most, minden vallás, vallási vigasztalás kissé komor, és hogy a vigasztalás részese lehessek, vagy az ígéretet, amit a vigasztalás megfogalmaz, megkaphassam, ahhoz elég nagy árat kell fizetnem a legtöbb vallásgyakorlat következményeképpen. Tényleg a vallásgyakorlat visz oda, hogy aztán az ígéretet a saját ígéretemnek tekinthessem, vagy a vigasztalás valóban vigasztaljon. A legtöbb vallás valami komor ígérettel és vigasztalással szolgál, és nagyon meg kell fizetnem az ígéret megvalósulásáért, vagy a vigasztalás könnyebbítő, és a terheket rólam valamennyire levevő hatásáért. A zen pedig az a fajta vallás, mely, mint egy túlérett társadalom vagy egy emberi közösség világlátása és vallása, vallásgyakorlása is egyben,

[a zen] vállalja a lírát és a humort.

De ha nem komor ígéretekben és nem nagy áldozatokat kell hoznom, hanem könnyed és derűs úton szabadulhatok meg a terheimtől vagy a gondjaimtól, akkor persze hogy hálásabb vagyok, mint hogyha a komor, sötét ígéreteket, szörnyű szabályok betartását, teljesítését és valami nagyon komoly és fantáziátlan életvezetést várnak el tőlem, hogy aztán ahhoz a vigasztaláshoz hozzájussanak. Ez inkább könnyed, derűs, kicsit lírai, és a humort őszintén vállaló.

WST: Ezek a zen filozófiájához kicsit visszatérnek. A gyakorlás ellenben nagyon kemény.

SL: Az elején.

WST: Amikor egy nyugati ember a lehető legegyszerűbb formában ül, vagy csak simán zazent gyakorol, azért az kemény fizikai jelenlétet is igényel eleinte.

SL: Igen, ha szerzetesi, kolostori vallásként tekintünk a zenre.

WST: Tekinthetünk másként is a zenre?

SL: Hogyne, civilként is. Nem kell nekünk mindent átvenni, amit a zen javasol. A szerzeteseknek egészen más szabályok kötelezőek, mint a világiaknak. És a világiak is megválaszthatják, hogy mivel rokonszenveznek, és mivel nem. És ha úgy döntök, hogy csak a derűt, a lírát és a világlátást veszem át, de közben élem az én civil életemet, úgy, ahogy korábban éltem, akkor máris megkönnyebbülök. Könnyebb lesz az élet, és könnyebb lesz a halál is – ahogy ők mondják. Ugyanis a tét nélküliségről győz meg a zen világlátás vagy bölcselet engem, vagy azt hiszem, legtöbbünket; hogy azoknak a dolgoknak, amelyek olyan súlyosan vagy hátrányosan szólnak bele az életünkbe, nincs is olyan komoly súlyuk, nincs is olyan komoly tétjük. És ha erről meggyőznek, akkor nem kell nekem bevonulni szerzetesnek, és nem kell szigorú szabályok betartásával élnem; ennek a tudata is bőven elég ahhoz, hogy kicsit könnyedébben éljem az életemet tovább.

WST: Csak annyit engedj meg, hadd tegyem hozzá a beszélgetés kedvéért, hogy például számomra a zen gyakorlásban az elengedés volt az egyik legfontosabb, érdekesebb dolog minden egyes kilégzéssel, és ez a tét nélküliség és elengedés valószínűleg ennek a filozófiának a kis csomópontjai, a sok-sok szál, amely mind elfut egy bizonyos irányba.

SL: Igen, pontosan így van. De állítom, hogy sokunknak, akik találkozunk a zennel, vagy tán csak nem tudjuk, hogy találkoztunk a zennel, magunk ismerjük fel a zen filozófia következtetéseit: akár mindenféle zen segítség nélkül jutunk zen felismerésekhez. Bővel elég, ha civilek, világiak maradunk, és nem firtatjuk a vallásgyakorlás különböző technikáit. Nem feltétlenül kell jógáznunk, nem feltétlenül kell meditálnunk.

Élnünk kell józanul.

Lehet, hogy a hétköznapi élet egy-egy eseményén vagy jelenségén eltűnődve egyesek messzebb jutnak, mint mások nagy erőfeszítéssel végzett meditálások és légzőgyakorlatok eredményeképpen. Nem tudjuk pontosan, hogy kinek mi kell, és az nagyon nagy veszély, hogy sokan egyből a mély vízbe ugrunk; a meditáció meg a jóga bizony lehet tévút is. Lehet, hogy sokkal jobban meditálunk, és a jógára egyáltalán nincs szükségünk akkor, amikor ülünk a fűben; nem is tudjuk, hogy meditálunk, és sokkal messzebbre jutunk, mint amikor szervezetten, előkészítetten, bemosakodva a leírt vagy megtanult szabályok szerint végezzük a gyakorlatokat. Nem mindenféleképpen kell a zen egyébként valóban nehéz gyakorlatait elsajátítani, és különösen nem kell zen szerzetessé válnunk, ahol az első félév „halál”. De utána, ha már a szerzetes megfelelt, már valóban egy egészen könnyű, laza életet élhet. Tulajdonképpen a buddhizmus minden ágának a lényegéhez jut hozzá az ember, ha ezeken a gyakorlatokon túl van, vagy gyakorlatok nélkül a saját felismeréseiből, következtetéseiből jut ide, és akkor számára az élet és a halál többé nem drámai esemény, hanem filozófiai kategória; akkor már megkapta a zentől vagy a buddhizmustól azt, amit kaphat. Ez a legjobb vigasztalás vagy ígéret, amikor az ember erre a következtetésre jut.

WST: Tovább lépve Kőrösi Csoma Sándorra, ha jól tudom, ennek a filmnek te írtad a szövegét, igaz?

SL: Igen, én írtam a filmet.

WST: Ez kiváltott némi vitát, és olvastam olyan recenziót is, ahol azt firtatták, hogy ez egy mesefilmbe ágyazódott Körösi Csoma Sándor életrajz-e? A saját közvetlen környezetemben viszont egy abszolút elismert Kőrösi Csoma-film lett. Nemcsak azért, mert ismerek olyan embereket, akik részt vettek benne, hanem mert olyan arcát mutatta meg ennek az egész Kőrösi Csoma-történetnek, ami nagyon-nagyon szerethető. Neked erről mi a véleményed: egy ilyen szerethető, egy legendás Kőrösi Csomát szerettél volna, szerettetek volna Szemző Tiborral felszínre hozni, vagy pedig jogos az, amikor Kőrösi Csoma Sándor „konkrét életét” kérik számon a filmen?

SL: Mind a kettő igaz, tehát Csoma egészen biztos, hogy eljutott ahhoz a felismeréshez, amit eddig emlegettünk, és egész biztos az is, hogy ahhoz a következtetéshez is eljutott, hogy az élet és a halál eseményei, főleg a buddhisták halála a tibeti buddhizmusban egy eseménysor, nem pedig egyetlen mozzanat. Ezek nem drámai események, történések, hanem egy filozófiai kategória. Ez tette Csomát is derűssé és könnyeddé. Miután elkészült a szótár, nem ment tovább eredeti úticélja felé, hanem lubickolt a buddhizmusnak ebben a könnyű életérzésében. Ült a szigorú aszkéta, a protestáns lelkész – mert hát hivatalból ő az volt valójában – és minden szorongását fölszabadította ez a felismerés; a feladatok, a munka iszonyú terhétől megszabadulva felismerte az emberi létezés végtelenségét. És nem nehéz nekünk, nem buddhistáknak is belátni, hogy a világ nem egy véges folyamat, amely kezdődik és egyszer befejeződik, hanem végtelen változások végtelen sora, folyama. És miért lenne az emberi létezés kivétel ebből a folyamatból, a változások sorából? Az ember a jelen élete, az ebben a testben töltött élete után is majd lesz valahol, egy másik létformában. A létformák csereberélésével ugyan, de az emberi létezés is végtelen. Ez egy nagyon vigasztaló tudat: megnyugtatja az embert, és nem szorong a haláltól.

WST: Igen, csak ezekben a lépcsőkben az ego, amihez a mai ember leginkább ragaszkodik, úgyis elveszik.

SL: Nem biztos. Ezt nem tudjuk. Lehet, hogy épp az marad meg, csak más-más ruhában, öltözetben; nem tudjuk. Akár ezt is lehet hinni, és nem is képtelenség. Na most, ez Csoma szellemi fejlődésének a regénye. Aszkétából, kemény, következetes, iszonyú nagy munkabírású, szívós, de kicsit szúrós, barátságtalan, mogorva tudós emberből egy derűs, megkönnyebbült kalkuttai polgár lett, aki ott, a bengáli ázsiai intézet könyvtárában falta a buddhista irodalmat, és nagyokat nevetgélt, beszélgetett a látogatóival. Így írják le őt, a korábbi énjét pedig tényleg egy kicsit negatívan komornak, barátságtalannak ítélték meg az emberek. Ezt tudjuk, hogy megtörtént. És azt is tudjuk, hogy eztán már nem nagyon vállalta korábbi feladatát a tét nélküliség miatt. Azt mondta: igen, ígértem valamit, nagyon nehéz bevallani, vagy teljesíthetetlen, vagy legalábbis kétséges a teljesítése, mert egyre kevésbé ígér konkrét eredményt föllelni a magyarok őshazáját vagy a magyarok maradékait az őshazában. Hát inkább még egy kicsit készülök – magát is áltatta – és aztán ha később indulok el, akkor talán nagyobb eséllyel találom meg. De amíg itt vagyok, amíg nem indulok el újabb próbatételekre, a régi cél felé, addig is élvezem a buddhizmus derűjét. Ide jutott ő szellemileg, a buddhizmus megismerése által – nem szorult ő segítségre, de hogy ehhez a felismeréshez hozzájusson, jól jött neki a buddhizmus.

WST: A filmednek egy szakaszában van egy jelenet, ahol az oda vezető út során táncol, három napig táncol Kőrösi Csoma Sándor. Mindenki kidől körülötte, de ő nyomja. Ott a magyar virtust szeretted volna megmutatni, vagy inkább ezt a mesebeliségét az útjának?

SL: Ilyennek szeretné látni a népe. A székely nép képzeletében fogalmazódott meg ez a mese, hogy ő ilyen ember volt. Nemcsak a tudományban meg a fizikai és szellemi élet áldozatainak bemutatása során vagy folyamatában volt ilyen kiemelkedő, hanem konokságában, kitartásában: mindenben. És amikor épp táncolni kell, abban is ő volt a legjobb. Egyébként pedig ismerjük, hogy a fene se akar néha mulatni egy-egy társaságban, de berángatnak minket, és gyakran nem akarjuk megbántani a vendéglátóinkat, ezért veszünk részt egy-egy mulatságban; akkor persze hogy kiteszünk magunkért. Ha már csináljuk, csináljuk rendesen. Csoma innen is, onnan is, tényleg minden tekintetben egy kiválóság volt.

Ilyennek akarta látni a nép,

és én elhiszem, hogy az a fizikai teljesítmény, hogy letáncolta a placcról az összes törököt, s abban a sok napos lakodalomban ő lett a legjobb táncos, ő bírta legtovább, ez nem csak a népi képzelet szerint történt meg, hanem a valóságban is megtörténhetett volna. Iszonyú szívós volt, irgalmatlan fizikai teljesítményekre volt képes. Ha táncolni kellett vagy kellett volna, szerintem azt így csinálja.

WST: Még egy dolgot a filmmel kapcsolatban, és ez már a megvalósulásra vonatkozik: hogy jelentős része bábjátékszerű. Ez nekem nagyon-nagyon tetszett, ritkán alkalmaznak ilyesmit, hogy egy ilyen finom történetbe, sajátos játékfilmbe belevigyenek animációt. Nagy kérdés ezzel kapcsolatban, hogy mi a műfaja ennek a filmnek? Számodra szerzőként mi a véleményed Szemző Tibor megvalósításáról, a bábjátékról? Ezt így terveztétek?

SL: Így terveztük, és minden képzeletemet felülmúlta. Mindenki, minden résztvevő teljesítménye; amit Roskó Gábor csinált, és persze az animáció munkatársai, Szemző zenéje és rendezése, és Szaladják Pisti operatőri munkája, minden képzeletet felülmúltak.

WST: Szerinted miért lett az, hogy én, mint néző kicsit olyan egyedülállónak érzem ezt a filmet, a magyar filmiparban? Nem jellemző, hogy így állnának egy magyar történelmi figurához.

SL: Igen, de olyan valószínűtlen vagy valószerűtlen az a fajta figura: jelmezes, konok, aszkéta hős, aki összeszorított fogakkal megy, és leküzd minden nehézséget; ez nem hiteles, és nem is ilyen volt. Szerettük volna megmutatni az embert:

ilyennek képzeljük ezt az embert.

Azzal én sohasem voltam kibékülve, hogy ő egy mártír, a tudomány mártírja meg a nemzet mártírja, önmaga mártírja, mert nem tudta valóra váltani az ígéretét. Szó sincs róla: ez egy valóban megoldhatatlan feladat, de azt akkor még nem tudhatta, mekkora feladatot vállalt, aztán időben rájött, hogy a létezés nagy kérdéseit tekintve – és nem csak az emberi létezést, hanem a mindenség létezésének kérdéseit tekintve – kicsiny súlyú dolog egy részletkérdésben elmerülni és ott találni választ is. Lehet, hogy nem érdemes, mert akkor az ember belevakul abba, és nem látja az ontológia egészének sokkal izgalmasabb kérdéseit. És boldog volt, hogy a buddhista filozófia fölveti az ontológia kérdéseit; a nyugati filozófia sokkal ritkábban teszi ezt, a régi keleti filozófia pedig válaszokat is talál. A nyugati már kérdezni sem mer jóformán. Csoma óta még kevésbé mer kérdezni, nemhogy válaszokkal is szolgálna. Ő pedig boldog volt, hogy itt válaszokkal, ráadásul hihető és vigasztaló válaszokkal is találkozik.

WST: Lesz- e folytatása a Lin-Csi apátnak? Van-e még anyag, amit közre lehet adni?

SL: Kéznél éppen nincsen, de a filológia annyi meglepetést kínál, hogy végül is ki tudja, melyik kolostorban vagy könyvtárban botlik az ember Lin-Csiről szóló szövegekbe. Elképzelhető.

WST: A Könyvhétre jelentettek meg új anyagot?

SL: Igen, holnap megyünk a nyomdába megnézni. A jelen idejű munkáim inkább szerkesztői jellegűek, legfeljebb egy-két előszóra, utószóra futja az időmből. Most a Kelet Kiadónál nagy fába vágtuk a fejszénket: Kipling szövegeit több mint száz évvel a Nobel-díj után még mindig nem ismerjük, vagy magyarul nem ismerhető Kipling, pedig hát egy egészen nagyszerű, különös író volt. Újabb és újabb Kipling-kötetek jönnek, most a könyvhétre is egy vaskos novellás kötet. A Tibeti közmondások kiegészül az Indiai közmondások kötettel. Nagyon izgalmas dolog az, hogy ilyen egyszerű szentencia jellegű megnyilvánulásokból, megszólalásokból lássuk, hogy milyen srófra jár egy nép esze. És mit gondolnak a világnak azon a felén arról, amit mi is igyekszünk megragadni, az élet mindenféle jelenségét, eseményeit; ugyanarra a következtetésre jutnak-e, mint itt? Ha igen, akkor hogyan fogalmazzák meg, ugyanúgy-e, vagy hasonlóan, vagy teljesen másképp? A közmondások megint nagyon sok mindenbe engednek bepillantást, éppúgy, mint a költészet. És van egy kötet Afganisztánról, ami most már évtizedek óta megint az életünk vagy a nemzetközi politikai élet egyik főszereplője. El kell helyezni, mi az afgán történelem, mi az afgán kultúra, ha van, és hogyan jelenik ez meg akár a politika eseményeiben. Valójában primer vagy nem primer, de kézenfekvő kérdésekre keressük a választ a Kelet Kiadó könyveivel, és ha valamiben a kelet tényleg hozzájárulhat a mi filozófiai felismeréseinkhez, hát akkor az éppen ez, hogy az ő viszonyukat a világhoz meg tudjuk ismerni a költeményekből. De tulajdonképpen lehet, hogy egy mondatban Kipling is egész életében a keletet írta, és akkor volt a legjobb, amikor India ihlette a munkáinak a tárgyát.

WST: Köszönjük szépen!

( Sári Lászlóval beszélgetett: Weiner Sennyey Tibor. A portrékat Szőcs Tekla készítette.
megjelent az Irodalmi Jelen 06/01/2010 számában. )

Csuang Ce: A virágzó délvidék igaz könyve

2010-11-17T10:57:00.000-08:00

"Csuang Ce a dolgok gyökeréig
hatolt, megértette igaz természetüket,
fölemelkedett a teremtmények
lényegéig és első princípiumáig.
Az ember, aki ezen keresztül megtisztul,
le-rázhatja magáról a földi port s vissza
térhet a titokzatos princípiumig, ennek a
nyugalmába és láthatatlanságába."

( Kuo Hiang, az első kommentátor )

„A tökéletes embernek nincs énje,
a szellemembernek nincs munkája,
a bölcsnek pedig nincs neve sem.”

Az Olvasó a taoizmus legnagyobb mesterének könyvét kapja a kezébe. Csuang–Ce életéről keveset tudunk. Egy legendás történet szerint nem vállalta a miniszteri hivatalt, mert úgy vélte, a hivatalnok egy felcicomázott áldozati ökör és ő inkább szeret gondtalan szabadságban élni... A szabad élet gyümölcse az Igaz könyv. Az értékek viszonylagosságának gondolata, az erkölcsi normák állandó felülvizsgálata teszi rendkívül korszerűvé, a ma emberéhez szólóvá az ókori bölcseletet.

A TAO

A Tao az a központi fogalom, amelynek legalább megközelítő megértése nélkül a kínai bölcsesség kapuit zárva találjuk magunk előtt. Ez a fogalom nemcsak a kínai szavak sokrétűsége miatt nem adható vissza a sokkal fogalmibb jellegű európai nyelvek bármelyikén, de maguk a Tao bölcsei is hirdetik meghatározhatatlanságát és megnevezhetetlenségét. Lao Ce, a taoizmus atyja, munkáját épp ezzel kezdi (Tao Te King, 1.) : - “amit meg lehet nevezni, az nem az igazi Tao”.

Alapjelentésében benne van az “út” fogalma. Kínai írásjele, amelyet az olvasó a címlapon láthat, három elemből áll: fölül az állás, középen a fej, alul a menés jele különböztethető meg benne.

A Tao lenne tehát az az út, amelyen a mindenség halad, a mindenség létezési módja, iránya és ritmusa. De még ezzel a meghatározással is messze maradunk megértésétől, hiszen nem szabad azt hinnünk, hogy először adva van a Mindenség (ez a fogalom különben alig szerepel a kínai gondolkodásban, amely sokkal inkább Égről és Földről beszél, s aztán ez a mindenség a Tao szerint folytatja létét, hanem - Lao Ce és minden taoista szerint - éppenséggel meg-fordítva: minden a Taoból lesz, a lét ebből a meghatározhatatlanból kel ki, amelyet egyszerűen nemlétnek fognak nevezni, mert hiszen a lét már maga is bizonyos meghatározottságot jelent; a taoista “nemlét” kifejezés nem a lét tagadását, hanem a meghatározott léten innen levést, lételőttiséget jelenti. Minden ebből származik, előtte semmi nincs, a mindenség mintegy a Taoból bomlik ki. A Tao tehát - ismét európai fogalommal élve - az az “ős-Egy”, amelyből az ellentétek és a sokszerűség világa származik, amely ott van, egyedül és változatlanul, örökkévalóan és meghatározatlanul a létező dolgok mögött.

Helytelen volna a Tao-ban emiatt valami misztikus elgondolást látni. Bármilyen kevéssé visszaadható racionális fogalmakban, amelyek a sokszerű világ meghatározására alakultak ki, a Tao sem misztikus, sem elvont fogalom. Ideája a világ ősi és örök egységének közvetlen élményéből született. Hogy a világ egy - s akármiképpen nézzük, az egység, az összefüggő rendszer, a végső homogeneitás mindig letagadhatatlan marad a számunkra adott világban -, ezt fedezték föl a tanizmus születésével körülbelül egy időben a görögök is, - akik az egy “arché”-t, a közös lételvet keresték a sokszerű világban. Ez Hérakleitos logos-a - s volt is fordító (A Rémusat), aki a Tao szót egyszerűen a “logos”-szal akarta visszaadni - ez Parmenides egy -e, ez Anaximandros apeiron-ja és Anaxagoras nous-a. Mind ugyanazt mondják, más-más oldalról pillantva meg a princípiumot, amely a hérakleitosi örök változó és ellentét-gazdag világ mögött mégis csak parmenidesien egy és változatlan - ha másban nem, abban, hogy változatlanul változó -, és amely annyira innen van minden meghatározott egyedi alakon, hogy Anaximandros csak “a meghatározatlan”-nak tudja nevezni és amely végül is a világ benső rendjét, értelmét, anaxagorasi nous-át jelenti. Mindez a legpontosabban áll a Taora is, amelyről éppúgy hirdetik, hogy meghatározatlan, éppúgy, hogy a legnagyobb értelem és rend, éppúgy, hogy változatlan és egy s másrészt minden változás és ellentét forrása: hiszen a változó világ, amelyet a kínaiak leginkább a váltakozó évszakokkal szeretnek szimbolizálni, a Tao-ból szárinazik, az ellen-tétek egymásból bomlanak ki (Lao Ce, 2, 40,- Yin Fu King: “Az élet a halál gyökere, a halál az élet gyökere”) és egy-más nélkül meg sem állnak. Az út követhető visszafelé is: mert míg minden ellentét a Tao egységéből hajt ki, másrészt az ellentétek csak együtt adják ki az egész Tao-t (Lao Ce, 6. - Yi King III. függelék). A kínaiak ősi dualizmusa, amely a Yang és Yin princípiumokban nyert pregnáns kifejezést - a Yang a fény, a nyár, a dél, a nappal, a meleg, az élet, az ég, a férfiasság, csúnya modern szóval: a pozitív princípium, a Yin a sötét, a tél, az észak, az éj, a hideg, a halál, a föld, a nőiesség negatív princípiuma -, tökéletesen megfér tehát a Taoval, amelyből Yin és Yang származnak s amelyet csak együttesen alkotnak [1].

Mindebben tehát semmi absztrakció nincs, mindehhez semmiféle papírszagú gondolati erőfeszítés nem vezet: az örök változás, alakulás és az örök állandóság, a sokszerűség és, a lényegi egység, minden egyszerűen maga a világ, úgy, ahogyan ezt bárki bármikor átélheti, sőt ahogy ezt mindenki szüntelenül éli is.

Igaz azonban, hogy az egységre való óriási történeti rádöbbenés és maga az a tény, hogy élmény, mégpedig sorsdöntő és termékeny élmény lett abból, ami voltaképpen a legtermészetesebb és legmindennapibb tapasztalat lehetne, jelentős és mély lélektani előfeltételeket sejtet, mind a kínai, mind az európai gondolkodás megszületése mögött.

Az egységre akkor kell, sőt nyilvánvalóan csak akkor lehet ily fölfedezésszerűen ráakadni, amikor az egység el-veszett a szem elől. Ez pedig - mindkét tájon egyaránt és még időben is egyszerre - akkor következik be, amikor az ember - ez a Sophokles szavai szerint legdöbbenetesebb dolog a világon -, elindult az egyedi lét útján, tudata révén mintegy saját világot konstruált magának, saját törvényeket állított föl, egyéni szempontjait és érdekeit követte, egyéni igényeit akarta érvényesíteni s ezzel messze kiszakadt a mindenség valamennyi többi dolga és lénye közül. Az embernek ez a kiszakadása a lét egységéből - amelynek álma az aranykor, vagy a Paradicsom mítoszában jár majd vissza -, a világ minden nagy mitológiájának, egyúttal pedig a filozófia kezdetének egyik legdöntőbb és legdrámaibb témája. A visszatérés-vágy a mindenség egységéhez, az embernek, ennek az ős-elhagyatottnak, ennek a kitett gyermeknek a honvágya és otthonkeresése: minden emberi és szellemi tevékenység legősibb rugója.

A kínai és a görög filozófia első két és egymástól elválaszthatatlan tette: fölfedezni a lét egységét és hirdetni annak szükségességét, hogy az ember ebbe az egységbe tartozzék. Hérakleitos a logos-szerinti életet, Phytagoras a harmóniát hirdeti - Kínában megszületik a taoizmus. Kína egyébként sokkal a tanizmus előtt és egyáltalában a filozófiai tudatosodás előtt éli már ezt az ősélményt a világ egyetemes rendjéhez való simulás szükségességét. Ez a kínai vallás lényege. A kínai vallás - hogy ismét és szándékoltan európai analógiát helyezzünk előtérbe - e tekintetben a legmesszebbmenő hasonlóságot mutatja föl a római vallással. Egyikben sincs meg a nagy mítosz-alkotó népek plasztikus látásmódot megengedő distanciája a világegyetemmel szemben: mindkettő a természetbe ágyazott emberi létből indul ki, erre épül fel. A világ változatos életében bizonyos rend nyilvánul meg; mint az agrárnépeket, a kínait és a rómait egyaránt a föld életének rendje ragadja meg, az évszakok és napszakok váltakozása, termés és hervadás, keletkezés és pusztulás ritmusa, hideg és meleg, fény és sötét egyensúlya. Ehhez a természeti rendhez kell az embernek igazodnia - s látni fogjuk, hogy kínai és római egyaránt az állam keretein belül, az állam irányításával tesz erre szüntelen kísérletet, nehogy a természet rendjében zavar álljon be; ha ez mégis megtörténik, helyre kell állítani - kiengesztelő szertartásokkal -, a pax deorum-ot, a kozmikus és ezen belül az emberi egyensúlyállapotot.

A filozófia sohasem mond lényegileg újat, nem is ez a célja. A filozófia csupán tudatosít egy helyzetet, amelyet nem tudatos formában gyakran már előtte is fölismert az ember. A taoizmusban (és, mint látni fogjuk, a konfucianizmusban is) az ősi kínai vallás alapélménye nyert tudatos alapot. A taoizmus hirdeti a visszatérést a világ egyénfölötti rendjéhez. Az ember azzal, hogy csupán saját magára van tekintettel, szem elől veszti a világrendet, pedig csak ezen belül lehet tökéletes és egyúttal boldog.

A Tao szerinti élet felé vezető út tehát az egyéni törekvések feladásában áll. Egyéniségünk az a szűk és merev korlát, amely nem enged minket a határtalan világmindenséggel harmonizálni. Egyéniségünk kiszab számunkra bizonyos kereteket, érzékeink és értelmünk, érzéseink és szellemünk számára kijelöl egy bizonyos meghatározott területet és irányt, mint a szemellenző a ló számára. Ez az egyéni élet, a mindenség tág Létével szemben, korcs és természetellenes; egyéni törekvéseink ütköznek a kozmikus lét törekvésmentes, sima harmóniájával.

A Tao követője tehát mindenekelőtt megpróbál magáról lehántani mindent, ami benne pusztán egyéni. S minthogy az egyéniség elsősorban egy bizonyos törekvésirányt jelent, a Tao követőjének első életszabálya: semmije sem törekedni, mindent hagyni menni a maga útján, tartózkodni a szándékolt és célszerű beavatkozástól: minden cél lényegénél fogva egyoldalú, minden akarati aktus erőszak természetünk teljességén. Természetünk teljessége, avagy természetes tulajdonságaink teljessége: ez a szó, mely csak jól-rosszul adja vissza a kínai kifejezést, gyakran fordul elő a Csuang Ce-szövegben (Wilhelm “élet”-tel, mások “erény”-nyel próbálják fordítani) s ez az, ami az emberileg elérhető legmagasabb fok. Ugyanezt mondja másutt Csuang Ce “égi természetünk”-nek, szemben azzal, ami az “emberi” bennünk: s hogy itt mennyire nem szabad valami misztikus fogalmat keresni, azt Csuang Ce frappánsan triviális példája bizonyítja: az ökörben és lóban az “égi természet” az, hogy például négylábúak, míg “emberi” bennük az, hogy igát vonnak.

A törekvéstől való tartózkodás;’ a nem-cselekvés (vu-vei) lehetővé teszi aztán a többi korlátozd momentum kikapcsolását: ilyenek a szempontok, elméletek, a ragaszkodás az élethez, vagy bármely javához - legyen ez tárgy, vagy személy -, a félelem és így tovább. Mindezek levetkőzésével jut az ember ahhoz az állapothoz, amelyet a Taoizmus - mint a buddhizmus is - ürességnek nevez. A tökéletes ember üres, mint a falon vágott ablakrés, - mégis tőle kap fényt az egész szoba. Mert ami az ürességet betölti, az többé nem a pszicho-fizikai egyéniség bármely meghatározott, tehát korlátolt terméke, hanem a kozmikus lét üteme és bősége: a Tao.

Ezt az azonosulást a mindenséggel megint nem szabad valami misztikus követelménynek, vagy lehetőségnek fölfogni, bár - mint látni fogjuk, a tanizmusból később széles út nyílt a misztika felé, sőt magának Lao Ce-nak és Csuang Ce-nak is van egy-egy misztikusra hangolt fejezete. Hiszen az egyéníségt6l és az akarattól való megszabadulás útja ez is lehet: Indiában és Tibetben éppen ezt az utat ragadták meg kezdettől fogva: a lemondás, a szigorú aszkézis, a jóga útját, a fokozatos és tudatos kikapcsolódás útját. Csuang Ce maga is híve a böjtnek és magánynak, a meditációnak és koncentrációnak. De a kínai szellem páratlan életderűje mégsem ebben a módszerben talál magára s ismeretes, hogy a buddhizmus mily szelíd, laza és égiesen derűs alakban jut el majd Kínába, ahol az ősvallás, a tanizmus és a konfucianizmus egyenlőképpen termékeny talajt készített elő számára. Csuang Ce a legtermészetesebb útnak a Tao felé egyszerűen az “elfeledkezést” tart-ja. Szereti a tökéletes embert a létükbe teljesen belefeledkezett nemes állatokhoz, a vágtató paripához és a vadászkutyához hasonlítani. A Sárga Föld urának elveszett “sötétszín gyöngyét” - legyen ez a boldogság vagy a tökéletesség, a bölcsesség vagy a Tao szimbóluma - nem tudja visszahozni sem a Tudás, sem az Éleslátás, sem az Éleselméjűség; ekkor küldi ki a nagy uralkodó az Elfeledkezést s íme, csodálatos, épp az elfeledkezés akad rá az elveszett kincsre.

A mindenről elfeledkezett, céltalan, törekvéstelen, harmonikus élet - ez a Tao szerinti élet, amely lényegében semmi egyéb, mint az, amelyet a nap, a hold, a föld, az állatok, a virágok élnek, melyik - melyik a maga módján és a maga eszközeivel s az ember is követheti ezt, hiszen végül is a napnak fénye van, a virágoknak illatuk s az embernek szelleme....

Csuang Ce nem riad attól sem vissza, hogy a boldog kor embereit így jellemezze: “megtömték szájukat eledellel és boldogok voltak”. De ez csak extrém hangsúlyozása a természetességnek. Az igazi szép példát a Tao szerinti életre Csuang Ce nem itt adja s nem is azokban a fejezetekben, amelyek a magasrendű taoista bölcs alakját állítják elénk, aki szavak nélkül tanít, azaz puszta létével sugározza magából a Taot, - hanem ott, ahol egy - egy egyszerű emberről, egy szakácsról, fafaragóról mesél, akik tisztán csak azzal, hogy egyek lettek a természet rendjével, munkájukban is tökéleteset alkotnak. A természet rendjének intuitív ismeretével a szakács .könnyen tájékozódik a feldarabolandó ökör izületei és csontjai közt, - akárcsak a Bergson által említett darázs, amely pontosan a hét ideggócpontnál szúrja meg az áldozatát, anélkül, hogy anatómiát tanult volna; a fafaragó pedig annyira látja a fa természetes vonalait s a fában már adott isteni mű lehetőségét, hogy neki is - akárcsak Michelangelonak a márványról - éppen csak le kell fejtenie a feleslegeset s a mű ott áll készen. A szakács és a taoista bölcs között nincs értékbeli különbség: mindkettő tökéletesen azonosul a Tao-val. A Sárga Föld ura kétszer földig hajol a lópásztor-gyerek előtt is, amikor ráismer ennek természetes bölcsességére.

A tökéletességnek - akár a görög filozófia szerint - a kínai szerint is boldogság a velejárója és ismérve. Boldogság és tisztaság; - Lao Ce, mint Jézus Krisztus is, a gyermeket helyezi ideálul az ember elé. A tanizmus bölcsei boldogok - a keleti művészet a kövérség és mosoly evidens ősszimbólumaival ábrázolja majd a bölcs boldogságot és Csuang Ce legmegkapóbb szimbolikus alakja, az ősköd, végeláthatatlan bölcsességében “ugrándozik, mint egy madár és hasát verdesi”.

A Meghatározatlanban, vagyis minden egyéni determinációtól mentesen élni, ez a taoista ideál; a “nemlét”-ben “kószálni”, “pihenni és elfeledkezni” ez az a létforma, amelyet nemcsak bölcs, de bárki is elérhet, ha nem törekszik egy vagy több valamire, nem akar semmit, nem ragaszkodik semmihez: a Meghatározatlan akkor hal meg - az egeik legfrappánsabb Csuang Ce mesében -, amikor rajta is megfúrják azokat a lyukakat, amelyek révén az ember érintkezik az érzéki világgal.

Érthető, ha az ilyen alapokra épült; taoista történetszemlélet nem evolúcionisztikus, hanem éppen ellenkezőleg, a dekadenciát ismeri fel az emberiség fejlődésében. Kezdetben, a tudatosodás előtt, volt a boldogság és tökéletesség. A kínaiak aranykor-leírásai szinte motívumszerűen megfelelnek a görög-római aranykor-leírásoknak és a mediterrán Paradicsom-elképzeléseknek. A teremtmények egymással elvegyülve élnek, minden, ami van, magától van, nincsenek törvények, nincs korai halál. Az ember szakad csak ki ebből a paradicsomi teljességből, amikor tudatra ébred: ekkor jönnek a törvények. Ekkor jön egyáltalában az erkölcs, mert amíg nem voltak egyéni törekvések, gyermeki tisztaság jellemezte az embert. Az erkölcs megszületése - mint már Lao Ce látta -, a rossz megszületését is jelenti. Csuang Ce odáig megy, hogy a bölcseket vádolja az emberiség elerkölcstelenedéséért.

A jelen kor rossz, a világ végzetesen letért a Tao útjáról. A bölcs még azt is tudja, hogy ezen az 6 szavai nem segíthetnek. Az emberiségnek ebben a vaskorában nem lehet egyebet tenni, mint magunkban helyreállítani a rendet és - nem törődni a többiekkel...

Rudyard Kipling: A gondolkodó bika - Válogatott elbeszélések

2010-11-12T08:12:00.000-08:00

Kipling minden témában otthon van, és minden hangszeren játszik. Ráadásul virtuóz „zenész“. Írásainak változatossága és minősége lenyűgöző. Ha valaki az utóbbi években követte regényeinek és elbeszéléseinek magyar nyelvű megjelenéseit, már tudja jól, hogy miért kapta a Nobel-díjat.
Magyar olvasóit először A dzsungel könyvének történeteivel kápráztatta el, még 1899-ben jelent meg első fordítása, azóta sem tudja letenni az ifjúság. Ezt követte – több mint száz évvel! – a legjobb Kipling-regény, a Kim, az ördöngös (Kelet Kiadó, 2008) óriási sikere, majd ennek nyomán az elbeszélések (Indiai történetek, A Száz Bánat Kapuja, Aki király akart lenni) felfedezése, és köztük még egy regényé, A fény kialsziké. És most itt van – jó magyar fordításban – ez az újabb elbeszéléskötet, mely a novella-válogatások talán legjelentősebb darabja..
A gondolkodó bika olyan írásokat gyűjt egybe, amelyekben Kipling minden emberi és írói értéke megjelenik. Finom érzékenysége és jártassága a drámai helyzetek ábrázolásában (Lövészárkok Madonnája, Régi emberünk, Mrs. Bathurst), otthonossága a lírában (Az istenek áldása nélkül), érdeklődése a lélekben lappangó misztikum iránt (Az út vége), éles látása és józansága a művészi, a tudományos és a teológiai gondolkodás kérdéseit érintve (Allah szeme), de megjelenik ebben a kötetben Kipling alapos bibliai műveltsége is (Az antiókhiai templom, Emberi módon), ismét bizonyítja elmélyült „állatlélektani“ ismereteit (A gondolkodó bika, Élete asszonya), és jókat mulat az ember kicsinyes érzésein és viselkedésén, a tökéletlen emberi viszonyokon (Hasonlóság, A tévedés, Fertőtlenítő, Namgé Dula, A falu, mely megszavazta, hogy lapos a Föld). És mindezt, amit itt felsoroltunk, zseniális könnyedséggel és pontossággal írja meg, gondolkodtatóan és szórakoztatóan. .
Nem véletlen, hogy angol nyelvterületen több mint száz éve ott vannak a művei a könyvesboltokban, s az angolok többsége ma is őt tartja legnagyobb írójának..
Akit száz évvel művei megírása után is nagy írónak tart a közönsége, az nem akárki az irodalomban..
Kár lenne a magyar olvasónak lemaradnia róla.

Sári László

A könyvet a Kelet Kiadó az Alexandra Könyvesház Panoráma termében mutatja be, 2010. november 17-én, este 19 órakor.

Stein Aurél: Indiából Kínába / Nagy Sándor nyomában Indiába

2010-03-30T12:00:00.000-07:00

Stein Aurél, az 1943-ban elhunyt Kelet-kutató és régész angol nyelvű könyveit évtizedenként adják ki újra meg újra Angliában és Indiában, nemrég elkészültek az első kínai fordítások is, csak hazájában volt mostoha sorsú szerző hosszú évtizedekig. A Palatinus Kiadó 2007-ben - Felföldi Szabolcs, szegedi régész-történész gondozásában elkezdte az adósság törlesztését, sorban jelentetve meg a szenzációs utazások krónikáit. Elsőként a Homokba temetett városok látott napvilágot, aztán a Romvárosok Ázsia sivatagjaiban. Most két munkája olvasható egy kötetben. Az egyik, az Indiából Kínába. Harmadik utam Belső-Ázsiába először 1923-ban jelent meg. A másik mű Stein fölfedező szenvedélyének talán legszebb és legizgalmasabb tanúbizonysága: a kutató több kisebb-nagyobb expedíciót is szervezett északnyugat indiai területekre, hogy Nagy Sándor nevezetes hadjáratának útvonalát rekonstruálja. Ezeknek az utaknak az összegzéseként született a Nagy Sándor nyomában Indiába.

A könyv megjelenése alkalmából érdemes idézni Halász Gyula 1922-ben a Nyugat c. folyóirat 22. számában megjelent írását, amiben a hatvan éves Stein Aurélt köszöntötte:

A hatodik világrész fölfedezése és a sarkok meghódítása után közelget az idõ, amikor a terra incognita végleg eltûnik - a térképekrõl. A tengereket leigáztuk, a levegõeget keresztül-kasul szántjuk immár: diadalmas elõnyomulásában nem állítják meg az embert sem a sarkvidék dermesztõ viharai, sem a sivatagok szomjas homokja, vagy az örökhófedte hegyóriások világokat elválasztó láncolatai.

És mégis! Ki gyõzné bejárni a Szaharát, vagy a Takla-Makán sivatagot olyan apróra, hogy ne maradjon kikutatatlan egy talpalatnyi hely?!

A lakatlan sivatagokat valójában még ma sem ismerjük. Elenyészõ kicsiny az a terület, amelyen a sivatag vándora végigfuttatja tekintetét egy-egy bucka tetejébõl, a homokbuckáknak ahhoz a tengeréhez, amelyet nem látott még emberi szem.

Stein Aurél, minden korok legnagyobb és legkitartóbb sivatagi vándora, írja egy levelében:

«A romokban heverõ emberi lakóhelyek, kihalt fák, elhagyott csatornák és az õsi telepek másegyéb nyomait fürkészve a Takla-Makán, vagy a szélvájta Lop-nór sivatag homokba temetett telepeinek buckái között: ismét és ismét elfogott a vágy, vajha áttekinthetném a térszínt megfelelõ magasságból. A gondolat, hogy sárkány-repülõt kellene magammal vinnem és azzal szállanom föl, erõsen kísértésbe ejtett 1906-8. évi utazásomban... semmi kétség, hogy a repülõgép segítsége nagyon lecsökkentené az archeológiai munka elé tornyosuló akadályokat Kínai-Turkesztán elriasztó sivatagjaiban...»

A szállítás legyõzhetetlen nehézségei nem engedték, hogy ötletének megvalósítására gondolhasson harmadik expedícióján. Szerencsére Stein Aurél gyalogszerrel is mindig és mindenütt ráakadt a keresett romhelyekre. Az archeológus ösztön biztos iránytûjén kívül a tudományos ismeretek bonyolult szellemi gépezete és ítéletének tévedhetetlen logikája vezette lépteit, akár az évezredes kínai fal el-eltûnõ omladékait, akár valamely szentély csaknem észrevehetetlen maradványait nyomozta az álnok sivatagban. Mintha csak valami jószellem irányítaná végtelen vándorlásai közben: találékonysága, türelme és bölcsessége mindig rábukkan a kellõ pillanatban arra a «hiányzó láncszemre», amely nemcsak a térben, de az idõben - a korok megítélésében - biztosan útbaigazítja. Amikor ráadásul a puszta véletlen is segítségére jön, a lyukas zsákokból Krisztus korában elpotyogatott õsi kínai pénzek alakjában, vagy más fantasztikus módokon: elbeszélését olvasva szinte Jules Verne-i regényben érezzük magunkat.

Egy angol ismertetõje jegyezte meg Stein Aurél útleírásairól, hogy az olvasó nem vonhatja ki magát az átélés bûvölete alól. Útitársaivá szegõdünk és követjük õk, «az orientalista kutatók Odüsszeusz-át» a Hindu-kus szélsöpörte havasi hágóin, a Tárrím-medence mosolygó, küszködõ oázisvárosain keresztül a sivatag téli magányába.

Kísérõi, hindu topográfusok, tevehajcsárok és «kincskeresõk», mûvelt és tapintatos kínai titkár s a mandarinok egész sora a nagyhatalmú tao-táj-tól le a szerény kis ta-lao-jé-ig - mindez a sok érdekes, kedves és furcsa ember, akikkel hosszú vándorutunkban találkozunk: személyes jó ismerõseinkké válik és szinte barátokként veszünk tõlük búcsút.

Honnan ez a közvetlenség, az élménynek ez a gyönyörködtetõ illúziója? Az utazó egyéniségének varázsában kell keresnünk a feleletet. És még valamiben: az író és az ember szuggeráló õszinteségében. Lelki finomsága, a mindent megértésbõl táplálkozó méltányossága és tapintata minden teremtett lelket lebilincsel, aki csak közelébe jut: a kásgari angol fõkonzultól le az utolsó teherhordó hegylakóig. Ilyen vezetés mellett gyönyörûség járni a világot. A regényben is sietünk hõst választani magunknak, akivel átéljük a cselekvényt; úti kalandba még szívdobogtatóbb élmény elmerülnünk - egyszerûen útitársnak szegõdünk a hõs mellé (aki mi magunk vagyunk), és rábízzuk magunkat bölcs és jóságos vezérletére. Az útleírás egy darab önéletrajz. És nincsen regény, amely megragadóbb lehetne az önéletrajznál, amely - igaz.

*

Aki Stein Aurél életrajzát akarná megírni, félszázezer kilométerre terjedõ utazásról és egy könyvtárt megtöltõ csodálatos könyvrõl kellene beszámolnia. Stein Aurél életét csak Stein Aurél munkái mondhatnák el méltóképpen. Ha ma, amikor ez a páratlanul tevékeny élet elérkezett a hatvanadik év [*] fordulójához, néhány életrajzi adat egybefûzésére vállalkozom, érzem, hogy ez a kísérlet alig lehet egyéb puszta felsorolásnál. Tudományos munkájának a megméréséhez, jelentõségének a méltatásához hiányoznak a súlyok az én mérlegemben.

Ezekben a sorokban éppen csak rámutatni szeretnék arra a nyílegyenes útra, amelyre Stein Aurél csodálatraméltó céltudatossággal már gyermekifjú korában reá lépett, s amely út Budapestrõl Németországon, Anglián és Indián át Ázsia szívébe - és a nemzetközi hírnév magasságaiba vezet.

Stein Aurél 1862. november 26-án született Budapesten. Korán árvaságra jutva, testvérbátyja vette atyai gondjaiba. Máig hálás szívvel emlékezik meg róla, hogy boldogult bátyja 1873-ban a drezdai Kreuz-Schulé-be, ebbe az õsrégi, kitûnõ gimnáziumba küldötte. Az ott negyedfél éven át folytatott kemény munka edzette meg a filológiai tanulmányokra és ébresztette föl érdeklõdését a földrajzi és történelmi kutatás iránt. A németen kívül angolul és franciául is ott tanult meg tökéletesen.

A középiskola két felsõ osztályát a budapesti ágostai evangélikus fõgimnáziumban végezte. Kiváló tanárok tanítottak ott akkoriban - mint Bõhm, Elischer, Frõhlich, Lehr és Schultz - akik kevéssel utóbb majd mindnyájan egyetemi tanszékre jutottak. Bizonyára meglephette ezeket a derék tanárokat, amikor kiderült, hogy nagy jövõjû tanítványuk - a szanszkrit nyelv és az összehasonlító nyelvészet terén búvárkodik a Magyar Tudományos Akadémia komoly könyvtártermeiben.

Tizenhét éves sem volt még, amikor beiratkozott a bécsi egyetemre. Két félévet tölt ott (1879-80); a harmadikat már Lipcsében végzi. Az indiai és iráni (perzsa) nyelvek legrégibb irodalmi emlékei iránt rohamosan növekvõ érdeklõdése a tübingeni egyetemre csábítja, ahol az indológia egyik legkiválóbb mûvelõje és a zoroaszteri vallás emlékeinek elmélyedõ búvára: Rudolf von Roth professzor elõadásait hallgatja, s mellette marad azután is, hogy 1883 tavaszán megszerzi a bölcsészettudományi doktori diplomát.

A rákövetkezõ években (1884-5) tíz hónapot szentel Oxfordban és Londonban fõleg ó-perzsa irodalmi és régészeti kutatásoknak.

Egyetemi tanulmányainak német és angol földön való folytatása részben a magyar közoktatásügyi minisztérium évrõl-évre megújított állami ösztöndíjának köszönhetõ. Trefort Ágoston, a miniszter, meleg érdeklõdéssel kíséri tudományos pályafutását és Szász Károly református püspök is jóakaró szószólója ezekben a sorsdöntõ években. Nyaranta, a nagy szünidõkben sok buzdítást merít hazai földön Vámbéry Ármin és Goldziher Ignác útmutatásaiból.

Következik az önkéntesi esztendõ, a Ludovika Akadémián, azon az egyéves tanfolyamon (1885-6), amelyet akkor szerveztek elsõ ízben Budapesten. Jó szerencséje úgy akarta, hogy ott is jó tanárai legyenek. Horváth Jenõ, a késõbbi tábornok, és a korán elhunyt Kuess utász-százados, aki a «tereptan»-t tanította, bizonyára büszkeséggel hallottak késõbb tanítványuk nagyszerû fölfedezõ útjairól - mint ahogy a tanítvány is maiglan hálásan emlékezik vissza a Ludovika Akadémián szerzett gyakorlati és elméleti kiképeztetésre - a terepfelvételben.

1886 végén tartja elsõ elõadását a bécsi nemzetközi orientalista kongresszuson. Onnan Londonba megy és kézirati kutatásokkal foglalkozik a British Museumban. Ekkor jelenik meg tanulmánya az ind-szkíta érmek vésetein található zoroaszteri istenségekrõl. Akkoriban villan meg agyában, hogy a helyszínen, India földjén folytassa búvárlatait. Osztrák-magyar Lloyd hajón 1887. decemberében száll partra Bombayban és alig tölt néhány hetet Indiában a párszi hagyományok tanulmányozásával, amikor 1888. februárjában meghívást kap a lahore-i Punjab University keleti kollégiumának igazgató-tanári állásába. Egyidejûleg kinevezik az egyetemi hivatal igazgatójává. Ez a kettõs hivatala, amely adminisztratív teendõkön felül az egyetemi vizsgák irányítására és vezetésére is kiterjedt, majdnem minden idejét és erejét leköti hosszú idõre. De nyári szünidejét már az elsõ évben Kashmir hegyei között tölti és már akkor megkezdi annak a kézirati és régészeti anyagnak a gyûjtését, amely fáradságos évek múltával lehetõvé tette a kashmiri királyok krónikája (a Rájataranginí) szanszkrit eredetijének kritikai kiadását (Bombay, 1892), késõbb pedig angol fordítását és a történelmi, régészeti, numizmatikai és topográfiai adatok összességére kiterjedõ magyarázatát (1900).

1890-ben a Punjab Salt Range-ben megállapítja Simhapura romhelyet és érdekes maradványokat fedez fel egy híres Dzsaina-szentély romjai között.

1893-ban kiadja a kabuli uralkodók történetérõl írott tanulmányát (Zur Geschichte der Shahis von Kabul. Stuttgart.) A következõ évben megjelenik a kashmiri maharadzsa szanszkrit kéziratgyûjteményének (kb. 5000 darab) 430 lapra terjedõ kritikai katalógusa, amelyen már 1890 óta dolgozik bennszülött tudósokkal.

Búvárlatai és régészeti utazgatásai közben mélyreható ismereteket szerez a helyszínén Kashmir történeti földrajzában. Egymás után jelennek meg (1895-6) idevágó tanulmányai: Ancient Topography of the Pir Pantsal Route. - The Castle of Lahara. - Ou-king's Account of Kashmir.

1897-ben tartja meg székfoglaló elõadását a Magyar Tudományos Akadémián, (amely kültagjává választotta): az India északnyugati határszélein az indo-szkíta uralom ideje óta uralkodó török eredetû dinasztiák történetérõl és etnikai vonatkozásairól.

Két évvel késõbb jelenik meg összefoglaló mûve Kashmir történeti földrajzáról: Memoir of Maps Illustrating the Ancient Geography of Kashmir. Ehhez fogható részletes és pontos történeti térképek máig sincsenek India egyetlen más részébõl.

A Szvat-völgy elfoglalásával járó hadmûveletek lehetõvé tették, hogy a harcoló csapatokhoz csatlakozva ellátogasson az Indusztól nyugatra elterülõ rejtelmes földre, amelynek romba dõlt buddhista szentélyein oly meglepõ a görög-római mûvészeti stílus behatása.

A tirhai hadjárat (1897-8) vége felé a hódító csapatokkal szeli át Buner területét, amely földön odáig nem fordult meg európai utazó. És itt bocsássa meg nekem a tudós kutató - aki ezeket a sorokat csak megjelenése után fogja olvasni - ha följegyzem ide, amit Vámbérytól hallottam a buneri hadjárattal kapcsolatban. Vámbéry kb. ezt mondotta: «Kevesen tudják, hogy Stein Aurél, aki tudományos célból csatlakozott a hadjárathoz, vitézségével is igen-igen kitüntette magát a buneri hadjáratban. A csapatok parancsnoka, Deane õrnagy, nagy elismeréssel és lelkes dicsérettel emlékezett meg róla». A hadjárat során végzett archeológiai kutatások eredményeit is kiadta jelentésében: Report on an Archaeological Tour with the Buner Field Force.

1899 tavaszán Stein Aurél a calcuttai mohamedán egyetem (Madrasah) igazgatói székét foglalja el. Ettõl az idõtõl fogva angol állampolgár. Ebbe az idõbe esik régészeti utazása a buddhizmus szentföldjére, South Bihar-ba - az egykori Magadhá-ba - ahol Hszüen-Cang-nak, a nagy kínai zarándoknak a nyomait követi a Buddhának szentelt õsrégi helyek romjai között.

Calcuttából Szikkimbe is ellátogatott, «ebbe a furcsa féltibeti hegyes-völgyes országba, ahol az igazi alpi tájképek között föl-fölbukkan a forró égövi növényzet pazar bujasága».

«Akármerre jártam azonban» - írja ekkoriban - «mindenütt csak ûzött a gondolat, hogy a Himalája mögé is el kell látogatnom».

Stein Aurél figyelme 1897-ben terelõdött rá elsõ ízben Belsõ-Ázsia homoksivatagjaira, amelyek késõbb az õ speciális «vadászterületeivé» váltak. Akkoriban történt, hogy Dutreuil de Rhins francia utazónak (akit a tibetiek 1894-ben megöltek a Hoang-ho forrásvidékén), hátrahagyott iratai között régi nyírfakéregre írt kézirat-töredékekre bukkantak. Ezek a csaknem 2000 éves buddhista szövegû, indiai nyelvû rejtélyes írásemlékek Khotan vidékérõl úgynevezett «kincskeresõk» útján jutottak el India és Európa mûgyûjteményeibe.

Stein Aurél rögtön fölismerte a leletek rendkívüli jelentõségét és elhatározta, hogy a helyszínén, a Takla-Makán sivatagban rendszeres ásatásokat fog végezni.

1898. nyarán nyújtotta be kutató útjának tervezetét az indiai kormányhoz. Lord Curzon, az akkori alkirály, meleg érdeklõdése egyengette az útját a terv jóváhagyásának: Stein Aurélt az indiai kormány «on special duty» egy esztendõ tartamára kiküldötte Kínai-Turkesztánba. Kapott pediglen expedíciója fedezésére 9000 rúpiát, ami akkor pontosan 14 400 magyar koronának felelt meg. Csekélyebb összeggel jelentékenyebb utazást alig tettek valaha. Az út tizennégy hónapra nyúlt és a pénz elég lett mégis. Rendszeres térképezõ munkájára segítségül egy kitûnõ hindu topográfust vitt magával.

A mûszerek beszerzésére és kísérõjének útiköltségeire 2000 rúpiát (3200 koronát) szavazott meg az indiai topográfiai hivatal. (A tizenkét óriási ládára szaporodott mûemlék és régiséggyûjtemény, amely az Álai hegyláncon és Orosz-Turkesztánon át szerencsésen megérkezett a British Museum pincéibe, pusztán anyagi értékben is sokszorosan meghálálta az expedíció szinte megfoghatatlanul szerény költségeit.)

1900. május 29-én este Stein Aurél «kis csónakflottillája elsiklott India Velencéjének (Srinagar-nak) hét õsrégi hídja alatt és megindult lefelé a Dzselam sötét folyamán». Harmadnapra pedig tizenhat lóból álló karavánja útra kelt a Hindu-kus keleti láncain és a Kara-koram-on átvivõ havasi hágók felé. A Muz-tágh-ata («A jéghegyek atyja») lejtõjérõl letekintve 6100 méter magasságból, a völgyek és hegyláncok végeszakadatlan sorai azzal a bûvölettel hatottak reá, mintha csakugyan «a világ tetejének» a végtelenségében lebegne.

A Pamír kínai oldalán leereszkedve, a Gez szorosain és a «kilenc hágón» át július 29-én megérkezik Kásgarba, Kínai-Turkesztán fõvárosába. A két hónapos küzdelmes vándorút után az angol fõkonzul - Macartney - vendégszeretõ hajlékában azt a boldog káprázatot élvezte, mint ha angol otthonban volna, messze-messze Ázsia szívétõl.

Kásgarban szereli fel jókora tevekaravánját (tevéibõl soha egy sem hullott el) és szeptember 4-én elindult a Takla-Makán sivatag déli szegélyén egymást követõ oázis-városokon át Khotanba. A tél beálltáig, amely az egyedül lehetséges idõ a sivatagi kutatásokra, a K'un-lun havasi régióiban kikutatja a Jurung-kás folyó forrásait és háromszögelési felvételeit kapcsolatba hozza az Indiai topográfiai hivatal fölvételeivel.

November közepén újra Khotanban találjuk.

Sivatagi ásatásait Dandán-oilik-kal kezdi meg. Kifaggatja a kincskeresõket, beszél azokkal a tevevadászokkal, akik Sven Hedint kísérték el a sivatagba, és megállapítja, hogy Hedin «Takla-Makán városa» azonos Dandán-oilik-kal. Ásatásai ezen a helyen sok régi szanszkrit és kínai íráselemeket vetnek felszínre, de akad közöttük egy, amelyiknek a nyelve ismeretlen. A buddhista szobrászat és festészet érdekes maradványai tanúskodnak az indiai mûveltség messze behatolásáról kelet felé.

Níján túl, messze benn a sivatagban, ásója nyomán százával kerülnek napfényre õsi indiai kéziratok. A fára és bõrre írt írásemlékek eredete visszanyúlik a Kr. u-i harmadik századba. Megfejtésük új távlatokat nyit a belsõ-ázsiai civilizáció homályos korszakaiba. A mûvészi emlékek, házi eszközök nagy sokasága beszédesen illusztrálja a messze keleti és nyugati kultúrák keveredését a rég letûnt századokban. Klasszikus pecsétlenyomatok és egyéb leletek tanúskodnak a klasszikus mûvészet térfoglalásáról ezeken a területeken, a görög birodalmat Pekingtõl elválasztó roppant távolság fele útján.

Más romhelyeken nevezetes õsi kínai és tibeti kéziratok jutalmazták kitartó fáradozásait. A nagy Ravak sztúpa romjaiból kikerült õsi szobrászati emlékek stílusa tisztára rávallott az India északnyugati határán egykor virágzott gandhárai görög-buddhista mûvészet közel rokonságára.

Ásatásainak befejeztével tavasszal újabb nyolc napot tölt Khotanban. Ezt az utolsó ott-tartózkodását felhasználja egy érdekes «félig régészeti, félig bûnügyi nyomozásra».

A sivatagi kutatások tömérdek tapasztalata bizonyossággá érlelte régi gyanúját, hogy a Khotanból Calcutta, London, Párizs és Pétervár gyûjteményeibe elkerült «ismeretlen betûs kéziratok» nem lehetnek valódiak. Nyomról-nyomra haladva sikerül lelepleznie egy hírhedt khotani kincskeresõt. Kívánságára a ravasz fickót elõkerítik valahonnan; megkezdõdik a kihallgatás. A turpisság kiderül. Iszlám Ákhún a sivatagi «kincskeresés» fáradságos és bizonytalan módja helyett jobbnak látta a másolás mesterségéhez folyamodni. Eleinte nagy gonddal másolgatta a kéziratokat betûrõl-betûre. Hamarosan ráeszmélt azonban, hogy hiszen ez fölösleges túlbuzgóság. Ettõl fogva özönével találta ki a saját külön «ismeretlen betû»-jét, meglepõ változatosságban. Amikor ezt is nehézkesnek találta, áttért a hamisítványok sokszorosítására, fametszetek útján. Még arról se feledkezett meg, hogy a kész régi könyv lapjait tele szórja finom homokkal. Egész okiratgyárat alapított.

Stein Aurél fölfedezése egyszer s mindenkorra véget vetett ennek a különös iparnak. «Nagy hatással volt reá» - írja Stein Aurél - «mikor a kezeírását olyan tökéletes képmásban látta megörökítve Hoernle tudományos jelentésének fénynyomatain. Hát, még ha látta volna azokat a pompás szattyánbõr-köteteket, tele az õ nyomtatványaival, Európa legnagyobb könyvtárában!»

1901. május elsején Stein Aurél megkezdte hazatérõ útját nyugat felé. Szomorúságot érzett, hogy el kell hagynia ezt a bûvös országot; nehéz szívvel vett búcsút hûséges segítõtársaitól. Tizenketted napra megnyílik ismét elõtte a Csíní-bágh kapuja - Macartney-ék rezidenciája a turkesztáni fõvárosban. Kásgarban újra csomagolja régészeti zsákmányát, amely tizenkét óriási ládában teszi meg az utat fölbontatlanul Oroszországon át a British Museum pincéjébe.

Karavánját feloszlatja, hindu kísérõjét a topográfiai eredményekkel a régi úton küldi vissza Indiába. Õ maga pontosan Srinagarból való útra kelésének évfordulóján hagyja el Kásgart. Tizenegyed napra eléri Andidzsánt, a transzkaspi vasút végállomását. Szamarkandon, Bakun, Krakkón és Berlinen át július 2-án megérkezik az angol fõvárosba.

Gyûjteményeinek rendezése közben a British Museum pincehelyiségeiben, vágyva gondol vissza «a sivatag fenséges szabadságába és hangtalan csendességébe».

Indiába visszatérve a pandzsábi iskolák felügyelõjévé nevezik ki. 1902. májusában újból hajóra száll, hogy Angliában megkezdje eredményeinek feldolgozását.

Ezek az eredmények nemcsak jelentékenyek, de sokfélék és messze elágazók.

Az orientalisták hamburgi nemzetközi kongresszusa 1902. szeptemberben memorandumban mond köszönetet az indiai alkirálynak és az indiai kormánynak az orientalista tudomány és kutatás ügyének felkarolásáért és meleg szavakban fejezi ki nagyrabecsülését az elért «rendkívül nagyfontosságú eredményekért». A kongresszus reméli, hogy «az indiai kormány dr. Stein jelenlegi kiküldetésének a szükséghez képest való meghosszabbításával lehetõvé fogja tenni és megkönnyíteni az utazás eredményeinek teljes kidolgozását és közzétételét» és hogy «az archeológiai kutatás a jövõben sem lesz megfosztva dr. Stein speciális tapasztalatától és tudásától, amely jelentékenyen megkönnyítheti a további kutatásokat». Végül India érdekében kívánatosnak mondja a kongresszus, hogy Stein Aurél újabb kutatásokkal megbízassék.

Stein Aurél 1903. végén hazatér Indiába, hogy elfoglalja kettõs hivatalát; fõtanfelügyelõ volt ekkor és egyúttal az északnyugati határtartomány és Baludzsisztán régészeti felügyelõje.

1903-ban adja ki az expedíció történetét (Sand-buried Ruins of Khotan), amely öt évvel késõbb magyar fordításban is napvilágot lát (Homokba temetett városok). A londoni földrajzi társaság 1904-ben a Black Grant-tel, az angol Ázsia-társaság a Campbell emlékére alapított aranyéremmel, a bajor akadémia a Hardy-díjjal jutalmazza tudományos érdemeit.

Az expedíció régészeti, földrajzi és nyelvészeti eredményeit magában foglaló két hatalmas kötet (Ancient Khotan) 1907-ben kerül ki sajtó alól az oxfordi egyetemi nyomdában. A földrajzi eredmények illusztrációi külön albumot töltenek meg: Mountain Panoramas from the Kuen-lun and Pamirs (1908).

Stein Aurél úttörõ ásatásai a Takla-Makán sivatagban elõször tárták fel teljes mértékben a Kínai-Turkesztán oázisaiban egykor virágzott õsrégi kultúra nagy történelmi érdekességét, amely kultúra az indiai, kínai és klasszikus mûvelõdés gyökereirõl hajtott ki.

A leletek roppant tömege meglepõ világot vetett rá, hogy mily rendkívül ép állapotban õrzi meg az ázsiai sivatag homokja és Egyiptoméval vetekedõ száraz éghajlata egy letûnt civilizáció legapróbb emlékeit.

Ha nem vetett is felszínre ez a föld az egyiptomi leletekhez hasonlatos megdöbbentõ arányú építészeti emlékeket, nem kevésbé sokatmondók és csodálatraméltók ezek a maradványok, mert oly tájékokról valók, amelyen legerõsebb volt valamikor India, Kína és a klasszikus Nyugat vérkeringésének lüktetése.

1904 õszén terjesztette be Stein Aurél az indiai kormányhoz második belsõ-ázsiai utazásának tervezetét. Addig is, amíg annak jóváhagyása megérkezett, hivatalos útjain az indiai-afganisztáni határszélen és Baludzsisztánban, alkalma nyílt messze terjedõ archeológiai és történelmi földrajzi kutatásokra. 1904. õszén kockázatos útra vállalkozott a Buner és az Indus között elterülõ forrongó törzsi területeken keresztül, amelyeken európai utazó nem fordult meg elõtte.

Az indiai kormány Stein Aurélt 1905. október elején fölmentette hivatalos teendõi alól, hogy zavartalanul készíthesse elõ második nagy belsõ-ázsiai utazását, amely légvonalban is jó másfélezer kilométerrel messzebb vezérelte õt kelet felé, túl a kínai falon, be egészen a tulajdonképpi Kína nyugati vidékeire.

A 36 000 rúpiára (akkor 57 600 koronára) elõirányzott költség négytized részét a British Museum, a többit India kormánya vállalta magára. (Az expedíció befejeztével a kiadások 12 000 rúpiával túlnõtték az elõirányzatot.) Két bennszülött indiai topográfust vitt magával segítségül.

Tizenkét öszvérbõl álló karavánja 1906. április 28-án kanyarodott ki a Csakdara-erõd kapuján, a Szvat folyó völgyében. Õ maga is nyeregbe szállt.

«Utazásom nemcsak messze földre vezetett, hanem vissza régmúlt idõkbe is. Valósággal stílszerû volt tehát, hogy azokban a völgyekben kezdjük meg vándorlásunkat, amelyekben több mint két ezredéve Nagy Sándor seregei jártak».

Stein Aurél útleírásaiban gyakoriak az ilyen történelmi párhuzamok. Történelmi érzéke és tudása lépten-nyomon bámulatba ejt. De ugyanígy meglep földrajzi, néprajzi és antropológiai ismereteinek el nem apadó bõsége. Szinte rejtélyes ez a sokoldalúsága. Jártassága a rokontudományok széles mezõin nem sekélyesíti el tudását, ellenkezõleg elmélyíti. Az ismeretek sok-sok termékenyítõ ága a tudás mély folyamában egyesül benne. Nem is lehet nagy tudós, akinek az érdeklõdése nem keres messze távlatokat, akinek a szemeit elvakítja a napfény - a napfény, amely mint az igazi tudomány, szabadon ömlik el a mi egész nagyszerû és kicsiny világunkon.

Figyelmét még archeológiai kutatásai közben sem nyeli el a sivatag terméketlen homokja - szeme és szíve egyaránt fogékony az élõk és a holtak világa iránt. Nem is lehet nagy utazó, aki érzéketlen tud maradni a körülötte lüktetõ élet csodái és borzalmai iránt - lett légyen ez az élet emberi, állati vagy növényi élet, vagy akár a sziklát hömpölygetõ patak, völgyeket kivájó gleccser, futóhomokot kergetõ szél éltetõ és pusztító élete.

Stein Aurél kegyelete a múlt iránt - az élõknek szól: az egykor élteknek, akik az õ szemében máig sem haltak meg, mert hiszen õ emlékezik rájuk.

*

Az indiai és afganisztáni határszélrõl az Oxus forrásvidékére vivõ útja közben alkalma nyílt Stein Aurélnak a helyszínén tanulmányozni Szvat, Dír, Csitrál és Masztúdzs történelmének és néprajzának számos kérdését és világosságot deríteni egy a Hannibáli hadjáratra emlékeztetõ nyolcadik századbeli kínai expedíció útvonalára a Pamírokon és a Hindu-kus-on keresztül. Habíb-ullah, Afganisztán királya, szabad átvonulást engedett neki Vakhánon és az afgán Pamírokon keresztül.

Kásgarban ismét Macartney fõkonzul vendége (június 8-23). Annak az ajánlatára fogadja meg Csiang-szu-jeh-et kínai titkárául, akinek készséges szolgálatairól és tudományos segédkezésérõl annyi melegséggel emlékezik meg Stein Aurél.

Kásgarból Járkandon át, és a K'un-lun tövében elhaladva Khotanba megy. Onnan a nyár folyamán kutatóútra indul a K'un-lun térképezetlen magas öveibe, majd pedig a Khotan körüli eddig nem ismert romhelyeket kutatja át.

A modern élet iránt fogékony szemmel figyeli meg a kiszáradás jelenségét és magyarázza az emberi települések ide-oda vándorlását.

Októberben a níjai romhelyen váratlanul gazdag írásemlékekre bukkan. Azon a tájon, ahol az Endere folyó belevész a homokba, eléri az 1901-ben bejárt terület keleti határát. Rendületlenül vándorol tovább Csarcsan-on, Vás-sahri-n át Csarklikba azon az õsrégi útvonalon, amelyen valósággal semmi sem változott, amióta Hszüan-cang és Marco Polo jártak rajta.

Csarklik az utolsó jelentékenyebb lakott hely a futóhomok, só borította agyag és kavics óriási pusztaságában; amely a Lop-nórt és a Tárím végsõ mocsarait körülveszi.

Közvetlen célja az az õsi telep, amelyet Sven Hedin fedezett fel a Lop-nórtól északra elterülõ víztelen sivatagban. Útja közben, a szélvájta pusztaságban tömérdek kõkorszakbeli emlékre bukkan. A romhelyrõl megállapítja, hogy azonos az õsrégi Loulan-nal, vagy Lop-várossal, a kínaiak San-san-jával.

Miran romjaiból tibeti írásemlékek között törött runik írástöredékek kerülnek napvilágra.

1907 februárjában és márciusában átszeli a Lop-sivatagot északkelet felé Marco Polo ösvényén haladva. Rábukkan egy rég elfeledett kínai határfalra, amelyet több mint kétezer éve építettek a kínaiak a hunok betörései ellen.

Harmadfél hónapon keresztül ugyanennyi száz kilométer hosszúsában nyomozza ki az õsi fal vonalát, õrtoronyról õrtoronyra haladva. Megtalálja a híres Jadeit-kaput.

A tun-huang-i «Ezer Buddha barlangjai»-ban, amelyekre Lóczy Lajos hívta fel a figyelmét, a kéziratok, freskók, szobrok, selymek, selyemfestmények, szövöttesek és még megbecsülhetetlen régészeti és mûvészeti emlékek olyan kincsesbányájára bukkan Stein Aurél, amely egyedül áll az archeológiai kutatások történetében. A befalazott könyvtárt s mind e kincseket õrzõ taoista pappal való diplomáciai tárgyalásai nemcsak Stein Aurél úti elbeszélésének, hanem a régészeti irodalomnak legregényesebb fejezete.

Júniusban tovább vándorol az An-hszi oázisba, ellátogat a Tízezer Buddha barlangtemplomaihoz a Nan-san tövében. A rá következõ hónapban a Nan-san kopár hegyei mentén folytatja útját a középkori kínai fal jól ismert nyugati kapujához. A Nan-san havasi öveiben végzett térképezõ munka után az õsi országúton halad tovább Kan-csou-n át Szu-csou-ba, ott visszafordul, keresztül vándorol a Pei-san sivatagon és kikutatja Hámi és Turfán emlékeit.

A második télen vakmerõen átvág a Takla-Makán sivatagon és újra fölkeresi a kara-dong-i romokat és Khotan egyéb romhelyeit.

1908. tavaszán Ak-szu-n, Ucs-turfán-on és a T'ien-san-tól délre emelkedõ térképezetlen hegyláncokon át visszatér a turkesztáni fõvárosba.

Kásgarból most egészen új úton, a K'un-lun ki nem kutatott vidékein, Tibet északnyugati elriasztó platóján keresztül igyekszik át az indiai oldalra. Ezek közben éri a súlyos baleset: lábujjai lefagynak. Hetekig tartó mondhatatlan szenvedés után megérkezik Leh-be, ott egy misszionárius «orvos», jobb lábának minden ujját leoperálja. Csak hónapokkal késõbb, amikor Londonba vivõ útján partra lép Velencében, érzi elõször, hogy - fog õ még hegyet mászni valamikor! (Úgy is lett - tanúság erre harmadik, még nagyobb ázsiai utazása).

Gyalog, lóháton, teveháton és jakháton több mint tizenhatezer kilométeres távolságot járt be Stein Aurél második expedíciójának harminc hónapja alatt.

Amiként úttörõ fölfedezéseinek egyetemes jelentõsége túlszárnyal Ázsia földjén, a nyomukban megmozduló nemzetközi elismerés hullámai is túlcsaptak az óvilág határain.

A Pennsylvaniai egyetem a legjelentékenyebb régészeti ásatásokra kitûzött Drexel-aranyéremmel és diplomával fejezte ki elismerését a leghivatottabb szakbeli tudósok döntése alapján. A francia Académie des Inscriptions a Julien-díjat, a Magyar Földrajzi Társaság aranyérmet és legutóbb (1922) a Lóczy-emlékérmet adományozta neki.

A londoni földrajzi társaság legelõkelõbb rendjelével, amit fölfedezõ utazó kaphat, a Founder's Gold Medal-lel tüntette ki. Ezt a kitüntetést õ elõtte olyan kutatók kapták, mint Livingstone, Speke, Stanley, Yule, Nansen és Scott. Tiszteleti tagja egész sereg földrajzi társaságnak, így a római, párizsi, antwerpeni, frankfurti, bécsi és budapesti társaságnak; volt választmányi tagja a londoni földrajzi társaságnak. Az Alpine Club kevés számú tiszteleti tagjai sorába választotta.

Az õsrégi oxfordi és cambridgei egyetem tiszteleti doktorává avatta. Az angol király, mint India császára, 1912-ben az indiai alkirály egyenes ajánlatára az Indian Empire rend Knight Commander-évé nevezte ki. Ettõl fogva honfitársunk nevét így írják az angolok: Sir Aurel Stein, K.C.I.E. Legutóbb (1921) az angol tud. akadémia (The British Academy) rendes tagjává választotta.

A kitüntetések hosszú sorából ennyi az, aminek a híre eljutott hozzánk, az utazó szülõföldjére.

Az indiai kormány huszonhét havi szabadságot biztosított neki Angliában, hogy gyûjteményei közelében kezdhesse meg azt a munkát, amelynek végleges eredményei jóval harmadik nagy útja befejezése után jelenhettek csak meg öt csodálatos kötetben, ezen a címen: Serindia.

A könyv jelentõségére, méreteire, gazdag tartalmára és - drágaságára (bolti ára ma 150000 korona) talán mindennél jellemzõbb az a cím, amelyet magyar ismertetõje adott a róla írott cikknek: Látogatás egy könyvnél. Egyetlen példány van belõle Magyarországon: a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában.

*

Ha a Serindiá-t és az Ezer Buddha barlangjairól kiadott díszmunkát (The Thousand Buddhas, London 1921) meg kell látogatni, még többel tartozunk Stein Aurél útleírásának (Desert Cathay) [*] . Ezt a könyvet el kell olvasni. Valamennyi mûve egyformán jellemzõ tudományos lelkiismeretességére, írójok lelkéhez ez a könyve visz legközelebb.

A Romvárosok utolsó mondata sejteti már, hogy az utazó újabb útra készül Ázsia belsejébe. A feladat, amelynek megoldását maga elé tûzte, nem egy ember, de egy emberöltõ erejét kimerítené. Stein Aurél magas célkitûzése, lebírhatatlan energiája, rajongó odaadása egy másik lelkes magyart juttatnak eszünkbe, akirõl õ maga így emlékezik meg egy kegyeletes írásában: «Kashmiri kedves alpesi tanyámról letekintve a másfélezer méterrel lejjebb kanyargó Szind folyó zöldellõ völgyére, mily gyakran ráterelõdnek gondolataim a szegény magyar vándorra, aki 1822-ben... itt haladt el a Nyugati Tibet fõhelyére, Leh városába vivõ útjában!»

Ez a nemes férfiú, aki «hivatva lett volna, hogy száz esztendõvel megelõzze» az õ régészeti munkásságát - Kõrösi Csoma Sándor.

Az idõk még nem értek meg reá, hogy «igazolják Csoma álmait és felderítse ami emléket a Takla-Makán és a körülötte eltemetett romvárosok rejtegetnek azokból a régmúlt korokból; amelyek tanúi voltak az indo-szkíták, hunok, hefthaliták, turkok és mongolok egymást követõ vándorlásainak Közép-Ázsián keresztül nyugat felé».

Amikor ezeket a sorokat - Stein Aurélnak Csoma életírójáról írt emlékbeszédét [*] - Szily Kálmán fölolvasta a Magyar Tudományos Akadémiában, szerzõjük messze benn járt megint Ázsia szívében.

Stein Aurél harmadik belsõ-ázsiai fölfedezõ útja (1913-1916) még hatalmasabb területet ölel fel, mint akár az elsõ, akár a második utazás. Keleten jóval túlkerül a Csendes-óceán vízválasztóján, hazatérõben pedig Perzsián vándorol keresztül.

De nemcsak a bejárt és térképezett terület meg a beutazott útvonal (18000 km) tekintetében magaslik ki ez az újabb expedíció. A hazahozott régészeti kincsek mennyisége is majd hogy nem kétszerese az elõzõ vállalkozás tudományos zsákmányának. Az elsõ expedícióról tizenkét ládával, a másodikról kilencvenhat s a legutóbbi expedícióról száznyolcvankét láda rakománnyal tért haza.

«Stein Aurél az õ szokott módján önmagát elhomályosítva tért vissza harmadik expedíciójából».

A hazahozott régészeti, mûvészeti és irodalmi emlékek tudományos jelentõsége ma még át sem tekinthetõ. Földolgozásuk évekre munkát fog még adni a szakbeli tudósok egész gárdájának. Egyelõre be kell érnünk a kutató rövidre fogott úti elbeszélésével, amely a közel napokban jelenik meg, [*] s amely elé ezeket a sorokat bevezetõnek szánta a kis könyv fordítója. Be kell érnünk vele annál is inkább, mert legújabb utazásának olyan apró részletekig menõ leírásáról, aminõ a Sand-buried Ruins of Khotan vagy a Ruins of Desert Cathay, végleg lemondott a kutató.

Ha már szó esett újból ezekrõl a klasszikus útleírásokról, tartozom vele, hogy megörökítsek itt egy epizódot, amely jellemzõ világot vet szerzõjük önmagához szigorú, tudományos alaposságára. A könyvek magyar fordítása oly idõkben készült, amikor írójuk messze benn járt Ázsia hegyeiben és sivatagjaiban. A kefelevonatok átnézésérõl tehát szó sem lehetett. A fordító azonban kötelességének érezte, hogy legalább a könyvek címéhez megkapja a szerzõ jóváhagyását. Megindult a levelezés. Egyre másra hozta a posta a leveleket «a világ tetejérõl», a Góbi sivatagból, a Lopnór mellõl. Lassan-lassan sikerült megtörni a szerzõt, hogy belenyugodjék ezekbe a címekbe: Homokba temetett városok. - Romvárosok Ázsia sivatagjaiban. Eleinte hallani sem akart városokról és romvárosokról. Félt tõle, hogy az olvasó csalódást fog érezni, mert hát az õ futóhomokból kiásott romhelyei, szentélyei, erõdjei és lakóházai nem olyan «szenzációsak», mint amilyet talán vár tõlük a laikus képzelet. A lassú elmállásnak kitett szélvájta romok nincsenek olyan ép állapotban, mint a hirtelen elpusztult Pompei képzelet-izgató utcasorai, de még a telepek nagysága is jóval szerényebb.

Az igazság valahol középütt van a romok és városok között. Az angol címben romokról van szó. Végül is meg kellett ígérnem legalább annyit, hogy a fõmunka címében a Romvárosok szót kisebb betûvel szedjük, és az Ázsia sivatagjaiban szavakat nagyobb betûvel.

De bár mégoly apró betûvel írjuk: Stein Aurél romvárosai éppoly sokatmondó és nagyjelentõségû emlékei a rég letûnt korok mûvelõdésének, mint akár Egyiptom, akár Babilon, akár az aztékok és inkák birodalmának emlékei. Stein Aurél, akárcsak azok a türelmes él leleményes kutatók, akik az õsi Egyiptomot - alig száz esztendeje! - föltámasztották halottaiból: egy egész új világot fedezett föl a tudomány számára. Új világot - nem a térben, hanem az idõben. Ha a történelem, keresztszelvénye a koroknak, mint ahogy az évgyûrû a fa múltjáról regél: Stein Aurél kutatásai nem csupán egy újabb évgyûrûvel vittek beljebb bennünket az emberiség õskorának ismeretébe, hanem valósággal az õsi családfa egy nem is sejtett izmos ágát ásták ki az évezredek és a feledés homályából. Az ág, úgy lehet kevésbé gazdag lombozatú, mint amelyek Athénben, Rómában avagy a Nílus partján bontakoztak ki és borultak virágba, de éppen olyan mélyre nyújtja le gyökereit, mert hiszen a gyökere maga az emberiség.

[*] A rideg számok ennyit mondanak. Mi, akik 1920 õszén láttuk õt Budapesten, negyven évesnek néztük. Egészséges, ragyogó arcszíne, sûrû, alig-alig ezüstözõdõ haja, fürge járása (lábujjak nélkül!!!), de mindenekfelett élénk, csillogó szeme rendíthetetlen fiatalságra vall. Két másik nagy utazóra emlékezem. Az egyik Sven Hedin, a másik Commander Evans, Scott útitársa. Hedin egyenesen a Transzhimalájából, Evans a délsarki fennsíkról érkezett haza és - semmi nyoma rajtuk viharnak, szenvedésnek. Gondolkodóba ejt a dolog: vajon ok-e ez az elpusztíthatatlan fiatalság (hogy ti. azokból válnak nagy utazók, akikben megvan ez a tulajdonság), vagy okozat? Avagy mind a kettõ?!

Csögyam Trungpa: Sambhala

2010-02-19T07:39:00.000-08:00

A harcos szent ösvénye

A harcos szent ösvénye mint ősi tradíció a világ számos kulturális és vallási hagyományában megtalálható. A szent harcos nem az erőszak és az agresszió, hanem a nyugalom, a bátorság és az önismeret ösvényein járva fedezi fel az emberi lét alapvető jóságát és sugározza szét ezt a jóságot a világba, hozzáférhetővé téve a többi ember számára is.
A tibeti kultúrában Sambhalának nevezik e hagyományt, amelynek követői közé tartozott a múlt század nagy buddhista mestere, Csögyam Trungpa is. 1984-ben írt, mára klasszikussá vált könyvében mély átéléssel, közérthető stílusban, lépésről lépésre vezeti végig az olvasót a harcosi út állomásain.
„A Sambhala-tanítások alapvető mondanivalója szerint az emberi életből hétköznapi körülmények között is a lehető legtöbbet kell kihozni, és ez lehetséges. Ezen a világon, a jelenlegi helyzetben jó és értelmes emberi életet teremthetünk magunknak, amivel másoknak is a szolgálatára lehetünk. Ebben áll valódi gazdagságunk.”

Részlet a könyvből:

1. fejezet: A megvilágosodott társadalom megteremtése.

Tibetben, mint megannyi más ázsiai országban, fennmaradt egy réges-régi királyságról szóló különös legenda. Eszerint itt ringott a jelenlegi ázsiai társadalmak kultúrájának és műveltségének bölcsője. A királyságot bölcs és jóságos uralkodók kormányozták, lakói pedig békességben és jólétben éltek. Minden polgára jólelkű és művelt volt, ezért az ország igazi mintatársadalom volt. Ezt az államot Sambhalának hívták.
[...]
Természetesen könnyű elvetni Sambhalát mint bármiféle történelmi alapot nélkülöző mítoszt. Ugyanakkor tekinthetjük e legendát valami másnak is: az emberben mélyen benne gyökerező vágy kifejeződésének, amely a teljesség elérésére irányul. A buddhista tanítók körében fenn is maradt az a hagyomány, amely Sambhalát nem külső helynek tekinti, hanem a minden emberi lényben benne rejlő éberség és józanság színterének, illetve lelőhelyének. Ebből a szempontból nem is lényeges eldöntenünk, hogy Sambhala történelmi tény-e, avagy feltételezés. Inkább vegyünk példát arról a megvilágosodott társadalomról, amelyet jelképez.
Az elmúlt hét év során sorozatban adtam „Sambhala-tanítást”, s eközben Sambhala Királyságot mint jelképet a világi megvilágosodás jellegének érzékeltetésére használtam. „Világi” alatt azt értem, hogy mind saját személyes létünket, mind a többiek életét megnemesíthetjük, megtisztíthatjuk, bármiféle vallás követése nélkül. Jóllehet a Sambhala-hagyomány a buddhista vallási hagyományban meglévő józanságból és gyengédségből táplálkozik, ugyanakkor attól független szellemi alappal bír, ami nem más, mint a közvetlen és egyszerű szembesülés saját emberi mivoltunkkal. A világ jelenlegi állapotában, amikor az emberiségnek annyi problémával kell szembenéznie, igen fontos, hogy megtaláljuk azokat az egyszerű, vallásos-ideológiai elfogultságtól mentes módszereket, amelyek leginkább alkalmasak arra, hogy megértsük önmagunkat, s hogy amit megértettünk, megosszuk másokkal is. A Sambhala-tanítások ilyen kísérlet jegyében fogantak, hogy megteremtsük az egészséges létezés feltételeit mind önmagunk, mind mások számára.
A világ jelenlegi helyzete mindnyájunkat mélységes aggodalommal tölt el. A nukleáris katasztrófa és az atomháború fenyegetése, a világszerte súlyosbodó szegénység és gazdasági csőd, társadalmi és politikai zűrzavar, az emberek között tapasztalt mindenféle lelki rendellenesség csüggedéssel tölt el bennünket. A világban teljes a káosz. A Sambhala-tanítások azon a feltevésen alapulnak, hogy létezik egy olyan alapvető emberi bölcsesség, amely képes segíteni a világon. Ez a bölcsesség nem valamely egyedi kultúra vagy vallás sajátja, s nem is kizárólag Keletről vagy Nyugatról jön. Hagyománya különböző kultúrákban és korokban számos formában megjelent a történelem során: a harcosi hagyomány.
Harcosnak lenni nem azt jelenti, hogy háborút viselünk mások ellen. Az erőszak a bajaink okozója, nem pedig a megoldása. A „harcos” szó itt a tibeti dpa’-bo megfelelője, melynek jelentése: „bátornak lenni”. A harcosi hagyomány tehát az emberi bátorság hagyományát, avagy a félelemmentesség hagyományát jelenti. Az észak-amerikai indiánok is rendelkeztek ilyen tradícióval, akárcsak a dél-amerikai indiánok. A japán szamuráj eszményében szintúgy a harcosi bölcsesség hagyománya élt, de ugyanez a szellem megtalálható a középkori keresztény lovagi kultúrában is. A nyugati keresztény világban Artúr király a harcosi hagyomány egyik legendás alakja, a Bibliában szereplő nagy királyok pedig – mint például Dávid király – olyan harcosok, akik a zsidó és a keresztény hagyomány közös hősei. Bolygónkon tehát e kiváló hősiesség hagyományának számos kiváló példáját találhatjuk.
A harcos bátorságának kulcsa, s egyben Sambhala hagyományának első alapelve: nem félni önmagunktól. Ez a bátorság alapvető meghatározása. Sambhala hagyománya arra tanít bennünket, hogy mindazon óriási problémák ellenére, amelyekkel a világ ma küszködik, megengedhetjük magunknak, hogy hősiesek, ugyanakkor szelídek legyünk. Sambhala az önzés ellentéte. Ha félünk önmagunktól és mindazoktól a látszólagos fenyegetésektől, amelyeket a világ számunkra képvisel, borzasztóan önzővé válunk. Fel akarjuk építeni a saját fészkünket, a mi kis kuckónkat, ahol magunk lehetünk, és ahol biztonságban élhetünk.
Pedig ennél sokkal bátrabbak is lehetnénk. Másra is kellene gondolnunk, nemcsak a mi kis otthonunkra, nemcsak a mi kandallónkban ropogó tűzre. Másra is oda kellene figyelnünk, nemcsak arra, hogy a gyermekeink reggel időben elmenjenek az iskolába, mi pedig a munkahelyünkre. Igyekezzünk gondolkodni azon, miként segíthetnénk ezen a világon. Ha mi nem segítünk, senki sem fog! Rajtunk a sor! A másokon való segítés ugyanakkor nem azt jelenti, hogy lemondunk a saját életünkről. Ahhoz, hogy segíthessünk másokon, nem kell a helyi polgármesteri vagy az államelnöki posztra pályáznunk, hanem a közvetlen környezetünkön, a rokonainkon és a barátainkon is elkezdhetjük. Sőt legjobb, ha mindjárt önmagunkon kezdjük. A legfontosabb azt észrevenni, hogy sohasem vagyunk szolgálaton kívül. Sosem lazíthatunk, mert a világnak szüksége van a segítségünkre.
Mindannyiunk közös feladata, hogy a világon segítsünk, de ha megpróbáljuk ráerőltetni a saját elképzeléseinket vagy a segítségünket másokra, azzal csak tovább fokozzuk a zűrzavart. Sokaknak megvan az elméletük arról, hogy a világnak mire van szüksége. Egyesek úgy gondolják, a világon csak a kommunizmus segítene. Mások szerint a világnak demokrácia kell. Egyesek szerint a tudományos technológia meg fogja menteni a világot, mások viszont úgy vélik, ugyanez a technológia tönkreteszi a világot. A Sambhala-tanításoknak nem az a céljuk, hogy a világot megnyerjék valami újabb elméletnek. E bölcsesség kimondja: ahhoz, hogy mások számára megvilágosodott társadalmat teremthessünk, fel kell fedeznünk önmagunkban, hogy mit adhatunk a világnak. Ezért először is meg kell vizsgálnunk a saját tapasztalásunkat, hogy lássuk, van-e benne olyan érték, ami a hasznunkra válhat.
Ha hajlandók vagyunk arra, hogy elfogultság nélkül közelítsük meg a saját tapasztalatunkat, észre fogjuk venni, hogy minden gondunk és zavarodottságunk ellenére, minden lelki és érzelmi hullámzásunk közepette van valami alapvetően jó abban, hogy emberek vagyunk. Ha nem tudjuk felfedezni a jóság ezen alapját önmagunkban, semmi reményünk sem lehet arra, hogy javítsunk mások életkörülményein. Ha egyszerűen csak nyomorult és szerencsétlen lények vagyunk, akkor hogyan tudnánk elképzelni – hát még megvalósítani – egy eszményi emberi társadalmat?
Az igazi jóság felfedezése abból adódik, hogy méltányoljuk a legegyszerűbb tapasztalatainkat. Nem arról van szó, hogy milyen jó húszmilliót nyerni a lottón, végre lediplomázni a főiskolán vagy új lakást venni, hanem arról, hogy alapvetően milyen jó élni! Ez pedig nem attól függ, hogy mennyire sikerül elérnünk a célkitűzéseinket és kielégítenünk a vágyainkat. Állandóan érzékeljük egy-egy pillanatra ezt az alapvető jóságot, de csak mintegy a szemünk sarkából, mert nem méltányoljuk eléggé. Amikor szép, élénk színt látunk, saját jóságunknak vagyunk szemtanúi, amely velünk született. Amikor szép hangot hallunk, saját alapvető jóságunkat halljuk. Amikor kilépünk a zuhany alól, tisztának és üdének érezzük magunkat, ha pedig kilépünk a fülledt szobából, örülünk a friss levegő hirtelen fuvallatának. Ezek talán a másodperc törtrésze alatt játszódnak le bennünk, de az ilyen egyszerű tapasztalatokban érhetjük tetten életünk alapvető jóságát. Lépten-nyomon részünk van ezekben, de általában semmibe vesszük őket, mert túl hétköznapinak vagy egyszerűen véletlennek tűnnek. A Sambhala-hagyomány szerint azonban érdemes odafigyelnünk ezekre a pillanatokra, mert ilyenkor tárul fel előttünk életünk erőszakmentessége és frissessége, az alapvető jóság.
Minden emberi lény alapvető természete e szennyezetlen és zavartalan jóság. Ebben a jóságban sok-sok gyengédség és öröm lakozik. Mivel emberek vagyunk, képesek vagyunk szeretni. Meg tudjuk simogatni a másikat egy gyengéd érintéssel, meg tudjuk csókolni lágyan, megértően. Tudunk örülni annak, ami szép. Meg tudjuk becsülni azt, ami a legjobb ezen a világon. Méltányolni tudjuk a világ élénkségét: a sárga sárgaságát, a piros pirosságát, a kék kékségét, a lila lilaságát. Tapasztalásunk valós. Ha a sárga sárga, mondhatjuk-e, hogy piros, ha nem tetszik a sárgasága? Meghazudtolnánk a valóságot. Ha süt a nap, vissza tudjuk-e utasítani; mondhatjuk-e, hogy borzasztó ez a napsütés? Tényleg, mondhatunk ilyet? Ha szikrázóan süt a nap, vagy lágyan hull a hó, örülünk neki, és méltányoljuk. És ha méltányoljuk a valóságot, akkor az hat ránk. Talán korán kell felkelnünk reggel, és csak pár órát aludtunk, de ha kinézünk az ablakon, és látjuk a napsütést, az felvidít bennünket. Levertségünkből is kigyógyíthatjuk önmagunkat, ha észrevesszük, hogy a világunk alapvetően jó.
Az, hogy a világ jó, nem valamiféle önkényes megállapítás, hanem tény, mert tapasztaljuk. Képesek vagyunk arra, hogy a világunkat egészségesen és természetes egyszerűséggel, valóságos közvetlenséggel tapasztaljuk, mert alapvető természetünkhöz hozzátartozik, hogy minden léthelyzetben megtaláljuk ezt a jóságot. Emberi méltóságunk és lelkületünk a fénylő kék ég ragyogására van hangolódva, a zöld mezők üdeségére, a fák és a hegyek szépségére. Olyan kapcsolat fűz bennünket a valósághoz, mely képes arra, hogy felébresszen és alapvető jó érzéssel töltsön el minket. Sambhala hagyománya arra szólít fel bennünket, hogy hangolódjunk rá erre a képességünkre, hogy fel tudjunk ébredni, és vegyük észre, hogy a jóság velünk is megtörténhet. Sőt tulajdonképpen már történik is.

( forrás: http://www.ursuslibris.hu )

Csögyam Trungpa – az érem két oldala

Sambhala kötet végére nem tettük be az eredeti kiadásban szereplő alábbi életrajzot:

„Csögyam Trungpa (1940–1987) széles körben elismert meditációs mester, tanító és művész volt. Számos könyvet írt a buddhizmusról és a meditáció ösvényéről, ezek közé tartozik A szellemi materializmus meghaladása, A szabadság mítosza és a Cselekvő meditáció.
Trungpa Rinpocse Kelet-Tibetben született. A tibeti buddhista kagyü és nyingma iskola tulkuként, megtestesült hagyományőrző mesterként tartotta számon. Ő volt a Szörmang kolostorok Legfelső Apátja. Tizennyolc éves korában itt kapta meg a khjenpo címet (ami nyugati viszonylatban teológiai, filozófiai és pszichológiai doktorátusnak felel meg). Tibetben végzett tanulmányai között szerepelt az olyan hagyományos művészeti ágak elsajátítása is, mint a kalligráfia, a költészet, a tánc és a thankafestészet.
Amikor a kínaiak 1959-ben megszállták Tibetet, Csögyam Trungpa Indiába menekült. Itt Őszentsége a Dalai Láma megbízásából az Ifjú Lámák Bentlakásos Iskolájának szellemi tanácsadójaként működött. 1963-ban Angliába utazott, és Spaulding-ösztöndíjasként az Oxfordi Egyetemen nyugati filozófiát, vallás- és művészettörténetet, valamint idegen nyelvet hallgatott. Első hivatalos tanítói központját Skóciában alapította meg 1968-ban.
1970-ben Trungpa Rinpocse meghívást kapott az Egyesült Államokba. Boulderben, Colorado államban alapította meg tanítói központját, de rengeteget utazott és tanított szerte a világon. Az Egyesült Államokban, Kanadában és Európában összesen több mint száz meditációs központot hozott létre. E központok tevékenységét az általa 1973-ban alapított Vajradhatu nevű szervezet hangolja össze.”

Bár a szövegben szereplő állítások megfelelnek a valóságnak, egyoldalúan adják azt vissza. Eli Jaxon-Bear jellemzése A megszabadulás enneagramja könyvben (a 8-as típushoz felhozott példaként) az érem másik oldalát is felvillantja:

„Csögyam Trungpa, egy Oxfordban tanult tibeti láma, az emberiség szolgálatának szentelte az életét. Könyvei nagyszerűek a maguk kristálytisztaságában. Az általa alapított Narópa Intézet élen járt egy új kulturális tudatosság megteremtésében, Trungpa Shambhala tréningjével egyetemben. Mindenki hallott arról, hogy részegségében összeesett, amikor a színpad felé tartott, majd pedig nagyszerű előadást tartott. Semmit sem tett azért, hogy elrejtse italozását vagy csábításait. Negyvenhat évesen halt meg túlzott alkoholfogyasztása következtében.”

Kigyűjtöttem néhány tényt a Wikipedián olvasható, kitűnő Trungpa életrajzból (en.wikipedia.org/wiki/Chögyam_Trungpa, angol nyelven): 1970-ben, nem sokkal Amerikába érkezése után súlyos autóbaleset érte, bal oldala részben lebénult. Ezután feladta szerzetesi életét, később megnősült. Számos tanítványával kezdett szexuális kapcsolatot, házassága alatt is. Dohányzott, rendszeresen fogyasztott kokaint és nagy mennyiségben alkoholt – de tanítváníit sohasem bátorította ilyesmire. Korai halálának egyik oka – a szívproblémák mellett – az alkoholizmussal összefüggő májzsugor volt.
Mindezek fényében töröljük Trungpát a nagy tanítók névsorából? Hiszen annyian mások, például a Dalai Láma vagy Thich Nhat Hanh – hogy két olyan nevet említsünk, akik hozzá hasonlóan rendkívüli népszerűségre tettek szert Nyugaton – hűek maradtak szerzetesi fogadalmukhoz és ilyesmiknek az árnyéka sem fér hozzájuk.
Ha így teszünk, akkor figyelmen kívül hagyjuk a legnagyobb tibeti kortársak véleményét. A Dalai Láma azt írta Trungpáról, hogy „rendkívüli mértékben hozzájárult a belső békéről szóló tanítás megismertetéséhez a Nyugat számára”. Több magas rangú láma, köztük a Kagyü vonalat vezető Karmapa, különleges képességekkel bíró nagy tanítónak, mahasziddhának tartotta.
Figyelemreméltó, ahogyan a japán Suzuki Roshi, a zen buddhizmus egyik nagy nyugati meghonosítója jellemezte Trungpát, amikor az üresség tanításának megvalósításáról beszélt:

„Amint küzdesz ezzel az utadon, valamiféle támogatásra van szükséged, valamire, amit nem ismersz. Mivel emberi lények vagyunk, muszáj, hogy meglegyen ez az érzés. Érezned kell ebben a városban, ebben az épületben, ebben a közösségben. Tehát bármilyen legyen is a közösség, szükséges, hogy legyen ilyen fajta spirituális támogatás.
Ez az, amiért nagyra tartom Trungpa Rinpocsét. Ő támogat minket. Bírálhatod őt azért, mert úgy issza az alkoholt, mint te a vizet, de ez csak egy apró probléma. Teljes mértékben megbízik benned. Tudja, hogyha mindig igazul támogat, akkor nem fogod őt kritizálni, bármit tesz is. És nem érdekli, hogy mit mondasz, mert nem ezt a lényeg. Az embereknek az ilyen nagy szellemekre van szükségük, akik nincsenek odaláncolva egy bizonyos valláshoz vagy gyakorlatrendszerhez.”

Buddha beszédei

2010-02-04T23:00:00.000-08:00

"A Beérkezettnek nem szokása, hogy elméleteket állítson fel. Mert a beérkezett felismerte, mi a test, hogyan jön létre a test, hogyan szűnik meg a test; mik az érzetek, hogyan jönnek létre az érzetek, hogyan szűnnek meg az érzetek; mi a tudat, hogyan jön létre a tudat, hogyan szűnik meg a tudat; mik az adottságok, hogyan jönnek létre az adottságok, hogyan szűnnek meg az adottságok; mi a megismerés, hogyan jön létre a megismerés, hogyan szűnik meg a megismerés. Ennek következtében a Beérkezett minden véleményt, minden felvetést, minden önzést, önösséget, önhittséget feladott, elvetett, visszautasított, eltávoztatott, és ezáltal felszabadult."
Ezekkel a szavakkal intette a hozzá fordulót Buddha, Kelet nagy vallásalapítója, akinek élete tanítással és prédikálással telt; szavait jóval halála után jegyezték föl. Beszédeiben a Magasztos nem törekedett rendszeralkotásra; szavai olvastán a megszólítottság erejét érezzük. Buddha beszédeiben az élethez való ragaszkodás elvetése, a szeretet és a gyűlölet elutasítása olyan szemléletességgel és erkölcsi tisztasággal párosul, amely azt is megérteti, hogyan válhatott tanítása világvallássá.
A Kelet hite és kultúrája egyre intenzívebben van jelen Magyarországon is. A kötet első megjelenése óta több mint tíz esztendő telt el, ezért adjuk most újra közzé ezt az alapművet Vekerdi József fordításában, utószavával és jegyzeteivel.

Könyvajánló:

A buddhizmus megérdemli figyelmünket, hiszen hirdetett elveinek többsége a keresztény ember számára is természetesen hangzik, könnyen elfogadható, ráadásul, mint befogadó vallás, nem várja el új híveitől, hogy megtagadja korábbi hitét.

A névadó Buddhának sosem volt szándéka vallást alapítani, magát egyszerű földi halandónak tartva, csupán arra törekedett, hogy remete élete során megszerzett tapasztalatait, az élet nagy alapigazságait, követőinek, tanítványainak átadja.
De ki is volt Buddha, aki eredetileg Sziddhártha néven született India egyik Nepállal határos északi tartományában?

A kérdésre mindenkinek beugrik legalább egy kép, talán egy-két gondolat is, de annak ellenére, hogy a nyugati civilizációban egyre nő az érdeklődés a buddhizmus iránt, Buddháról, és különösen filozofikus gondolatairól mégis keveset tudunk. Ez a könyv, bár röviden tartalmazza Buddha életét is, nem egy regényes életrajz, hanem a kétezer éve Indiában leírt beszédeinek - mai nyelven élvezhető - fordítása. Az időpontot hangsúlyozni kell, hiszen Buddha jóval korábban, i.e. 560 és 480 között élt, és emlékezetes beszédei évszázadokon át csak szájhagyomány útján továbbadva maradtak fenn.

A hajdani élőbeszéd nyomai még így, a mai fordításban is jól érezhetők, hiszen a lényeget kiemelő mondatokat a szöveg rendre többször is megismétli, ez által szinte sulykolja a hallgatók fejébe.

Olvasgatása nemcsak bölcsebbé teszi az olvasót, de egyúttal bemutatja, hogy ki is volt Gótama szerzetes, a későbbi Buddha, aki 29 évesen szakított kényelmes életével, és családját elhagyva remeteként, a világtól elzárva élt, hogy választ kapjon az élet értelmének kérdésére. Évek múlva, miután megvilágosodott, és tanítóként járta a vidéket, lénye derűt, nyugalmat, barátságot sugallt, olyan ember volt, aki nem ártott senkinek, és féltve óvta társait a tévutaktól:
"Szerzetesek, két véglettől kell távol tartania magát annak, aki remeteségbe távozik. Milyen két véglettől? Az egyik az, amely elmerül a gyönyörökben, a gyönyörök élvezetében, ez üres, hitvány, közönséges, nemtelen, értéktelen. A másik az, amely elmerül az önkínzásban, ez fájdalmas, nemtelen, értéktelen.'

Beszédének egy másik részlete pedig akár a ma emberének címzett üzenet is lehet:
"Szerzetesek, vannak tanulatlan, közönséges emberek, akik nem gondolnak a nemes dolgokkal, nem hallottak a nemes tanról, járatlanok a nemes tanban, nem gondolnak az igaz emberekkel, nem hallottak az igaz emberek viselkedéséről, járatlanok az igaz ember viselkedésében. Az ilyenek nem ismerik fel a fontos tanokat, nem ismerik fel a fölösleges tanokat. Mivel nem ismerik fel a fontos tanokat, és nem ismerik fel a fölösleges tanokat, a fölösleges tanokkal foglalkoznak, és a fontos tanokkal nem foglalkoznak."

A kötet hasonló tartalmú példabeszédek gyűjteménye, aminek megismerése szélesebbre tárja az érdeklődők előtt a buddhizmus kapuit, és közelebb visz egy nagy világvallás alapítójának megismeréséhez, akiről a könyvben olvasottak szerint - egykoron - így beszéltek:
"Itt van ez a Gótama remete, ismert nevű, nagy hírű, gázlómutató, sok ember figyelmét magára vonó személy, akinek sok híve, sok követője, sok tanítványa van, és őt tisztelik, becsülik, értékelik, nagyra tartják tanítványai, és kitartanak mellette tiszteletük, megbecsülésük jeléül."

Érdemes hát megismernünk tanításának erkölcsi értékeit, hogy segítségével, a ránk zúduló civilizációs szennyeződésen át, könnyebben megtaláljuk a követésre érdemes utat.

Forrás: utazaswebring.hu/Becskereki László

Rudyard Kipling: A Száz Bánat Kapuja

2010-01-12T08:20:00.001-08:00

Kipling már jó száz esztendeje az egész „művelt világot” izgalomban tartja műveivel, írásai a legfontosabb és legégetőbb kérdéseket vetik fel, csupán nálunk maradt mindeddig „ifjúsági író”: leginkább A dzsungel könyve szerzőjeként ismerjük. Nem használt utóéletének az író eltökélt gyarmati szemlélete, a brit birodalom feltétel nélküli szolgálata. A legutóbbi időben azonban egy lelkes műhely jóvoltából egyre több magyar fordítás készül. A Palatinus most újabb, eddig magyarul kiadatlan elbeszéléseket gyűjt kötetbe, Sári László válogatásában, avatott fordítók jóvoltából. A Száz Bánat Kapuja remekeivel a magyar olvasók most már igazán plasztikus képet kapnak Kipling művészetéről. Sári László az író szélsőségesen különböző tárgyú és szellemű elbeszéléseiből válogatott. Így kerültek a kötetbe Kipling tengerésztörténetei, így sorakoznak misztikus tárgyú novellái, olvashatunk az észak-indiai ópiumbarlangok törzsvendégeinek drámai sorsáról, bepillantást nyerünk a garnizonok romantikájába, a misszionáriusok és a katonafeleségek lelki életébe.

A Száz Bánat Kapuja című könyv utószava

Kipling emberi habitusáról, személyiségéről nem szabad túl sokat gondolkodnunk. Minél inkább igyekszünk érteni írói és közéleti megnyilvánulásainak ellentmondásait, annál kevésbé értjük. Lehetetlen megmagyarázni, hogyan fér meg nála a különböző kultúrák alapos és értő ismerete a szűklátókörűséggel, az érzékeny művészi látásmód a harc és a hatalom hangos dicséretével, a panteizmus a materializmussal, India vallásainak világlátása a tettek emberének kultuszával, a kötelességtudat a felületességgel, a felelősségérzet a kalandorsággal. A nagyszerűség és a kisszerűség legváltozatosabb megmutatkozásaival találkozhatunk Kipling életében és műveiben egyaránt.
Fokozza a talányt, hogy az emberi világ legkülönösebb jelenségeit is a legteljesebb megértéssel volt képes szemlélni, és tökéletes átéléssel tudta ábrázolni. Halálosan komolyan vette az életet. Olyannyira elmerült a részleteiben, hogy nem mindig maradt ideje megkülönböztetni a jót a rossztól. Saját meggyőződéseként írt mindenről, amit felfedett a világból. Ezért tudta szinte bármiről meggyőzni az olvasóit.
És ezért győzték meg Kipling művei a Nobel-díj bizottság tagjait is1907-ben, amikor neki ítélték a díjat.
Azután persze, nagy bajba kerültek mindannyian, mert tárgyszerűen és illendő terjedelemben kellett megindokolniuk a döntésük okát. Milyen könnyű lett volna azt mondani, hogy Kipling jó író, és kész! De hát nem úszhatták meg szegények a tudós, komoly indoklást. A saját csapdájukba estek. Végül - egyebek mellett - azt hozták fel magyarázatul, hogy a kötelességtudat, a fegyelem, a dolgos élet és az engedelmesség zászlóvivőjét jutalmazták, aki "már-már mítoszteremtő fantáziával" bír.
Kétségtelen, hogy 1907-ben a bizottsági tagok már megbizonyosodhattak Kipling "már-már mítoszteremtő fantáziájáról" (The Jungle Book, The Second Jungle Book, 1894-95), és az is vitathatatlan, hogy a kötelességtudat, a fegyelem, a dolgos élet és az engedelmesség igen fontos értékek. Különösen, ha nemes célokra törekszünk a segítségükkel. Csakhogy Kiplingből, ugye, már addig is előbújt olykor az ördög, a brit imperializmus nem is olyan kicsiny ördöge. A történelem leghelyesebb fejlődési irányának a birodalom határainak kiszélesítését tartotta, az emberi civilizáció legalkalmasabb keretének ezeket a határokat tekintette. A Nobel-díj bizottság vagy nem látta, vagy nem akarta látni, vagy nem vette komolyan Kipling eszméit, amelyek már akkor is feltűntek itt-ott az írásaiban. Főleg az indiai tárgyú novellákban, újságcikkeiben, és hangot adott efféle elképzeléseinek akkor is, amikor 1900-ban a búr háború hadszínterein lelkesítette a brit katonákat.
Aki azonban tud úgy írni, hogy akármit ír, még a Nobel-díj bizottságot is leveszi a lábáról, az valószínűleg meg is érdemli a díjat. Egy szó mint száz, meggyőzte őket eszményei és írói teljesítménye kiemelkedő értékéről. Így hát, mi se nagyon töprengjünk tovább a díj okán. És Kipling észjárásán se; érthetetlen elkötelezettségének magyarázatán a brit világbirodalom ideájához (Angliában szinte elvárás volt ez a fajta hősködés akkoriban); és többi különös vonzódásának okán se, melyek hosszú világjárásai során támadtak benne a legkülönfélébb dolgok iránt.
Az emberi és a nem emberi világ minden apró részlete felkeltette az érdeklődését. Alapos és értő módon merült el az indiai mitológiák történeteiben; az indiai bölcselet jellemzőiben és India művészetének jelképvilágában; komoly érdeklődéssel fordult a természeti világ felé; lenyűgözték őt az ember ipari civilizációs leleményei a hajózástól a vasúti közlekedésig és a hídépítésig; a gyarmati egészségügy éppúgy érdekelte, mint az oktatás kérdései; de a tengeri halászat műveletei és a brit titkos szolgálat működésének legapróbb részletei sem kerülték el a figyelmét. És ne tűnődjünk már mind e területekről szerzett ismereteinek elképesztő mennyiségén se, több mint száz esztendeje ezt tesszük. Törődjünk bele végre fáradtan, hogy Kipling az Kipling. Megmagyarázhatatlanul anomáliás (és talán szenvedélyessége miatt is) magányos, sőt bukott hős, aki mégis nagy, mert tudott írni.

Kipling az emberi természet különböző kultúrákban megmutatkozó formáit azzal a kifinomult tudós és művészi érzékkel szemlélte és ábrázolta, amit rajztanár, majd múzeum-igazgató apjától örökölhetett. John Lockwood Kipling tehetsége és értő viszonya az emberi és a természeti világgal az ifjabb Kipling talán legértékesebb öröksége. A tehetségét mindvégig megőrizte, azonban a finoman értő, türelmes viszonyulás az emberi világ hőseihez, már nem mindig valósult meg a művekben. Pedig indiai születése (Bombay, 1865), nyelvtudása, kitartó érdeklődése a nyugatitól különböző kultúrák (elsősorban az indiai) iránt, és nem utolsósorban páratlan empatikus képessége, minden esélyt megadott erre. Mégis, az indiaiak életét is a nyugati (brit) mintához igyekezett igazítani mindenáron. Írói küldetésének is ezt tekintette: a gyarmati népek brit világbirodalmon belüli "civilizálását". Bármennyire jól értette, s olykor költőien szépnek és emelkedettnek látta és láttatta például az indiai életet (Púran Bhagat csodája, 1895; Kim, az ördöngös, 1901), eltévelyedettnek és élhetetlennek bélyegezte, s rögeszmésen meg akarta menteni "babonáitól", "életképtelenségétől". Ennek a célnak a szolgálatába állította minden tehetségét, minden tudását és minden befolyását.
A viktoriánus-edwardiánus-georgiánus Angliában azonban sokaknak igencsak tetszett ez a töretlen kiállás a brit irányítás alá vont világ víziójáért. És sokaknak tetszik még ma is. Így nőtt Kipling népszerűsége az egekig, és ezért látják számosan máig a legnagyobb angol írónak. Még életében megalakult a Kipling Társaság, mely napjainkig létezik, és The Kipling Society Journal címen lapot is kiad - 1927 óta. És ezért lett Kipling a legjobban fizetett angol író is, szavanként egy shillinget kapott az írásaiért, amit leginkább talán az a Jack London irigyelt tőle, aki leginkább igyekezett rá hasonlítani - ebben is. És az írófejedelmi státuszt elismerő gesztusok sorában volt még egy jelentős - amivel rajta és a mi Jókai Mórunkon kívül nem sokan dicsekedhetnek -, még életében megjelent Kipling műveinek összkiadása. Nagy dicsőség ez, valóban. De ne felejtsük el, hogy ez a különös, szenvedélyes, ám magányos és boldogtalan hős tudott írni. Csak éppen a saját életét írta meg rosszul. Mert nem hinném, hogy boldogtalannak szánta magát. Márpedig az lett belőle. "Kipling élete tragikus példája annak, hogyan teheti magát tönkre egy nagy tehetség. Kimeríthetetlen tehetsége volt, pontos és gazdag a nyelve, fantáziája tele volt valószerűséggel; a való életből táplálkozó, imponálóan széles körű tudása lépten-nyomon előbukkan műveinek lapjain.
Mindezek a tulajdonságok elegendőek, hogy valaki az egész emberiség lángelméjévé legyen. Kipling azonban lemondott erről. Tehetségét az angol kard szűk hüvelyébe szorította bele, nem kívánt az egész emberiségé lenni, helyette inkább az angol imperializmus dicsőségét hirdette. Éppen ezért bármelyik nála sokkalta szerényebb képességű író, még H. G. Wells is, kedvesebb nekünk, mint a ragyogó és kardcsörtető Kipling. Elbeszéléseinek olyan a hangja, mint a trombitaharsogás egy éhező és fegyvertelen rabszolgacsapat ellen indított lovassági támadás előtt.
Őszinte volt-e az imperialista Kipling mindvégig? (Neve olyan imperialisták nevével került egy sorba, mint Cecil Rhodes, Kitchener, Chamberlain és Lawrence ezredes.) Természetesen nem. Nagy néha elszólta magát. Sok minden rejtőzött benne, amit még saját magának sem vallott be. Nagy tehetség volt, látnia kellett, mi az igazság. Nyomasztotta őt ez az igazság, és - akarta, nem akarta - behatolt elbeszéléseinek lapjaira.
Ezek Kipling legértékesebb művei. Így írta A dzsungelkönyvét, a 19. század egyik legjobb alkotását. Így írt meg néhány elbeszélést az éhező Indiáról, a trópusi laktanyákban elcsigázott, megkínzott katonák, a Tommy Atkinsek lázadásáról, s végül arról, hogy 'India az az ország, ahol, ha meg akarnak vádolni valakit, minden bizonyíték, beleértve a holttestet is, ötvennégy rúpiáért megvásárolható.' [.]
Kipling élete inkább egy katona vagy egy kém, mintsem író életére emlékeztet. Sokat írt újságokba is, sokáig volt haditudósító. Egész életében járta a világot, a föld minden olyan zugát, amely felé Anglia már kinyújtotta a kezét vagy ki akarja nyújtani.
Kipling harminchét kitűnő művet írt. [.] Egész lényét egy célnak rendelte alá. Még a keze írását is: keményen, olvashatóan írt, olyan betűkkel, amilyenekkel a hadijelentéseket írják.
Óriási hatással volt a világirodalomra." Írta róla a majdnem szintén Nobel-díjas Konsztantyin Pausztovszkij (Jegyzetek a cigarettásdobozon, 1937; ford.: Dalos László), az angol és az orosz birodalom között Ázsiáért zajló Nagy Játszma egyik túlsó oldali szemlélője. Persze, hogy utálta az ellenfelet, a brit imperialista Kiplinget. De ő sem vitatja, hogy bizony tudott írni. Sőt, lenyűgözte őt -a kényes ízlésű és művelt, kiváló írót - a "kardcsörtető" angol tehetsége. Ebből az idézett rövid részletből is jól látható, hogy igen sokat olvasott tőle és róla, nem hagyta nyugodni Kipling kettős személyiségének titka. Alaposan utána nézett a dolgainak. Még a kézírását is felkutatta, hátha abból kap megfejtést a Kipling-rejtélyre.
Nem tudom, hol láthatott Pausztovszkij Kipling-kéziratot vagy másolatot. Nagy valószínűséggel rövid londoni útján ugrott be a British Museum könyvtárába, annyira izgatta a kérdés. (Otthon, Moszkvában aztán nyílván azt kellett az úti jelentésébe írnia, hogy Marx és Lenin kézírására volt égetően kíváncsi.) De hiába hajolt sokdioptriás szemüvegével a katonás kézírás fölé, nem derült ki abból semmi. És nem talált a Libraryben egyetlen ügynöki jelentést sem (még katonásabb kézírással), mely azt bizonyította volna, hogy a mi Kiplingünk nem is az a Kipling. Hanem egy másik. És akkor mind a kettőt - az ügynököt és az írót - külön-külön szépen a helyére tehette volna. Milyen jó lett volna végre megnyugodni!
De nem nyugodhatott meg Pausztovszkij sem, sőt kénytelen volt még nyugtalanabbul csóválni a fejét, és törölgetni a szemüvegét ott a könyvtárban. Mert ha látta Kipling kéziratait, akkor látta a rajzait is. A kéziratok margóin olykor ott láthatók az író hősei, de ott van például a Haliotis gőzhajó kazánjának műszaki rajza (Az ördög és a mély tenger), és ott van a Hawthorne típusú gőzmozdony is, amelyből a 239-es számút az ifjú Ottley hajtotta Ranigandzstól Kalkuttáig (Ifjú Ottley, a bátor tanonc). És ha Pausztovszkij látta ezeket a briliáns vázlatokat, akkor látta, hogy az angol ebben is mennyire tehetséges volt. Mert Kipling kiválóan tudott rajzolni. De mindenekelőtt írni tudott.
És akkor Konsztantyin Pausztovszkij sóhajtott egyet a Libraryben, és fölírta a cigarettásdobozára, hogy Kiplingnek "kimeríthetetlen tehetsége volt", de "tehetségét az angol kard szűk hüvelyébe szorította". Meg hogy "harminchét kitűnő művet írt", és hogy "óriási hatással volt a világirodalomra". Meg egyebet is még, kérdőjelek nélkül, összegzően. Aztán soha többet nem gondolt a két Kiplingre.

Novellái közül Szerb Antal a "legerőteljesebbeknek" az indiai tárgyúakat tartotta. (Ilyeneket válogattunk kötetünkbe.) Közöttük is leginkább a Három Testőr ciklusának elbeszéléseit kedvelte, nyílván azért, mert Kipling ezekben vonultatta föl legváltozatosabban a nyelvi leleményeit - az angol tájnyelvtől az angloindiai bakazsargonig. (Hát, ezért nem is fordították le eddig rendesen magyarra. A fordítónak még ránézni is rémes ilyen szövegekre. Van belőle olyan angol szövegközlés az interneten, amelyik csaknem minden sorához ad jegyzetet, s a jegyzetekben is hemzsegnek a kérdőjelek. De valljuk be, hogy a többi Kipling-szöveget is igen nehéz fordítani. Lehet, hogy ez ijesztette el az előző nemzedékeket; egyszerűen meg akarták úszni az izzasztó munkát.)
Szóval, gyakran előtűnő és súlyos világnézeti korlátai ellenére Szerb Antalt is lenyűgözte a szómilliomos Kipling. Regényei között is volt kedvence (Kim, az ördöngös, 1901 - ez valóban a világirodalom egyik legjobb regénye, persze a nyelve is sziporkázó), mégis úgy véli, hogy "Kipling jogcíme a maradandóságra a Jungle Book (1894), ezzel magában áll a nyugati irodalomban." Meg is magyarázza: "Az állatok, amelyek között Mowgli, a kisfiú, gyermekkorát tölti: Baloo, a bölcs medve, Bagheera, a fekete párduc, Kaa, az óriáskígyó, Akela, a magányos farkas, a világirodalom legjobban sikerült állatjai. Tökéletesen olyanok, mint az állatok, és mégis épp olyanok, mint az emberek. Amikor a dzsungel támadásra indul a falu ellen, akkor már mintha csak világnézeti különbség volna emberek és állatok között. Kiplingben az ősi nagy állatmítoszok világa elevenedik fel. [Kipling] minden európainál közelebb van az ősi egységhez, amikor ember és állat még nem vált külön egymástól, az egységhez, amely tovább él az indiai vallásokban." (A világirodalom története, 1962; 801-802. old.)
A dzsungel könyve kétségkívül nagy mű, és nyilvánvaló, hogy ez a Nobel-díj bizottság szavazatait nem kis mértékben befolyásolta. Különös, hogy ennek a műnek a történetei eredetileg nem annyira az ifjúság számára készültek, mint amennyire később ifjúsági olvasmánnyá vált. Kötetünk elbeszéléseinek kontextusában ez azonnal feltűnik, A félelem születése egyáltalán nem látszik mesekönyv-fejezetnek. Sokkal inkább "mintha csak világnézeti különbség volna emberek és állatok között". Ebben a szövegkörnyezetben az is szembetűnőbb, hogy az állatok "tökéletesen olyanok, mint az állatok, és mégis épp olyanok, mint az emberek".
(Egyébként Szerb Antalnak arra is van egy igen találó, szellemes magyarázata, hogy miért vált számos angol regény ún. ifjúságivá. Érdemes idézni, mert Kiplingre is vonatkozik: "A francia írók végzete, hogy a sok nemi vonatkozású részlet miatt pornográfia gyanánt olvassák őket. Az angolok végzete, talán a nemi vonatkozású részletek ritkasága miatt, hogy ifjúsági olvasmánnyá lesznek. Ez lett a sorsa a régebbiek közül Defoe-nak, Swiftnek, Scottnak és Dickensnek, a modernek közül Stevensonnak, Kiplingnek, Conradnak és H. G. Wellsnek." [I. m., 803. old.] Bizony, nagy igazság van ebben!)

Hogy Kipling, akinek munkáit az utóbbi évekig alig-alig ismertük, most végre minél teljesebb írói fegyverzetében jelenjen meg előttünk, szélsőségesen különböző tárgyú és szellemű elbeszéléseiből válogattunk. Így kerültek a kötetbe tengerésztörténetei (Az ördög és a mély tenger, Kenyér a vízen, A Vizigót katasztrófája, Akik meghallották a kiáltást), és így kerültek ide például misztikus tárgyú novellái is (Puri Biszarája, Fantomriksa, Szellemviadal).
Csak ezeket az elbeszéléseket olvasva sem lehet szó nélkül hagyni Kipling elképesztő mennyiségű ismeretét az emberi világ és a technikai civilizáció legkülönbözőbb területeiről, és nem mehetünk el szó nélkül ennek a tudásnak a pontossága, minősége mellett sem. Nem hinném, hogy bárki írói versenyre kelhetne vele, amikor a feladat, mondjuk, egy gőzgép szétszerelésének és összeszerelésének a leírása csupán, amit úgy kell teljesíteni, hogy a szétszerelés és az összeszerelés mérnöki pontossággal történjék, és az olvasó közben lerágja mind a tíz körmét. Jobb, ha egy ilyen írói versenyre be se nevez más, ha tudja, hogy Kipling már nevezett. Ennek a feladatnak az elvégzéséhez egyszerre kell zseniális hajógépésznek lenni és zseniális írónak. És amikor mind a két szereplő előállt, és olyan hősiesen végezték el a szerelést, hogy közben a közönség valóban lerágta mind a tíz körmét (Az ördög és a mély tenger), akkor ugyanez a zseniális, józan és tetterős hajógépész valamint ugyanilyen józan és tetterős író szellemhistóriák mesélésébe fog, olyan bámulatos hozzáértéssel, mintha egész életében csak misztikus élményei lettek volna.
Sőt, ezután még mindig ugyanez a józan és tetterős, zseniális hajógépész (valamint a józan, fegyelmezett és katonás jellemű író) szakszerűen és élményszerűen előadják nekünk az ópiumos tudatállapot jellemzőit. És közben mesterien rajzolják elénk az észak-indiai ópiumbarlangok törzsvendégeinek drámai sorsát (A Száz Bánat Kapuja). Nehéz ám ezt utánuk csinálni!
Itt azonban még nincs vége a mutatványoknak. Ebben a kötetben megtanuljuk még Kiplingtől a szénbányászat technológiáját és a váratlanul feltörő bányavíz szivattyúzásának módját (A huszonkettesben), a hídépítés korabeli statikáját (Hídépítők) és a gőzmozdonyok gépészeti megoldásait (Ifjú Ottley, a bátor tanonc), megmutatja az olvasónak, hogy miként lehet pellengérre állítani a teozófiát (Dana Da Küldvénye), bevezet minket a garnizonok romantikájába és a pathánmészárlás mesterfogásaiba (Három Testőr), a misszionáriusok és a katonafeleségek lelki életébe (Dangára ítélete, Kupidó nyilai, A fantomriksa).
És így megy ez tovább, felsorolhatatlanul, végig az egész beláthatatlan terjedelmű kiplingi életműben. Fékezhetetlen, élénk kíváncsisággal fürkészi a világ, az emberi lélek minden zugát, és lát meg minden jellemzőt és égetőt, amit aztán elénk tár. Túl a naturalizmuson, de innen a realizmus hőskorán; romantika nélkül, de mégis romantikus izgalommal hevítve az olvasót; a fene tudja, hogyan is igazán. Irodalom ez mindig, még akkor is, amikor csak skicceket vet a papírra. Kevesen tudták ezt ilyen természetességgel, könnyedséggel, minden póz nélkül csinálni. Ezért is magányos hős; bukott (azaz boldogtalan) pedig azért, mert kissé sötét céljai voltak. Jobb lett volna ha "nem szorítja tehetségét az angol kard szűk hüvelyébe", jobb lett volna, ha örömében ír. Mi is jobban tudnánk örülni neki, nem feszélyezne az elbódulás veszélye.

Wystan Hugh Auden, aki kiváló és szigorú elmével mindezt szintén végiggondolta, azt mondja, hogy most már nem kellene neheztelnünk rá, hagyjuk végre Kiplinget nyugodni. Az eltévelyedéseket megbocsátja az idő. Főleg, ha akad valami számításba vehető erény is a megbocsáthatóság mérlegelésénél. Az, mondjuk, hogy tudott írni az író. Mert bizony, nem mindig tud.
Szóval, William Butler Yeats halálára írott versében (In Memory of W. B. Yeats) 1939-ben (három évvel Kipling halála után) azt mondja Auden, hogy

"Time that with this strange exuse
Pardoned Kipling and his views,
And will pardon Paul Claudel,
Pardons him for writing well."

Vagyis Auden szerint a "jól írásért" jár a megbocsátás. Pontosabban, volt egy pillanat, amikor Auden így gondolta. Azután volt egy másik, amikor ezt a strófát határozott mozdulattal kihúzta a versből. Két másikkal együtt, amelyek szintén az idő természetéről tűnődtek. Vajon miért húzta ki ezeket a sorokat? Mire gondolhatott?

Sári László

Tibeti közmondások

2010-01-03T23:02:00.000-08:00

"Ázsia kultúráiban igen népszerű műfaj a bölcsmondásirodalom és népi műfajú párja, a közmondás-irodalom.
A közmondások világlátásunk legőszintébb megmutatkozásai. Tisztánlátás és józanság nyilvánul meg bennük, nem szépítik meg a valóságot, nem ismerik a mellébeszélést, a köntörfalazást. Nem torzítja a közmondások megállapításait intellektuális fortély, spekuláció, megfelelési szándék.
A tibeti közmondásokat is a nyílt, egyenes beszéd jellemzi, nem tartózkodnak az erősen profán megszólalásoktól sem. Ugyanakkor igen költőiek is a tibetiek közmondásai. Mintha könnyű hangolódásuk a líraiságra, a dalra, ebben a műfajban is erősebben és gyakrabban jelenne meg, mint a tőlük nyugatabbra élő közösségek közmondás-irodalmában.
Ez a fokozott érzelmiség, költőiség, megkapó tulajdonsága a tibeti közmondásoknak. Égetően fontos felismeréseik, meglátásaik megfogalmazódása az emberi világról ezért olyan erőteljes hatású. Ám a költőiség nem nélkülözi az üdítő szellemességet, a kitűnő humort sem.
Vagyis a tibeti közmondások gyűjteménye ideális olvasmány. Okos és derűs, tanító és szórakoztató." (Sári László)

Könyvajánló: Tibet Ladakh Mustang

2010-01-03T22:10:00.000-08:00

BUDDHISTA KIRÁLYSÁGOK A VILÁG TETEJÉN

Az évek során figyelmem egyre inkább egy másik világrészre, az ősi Tibetre és a buddhizmusra kezdett irányulni, szerettem volna feldolgozni a tibeti kultúra, túléléséért folytatott harcát, az egyszerű tibeti emberek mindennapjait, a Buddhista vallás rítusait a fotográfia, a vizuálisantropológia eszközeivel.

Az egykor hatalmas tibeti királyság ma három országra tagolódik. Amit mi Tibetnek hívunk az Kínához tartozik, Ladakh India , Mustang pedig Nepál része. A könyv szerkezete is ezt a hármas felosztást követi, három fejezetben. Alakja sem véletlen. Nem elsősorban a panoráma felvételek formátumához, hanem a tibeti imakönyvek jellegzetes arányaihoz igazodik. A több mint 120 fekete-fehér képen, igyekeztem valósághűen ábrázolni e különleges világ embereinek zord, de vallásuk által számukra teljes életét, oly módon, hogy európai ember számára is érthetővé váljon e szellemi és térbeli végtelenség, melyet a politikai átalakulások, a határok átrendeződése sem tud igazán megváltoztatni. Az évszázadokra visszatekintő közös múltat már csak a határokon átnyúló rokoni szálak és közös vallásuk, a tibeti buddhizmus idézi. Kína Tibetet saját, elvitathatatlan részének tekinti. Az évtizedek során több millió kínait betelepítve, új városokat és vasutat építve, a modern Kínát az ősi tibeti kultúrára ráerőltetve, megváltoztatta a terület etnikai összetételét, gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy Tibet visszanyerje kulturális és területi függetlenségét. Tibet vallási és szellemi vezetője a Dalai láma emigrációban, Indiában él. Az indiai Ladakhra - Kína is igényt formál. A fővárosban, Leh-ben a királyi palota üresen áll, a királyi család egy vidéki kolostorban (palotában) él. A vallásilag sokszínű Indiában a ladakhiak viszonylag jó körülmények között, szabadon élnek. Bár a Pakisztánnal és Kínával fennálló ellentétek miatt erős a katonai jelenlét, érezhető a turizmus bevételeinek is köszönhető gazdasági fejlődés. Mustang sokáig zárt terület volt Nepálban. A szinte csak repülővel megközelíthető, egykor önálló királyság vezetőjét a nepáli király hivatalosan nem ismeri el, ám ő továbbra is gyakorolja hatalmát felső Mustangban és a fővárosban Lo Mantangban él. A területre csak külön engedéllyel és korlátozott számban engedik be a külföldieket. A hatóságok ezt azzal indokolják, hogy - védik a természetet, óvják a lakosságot, mert ez az utolsó hely ahol az ősi tibeti életforma érintetlenül fennmaradt...

Pataky Zsolt

Rastafari Kiadó

Képek az albumból: Tibet Ladakh Mustang, Tibet könyv

Rudyard Kipling: A fény kialszik

2009-11-24T22:41:00.000-08:00

Rudyard Kipling nálunk még mindig ifjúsági író. Egészen a legutóbbi időkig nem is volt lehetősége más szerepben feltűnni: A dzsungel könyvén kívül alig jelent meg egyéb írása magyarul.
A fény kialszik - Benedek Marcell szerint - a 20. század legfinomabb művészregénye. Angliában, ahol még mindig Kipling a legnépszerűbb angol író, ez a regény 1890 óta egyfolytában a könyvesboltokban van. De angol nyelvterületen másutt is egymást érik a kiadásai.
Különös regény, sok titka van. Ám sok titkot fel is fed: az angolok történelemcsináló és szerelmi szenvedélyéről, őszinte önképükről és pózolásaikról, harctéri és műtermi nagyravágyásukról. A fény kialszik egy Nobel-díjas író kalandokkal teli regénye - háborúval, lelkes vérontással, lelkesült művészettel, felemelő férfibarátságokkal és kínzó szerelmi vágyódással.

Himalájakék, Tibetvörös – kiállítás a Benedictushofban

2009-11-03T23:46:00.000-08:00

Szeretettel meghívunk minden érdeklődőt Sütő Zsolt Himalájakék, Tibetvörös című fotó- és Max Schmelcher Fragmente című szoborkiállítására a németországi Benedictushof spirituális központban, 2009. november 8. és 2010. január 17. között.

A fotókiállítást Marghescu Marika (Ars et Vita Alapítvány) szervezi.

Himalyanblues

További információ: ITT

Kőrösi Csoma Sándor emlékkonferencia Kalkuttában

2009-03-14T01:23:00.000-07:00

Tíz ország harmincöt tudósa előadásokkal emlékezett Kőrösi Csoma Sándor életére, munkásságára születésének 225. évfordulóján Kalkuttában, az Ázsiai Társaság székházában.

(MTI) - Lázár Imre, a Delhi Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ igazgatója elmondta, hogy a csütörtöki megnyitón, amely a vasárnapig tartó 6. Nemzetközi Kőrösi Csoma Sándor konferencia nyitánya volt, az Ázsiai Társaság dísztermében legalább kétszázan zsúfolódtak össze, hogy tisztelegjenek Csoma emléke előtt.

A kelet-kutató erdélyi magyar tudós 1831 és 1842 között ott élt az Ázsiai Társaság vendégeként, és ott készítette el fő művét, a tibeti-angol szótárat. A szobácskát, ahol lakott, múzeummá alakították át, s a konferencia valamennyi résztvevője ott is lerótta kegyeletét. Kiállítást is összeállított a társaság, bemutatták Csoma ott őrzött kéziratait és a róla szóló könyveket.

A tudós társaság a nemzetközi tanácskozást a hét végén a nyugat-bengáliai Sántiniketanban folytatja, mert a megemlékezés másik szervezője - a kalkuttai Ázsiai Társaságon és a magyar intézeten kívül - az ottani egyetem indo-tibeti tanulmányok tanszéke.

Lázár Imre elmondta azt is, hogy a sántiniketani egyetemet Rabindranath Tagore, a Nobel-díjas indiai költő alapította saját birtokán, s az 1920-as években nagyon sok magyar - tudós, művész - fordult meg a nyugat-bengáliai városban, így például Germanus Gyula orientalista, s felesége, Hajnóczy Rózsa, akinek a Bengáli tűz című regénye arról a világról szól.

A nagykanizsai Sass Brunner Erzsébet és leánya, Brunner Erzsébet, mindketten festőművészek, indiai tartózkodásuk első két évét Sántiniketanban töltötték. Ott ment férjhez egy indiai tudóshoz a magyar Ghosh Eta, aki az egyetem könyvtárát vezette.

Ez a nemzetközi Kőrösi Csoma Sándor-konferencia csak a nyitánya egy nagy programsorozatnak, amelyet a delhi magyar intézet rendez a kelet-kutató születésének 225. évfordulóján - tette hozzá Lázár Imre.

Könyvajánló: A Kelet csodálatos zamata

2009-01-14T10:29:00.000-08:00

A Kelet csodálatos zamatát évszázadok óta fűszerek és legendák juttatják el a mi tájunkra, Európába. Gondoljunk csak a Szöktetés a szerájból vagy a Diótörő transzportált keletiességére!
Manapság a valóság megragadásában előbbre járunk, csak be kell fizetni egy turistaútra, a meglepetés kinek-kinek másképp jut ki.
Egy kis előkészület ez a kötet az útra indulóknak és pótlék az itthon maradóknak.
Piotr Kłodkowski Irántól Indiáig, Kínától Arábiáig, Kambodzsától Ceylonig keresztül-kasul bejárta a Kelet világát.
Stílusa elegáns, könnyed, szellemes, olykor akár költői; sok váratlan fordulatot tartogat. Ír arról, hogy a nyugati mintára épült plázában egy kis mecset is húzódik, ahol a rituális mosdás helyét veszélyes vizeldének tekinteni, hogy a nyugati mintára trenírozott menedzser zug kutyahúsevő, hogy a bazár árusainak becsületessége is meglepő, hogy talán az Európából visszatérő keletiek is ugyanúgy sóvárognak Európa után, ahogy a Keletre visszavágyódó utazó teszi, és így tovább...
Jó idegenvezetőre találunk a szerzőben!

Piotr Kłodkowski (1964–) lengyel orientalista, politológus, esszéista, maga is bejárta a Kelet országait. Kelet és Nyugat kapcsolatával, ázsiai kultúrákkal foglalkozó műveiért számos tudományos és irodalmi elismerésben részesült. A kötet írásai először a krakkói Znak folyóiratban jelentek meg.

Kapcsolódó anyag: Vámbéryék elhagyott nyomdokain

A könyv bemutatója 2009. január 15-én 18h-kor a Lengyel Intézetben lesz, ebből az alkalomból Budapestre látogat a könyv szerzője. A szerzővel és a fordítóval Dobrovits Mihály orientalista, a Miskolci Egyetem adjunktusa beszélget.

Gandhi fotókiállítás

2008-12-29T01:06:00.000-08:00

Gandhi fotókiállítás az Iparművészeti Múzeumban. A kiállítással Gandhi halálának 60. évfordulójára emlékezhetünk. Gandhi születésnapját az ENSZ az erőszak nélküliség napjának nyilvánította. Az elmúlt évtizedekben számos követője akadt, akiknek sorsa is hasonló lett, mint a nagy tanítóé volt.

Martin Luther King Gandhi követőjének vallotta magát és őt magát is megölték. De a világ, ha lassan és kitérőkkel is, de sok tekintetben a Gandhi által jelzett úton halad. A civilizációs ártalmak kiterjedését és nagyságrendjét sokáig nem fogtuk fel, és csak a 20. század végére kezdjük megérteni, hogy Gandhi mire is gondolt. Az új környezetvédő mozgalmak és az önkorlátozó fogyasztás terjedő törekvései az ő tanításait igazolják. Nem véletlen, hogy világszerte és a saját hazájában egyre többen olvassák írásait, ismerkednek az életével, a gondolataival, tekintik őt példaképnek.

A fotósorozat 2008. december 31-ig tekinthető meg.

Móhandász Karamcsand Gandhi
(1869. október 2. - 1948. január 30.)

Móhandász Karamcsand Gandhi, a nagy indiai politikus és gondolkodó az India nyugati felén lévő Kathiávár-félsziget egy kis fejedelemségében született. Környezetében jelentős szerepet játszott a nem ártást, az ahimszát hirdető dzsaina vallás. Angliában jogot tanult, majd nem sokkal hazatérése után megbízást kapott, hogy képviselje a Dél-Afrikában élő indiai kereskedők jogi ügyeit. Megérkezése után hamarosan megtapasztalta az apartheid rendszerét, majd tájékozódott arról, miképpen élnek ott az Indiából érkezett szerződéses munkások. Közel húsz esztendő alatt alakította ki harci módszerét, eszközeit, megfogalmazta az indiai társadalom reform-szükségleteit, és új alapokra helyezte a politikát. Mire 1914 végén visszatért Indiába, tekintélyes vezetőnek tartották.Gandhi bekapcsolódott az akkor már évtizedek óta tartó és egyre kiterjedtebb nemzeti függetlenségi mozgalomba, amelynek élén a Nemzeti Kongresszus állt. 1920-ban Gandhi lett a párt-, és attól kezdve mindvégig a mozgalom vezetője. A városi polgárokból álló Kongresszust országos párttá szervezte, amelynek szava eljutott a falvakig. Dél-Afrikából elhozta a polgári engedetlenség sajátos módszerét, az igazsághoz való ragaszkodást. A szatjágraha elve azt jelentette, hogy az igazságtalan törvényeknek nem kell engedelmeskedni. Gandhi azt vallotta, ha egy ország megtagadja az együttműködést a kormánnyal, akkor nincs kit és mit kormányozni. Ahhoz azonban ragaszkodott, hogy az ismételt megmozdulások résztvevői tartózkodjanak minden erőszaktól. Azt mondta, hogy a cél nem szentesíti az eszközt, és a politikában is érvényesülnie kell az erkölcs alapelveinek. Gandhi mélyen vallásos volt, és kereste az igazságot, a csendes belső hangot, amely vezeti az embert. Vallásossága azonban nem volt kizárólagos, úgy tartotta, hogy a nagy világvallások azonos módon közelítenek az istenséghez és az emberhez. A társadalom jobbítását a függetlenségi mozgalom szerves részének tartotta, egyebek között az akkori érinthetetlenek felemeléséért is sokat tett. Amikor a második világháború vége felé világossá vált a brit vezetés számára is, hogy India függetlenségének megadása elkerülhetetlen, a nemzeti mozgalmat megosztotta a vallási alapon szerveződő Muzulmán Liga, amely ragaszkodott a hindu többségű India és egy muszlim többségű új állam létrehozásához. 1947. augusztus 14-én és 15-én létrejött Pakisztán és India. Gandhi e felosztáshoz sose járult hozzá. A döntés előtti mintegy másfél esztendő alatt a szubkontinens számos részén véres összecsapások zajlottak a hindu és a muszlim lakosok között. A 77 esztendős Gandhi pedig járta a legforrongóbb területeket, és békét teremtett. Ha másképp nem ment, halálig tartó böjtbe fogott, hogy a felekre erkölcsi nyomást gyakoroljon. Legutolsó böjtjére Delhiben került sor, amikor azt követelte, hogy ha már megosztották a területeket, a fiatal India ne tartsa vissza az új Pakisztánt megillető anyagi javakat. Célját elérte. Ám ezzel szélsőséges hindu köröket haragított magára és nem sokkal a böjt után egy imagyűlést követően közvetlen közelről rálőttek. A Mahátma, a Nagy Lélek, ahogy Rabindranáth Tagóre nevezte őt, azonnal meghalt. Hátrahagyta a világnak az erőszak nélküliség tanítását, a polgári engedetlenség módszerét, amennyiben az azt alkalmazók az igazsághoz ragaszkodnak. Figyelmeztetett a munka fontosságára, az igények korlátozására, az egyszerű életvitelt ajánlotta az emberek figyelmébe, miközben intett arra is, hogy a modern civilizáció sok tekintetben káros. Mind a politikában, mind az egyes ember életében előtérbe állította az erkölcsi törvényeket. Gandhi születésnapját az ENSZ az erőszak nélküliség napjának nyilvánította. Az elmúlt évtizedekben számos követője akadt, akiknek sorsa is hasonló lett, mint a nagy tanítóé volt. Martin Luther King Gandhi követőjének vallotta magát és őt is megölték. A világ, ha lassan és kitérőkkel is, de sok tekintetben a Gandhi által jelzett úton halad. Az erőszak lépten-nyomon jelen van, mégis egyre többen küzdenek ellene. A civilizációs ártalmak kiterjedését és nagyságrendjét sokáig nem fogtuk fel, és csak a 20. század végére kezdjük megérteni, hogy Gandhi mire is gondolt. Az új környezetvédő mozgalmak és az önkorlátozó fogyasztás terjedő törekvései az ő tanításait igazolják. Nem véletlen, hogy világszerte és a saját hazájában egyre többen olvassák írásait, ismerkednek az életével, a gondolataival, tekintik őt példaképnek.

BHUTAN

2008-12-10T22:09:00.000-08:00

2008. december 15-én, hétfőn, 18 órakor

Normantas Paulius:
BHUTAN

című könyvének bemutatója a Magyar Fotográfiai Múzeum - Mai Manó Ház Napfényműtermében

A szerző munkásságát Jelen János orientalista méltatja;

a kötetet és Normantas Paulius fotográfiai munkásságát bemutatja:
Szamódy Zsolt a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke.

„A távoli Bhutánt a Mennydörgő Sárkány országának is hívják. A parányi himalájai királyság sokak szemében az utolsó „Sangri-Lá”-t, a misztikus buddhista bölcsesség és a mértékadó boldogság utolsó menedékhelyét testestíti meg.”
Faludy Anikó művészettörténész, a kötet bevezető szövegének szerzője.

Digitalizálták a magyar keletkutatók gyűjteményeit

2008-11-13T23:35:00.000-08:00

Két kiemelkedő tudós, Kaufmann Dávid (1852-1899) és Stein Aurél (1862-1943) életét és munkásságát tárja a nagyközönség elé a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára a keleti gyűjteményében őrzött hagyatékuk digitális feldolgozásával.

Az Akadémiai Könyvtár új digitális gyűjteményét szerdán mutatták be az MTA székházában. Kaufmann Dávid nemzetközi hírű héber kézirat- és könyvgyűjteményéből öt, a hebraisztikai kutatások, illetve a középkori európai könyvművészet szempontjából meghatározó jelentőségű teljes kéziratot digitalizáltak. A Stein Aurél digitális gyűjtemény annak a 2008-ban Hongkongban megrendezett kiállításnak az anyagát teszi négy nyelven elérhetővé, amely az angol tudósként ismertté vált világhírű Selyemút-kutató régész-felfedező magyarországi hátterét és a korabeli magyar orientalisztikát mutatja be. Az új digitális gyűjtemény az Akadémiai Könyvtár honlapján (www.mtak.hu) a digitális gyűjtemény menüpont alatt érhető el.

Bogyay Katalin, az oktatási és kulturális minisztérium szakállamtitkára a hongkongi kiállítás kapcsán kiemelte: a magyar kulturális diplomácia számára "nagyon fontos, hogy új kultúrákkal érdekes és megtermékenyítő kapcsolatokat építsen. Kíváncsiak vagyunk arra, hogy a magyar kultúra hogyan tudta inspirálni a világ egyéb kultúráit, ahogy arra is kíváncsiak vagyunk, hogy ránk milyen hatással volt sok más kultúra, hiszen a magyar kultúrának az a csodálatos adottsága, hogy befogadó és inspiratív." Emlékeztetett arra, hogy az első ilyen jelentős vállalkozás volt a Szabadság, szerelem címmel megrendezett Magyar kulturális évad Kínában, amelynek kiemelt eseménye volt az MTA gyűjteményéből összeállított Stein Aurél-kiállítás Hongkongban. Korábban, a Magyar Magic rendezvénysorozat keretében, bár más aspektusból, de Nagy-Britanniában is bemutatták Stein Aurél életművét.

A bemutatón Raj Tamás főrabbi Kaufmann Dávidról és gyűjteményéről beszélt, Wojtilla Gyula, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára pedig a Stein Aurél: A Kelet bűvöletében című kiállítás anyagát ismertette.

Kaufmann Dávid szenvedélyes kézirat- és könyvgyűjtő volt. Gyűjteménye, amely 594 kézirattételből és 1092 nyomtatott könyvből áll, terjedelmét tekintve nemzetközi viszonylatban nem számít nagynak. Kvalitásait tekintve azonban a világ legjelentősebb gyűjteményei között tartják számon. A kéziratgyűjtemény tartalmaz bibliai szövegeket kommentárokkal, vallásjogi műveket (haláka), rabbinikus legendákat tartalmazó alkotásokat. Vannak kabbalisztikus írások, teológiai és filozófiai művek, hitvitázó iratok, történelmi munkák, prédikációk, imakönyvek, költemények. Akadnak a gyűjteményben olasz vonatkozású helytörténeti iratok, levélminták, matematikai és orvostudományi művek is.

Kiemelkedően gazdag a gyűjtemény olaszországi rabbik úgynevezett responsumaiban, azaz formális jogi döntéseiben, amikor egy-egy, a mindennapi életben előforduló problematikus esettel kapcsolatban hozzájuk intézett kérdésre adtak választ. Ezek a nemcsak vallásjogi források, hanem a korabeli élet mindennapjairól, szokásairól szolgáltatnak ismereteket. A gyűjtemény legjelentősebb darabja minden kétséget kizáróan a Misna-kézirat, az úgynevezett Codex Kaufmann, amely a hagyományos zsidó törvényirodalmat tartalmazza héber nyelven a II. században megszerkesztett formában.

A Kelet bűvöletében című kiállítás Stein Aurél életét és munkásságát mutatja be. Az orientalista, régész-felfedező érdeklődésének középpontjában a Kelet és a Nyugat nagy civilizációinak találkozási pontjai álltak. "Neve és munkássága ma már elválaszthatatlan a Selyemút történetétől, amely nem pusztán Kínát a Mediterráneummal összekötő eurázsiai kereskedelmi útvonal volt, hanem eszmék, vallási tanok, művészeti stílusok és technológiák közvetítő csatornája is" - olvasható az Akadémiai Könyvtár honlapján.

Stein Aurél 1887-től Indiában élt és fogadott hazájának, Angliának szolgálatába állította minden tudását és képességét, mivel a Brit Birodalom nyújtott lehetőséget arra, hogy tehetségét kibontakoztassa, és olyan területeken működhessen, ahol ismereteit a legjobban tudta kamatoztatni. A földrajzi távolság azonban nem jelentette a szakítást szülőhazájával, ahol fiatalkorát töltötte, s ahol tudását megalapozta. Rendszeresen hazalátogatott Magyarországra, és szoros kapcsolatban állt a magyar szellemi élet legkiválóbb képviselőivel. Rövid budapesti tartózkodásai alatt többször tartott előadást a Magyar Tudományos Akadémián, amelynek 1895-től volt tagja. Egész életében adományaival támogatta az Akadémiát, végrendeletében nyomtatott könyveit, kéziratainak egy részét, valamint közel 7000 darabból álló fényképgyűjteményét az Akadémiára hagyta.

A kiállítás anyagát az MTA Könyvtárában őrzött fotóiból, térképeiből, levelezéséből válogatták. Ezt néhány magyar kulturális és tudományos intézmény gyűjteményéből származó fénykép, illetve műtárgy fotója egészíti ki, bemutatva Stein Aurélt, az embert és a tudóst.

Ablak Tibetre - Kortárs tibeti novellák

2008-11-13T23:26:00.001-08:00

A tibeti kultúra újraéledése a nemzeti identitás megerősödéséhez vezetett, ami végül a 80-as évek legvégének függetlenségi tüntetéseiben csapódott le. Az ezt követő megtorlás a tibeti élet minden területét érintette, beleértve az irodalmat is. Az íróknak és a kiadók dolgozóinak politikai „nevelő” gyűlésekre kellett járniuk, és szigorúbban ellenőrizték, mit írnak, és mit adnak ki; a cenzúra néha lazul, néha erősödik a politikai változások, zavargások, vagy esetleg egy-egy párttitkár nyilvános beszédének és utasításainak függvényében. (...)

A Tibetről szóló kínai diskurzusban Tibet szimbóluma a nomád élet, a tibeti táj, a buddhizmus, a kolostorok. Hivatalosan is arra biztatják az írókat, hogy etnicizálják irodalmukat, s ezeket a díszleteket használva teremtsenek igazi tibeti hangulatot írásaikban. Ezeket valóban használják is az írók, s ezzel megerősítik a hivatalos sztereotípiát, akkor is, ha az valójában tisztán saját (tibeti) nézőpontból merít. (...)

A könyvünkben most bemutatott kiváló tibeti írók hősei nomádok, parasztok, helyi hivatalnokok, szerzetesek, helyüket kereső fiatalok és csavargók. Nagyon gyakori témájuk a hagyomány és modernitás konfliktusa. (...)

Részletek a kötet szerkesztőjének, Madaras Takács Rékának utószavából:

A kötet a legkiválóbb tibeti írók műveiből közöl válogatást, valamint egy-egy kiséletrajzban be is mutatja őket; az utószó pedig eligazítja az olvasót Tibet 20. századi kulturális világában. A könyvet az antológia szerzőinek kiséletrajzával ajánlja a kiadó az olvasók figyelmébe

(Az életrajzi adatokban előforduló tibeti nevek átírásához a Tibetan and Himalayan Digital Library (THDL) által kidolgozott angol fonetikus átírási rendszert használtuk. A személynevek és a fontosabb utalások betűzött, Wylie-féle átírását is megadtuk, ez mindig szögletes zárójelben szerepel.

Az elbeszélésekben előforduló tibeti szavakat és neveket - a THDL rendszeréhez igazítva - a lhászai kiejtésen alapuló magyar fonetikus átírásban adtuk meg. Ez alól a magyaros formában már elterjedt Lhásza, láma, Geszár, Tasi kivételek.

A kínai szavak mindig pinyin átírásban szerepelnek, kivéve a magyarban meghonosodott neveket, mint Szecsuán és Csengtu.)

ALAI

A Szecsuán tartományi Markham-ban született 1959-ben tibeti paraszt szülők gyerekeként. Itt végezte a középiskolát, és a Tanítóképzőt is 1980-ban, majd több faluban dolgozott tanítóként. 1982 óta publikál verseket, s 1989-től az Aba prefektusi (Szecsuán tartomány) Irodalmi Társaság hivatásos írója, csak kínaiul ír. 1989-ben jelent meg A régmúlt vérfoltjai (Jiunian de xueji) című, leíró jellegű, realista stílusú elbeszéléseket tartalmazó gyűjteményes kötete, s 1990-ben A Suomo folyó (Suomo he) című verseskötete. Történetei Szecsuán tartomány tibeti területein játszódnak, de a tibeti buddhista örökség nem része hősei világképének, úgy ír a tibetiekről, mint akik a kínai kormány fennhatósága alá tartoztak jóval az 1951-es „Felszabadítás” előtt is. Alai részt vett az Aba prefektus buddhizmusának története című kiadvány elkészítésében, esszéket és forgatókönyveket írt tibeti kulturális témákban.

A Hulló por (Chen ai luoding) című regényét már 1994-ben megírta, de valószínűleg, hogy politikai tartalma miatt csak 1998-ban sikerült kiadót találnia. A könyv nagy sikert aratott Kínában, s Alait az egyik legolvasottabb írók közé emelte. 2000-ben megkapta a Mao Dun Irodalmi díjat, ami a legértékesebb irodalmi kitüntetés Kínában, amit egy író megkaphat. Bár nem ő az első nemzetiségi író, de az első tibeti, aki megkapta ezt a díjat.

A történet Kelet- Tibetben, Tibet és Kína határán zajlik, ahová hagyományosan egyik hatalom keze sem ért el, s helyi tibeti hatalmasságok uralták 1949-ig, a Népi Felszabadító Hadsereg megérkezéséig. Ekkor ér véget a történet is, mely egy tibeti földesúr családjának felemelkedésén és bukásán keresztül mutatja be az ezt megelőző néhány évtizedet. Pokolian durva világ, melyben a zsarnoki kegyetlenség, a nemi erőszak, a könyörtelen vérbosszúk mindennaposak, s fejek hullnak a legkisebb vétkek miatt is, a buddhizmus babonás hókuszpókusz, s a lámák a földesurak szolgái. Az Alai ábrázolta világ akár egy kommunista propagandaanyag is lehetne a régi Tibetről, annyira könyörtelenül barbár, annyira túlzó, hogy túllép a realitás és hihetőség határán, s inkább groteszk karikatúrának tűnik. A kínai kritika mindenesetre a 20. század egyik legjobb kínai regényének tartja. A regényből egy tizenhat részes tévéfilm is készült, s angol fordítása 2002-ben jelent meg Red Poppies címmel.

Alai Csengtuban él, a Sci-fivilág (Kehuan shijie), a legnagyobb kínai sci-fi magazin főszerkesztője.

DRONGBU DORJE RINCHEN [’Brong bu Rdo rje Rinchen]

1967-ben született a Kelet-tibetben, a mai Qinghai tartományban, jelenleg Chentsán él.

17 éves kora óta publikál, több tucatnyi elbeszélése, verse, esszéje jelent meg.

GEYANG

Egy Kelet-tibeti, régen Kham tartománynak nevezett (ma: Szecsuán tartomány) kisvárosban, Dhagyab-ban született 1972-ben tibeti szülőktől. A Nanjingi Meteorológiai Intézetben diplomázott. 1996-tól egy évig a pekingi Lu Xun Irodalmi Intézetben tanult szépírást, ugyanebben az évben kezdett el publikálni is kínaiul. Már az első elbeszélésével, a Kisvárosi történet-tel (Xiaozhen gushi) egy díjat nyert, a Tibeti Új Világ Irodalmi Díjat. Nemzetiségi Irodalmi Díjat kaptak Az égi temető mestere (Tianzangshi) és a Szellema barlangban (Linghun chuan dong) című novellái is. Geyang jelenleg a Tibeti Meteorológiai Intézetben dolgozik, s ő olvassa fel az esti időjárás-jelentést a lhászai televízióban.

PUNTSOG TASHI [Phun tshogs Bkra shis]

1959-ben született a Tibeti Autonóm Tartományban, Zhikatsében. A Kulturális Forradalom alatt a Párt politikai üzeneteit közvetítő Propaganda Előadó-társulatban játszott, melynek célja volt, de szerinte még itt is többet tanulhatott, mint annakidején az iskolában lehetett. 1981-ben fejezte be tanulmányait a zhikatséi Tanítóképző Intézetben, néhány évig tanított, majd beiratkozott a1980-ban alapított Tibet Egyetem kínai szakára. Kínaiul kezdett el esszéket publikálni, de aztán áttért a tibeti nyelvre, mert úgy látta, túl kevesen írnak tibetiül. 1987-től néhány évig a pekingi Tibet- kutató Intézetben dolgozott, ekkor kezdett el elbeszéléseket publikálni. Több elbeszélést és regényt is publikált, de rövid, humoros történetei a legismertebbek. Ő teremtette meg a kínai xiangsheng, a humoros, élcelődő, szójátékokkal teli párbeszédek tibeti megfelelőjét. Ezek a mindennapi életből merítik témájukat, általában valami emberi vagy társadalmi gyarlóságot vagy visszásságot járnak körül és gúnyolnak ki. Nagyon népszerűek, s gyakran műsoron vannak a lhászai televízióban. Az író társadalmi felelősségét tartja fontosnak, nevelni akar, s felhívni a figyelmet a társadalmi problémákra, mint a tibetiek iszákosságára, játékszenvedélyére, a történelmi emlékek védelmének szükségességére. Meggyőződése, hogy egyszerű, világos történetekkel kell megszerettetni az emberekkel az olvasást.

Phuntsog Tashidolgozott fordítóként, szerkesztőként, jelenleg a Tibeti Írószövetség egyik kiadványa, a Tibeti folklór (Xizang Minsu) című kínai nyelvű képes újságnak a főszerkesztője.

SEBO

Xu Mingliang írói neve. Kínai-tibeti vegyes-házasságból született Csengtuban 1956-ban. Miután szülei elváltak, kínai apja családja nevelte a Hunan tartománybeli Fenghuangban, anyjával nem is tartottak kapcsolatot. Tanulmányait az észak-kínai Liaoning tartománybeli Shenyang Egészségügyi Intézetben végezte, majd 1975-től több helyütt dolgozott Tibetben. 1982 óta jelennek meg elbeszélései és esszéi. 1983-ban lett a Lhásza folyó című újság irodalmi szerkesztője, majd néhány év múlva a TibetiIrodalom (Xizang Wenxue) című folyóiraté. Elbeszéléseinek gyűjteményes kötete 1991-ben jelent meg Körkörös nap (Yuanxing rizi) címmel.

Sebo kínai neveltetésben részesült, csak Tibetbe kerülve szembesült tibeti gyökereivel, s kiadója biztatására vált „tibeti íróvá”, s vett fel tibeti nevet. „Tibetben tanultam meg a tibeti életformát, és mentalitást… hatalmas nyomás nehezedett rám, mert a tibetiekről írtam, de magam is még csak tanultam őket. Talán ez a nyomás motivált, hogy még többet írjak… Eltökélt voltam, hogy kiaknázom ezt a világot, miközben magamhoz is közelebb kerülök…”. Valójában Sebo nem tudott azonosulni új identitásával, ahogy írja, „sosem éreztem, hogy otthon lennék, hogy oda tartozom, sosem éreztem, hogy olyan lennék, mint a körülettem élő tibetiek”. Végül a 90-es évek elején elköltözött Lhászából, s azóta nem is publikál szépirodalmat.

Sebo novelláinak gyakori motívuma a kör, a körforgás, mint a buddhizmus alapvető szimbóluma. Az emberi élet az újjászületések végtelen körforgásnak van alárendelve, ebből az egyedüli kitörést a megvilágosodás, a kötöttségektől, én-képzettől való megszabadulás adhat. Ennek fényében értelmezendő A csónak szereplőinek utazása is. A történetben a szereplők cselekedetei összefüggéstelenek, céltalanok, néha félnek, idegesek, tetteik tökéletesen tükrözik a buddhizmusnak az emberi életről vallott elképzelését: szenvedésekkel teli értelmetlen illúzió. Ez értelmetlen létezés természetét Jangnor ragadja meg a pokolról való víziójában. A csónak-keresésük hasonlít a halál utáni köztes létben való bolyongáshoz, az újjászületési létforma kereséséhez. A történet csúcspontját a szerző a legfőbb buddhista erény, a könyörületesség megvilágosító erejének bemutatására helyezi. A láma mantráját hallva Jangnor sírásba tör ki, a révész ettől megrendülve a vízbe veti a fiataloktól elvett képtelenül magas szállítási díjat, a pénzt, mely az illúziók világához köt. A következő napra Gangcsen az utazók körkörös létezésének egy újabb célpontját tűzi ki: a remete barlangját, a világi kötöttségektől való függetlenség és megvilágosodás szimbólumát.

Sebo jelenleg a Szecsuáni Irodalmi Társaság munkatársa, ismeretterjesztőket ír Tibetről, irodalmi antológiákat és tibeti témájú kulturális kiadványokat szerkeszt.

TASHI DAWA [Bkra shis Zla ba]

Tashi Dawa (kínaiul: Zhaxi Dawa) a legismertebb és legsikeresebb tibeti író Kínában. 1959-ben született a Szecsuán tartományi Garze Tibeti Autonóm Prefektúrabeli Batangban. Apja tibeti, anyja kínai, mindketten kommunista pártkáderek voltak. Apja hivatalnokként dolgozott Tibet különböző részein, ezért a gyermek Tashi Dawa anyjával élt Chongqingban a 70-es évek elejéig, majd a család Lhászába költözött, s ott végezte a középiskolát 1974-ben. Ezután festeni tanult, majd díszlettervezőként és szövegkönyvíróként dolgozott a lhászai Tibeti Nemzeti Dráma-társulatnál. 1978-ban Pekingben végezte el a Kínai Opera Intézet színdarab-író kurzusát. 1979-ben jelent meg első elbeszélése, egy idealista-realista történet, mely a Kulturális Forradalom idején játszódik. Ez az elbeszélése nem, de későbbi elbeszélései mind Tibettel kapcsolatosak. Korai elbeszélései témája - Tibet modernizálódása – miatt a hivatalos körök tetszését és elismerését is elnyerte. Későbbi elbeszélései, a Tibet: misztikus évek (Xizang: yinmi suiyue), s a Tibet, bőrszíjra csomózott lélek (Xizang, ji zai bisheng jieshang de hun) nagy érdeklődést váltottak ki Kína-szerte.

Mindkét elbeszélés számtalan díjat kapott, többek között a Kínai Írószövetség 1985. és 1986. évi „Kína legjobb novellája” díját.

Elbeszéléseit mágikus realistának nevezi a kínai kritika, mert az író realisztikus és misztikus elemeket vegyít bennük, valamint felszámolja a tér és idő konvencionális folyását. Ő maga az írásait az ó-tibeti krónikákhoz hasonlítja, melyek egyaránt tartalmaznak történelmi tényeket és mitikus elbeszéléseket. Legfontosabb munkái a Xizang: yinmi suiyue (Tibet: misztikus évek) című gyűjteményes kötetben jelentek meg 1993-ban.

Tashi Dawa az 1980-as években vált Kína legismertebb tibeti írójává, és egyben a modern Tibettel kapcsolatos legellentmondásosabb figurává. Az őt körülvevő ellentmondásosság abból ered, hogy identitásait paradox módon ítélik meg. Ez vonatkozik az etnikai azonosságára, művei nyelvhasználatára, írói stílusára és művei üzenetének értelmezésére egyaránt. Nemzeti identitását tekintve a félig kínai, félig tibeti származású írót a legtöbb kínai tibetinek tartja, a legtöbb tibeti viszont kínainak. Míg a kínaiak között az a tény, hogy Tashi Dawa nem tud tibetiül írni, nem ad okot arra, hogy ne tibetinek tekintsék, a legtöbb tibeti számára ez kínai voltát bizonyítja. Az ellentmondásosság csak mélyül, ha megnézzük, hogyan fogadták irodalmi alkotásait: egyes kritikusok a kínai “gyökérkeresők” irodalmának egyik legtehetségesebb képviselőjének tartották, míg mások a latin-amerikai mágikus realizmus imitátorát kritizálták benne. Megoszlanak a vélemények művei értelmezésének tekintetében is: sokan azt állítják, hogy azért választotta témaként a tibeti hagyományok és vallás ábrázolását, hogy ezzel a tibeti kultúrát és identitást hangsúlyozza a többségi kínai kultúrával szemben. Mások azzal vádolják, hogy a tibeti kultúrát eltorzítva ábrázolja, hogy a kommunizmust szolgálja, s a kínaiak egzotikum iránti igényét kielégítse.

Tashi Dawa írói munkásságának és kreativitásának csúcspontja a nyolcvanas évek végén volt, azóta, egy regényen, a Féktelen Sambhalán (Saodong de Sambhala) kívül, mely 1993-ban jelent meg, más irodalmi művet nem publikált. Esszéket, úti beszámolókat, tévé- és dokumentumfilm forgatókönyveket ír. Ő írta a 1996-ban rendezett Barkhor 16. című dokumentum jellegű film forgatókönyvét, s társszerzője a Kekexili (MountainPatrols) című, 2004-es játékfilmnek. Tashi Dawa a Tibeti Írószövetség elnöke.

TSERING DÖNDRUP [Tshe ring Don grub]

Mongol származású, tibeti iskolázottságú író, aki csak tibetiül ír. 1961-ben született Qinghai tartomány Henan Mongol Autonóm járásában, melynek neve mongolul Sogpo, s gyakran így hivatkoznak rá a tibetiek is. Az itt élő mongolok Gushri kán leszármazottainak tartják magukat, akik a 17. században került erre a vidékre, de a századok folyamán teljesen átvették a tibeti kultúrát és nyelvet, s bár még őrzik néhány mongol szokásukat, a lakosság többsége nem ír és nem beszéli a mongol nyelvet, vagy a helyi mongol dialektust. Megyei szinten a kínai és tibeti a közigazgatás hivatalos nyelve, a kisebb településeken a tibeti, s két mongol elemi és egy középiskolán kívül Sogpoban csak tibeti iskolák vannak. Tsering Döndrup tizennégy évesen kezdte el a tibeti elemi iskolát bátyja unszolására, addig a család nyájaira vigyázott. A rebkongi tanítóképző középiskolát végezte el, majd a xiningi Nemzetiségi Főiskola tibeti szakán diplomázott. Nomád elemi iskolában tanított, majd védőügyvédként és szociálpolitikai előadóként dolgozott a szülőföldjén. Jelenleg a Henan járás Krónikája (Henanxian zhi) Kiadóhivatal alkalmazottja, kutató és az általuk kiadandó Krónika szerkesztője.

Két kötet elbeszélése, s két regénye jelent meg, 2000-ben az Ősök [Mes po] és 2002-ben a Köd [Smug pa]. Közép- és Kelet-tibetiek, fiatalok és idősek körében egyaránt nagyon népszerűek szatirikus írásai, s gyakran említik őt, mint a kedvenc írójukat.

A Fergeteges közönségsiker stílusában és témájában is a hagyományos tibeti irodalomból merít. A tibetiek körében jól ismertek a delog történetek, azoknak az embereknek a történetei, akik meghaltak, majd valamilyen oknál fogva visszatértek az élők közé, s elmesélik a haláluk után történteket. Ezeknek írott formája is van a 13. századtól, de elsősorban hivatásos mesélők adták elő az oktató célzatú, erkölcsös életre intő történeteket. A pokolba alászállás egy hozzátartozó megmentése érdekében a delog történetekben is megjelenik, de sokkal ismertebb a Geszár eposz egy epizódja, melyben Geszár egyik felesége Astag Lhamo, bűnös élete miatt a pokolba kerül, ahol megpróbálja becsapni a Holtak Urát, s ezzel magára vonja a haragját, de Geszárnak sikerül visszahoznia őt az élők sorába.

A képmutatás, a kicsinyesség, a korrupció, és a társadalmi visszásságok maró gúny tárgyai Tsering Döndrup más elbeszéléseinek is, ezt keveri mesterien szkepticizmusával és nomád humorával.

YANGTSOKYI [Gyang mtso skyid]

1963-ban született egy kelet-tibeti nomád családban. Gyerekkorában tanulmányait többször is meg kellett szakítania, hogy a családja nyájaira vigyázzon, de végül 1988-ban a Langzhou-i Nemzetiségi Főiskolán diplomázott. Népművelőként, majd évekig a Nőügyi hivatalban dolgozott szülőföldjén, jelenleg jogi tanácsadó egy tibeti kisvárosban, Chabchában. Első publikált elbeszélése, az Élet a legelőn, megjelenése után nagyon sok pozitív visszajelzést kapott, a Qinghai Irodalom és Művészet nevű lap több dicsérő olvasói levelet is leközölt. Írásaival a tibetiek „elmaradott gondolkodásának” akar tükröt tartani. „Így volt ez mindig, így folytatódik most is, s így marad ez még sokáig, - mondta egy interjúban - rá kell ébreszteni erre az embereket. Más nemzetiségek továbbléptek már, most rajtunk a sor.” Évekig nem volt ideje írni, 2003- ban fejezte be A fekete jakszőrsátor álma [Sbra nag gi rmi lam] című, életrajzi ihletésű, a nomád életet leíró realista regényét.

YANG ZHEN

1963-ban született Lhászában, ott végezte a középiskolát, majd a Peking Egyetem kínai szakán diplomázott. 1985-től a Tibeti Irodalom (Xizang Wenxue) nevű kínai irodalmi újság segédszerkesztője volt, itt kezdett el publikálni. 1994-től a pekingi Tibet-kutató Intézet (Zhongguo Xizang yanjiu zhongxin) könyvkiadójának szerkesztője. Azon kevés kínaiul író tibetiek egyike, aki beszél tibetiül. Azért ír kínaiul, mert szerinte Tibetet nem olyannak ábrázolják a kínai nyelvű irodalomban, mint amilyen valójában, s ő helyre szeretné állítani, ki szeretné javítani a Tibetről kialakult hamis sztereotípiákat. Elbeszéléseiben a tibeti kultúra számtalan apró részletét eleveníti fel, ezáltal próbálja bemutatni Tibet kulturális gazdagságát. A szellem (Wu xingbie de shen) című elbeszélése 1988-ban jelent meg, majd a regénnyé bővített változata 1994-ben, s ez utóbbi 1997-ben megkapta Kína legjobb nemzetiségi regényének díját. Ez az első regény, melyet egy tibeti nő írt. A regény egy tibeti arisztokrata család, és lányuk kolostorba vonulása utáni életébe nyújt bepillantást. Eleven képet fest a kolostori életről és rítusokról, ugyanakkor - a fiatal apáca és kínai szolgája kapcsolatán keresztül - a tibeti és kínai kultúra közötti párbeszédről. A regényből 1999-ben egy 20 részes tévéfilm is készült, Régi napok Lhászában (Lasa wangxi) címmel.

Kritika a könyvről a KönyvesBlogon:

Túl távoli világ

Tibet világa, értékei, életszemlélete nagyon távol van az európai ember számára megszokottól. Valószínűleg éppen ezért lehet annyira izgalmas is az európaiak számára mindaz, ami eljut hozzánk Tibetről. Ha pedig A kis Buddha kissé hollywoodi filmes megoldásainál alaposabban szeretnénk megismerni a buddhizmust, Lhássza világát, a magas hegyek között élő tibetieket, jó alapnak tűnik, hogy kezünkbe vegyünk egy válogatást a kortárs tibeti írók novelláiból.

Látszik, hogy Madaras Takács Réka nagy figyelemmel állította össze ezt a könyvet. A történetekhez csatolt jegyzetekben megmagyaráz egy-egy idegen szót, fogalmat, s a könyv végén lévő utószó, a kortárs tibeti irodalom alakulásának bemutatása segít abban, hogy az olvasó értelmezze a történeteket. A kiválasztásra került írók – vagy legalábbis műveik – között nincs megrendelésre gyártott, a kommunizmust dicsérő mű, a szerkesztő inkább a későbbi, nyolcvanas évek utáni művek közül válogatott, amikortól megjelent a független szépirodalom Tibetben. A különböző hosszúságú történetek stílusa, hossza, sajátosságai néhol egészen eltérnek – így nagyon is különböző hangulatú az énekes versekkel tarkított, egyszerű történetű Fergeteges közönségsiker (Tsering Döndrup műve), a rövid, naplóbejegyzésekre emlékeztető, életeket villanásszerűen bemutató Útmenti feljegyzések (Drongbu Dorje Rinchen), de a hosszan elnyúló, időcsavarokat alkalmazó, valódi megoldás nélküli, misztikus A szerencse káprázata (Tashi Dawa) is.

Madaras Takács Réka két jelentős generációt mutat be az utószóban, s ezek legkedveltebb alkotói kapnak helyet a kötetben. Az egyik csoport a nemzeti identitás újraéledésében részt vevő, mégis a hagyományok és a modernitás ellentéteit kihangsúlyozó íróké. Ők hol feléledő, hol lanyhuló cenzúra mellett alkottak, sokszor építették műveiket a legelők, a nomád élet, a buddhizmus adta színterek köré, a hivatalos kínai diskurzusnak megfelelően. Ide tartozik Yangtsokyi, aki Élet a legelőn című művében a nomád életmódot, a családfő hatalmát mutatta be, mintegy tükröt tartva az olvasók elé, jelezve, hogy a kényszerházasságok, a patriarchális társadalom világa nem az igazi. A már említett Fergeteges közönségsiker egy hagyományos tibeti műfaj, a delog (egy olyan ember története, aki meghal, s halála után visszatér az élők közé) és a társadalomkritika ötvözete. A régi, tibeti mesélők által elmondott történet kifordítása a novella azzal, hogy a visszatérő ember sem halála előtt, sem halála után nem erkölcsös vagy jó, s az érte a pokolra leszálló láma is erkölcstelen valójában. A novellában megjelenő verses elemek, s a címben és a zárómondatban lévő közönségre való utalás is a delog hagyományos írásbeliség előtti elmesélésére utal.

A másik, az utószóban kiemelt csoport különlegessége, hogy mivel az írók abban az időszakban jártak Tibetben iskolába, amikor az oktatás nyelve kínai volt, kínaiul írnak, mivel úgy tudják jobban kifejezni magukat. Ezek az alkotók nem átpolitizált műveket készítenek – mint idősebb, kínaiul író társaik –, hanem nagyon is modern elbeszéléseket. Rájuk jellemző, hogy írásaik sokszor misztikusak, körkörös időt járnak be, a múlt Tibetje és a modern vívmányokkal élő fiatalok ellentét mutatják meg. Közülük kerül ki Sebo műve, a különös, megfoghatatlan térrel rendelkező A csónak, melynek zárómondata megegyezik a kezdőmondattal, s melyben furcsán összemosódik a tér és az idő. Vagy a már említett Tashi Dawa műve, a Tibet, bőrszíjra csomózott lélek, ahol a szerző találkozik saját szereplőivel egy megközelíthetetlennek tartott helyen, ahol az idő visszafelé telik.

Ami azonban azonos, csaknem az összes elbeszélésben, az a befejezetlenség. A novellákat olvasva rengeteg kérdőjel marad bennünk, néhol olyan, mintha a történet vége eltűnt volna – pl. Az Ortok bár vendégeiben (Puntsok Tashi), ahol az egyik szereplő megtudja, hogy az utcán évek óta nem látott fia áll, így feláll, s kimegy, de hogy hozzá megy-e, mi történik, beszélnek-e, azt nem tudjuk meg. A történetek stílusa nem kiemelkedő, sokszor úgy éreztem, mintha egy átlagos ember nem is feltétlenül szépirodalmi megfogalmazásra törekvő elbeszélését hallgatnám – különösen igaz volt ez Geyang Egy öreg apáca története című művére. A könyvben helyenként gondok vannak a párbeszédek szerkesztésével – vesszők, pontok nem kerülnek jó helyre –, máshol azonban erre egyáltalán nem lehet panasz. Ha nem egy fordító műve lenne az egész könyv, azt hinném, hogy a kiadó szerkesztői erre nem figyeltek, s minden fordító saját ötlete szerint írta jól vagy rosszul a párbeszédeket.

Európai szemmel tehát az Ablak Tibetre nem annyira élvezetes, mint várja az ember. A stílus nem elég megragadó, a történetek nem kötnek le eléggé, a misztikusság, befejezetlenség sokszor nagyon is zavaró. Biztos vagyok benne, hogy a szerzők a legjobbak közül kerültek ki, és Madaras Takács Réka, akinek utószava és életrajzi leírásai rengeteget segítenek, hogy eligazodjunk a művekben, igyekezett, hogy közel hozza hozzánk Tibetet. De úgy tűnik, ez a vonzó ország még mindig túl messze van, s egyetlen ablak nyitása a kiegészítő anyagokkal együtt sem elegendő, hogy közel kerüljünk hozzá, s ne csak messziről bámuljuk érdeklődve, sóvárogva, kicsit csalódottan.

Keleti Könyvtár - A Kelet Kiadó új sorozata

2008-11-13T23:23:00.000-08:00

Kovács Gábor - Az özvegyégetés

Kovács Gábor Az özvegyégetés című kötete az egyik évszázadok óta legkevésbé értett indiai hagyomány okait, a borzongató szertartás körülményeit, részleteit tárja elénk. Szemléleti változást, újfajta megközelítést ajánl a megértéséhez. És lám, valóban megnyílik előttünk egy másik kultúra rejtett kapuja...

Radnóti Alice - A Fény Hegye

Radnóti Alice a legendás Kohinúr gyémántról szóló könyve Ázsia déli tájainak több évszázadnyi történelmét idézi elénk. A régi időkben úgy tartották, hogy aki a Kohinúrt birtokolja, az uralni fogja az egész világot. A gyémántért folytatott harc főszereplői olyan nagyhatalmú uralkodók, amilyenekkel eddig főként a mesékben találkozhattunk. Birodalmaik is olyan gazdagok és tündöklőek, mint a keleti mesék országai. A Kohinúr kalandos története azonban nem mese. Valódi véres háborúk, hódítás és cselszövés kísérte a gyémánt útját a korabeli Indiában, Perzsiában és a környező birodalmakban. De nem látszik nyugalmasnak a jelene és jövője sem.
A Kohinúr a hatalom gyémántja. Története során egyszer sem vásárolták meg, birodalmak buktak meg és újak keletkeztek, valahányszor a híres gyémánt gazdát cserélt.

Varga Csaba Béla - Nepál harcosai - A gurkák

Varga Csaba Béla könyve a világ legjobb, leghíresebb katonáinak, a gurkáknak a titkait fedi föl előttünk. A legendás nepáli harcosok kétszáz éves története csodás győzelmek, mesés katonai sikerek sorozata.
Kik azok a gurkák egyáltalán? Mi különbözteti meg őket más népek katonáitól? Hogyan kerültek angol szolgálatba, mi dolguk volt az első és a második világháborúban? Mit kerestek azután Amerikában, Zairében és Boszniában? És hol vannak, mi a dolguk a 21. században?
Nehéz elképzelni, hogy létezik olyan emberi közösség, amelynek tagjai nem ismerik a halálfélelmet. Ahogyan mások nem ismerik például a tériszonyt. Pedig a gurkák ilyenek...

Radnóti Alice - India oroszlánjai - A szikhek

Radnóti Alice az indiai szikh vallás történetét bemutató könyve valójában egész India utolsó ötszáz évének történelmét tárja elénk - napjainkig. Ezeknek a századoknak egyik főszereplője a szikhek ma már 24 milliós közössége.
Ki a szikh? Miből származik legendás gazdagságuk, mi történik fényűző templomaikban, szentélyeikben? Honnan ered harciasságuk, halált megvető bátorságuk, mit jelent a szikheknél a fegyverek kultusza?

Stein Aurél-életműsorozat

2008-09-14T10:00:00.000-07:00

Romvárosok Ázsia sivatagjaiban

Stein Aurél, a világhírű keletkutató és régész második magyar nyelven megjelent könyvében ismét a Homokba temetett városok titokzatos vidékére vezeti el az olvasót. A Romvárosok Ázsia sivatagjaiban olyan útleírás, mely nemcsak a tudós második belső-ázsiai expedícióját meséli el érdekfeszítő formában, de pontos képet kapunk az ősi Selyemút egykori lakóiról, a buddhizmus terjedéséről és művészetéről vagy akár a kalandvágyó velencei: Marco Polo viszontagságairól. Egy elfalazott titkos könyvtár körüli bonyodalmak pedig kalandregénybe illő részletekkel gazdagítják ezt a különleges világba betekintést engedő klasszikus művet. A Romvárosok Ázsia sivatagjaiban 94 éve jelent meg utoljára Magyarországon s ma már antikvár példányai is csak nagyritkán tűnnek fel. Új kiadása a szerző teljes, magyarul megjelent életművét kiadni szándékozó sorozat második kötete, melynek felfrissített szövegéhez új mutató is készült. Számos – a szerző által készített – fotó és térkép teszik a művet még élvezhetőbbé és használhatóbbá, nemcsak a szaktudósok szűk táborának, de a szélesebb olvasóközönségnek is.
A sorozat korábban megjelent kötetete:

Homokba temetett városok

Stein Aurél száz év után először megjelenő klasszikus művében India és Pakisztán égbetörő hegyein át a Szaharánál sokszorta szárazabb belső-ázsiai homoktengerbe, a titokzatos Takla-Makán sivatagba vezeti olvasóit, ahol szerzőnk a Selyemút legendás „elsüllyedt” városainak nyomába ered. A könyv nemcsak a tudós orientalista első nagy expedíciójának hiteles krónikája, de élvezetes stílusban megírt „szellemi kalandtúra” Belső-Ázsia történelmébe és művelődéstörténetébe; sőt mi több: egy bűntény izgalmas nyomozásának története is.

Csoma - opéra cinématique

2008-07-16T10:10:00.000-07:00

Szemző Tibor–Sári László: Csoma - opéra cinématique
Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
2008. október 24. 19.30-22.00

Az előadás a Művészetek Palotája és a lengyelországi Era New Horizons 2008 Nemzetközi Filmfesztivál koprodukciójában valósul meg.
Támogatók: Varsói Magyar Kulturális Intézet, Flórián Műhely – Mozgó Ház Alapítvány, Artisjus Alapítvány

„A legkíváncsibb magyar, Kőrösi Csoma Sándor valamikor a 19. század elején elindult Ázsiába, a maradék magyarok nyomában. Vajon mi történt vele a mérhetetlen úton? Akármi is, a százféle kaland, seregnyi élmény az időben mind elenyészett.
Egy tudós-művész-vándorcsapat e különös út és kalandos lélek történéseit most a maga eszközeivel fölidézte: Szemző Tibor végigjárta, Szaladják „Taikyo” István lefényképezte, Roskó Gábor lerajzolta, Törőcsik Mari pedig – ahogyan a székely legendákban, valamint Sári László tibetológus fantáziájában Csoma hőstettei megelevenedtek – elmeséli.”
A előadás során az operai „cselekmény” hatalmas filmvásznon kel életre, egyidejűleg Csoma belső hangját és a róla szóló varázslatos történeteket a vetítéssel teljes összhangban a szerző – énekesekből, hangszeresekből, mesemondóból álló – társulata szólaltatja meg.
Az opera filmváltozata, Az élet vendége (www.csomafilm.hu) több jelentős díjat nyert el itthon és külföldön; rendezőjét és zeneszerzőjét, Szemző Tibort 2006-ban a magyar kritikusok díjával jutalmazták. A filmet világszerte számos rangos nemzetközi fesztivál mutatta és mutatja be; DVD-n idén jelent meg.

"Borzongás kerít hatalmába" - magyar világpremier Wrocławban ( Szemző Tibor operája )

Visszatérés a csendhez

2008-07-15T20:23:00.000-07:00

Zen gyakorlás a mindennapi életben

"Huszonöt évvel ezelőtt találkoztam ezzel a könyvvel, és szerencsémre ráakadtam a következő bekezdésre:
'Szuzuki rósit (...) nagyon jól ismertem. Halála után a róla készült képek egyre nagyobbak és nagyobbak lettek - a könyvesboltokban, a Zen Centerben, mindenütt. És ekkor azt gondoltam: Ó, te szerencsés fickó! Te híres lettél! De velem mi lesz?'.
Ezt olvasván kitört belőle a nevetés. Azonnal nyilvánvaló volt számomra a beszélő őszintesége. És azóta ez a könyv mindig velem van, rendszeresen visszatérek hozzá, mint az inspiráció állandó forrásához.
Katagiri rósi állandóan hangsúlyozza a gyakorlás őszinteségét és tisztaságát, amit az iskolánkban musotokunak hívunk. Cél, nyereség és tárgy nélkül. Bár ő nem használja ezt a szót, ez nem számít, mert végül is kizárólag erről beszél." (Myóken szerzetes)

„Ha meg akarod érteni a szútrákat vagy a Buddha tanítását, de nem játékszerként, hanem a holdra mutató ujjként, akkor teljes odaadással ugorj a csendbe és a létezés határtalanságába. Engedd, hogy a tanítás áthatoljon a bőrödön, az izmaidon és a csontjaidon! Csak ekkor kaphatsz útmutatást...

„...Csak ekkor kaphatsz útmutatást arról, hogy hol van az igazi hold, milyen az igazi hold. Ne várj el túl sokat a szent iratok és szavak olvasásától! Ne beszélj a felsőbb- vagy alsóbbrendűségükről! Mindössze annyit kell tenned, hogy teljes odaadással tanulmányozod a szent iratokat, s beleugorsz a csendbe és a létezés határtalanságába. Ekkor a szent iratok fénnyé lesznek, és a segítségükkel rengeteg dolgot megláthatsz a sötétben. Bármi legyen is az – nemcsak a zazen vagy a buddhista iratok, hanem a sport, a zene vagy bármi más –, ha teljes őszinteséggel adod neki oda magad, abból sok dolgot tanulhatsz. Mindazonáltal hogyha ezeket a dolgokat teljes mértékben a csend és a létezés határtalanságának alapján fogadod el, kivirágzik az életed szépsége, kivirágzik a létezés szépsége. Ez a megértés tökéletesen túl van az emberi gondolkodáson.”

2500 éve a buddhizmus azt tanítja, hogy mindenki Buddha – természete szerint megvilágosodott, semmilyen hiányt nem szenvedő lény. Ettől persze továbbra is fennáll a kérdés, hogyan tapasztalhatjuk meg ezt az igazságot az életünkben. Dainin Katagiri ebben a könyvben arra mutat rá, hogy a megvilágosodás itt és most van, a mindennapi életünkben. A gyakorlás hittelessége azon múlik, hogy őszinte odaadással éljük-e meg életünk minden egyes pillanatát. Az ülő meditáció zen gyakorlása (zazen) pontosan emiatt nem egy eszköz a cél eléréséhez, hanem maga a megvilágosodás.

Dainin Katigiri ( 1928 -1990 )

A Japánban, Oszakában született Dainin Katagiri a szótó zen iskola kiváló tanítója, rósija volt. Munkásságával és az amerikai Minnesota Zen Meditation Center megalapításával jelentős szerepet vállalt az eredeti zen szellem nyugati megismertetésében.
Katagiri rósi fiatal korában a japán Eiheidzsi-kolostorban gyakorolt három éven keresztül Eko Hasimoto rósi irányítása alatt. Emellett tanulmányokat folytatott a Komazawa Egyetemen is. 1963-ban zen szerzetesként az Egyesült Államokba ment a Los Angeles-i Zenshuji Soto Zen Missionbe, majd később a San Francisco Zen Centerbe, ahol Sunrjú Szuzuki rósi segítője és munkatársa lett, egészen annak 1971-ben bekövetkezett haláláig. Ezt követően alapította meg minneapolisi zen központját, a Minnesota Zen Meditation Centert, melynek ő lett az első apátja. 1984-től két évig átmenetileg a San Francisco Zen Center apátja is volt. Tanítványai időközben jelentős nyugati buddhista vezetők lettek. Két jelentős hatású könyve a Visszatérés a csendhez (Returning to silence) és a Mondanod kell valamit (You have to say something).

Amikor kinyílt Ázsia kapuja

2008-07-15T09:50:00.000-07:00

Hopp Ferenc utazásai és kincsei

Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum

2008. június 21. – 2009. november 29.

A vágy, hogy új embereket, új helyeket ismerjünk meg, egyidős az emberiséggel. Mindegy, hogy belföldre vagy külföldre utazunk, vonaton, biciklin, lóháton vagy gyalog vágunk neki, de útra kelünk, mert az utazás létszükséglet. Hopp Ferenc, aki öt föld körüli útján számos távoli, egzotikus helyre jutott el, a 19. század egyik legnagyobb utazója volt. A Múzeum új, minden eddiginél látványosabb, interaktív kiállítása a világutazó, műgyűjtő, mecénás, fotográfus és nem utolsó sorban múzeumalapító kalandos életét idézi meg. Immár 89 éve, hogy Hopp Ferenc végrendeletében keleti gyűjteményét az államra hagyta. Ez a kezdeti 4000 darab volt az alapja a mára már 23000 tárgyat számláló kínai, japán, indiai, délkelet-ázsiai, nepáli, tibeti, mongol, koreai és közel-keleti gyűjteménynek. A kiállításon Hopp Ferenc legszebb 650 úti emlékét mutatjuk be, megelevenítjük a keleti bazárok hangulatát, a 19. századi Indiát, Délkelet Ázsiát, Kínát és Japánt. Nem hiányozhatnak az utazást megörökítő régi fotográfiák és fényképezőgépek sem, peregnek majd a korban oly népszerű sztereo-felvételek, s hallhatók lesznek Hopp útileveleinek legjellemzőbb részletei is.

Hopp Ferenc, a múzeumalapító

Hopp Ferenc 1833-ban a morvaországi Fulneken született. 13 évesen Calderoni István, a jóhírű pesti optikus üzletébe szegődött el látszerésztanulónak. Tehetsége és szorgalma hamar megmutatkozott. Olyannyira, hogy később Calderoni társtulajdonosává, majd az üzlet vezetőjévé lépett elő. A kiegyezés utáni gazdasági fellendülés a Calderoni és Társa céget is felemelte, az optikai cikkek, fényképezőgépek mellett, tanszerek, földrajzi eszközök forgalmazásával is foglalkoztak. A 19. század végén a közlekedési viszonyok javulásával egyre nagyobb divat lett az utazás, mind többen indultak világ körüli útra. Hopp Ferenc gazdag üzletemberként ötször utazta körül a Földet 1882 és 1914 között. Végrendeletében négyezer darabos keleti gyűjteményét és villáját a magyar államra hagyta, hogy abban keleti múzeum állíttassék. Gyűjteménye lett a budapesti Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum gyűjteményeinek (japán, kínai, indiai és délkelet-ázsiai) alapja.

Kelet szerelmese

A 19. század végén, a Távol-Keletre induló hajóutak első állomása az egyiptomi Szuezi-csatorna kikötője, Port Said volt. A bazárokban pedig már meg lehetett kapni a Közel- és Távol-Kelet mindenféle kincsét. Kiállításunk egy közel-keleti bazár bemutatásával emlékeztet Port Saidra, ahol Hopp világkörüli útjai során háromszor (1882, 1905, 1913) is megfordult.

Indiába első világkörüli útján 1882-ben látogatott el. Az itt vásárolt tárgyai (miniatúrák, kerámiák, kasmíri lakkok, márvány dísztárgyak, ékszerek stb.) élményeit, tapasztalatait illusztrálják. E sokszínű ország öltözködése bizonyosan rabul ejtette. A kiállításon többek között a hagyományos indiai női viseletet, a szárit is bemutatjuk.

Hopp Ferenc kétszer fordult meg Délkelet-Ázsia országaiban. Az első (1882. szeptember 3.- 1883. augusztus 20.) és az ötödik (1913. november 7.- 1914. július 25.) világkörüli útja során bejárta többek között Indonéziát, Malajziát, Burmát, Thaiföldet és a Fülöp-szigeteket is. A vallási témájú tárgyak mellett, délkelet-ázsiai országokban vásárolt anyag nagy részét a finoman megmunkált ékszerek és hétköznapi, használati tárgyak alkotják.

A gyűjtemény 1200 kínai tárgyának javát világkörüli utazásai során 1883 és 1914 között vásárolta. Három alkalommal lépett a Mennyei Birodalom földjére. Elsősorban távol-keleti emléktárgyakat és iparművészeti remekeket szerzett be. Hopp Ferenc érzékeny szemmel mérte fel és vásárolta a különösen nemes anyagú kínai tárgyak sorozatait, ezt hűen bizonyítják a kiállított drágakőfaragványok, tubákos flakonok, rekeszzománcok, kínai lakktárgyak és ékszerek is.

Hopp Ferenc japán gyűjteménye halálakor közel 2000 tárgyat számlált, melyek között számos emléktárgy is helyet kapott. A legszebb darabok nagy része a 18-19. századból származott, ezek a lakktárgyak, inrók, necukék, okimonók, kardok és kardtartozékok, a bronztárgyak és a kerámiák változatos és igényesen megmunkált darabjai, melyek közül a legkvalitásosabb darabokat mutatjuk be.

Aki „lefotografálta az egész világot”

Az egykor a Váci utca és a Deák Ferenc utca sarkán álló nevezetes Calderoni Opticus üzletet 1864-ben vette át Hopp Ferenc, amely hamarosan a legjobban felszerelt budapesti fényképészeti szaküzletté nőtte ki magát, még a híres Ázsia-kutató, Stein Aurél is vásárolt itt fényképezőgépet. Hopp egyre gyakoribb utazásai alkalmával rendszeresen kezdett fényképezni, felvételeit számos nagy sikerű előadáson és kiállításokon mutatta be; a tiszteletére 1895-ben kiadott Jubileumi album szerint „lefotografálta az egész világot”. Hatalmas fénykép-gyűjteményének nagy része sajnos elpusztult. Kiállításunkon a századforduló környékén használt, különféle fényképezőgépeket, sztereo-fényképezőgépeket, sztereoszkópot, valamint diatartó dobozokat és a hozzájuk tartozó üvegdiákat mutatunk be az Országos Műszaki Múzeum és a Magyar Földrajzi Múzeum gyűjteményéből.

Az installáció és a látvány lényeges elemét alkotja a Hopp Ferenc utazásait interaktív módon nyomon követő szoftver, amely egy világtérképen folyamatosan kirajzolja az adott útszakaszt és felkínálja az adott állomáshoz társított képi dokumentumokat. Ezzel párhuzamosan a látogató az egykori utazás helyszíneit a Google Earth segítségével 21. századi távlatból is szemlélheti.

Könyvbemutatók az Alexandra Könyvesházban

2008-05-27T10:44:00.000-07:00

2008. június 25. szerda, 19h

Henry S. Landor: Utazás a rejtelmes Tibetbe

A könyv utószava:

Művész vagy a birodalom harcosa?

Nincs a nyugati világban még egy olyan író, aki annyit írt volna az 1848–49-es magyar forradalomról és szabadságharcról, mint Walter S. Landor, az Utazás a rejtelmes Tibetben szerzőjének angol földön híres-neves nagyapja.

A Landor nagypapa 1848-tól hosszú életének végéig (1775-től 1864-ig élt) rajongója volt Kossuthnak, Bemnek, Batthyányinak, Klapkának, az egész magyar szabadságharcnak, melynek minden jelesebb szereplőjét számon tartotta, s bukásuk után is követte sorsukat.

„Most egy kegyetlenebb és hosszabb háború kezdetén vagyunk, mint amit a történelem valaha följegyzett. Ez a civilizáció háborúja a barbárság ellen, a szabadságé a despotizmus ellen, a nemzeteké a kormányzó tanácsok ellen… Sehonnan sem jöhet remény, csak olyan patrióták virtusából és bátorságából, mint Kossuth és Bem.”

Írja egyik cikkében 1849. május 12-én, de nemcsak pártfogó, szabadságharcunk iránt lelkesítő cikkeivel árasztotta el a korabeli angol sajtót, hanem ódákkal, himnuszokkal, episztolákkal, epigrammákkal is, amelyeket mind Kossuth és a magyar szabadságharc dicsőségére írt. Kossuth 1851-es angliai látogatásának minden lépését verssel ünnepli, a Kossuth fogadására rendezett ünnepségeken kórusok éneklik Landor megzenésített verseit, de még gyűjtést is szervez a ”száműzött magyar” megsegítésére. Anglia és az amerikai földrész jó érzésű polgárait buzdítja e nemes cél érdekében.

„Kossuthnak és családjának egyszerűen egy csöndes és nyugodt angliai kastélyra van szüksége, amilyet 12 vagy 15 ezer fontból fel lehet építeni és be lehet rendezni… Nekem kevés pénzem van, de van számos festményem. Büszke lennék, és nagy örömömre szolgálna, ha a húsz legjobbat annak az épületnek a díszítésére ajánlhatnám fel, amelyet a világ két valóban szabad nemzete fog emelni a legnagyobbnak az összes szabad emberek között.” Így fordul az angol parlamenthez már 1849. október 8-án.

Életművéből (melynek talán felét latinul írta!) egy vaskos kötetre valót lehetne összeállítani magyar tárgyú műveiből, melyek között egy drámatrilógia is található, még 1840-ből (Magyarországi András, Nápolyi Johanna, Rupert barát). Nagy dolog ez, főleg olyan kiválóságtól, akinek nagyságát, Byron és Shelley, Wordsworth és Coleridge is vallotta, akárcsak Dickens, Browning és Swinburne, idehaza pedig Babits Mihály („stílusa szigorú művészettel vert, csudálatos páncél”).

Ő tehát Walter Savage Landor, akit nemes eszméi, önfeláldozó lelkes küzdelme a szabadságért (saját költségén felállított angol szabadcsapata élén Napóleon ellen is harcolt), terjedelmes és értékes írói és költői életműve sem tett olyan széles körben ismertté, amilyen ismertté unokája lett néhány évtizeddel később, annak a könyvnek a megírásával, amelyet most tart kezében az olvasó.

A szerző, teljes nevén Arnold Henry Savage Landor (1865-1924), Firenzében született, abban a városban, ahol a 20-as években nagyapja is élt (a Medici-palotát bérelte), és itt is nőtt föl.

Eleinte egészen másféle szellemi izgalmak fűtötték, mint író nagyapját: már Firenzében beiratkozott egy jeles ír portréfestő (Harry Jones Thaddeus) stúdiójába, és nem volt még 16 éves, amikor Párizsba ment a híres Julian Stúdióba, melyet Boulanger és Jules Lefebvre irányított. Tehetségével elkápráztatta tanárait, de nem ült meg párizsi babérjain. A rajzolás és a festészet iránt érzett szenvedélye hajtotta tovább.

Hollandiába azután Spanyolországba utazott tanulmányozni a régi mestereket, majd Máltára, Marokkóba és Egyiptomba. Mindenütt rendkívül szorgalmasan dolgozott, számos képet festett. Egy alkalommal útba ejtette angliai nagybátyját, ahol teljesen lenyűgözte őt a szigetország szürke és zöld színeinek szokatlansága, szemben az Itáliából ismert élénkséggel és erős kontúrokkal. Itt is ontotta a rajzokat, állítólag csodájára jártak az angol előkelőségek. Az ifjú zsenit a nagybácsi Londonban bemutatta Algernon Chlarles Swinburne-nek, aki a korabeli angol irodalmi elit egyik legkiválóbbja volt, mellesleg Walter Landor, a nagypapa lelkes tisztelője.

Henry Landor azonban nem elégedett meg a világ addig megismert „kicsiny” szeletével és a számára Európában kirajzolódó jövő ígéretével, a vágy hajtotta még tovább: mindössze 40 fonttal a zsebében áthajózott Amerikába. Itt már portréfestőként jeleskedett, többek között megfestette Benjamin Harrisonnak, az USA 23-ik elnökének arcképét, és megfestette a csodaszép Miss Lincolnt, egy másik amerikai elnök, Abraham Lincoln unokáját is. Rajtuk kívül jó néhány népszerű színész és színésznő is vászonra került, majd a megkeresett pénzzel a festő máris továbbállt. (Feljegyezték róla, hogy még gyerekkorában, Firenzében megbabonázva olvasta Samuel Baker és Jules Verne könyveit, és anglikán lelkész apja legkedveltebb folyóiratát, a francia Journal des Voyages-t. Talán ezek insprirálták utazásait egész életén át.)

Landor az USA-ból Kanadába utazott át, onnan pedig 1889-ben áthajózott Jokohamába. Ekkor még mindig csak 24 éves volt. Fölvillanyozta őt Japán, bejárta az egész szigetvilágot, s itt is nagy kedvvel dolgozott. Angol életrajzírói azt is tudják, hogy 24 nagy méretű vászonképet festett itt, és „many other small ones”. Japánban is előkelő körökben forgolódott, portrésorozatát is ennek az elitnek a tagjairól festette.

Életnagyságú képet festett Kuroda grófnőről, az akkori miniszterelnök feleségéről; további képeket a miniszterelnök további családtagjairól; és megfestette a császári kincstárnok kisunokájának a portréját is. De életképeket és tájképeket is készített japán útján. Kimeríthetetlen energiája volt ennek a fiatalembernek valóban, ráadásul a képei sem rosszak. Őszintébb és helyesebb lenne azt mondanom, hogy jók, sőt találunk közöttük nagyon jókat is. Aki nem hiszi, megtalálja őket az interneten, érdemes megnézni!

Hanry Landor azonban – itt derült ki Japánban – nem érte be a festőművészettel. Ezt az útját már írásban is meg kellett örökítenie, hamarosan meg is született a könyv róla Alone with the Hairy Ainu (1893) címmel, azaz Egyedül a szőrös ainúval. A japán szigetek őslakói, az ainúk valóban eléggé szőrösek, látszik ez Landor róluk festett képein is, amelyek szintén elég jól sikerültek.

Landor jól érezte magát „útközben”, így aztán esze ágában sem volt Japánból hazatérnie. (De hová is? Firenzébe, ahonnan csaknem tíz esztendeje indult el szerencsét próbálni?) Szóval, Japánból átment Koreába, ahol megint mindenkit levett a lábáról, mindenkit elbűvölt, mindenkit megfestett. Valójában unom is már sorolni, hogy ki mindenkit ismert és örökített meg a világból, mégis megteszem – meg kell tennem –, mert a rangok és a címek itt is nagyon beszédesek, sok mindent elmondanak Landor képességeiről, emberi habitusáról, tehetségéről.

Koreában tehát pillanatok alatt ecsetvégre kerültek az ország legbefolyásosabb hercegei és családtagjai, arckép készült a koreai hadsereg főparancsnokáról és „a koreai Bismarckról”, az ország miniszterelnökéről (a nevét is tudjuk: Min-Young-Chun), és persze, készült az útról számos rajz, vázlat is, ezeket később Landor ki is adta.

Koreából Kínába ment, ott is csupa kiválóságokkal találkozott: György görög herceggel például, de II. Miklós orosz cárral is, aki megrendelte nála egy hajótörés megörökítését. A japán partoknál szerencsétlenül járt orosz hajóról Landornak kész vázlatai voltak a helyszínről, amelyeket korábban Yezo japán sziget nyugati partjainál készített. Az elkészült olajképet azután a cár a vlagyivosztoki tengerészklubnak ajándékozta.

Kína után Ausztrália következett hasonló élményekkel, majd onnan Angliába visszatérve – Viktória királynő kívánságára – Landor beszámolt úti élményeiről, és megmutogatta neki a rajzait a Balmoral-kastélyban, a királynő skóciai magánrezidenciáján.

De mindaz, ami eddig Henry Landor életében történt, még csak a kezdet… Utazást utazás követ egész későbbi életében is, újabb és újabb beszámolók, könyvek, rajzok őrzik máig az emlékeket. Ahogy 1897-es tibeti utazását is terjedelmes, saját rajzaival illusztrált könyvben örökítette meg. Első kiadása már 1898-ban megjelent.

Ennek első teljes magyar nyelvű kiadását veheti most kézbe az olvasó. Ez a könyv tette végül Landort világhírűvé és gazdaggá, nem festményei és előkelő megrendelői, ismerősei, barátai. Ez az a könyv, melyre Magyarországon is úgy emlékszik a háború előtti nemzedék, mint egyik legizgalmasabb, legmegrendítőbb olvasmányára. Pedig mindeddig az eredeti terjedelem bő egyharmadát ismertük csak, azt is csapnivaló fordításban. És mégis olyan népszerűvé vált a könyv, amilyen népszerűségre úti beszámoló még nem tett szert soha Magyarországon.

Ez csakis úgy történhetett, hogy Landor Utazás a rejtelmes Tibetbe című kötetét az olvasók nem is útleírásként, úti beszámolóként vették kézbe, hanem kalandregényként. És mivel máig szeretünk mindenféle hihetetlen szörnyűségektől is borzongani, e könyvet tartva a kezünkben, jó volt arra gondolni, hogy ez a történet akár igaz is lehet. Vagyis ebben az esetben a borzongásunk még indokoltabb, még helyénvalóbb, s ettől még édesebb. Kell is ez az érzés a valódi izgalomhoz mindenkor. Kellett a romantika korában is, mely irányzatnak utolsó hullámai vetették asztalunkra Landor kötetét, és kell ma is, amikor már a valóságos történetek is gyakran hihetetlenek.

Landor a hihető és a hihetetlen határán jár e könyvben, és talán ezt szereti az izgalomra vágyó olvasó leginkább. Ne is firtassuk tehát, hogy tudományosan mennyire helytállóak, vagy mennyire helytelenek a szerző leírásai, megállapításai, következtetései, kalandregényen ne kérjük számon a megbízhatóságot, az objektivitást. (Egyébként a filológiát illetően ennek a magyar kiadásnak a lábjegyzetei igyekeznek eligazítani a tudományos érdeklődésű olvasót is.)

Viszont a szerző szubjektív indulatait azért vizsgáljuk meg röviden. Landornak azokat a megnyilvánulásait, amelyeket nem feltétlenül a kalandregény dramaturgiájának a szabályai írtak elő számára kötelezően. Magyarul: miért elvetemültebbek, kegyetlenebbek, vérszomjasabbak, betegebbek, hülyébbek Landor szemében a tibetiek, mint amennyire kalandregény szereplőiként lenniük kellene, szemben a pozitív hőssel, vagyis magával a szerzővel? Miért rosszabbak Landor tibeti figurái az ördögnél is?

Sajnos, végtelenül egyszerű a válasz a kérdésre. Mivel még Landor korában is az egész világ elfogadta a fehér angolszász faj felsőbbrendűségét, ahhoz hogy a közülük választott hősök (különösen regényben) még pozitívabbnak látszódjanak, a velük szemben álló felet íróiknak még sötétebbre kellett festeniük. Pusztán ennyit tett Landor is. Szinte bátran mondhatjuk, hogy ez volt a közönség természetes elvárása.

Faji, politikai (és mellesleg dramaturgiai) kötelessége volt így írni, így beszélni róluk, ahogy ezt tette például leghíresebb angol kortársa, Rudyard Kipling is. (Annyira kortársak voltak, hogy történetesen ugyanabban az évben születtek. De hát nem ez a legfőbb oka eszmei-politikai „egy húron pendülésüknek”.) Néhány kivétellel (például A dzsungel könyve és a Kim, az ördöngös), lényegében Kipling egész életműve fajának az ázsiai és az afrikai világ lakóinak kultúrájával szemben érzett fölényéről szól. És ezért a meggyőződéséért (persze, tudom, hogy nem ezért, de az is épp eléggé sokat mondó, hogy ennek ellenére) Nobel-díjat kapott. 1907-ben vagyunk ekkor. Az a nemzedék (ha akadnak is köztük kivételek), többnyire missziónak tekintette e földrészek lakóinak „civilizálását” (ez „a fehér ember terhe” – mondta Kipling), s ebben a munkában szívesen látta eredményesnek és győzedelmesnek hőseit. „Emberfeletti küzdelmükben” a nemes célért e hősök számára megengedett volt a vélt szellemi fölény visszataszító kinyilvánítása, a becsmérlés is, épp úgy, mint a fizikai fölény alkalmazása, az erőszak. (Lásd például ebből a korból az 1899–1901-es kínai boxerlázadás történetének körülményeit, nyugati „hőseit”.)

Landor tehát valójában nem tett mást, mint Tibetben is teljesítette vélt küldetését, lelkesen igyekezett megfelelni jövendőbeli olvasójának, a vele azonos szemléletű angol polgárnak. A könyv sikere őt igazolta. Ünnepelt hírességgé lett. Eszméit különben ő is kinyilvánította a boxerlázadás idején, s később a nyugati „küldetés” e fontos kérdéseiről Roosevelt elnökkel is elbeszélgetett.

Hogy Landor könyvét ma is mindenütt olvassák a világon (Tibetben persze kevésbé lelkesen), sőt népszerű olvasmány, az csak azt bizonyítja, hogy a szerző úgy írta meg kalandregényét 1898-ban, ahogy az ilyesmit azóta is kell, vagy legalábbis szokás. Így írják, és így olvassuk ezt a műfajt ma is. Legfeljebb a szerzők egy kicsit jobban vigyáznak a negatív hősök megnevezésével, és mi olvasók sem gondolunk nagyon bele, kikre is gondolhatott, amikor felvonultatta őket.

Szerencsétlen és sajnálatos dolog, hogy ebben a regényben éppen szegény tibetiekre osztotta a meggondolatlan szerző a rossz szerepét, éppen azokra a tibetiekre, akik azelőtt is, és azután is a világ egyik legjámborabb népeként tűntek fel a történelemben, már csak buddhista hitükből következően is. Jámbor és békés természetűek még a legkritikusabb történelmi és politikai helyzetekben is, tudja róluk az egész világ. Ha nem ilyennek ismernénk őket, és nem ilyennek látnák közösségüket „a legmagasabb helyeken” is, bizonyára nem kapott volna Nobel-békedíjat szellemi vezetőjük, a dalai láma 1989-ben. És nem lenne napjaink egyik legismertebb és legnépszerűbb vallási vezetője Nyugaton és Keleten egyaránt.

SÁRI LÁSZLÓ

Sári László a Landor-kötettel

A fordító, Erős László

Korábbi könyvbemutatók:

2008.május 28. szerda 19h, Panoráma Terem

AMRITA SHER-GIL

Budapest, 1913 – Lahór, India 1941

Egy gyönyörű indiai lány rövid, szenvedélyes élete és művészete e könyv tárgya. Felnőtt életének alig hat éve alatt lenyűgöző festői életművet hozott létre, mely ma Indiában nemzeti kincs. Az 1930-as években ő teremtette meg az európai értelemben vett művészetet Indiában s India képét az egyetemes művészetben. Egy kicsi és törékeny nő, aki Budapesten született, s részben magyar származású volt, akárcsak kortársa: az apai ágon erdélyi zsidó család sarja, a mexikói Frida Khalo. Képeik szokatlan tematikájával és a „magas művészetben” ismeretlen megoldásaival mindketten a női művészet úttörői, első – ma már világhírű – alkotói.

A magyar könyvkiadás hosszú évtizedek óta adósa az olvasóközönségnek Amrita Sher-Gil életművének bemutatásával. Amrita Sher-Gilt a 20. századi indiai képzőművészet egyik legjelentősebb alakjaként tartja számon a művészettörténet. Képei termeket töltenek meg a National Gallery of Modern Art épületében Delhiben. Ám ő épp annyira magyar is, mint amennyire indiai. És épp annyira kiemelkedő alakja a magyarországi művészet történetének, mint az indiainak. Életművének méltó helyét keressük az egyetemes és a hazai kultúrában.

Kiadványunkkal Amrita Sher-Gil művészetének magyar nyelven e műfajban eddig elmulasztott bemutatását kívánjuk pótolni, remélve, hogy a különleges és lenyűgöző festői életmű felfedezésében örömét leli az olvasó.

a Kiadó

Kemény Katalin és Sári László a könyvbemutatón

2008. június 17. kedd, 19h

Péczely Lajos: Közép-Ázsia

Bár a Nyugat fedezte fel Keletet, máig nem ismeri igazán sem tájait, sem kultúráit. Valószínűleg Közép-Ázsia végtelennek tűnő térségei tartogatják e tekintetben a legtöbb meglepetést számunkra. A Karakum és a Kizil-kum sivatag, valamint az Üsztürt-fennsík isten háta mögötti vidékei még a 21. század elején is titkokat őriznek.
Régmúlt civilizációk porladó emlékeit és a természet ismeretlen szépségeit rejti e táj. Kezdetben magányosan keltem útra a távoli vidékek felé, de ez nem vezethetett messzebb a járt utaknál. Később felkészült expedíciókkal indultam – immáron járatlan utakon – a titkok nyomába.
Életem Közép-Ázsiában töltött 214 napja során csaknem 40 ezer kilométert utaztam.
Ahogy teltek-múltak a hónapok, és szaporodtak a megtett kilométerek, úgy lettem egyre szerelmesebb rabja Közép-Ázsiának, és vált valóra első utazásom megdöbbentő vasúti állomásnevének sugallata:

„Aki erre jár, nem tér vissza.”

Szívem egyik fele talán örökre a középázsiai sivatagok foglya marad . Csak remélni tudom, hogy a képekből e könyv olvasója is megérez valamit Közép-Ázsia titokzatos varázsából.

Péczely Lajos

Megújul Körösi Csoma Sándor zanglai kolostora

2008-05-26T08:20:00.000-07:00

Pár hónapja különös „vállalkozásba” kezdtek magyar építészeti szakemberek, restaurátorok, távol-kelet-kutatók: a cél megmenteni az összeomlástól azt az észak-indiai kolostort, ahol 1823-24-ben Kőrösi Csoma Sándor 16 hónapot töltött a tibeti nyelv tanulmányozásával és a tibeti-angol szótár megírásával.

A kolostor a Zanszkár folyó közelében található, a Himalájának egy mai napig viszonylag elzárt, nehezen megközelíthető vidékén, Zangla falu fölött. A térség adminisztratív központja a Padum nevű falu, amely mintegy 35 kilométerre fekszik Zanglától. A két falut nemrég készült, jó minőségű aszfaltút köti össze. “A legközelebbi nagyváros viszont Padumtól már 240 kilométerre található. A városba való bejutás nem könnyű, ugyanis az odavezető út igen rossz minőségű, és a sziklaomlások miatt az utat gyakran borító kőtörmelék tovább nehezíti a járművel való haladást.

“A járműves közlekedés így is mindössze az év 4-5 hónapjára korlátozódik, a Pensi La hágót borító nagy téli hó miatt. Ilyenkor – főleg a helyiek - inkább a befagyott Zanszkár folyón közlekednek, ami több napot is igénybe vesz. Mivel turisták inkább nyáron érkeznek, ők az ötezer méter körüli magasságban lévő hágókon átvezető gyalogtúra után érik el Zanglát, Csomához hasonlóan” – ecseteli a kissé zord körülményeket a National Geographic Online-nak Irimiás Balázs, a projekt vezetője.

Már több évtizede lakatlanul áll az épület

A kolostor történetét javarészt homály fedi. “Jelenlegi ismereteink Csoma és az arra járt utazók beszámolóin alapulnak, de sajnos egyik sem elég részletes ahhoz, hogy arra építészeti helyreállítást lehessen alapozni. Az biztos, hogy az épület jóval nagyobb volt a ma láthatónál, több szárnya is lehetett, a megmaradt épületrész valószínűleg a belső udvarhoz tartozott. A környék kolostorainak datálása és az uralkodóház története alapján, feltehetőleg a 16-17. században épült. Utóbbi 6-7 évtizedben jórészt lakatlanul állt” – tette hozzá a szakértő.

Az épület tulajdonosa ma is a “zanglai király”, akinek családfája a ladakhi Namgyal uralkodó dinasztiáig vezethető vissza. Nem sokkal Csoma ottjárta után a Rajput (Rádzsput) hódítás megfosztotta a királyt trónjától, és Stok (Sztok) kolostorába száműzte. A 19. század közepén Jammu és Kashmir (Dzsammu és Kasmír) államhoz, majd a 20. század közepén Indiához csatolt Ladakhban az uralkodóház hatalma és jelentősége jelképessé vált. A zanglai kolostorerőd elhagyása is talán ezekre az okokra vezethető vissza. A 20. században az erőd lábánál fekvő Zangla falu kényelmesebb, gazdaságosabb, jobban megközelíthető székhelynek bizonyulhatott a magányos erődítménynél, ami a háborús veszély elmúltával funkcióját vesztette. Ezért a kolsotor tulajdonosa is leköltözött egy kisebb, olcsóbban fenntartható palotába.

Baktay Ervin azonosította Csoma szobáját

Az első ismert részletes, magyar nyelvű leírás a kolostorról és a környékről, Baktay Ervintől, Csoma egyik legmérvadóbb életrajzírójától származik, aki elsőként járta végig a nagy tudós indiai útjának állomásait 1926-29 között. “Itt a patakon túl emelkedő magas, kopár hegy tetején pillantottam meg először a zanglai lámakolostort. Csúcsa még a lenyugvó nap rőt fényében égett, amely a szemközti part hegysorának egy bevágásán át mintha csak azért árasztotta volna reá utolsó sugarait, hogy én a magyar zarándok, ebben a misztikus fényben láthassam meg Kőrosi Csoma Sándor első zanszkári otthonát” – olvashatjuk Világ tetején című könyvében.

Baktay Ervin ottjártakor még találkozott egy a faluban élő idős féfival, Tszan Raptannal, akinek a nagyapja személyesen ismerte Csomát. A helyiek leginkább az ő elbeszéléseiből hallottak a magyar tudósról, vagy ahogy ott hívták, Szkander bégről.

A kolostorépület már Baktay ottjártakor is lakatlan volt. Könyvében így ír erről: “Kétemeletes, tipikus gompa. Végtelenül rideg és magányos. A szerzetesek már rég kiköltöztek az épületből ... Csak egy láma lakott az épületben őr gyanánt, éppen Csoma hajdani cellájában. ... Üres udvarokon és sikátorokon át a felső emeletre vezetett bennünket. Elől nyitott erkélyre jutottunk, amelynek jobboldali falában alacsony ajtó nyílt Csoma egykori szobájába. ... Csak mélyen meggyörnyedve lehetett belépni a kb. 120-130 cm magas ajtónyíláson, de ez a testtartás megfelelt érzésemnek. Nagy alázat, hódolat, mély kegyelet töltött el, amidőn Kőrosi Csoma Sándor egykori szobájának küszöbén átléptem. A cella 3 méter széles és 3 méter mély. Mennyezetét elértem felnyújtott kezemmel. Az ajtótól számított baloldali falat, közel a padlóhoz, csöpp ablak mélyedése töri át. A szoba közepén arasznyi vastag faoszlop tartja a mennyezet vékony gerendáit. Az egész helyiség fekete; a falak, gerendák zsírosan fénylenek, mindtha fekete elefántcsontból volnának. Évszázadok füstje, korma pácolta át. Itt is mindig a padló kövén raktak tüzet, a füst csak a tető gerendái között vagy az ajtón szivároghatott ki. ... Az ajtóban ülve vázlatot készítettem a celláról, amelyet kellő tér és világítás híján nem fényképezhettem le. Aztán kívülről az ajtó szemöldökfájára felpingáltam tintával: Csoma’s room (Csoma szobája), s nekiálltam bicskámmal kifaragni a feliratot.”

Több év kell a helyreállításhoz

Irimiás Balázs, építész 2007 nyarán kerékpárral látogatott el a kolostorhoz. Az épület rossz állapotát látva indította el a Csoma’s Room nevű kezdeményezést. A szakértő szerint a kolostor olyan rossz állapotban van, hogy nem bír ki még egy telet minimális beavatkozás, megerősítés nélkül. A beruházás tervezett költsége 20 millió forint. Mivel a munkálatok gyakorlatilag csak a nyári hónapokra korlátozódnak, a teljes felújítás több évet vesz igénybe.

Szervezeteken, cégeken kívül magánemberek is csatlakozhatnak a kezdeményezéshez, ötlettel, szakmai munkával, vagy ún. téglajeggyel. Bárki vehet egy jelékpes téglajegyet, amelynek fejében az adományozó nevét bevésik egy vályogtéglába, ami a megújult kolostor falába kerül beépítésre. Természetesen a felirat nem fog látszani a falon, hiszen esztétikailag nem lenne elfogadható, csak fotók és a támogató tudata őrzi majd meg.

Annak ellenére, hogy a projekt tényleges szervezése csak 2007 végén kezdődött, már több önkéntes is csatlakozott. Az önkéntesek kiválogatását és a helyreállításhoz szükséges “tudástár” felépítését az Angkor Alapítvány végzi. “Több önkéntes eleve pénzzel is támogatja a projektet. Ezen kívül néhány kisebb cég, valamint külföldön élő magyarok is jelentkeztek támogatónak. A téglajegyekre leginkább azért volt szükség, mert egy ideig az Oktatási és Kulturális Minisztériummal folytattunk tárgyalásokat egy esetleges finanszírozásról, amelynek szóbeli igéreteiből a minisztérium jelenleg kihátrálni látszik. Csoma kolostora viszont rossz állapota miatt nem várhat még egy telet” – magyarázta a különös akció okát Irimiás Balázs.

A projektvezető szerint mivel alulról indult civil kezdeményezésről van szó nagy előnyük a rugalmaság. Egy hasonló helyreállítást magyar állami intézmény akár tízszer ekkora költségvetésből tudna csak megoldani, a saját rendszerbeli kötöttségei miatt. Viszont az önkénteseknek, ha nem lesz pénzük terepjárót bérelni a helyszín megközelítésére, busszal mennek vagy gyalog. A költségeket nem növeli kötött minimális napidíj, szakértői díj vagy külföldi pótlék, ami állami munkánál elkerülhetetlen.

„Ezzel a kezdeményezéssel az a célunk, hogy egy olyan támogatói kultúrát terjesszünk el Magyarországon, amely nem a kényelmetlen, szemlesütős kéregetésre emlékeztet, hanem inkább a büszkén vállalt ügy melletti kiállásra. Amikor a támogatóknak lesz fontos az, hogy valamit támogassanak, mert akkor érzik jól magukat. Jó lenne, ha Magyarország egyedül is képes lenne rá, hogy egy ilyen feladatot ellásson, és annak a sikereit elkönyvelje” – hangsúlyozta a szervező.

Nélkülözhetetlen a helyiek tudása

A szervezők megállapodást kötöttek a kolostor tulajdonosával, a “zanglai királlyal” (aki valójában “csak” egy földbirtokos, de őrizve a család hagyományait, szereti ha királynak nevezik), aki vállalta, hogy többek között a magyar csapat elszállásolásával, ellátásával, az építőanyag beszerzésével és helyi munkások bérlésével segíti a helyreállítást.

A helyszíni munkálatok idén augusztus közepén kezdődnek. A szeptember végéig tartó építkezés során elvégzik az épület szerkezeti stabilizálását, megerősítik a tetőszerkezetet és a falakat. Habár a program többek között magyarországi építész, statikus és restaurátor önkéntesek bevonásával zajlik, a helyszíni munkálatokat elsősorban helyiekkel együtt szeretnék végezni. Egyrészt ezáltal a helyieket is érdekeltté teszik az épület megőrzésében, és a későbbi működtetésében, ugyanakkor tulajdonképpen ők azok, akik ismerik a hagyományos építészeti technikákat.

“Ők tudják honnan kell agyagot bányászni a lapostető fedésére, honnan a fal vakolására, milyen fa kell a gerendák pótlására, milyen a dúcok építésére. Mi azt próbáljuk felügyelni, hogy az építkezés szakmai színvonala megfelelő, és nem utolsó sorban jól dokumentált legyen. A környező kolostorok felújításának leggyakoribb problémája éppen az, hogy a helyiek, bár ismerik a hagyományos technikákat, az új, Kínából beszivárgó építőanyagokkal nincs sok tapasztalatuk. A kényelem és az olcsó ár miatt gyakran találkozunk régi kolostorokba beépített rozsdás hullámlemezzel, odanemillő lebetonozott padlóval, vagy szilikonnal kitöltött repedésekkel, amelyek mellesleg nehezen restaurálhatóvá teszik a régi freskókat” – tette hozzá a szakértő.

Tudományos, kulturális funkciót kaphat a megújult kolostor

A helyreállított kolostorépület jövőbeni funkciója még nem egyértelmű. A szervezők mindenképp azt szeretnék, ha olyan rendeltetése lenne az épületnek, amellyel a helyiek is azonosulnak, és az ő érdeküket (is) szolgálja. A nyáron kiutazó szervezők egyik fő feladata éppen az lesz, hogy a helyiekkel és a kolostor tulajdonosával egyeztetve közösen eldöntsék ezt a kérdést. Irimiás Balázs elképzelhetőnek tartja, hogy az épület egyfajta kutatóbázis vagy nemzetközi workshopok helyszíne legyen.

Habár a helyiek körében élénken él Csoma emléke, az idő távlatában inkább csak amolyan mesebeli, mondabeli alaknak, mintsem valós személynek tartják. A projekt szervezői ezen kívánnak változtatni. “Nagy hangsúlyt fektetnénk Csoma jelentőségének helyi megismertetésére. A környékbeli iskolákban oktatást, a kolostorokban bemutató látogatásokat szervezünk. Ösztöndíjat alapítanánk, amely Csoma nevét viselné. A helyi iskolában 80-90 diák tanul. Ötvenezer forintos éves ösztöndíj elegendő arra, hogy a tanárok segítségével kiválasztott rászoruló diák teljes iskoláztatási költségének jelentős részét fedezze arra az időszakra” – nyilatkozta a távlati célokról a projektvezető.

További információ a projektről: Csoma's Room

Forrás: National Geographic Magyarország

A Selyemút

2008-05-25T10:11:00.000-07:00

A világ egykor legkiterjedtebb kereskedelmi hálózata már a múlté, a ragyogó múlté; ám interkulturális értékeket közvetítő üzenete időszerűbb, mint bármikor korábban.

A Selyemutat senki sem tervezte, senki sem avatta fel, és soha egyetlen hatalom sem felügyelte kizárólagosan. A modern kort megelőző idők leghosszabb kereskedelmi hálózata több ősi kereskedelmi útvonal lassú összeolvadásából keletkezett. Jól csengő nevét, amely mitikus rangra emelte, csak századokkal azután kapta, hogy dicsősége leáldozott. Ferdinand von Richthofen német földrajztudós volt a névadó, aki 1877-ben Kína című munkájának első kötetében vetette papírra a kifejezést, továbbá előadást szentelt a „közép-ázsiai selyemutaknak”. Az általa alkotott fogalom annyira megragadta az emberek képzeletét, hogy utóbb számos nyelvbe átültették – még kínaiul is létezik. A szerteágazó kereskedelmi útvonal köré időközben számos történet fonódott. Mesés kalandokról és csodákról, valamint kincsekről szóltak ezek a történetek – selyemről, jádekövekről, prémekről, pompás szőnyegekről, kerámiákról, teáról és fahéjról. A másik irányban viszont a tömjén, a szarvasagancs, a lovak és az ékkövek voltak az áhított értékek. És amit szintén nem feledhetünk: e jelentős kereskedelmi útvonal a világvallások kiemelt missziós útja is volt.

Kr. e. 327 tavasza

Nagy Sándor, aki seregével az emberlakta világ legkeletebbi pontját vette célba, átkel az Induson. Előzőleg már meghódította Perzsiát, Szogdiát (ma Üzbegisztán) és Baktriát (ma Észak-Afganisztán). Noha a seregben kitört lázadás az Induson túl visszavonulásra kényszeríti a makedónt, tartósan sikerül megismertetnie a Keletet a görög kultúrával. Nagy Sándorhoz hasonlóan később is számos hadvezér vonul majd fel katonái élén a Selyemút útjain, hódításai során – az erőszak mellett – a tudást és a művészeteket is terjesztve.



Kr. e. 139.

Egy Csang Csien nevű kínai követ nekivág Nyugatnak, hogy szövetségesekre leljen a hsziunguk elleni harcban. A hatalmas nomád nép lovasai ugyanis észak és nyugat felől rendszeresen be-betörnek Kínába, és csak nagyvonalú adományokért – selyemért, ékszerekért és hajadon hercegnőkért – cserébe hajlandók engesztelődni. A helyzeten a Nagy Fal sem segít, amelynek építése már az Első Császár uralkodása alatt (Kr. e. 221-210) megkezdődött. Csangnak küldetése során nem sikerül megkötnie a remélt katonai szövetséget. Mégis történelmet ír, mivel értékes információkat szolgáltat a császárnak az addig szinte ismeretlen nyugati régiókról. A kínaiak nyomban több informátort is útnak indítanak, és felveszik a kereskedelmi kapcsolatokat. Az időszámítás kezdetére már nagy mennyiségű selymet szállítanak Nyugat-Ázsiába.

A kínaiak ma Csang Csient tartják „a Selyemút atyjának”.



A Kr. u. I. században Seneca felháborodással ír arról az anyagról, amely idegen népektől, hatalmas összegekért érkezik Rómába, méghozzá azért, „hogy asszonyaink ugyanannyit mutassanak meg magukból a nyilvánosságnak, mint egy házasságtörőnek a hálószobában”. A római divatvilág azonban le van nyűgözve. A selyem eredetéről Rómában alig tudnak valamit, hiszen – az aranyhoz és más luxuscikkekhez hasonlóan – szintén nem egyetlen karaván közvetítésével érkezik a Selyemút túlsó végéről. Újra meg újra átrakodják, és az ára közvetítőről közvetítőre emelkedik – ahogy azoknak a szörnyeknek és démonoknak a száma is, amelyek állítólag az utak mentén leselkednek. Hamarosan a selyem elterjedése körül is legendák keringenek: egy kínai hercegnő állítólag hajkölteményébe rejtve csempész ki az országból néhány selyemhernyót (lásd a 32. oldalon). Igazság szerint selymet már a kora középkor óta készítenek Nyugat-Ázsiában. Az egyedülálló anyag legnagyobb termelője mégis a Közép Birodalma marad, a Selyemút igazi valutája pedig – a pénzérmék és a papírpénz bevezetése után is – a selyem.



Kr. u. 629-ben Hszüan-cang kínai szerzetes viszontagságos útra vállalkozik: nekivág a Selyemútnak, hogy Indiában tanulmányozhassa a buddhizmus szent szövegeit. Azon az ösvényen halad – ellenkező irányban –, amelyen a buddhizmus az I. század óta elterjedt. Amikor 16 évnyi kutatómunka után Hszüan-cang hazafelé tartva megáll Tunhuangban, több mint 600 kézirat lapul csomagjában. Ekkor adományozza értékes rakományának egy részét az „Ezer Buddha Barlang” könyvtárának. Tunhuang – más Selyemút menti oázisokhoz hasonlóan – kulturális virágzásnak indul. Buddhisták, manicheusok, zoroasztristák, keresztények és zsidók találkoznak itt egymással – és nemsokára megérkeznek a muzulmán kereskedők is. Hiszen amíg Hszüan-cang Indiában tartózkodott, Mohamed a távoli Medinában lerakta egy új világvallás alapjait. A VIII. század elején arab seregek foglalják el Buharát és Szamarkandot, 751-ben pedig a Talasz partján (a mai Kazahsztánban) győzelmet aratnak a kínaiak felett is. Egyre több közép-ázsiai nép veszi fel a hódítók vallását, és fordít hátat a buddhizmus „bálványimádásának”.



1275-ben Marco Polo, egy velencei kereskedő fia megérkezik a mongol uralkodó, Kublaj kán udvarába. A XIII. század eleje óta a mongolok – Közép-Ázsiából kiindulva – a történelem legnagyobb szárazföldi birodalmát hozták létre. Kublaj, Dzsingisz kán unokája leigázta Dél-Kínát, székhelyét pedig Kanbalikba (Pekingbe) helyezte át. Birodalma már uralkodása idején hanyatlásnak indul, ez mégsem veszélyezteti komolyan azt a stabilitást, amelyet a „Pax Mongolica” teremtett Ázsiában: a Selyemút karavánjai biztonságosan, sosem látott sebességgel haladnak. A lóváltó állomások sűrű hálója élelemmel és friss paripákkal látja el az utazókat, s erre Marco Polo is felfigyel, aki – saját bevallása szerint – a nagykán „különleges követeként” utazza be a birodalmat. Az itáliai utazó 17 év múltán, hajón tér vissza szülőföldjére, majd egy csata során fogságba esik. A tömlöcben írói vénával megáldott fogolytársának kezdi el mesélni úti élményeit. Így születik meg A világ leírása, amely itt-ott szóbeszédeken nyugvónak, túlzónak hat, másutt meg mintha a fordítók egészítették volna ki. Ennek ellenére – vagy talán épp ezért – Marco Polo beszámolója a középkor legolvasottabb könyvei közé tartozik.



1370 körül Timur Lenk, a hadvezér bevonul Szamarkandba, és kinevezi azt szultanátusa legfontosabb városának. „Timur, a béna” – akire e megvető nevet a perzsák ragasztották rokkantsága miatt – Dzsingisz kán muzulmán követőjének tekinti magát: az elkövetkező évtizedekben szüntelenül háborúzik, és szinte az egész iszlám világot meghódítja. Lovas csapatai fosztogatnak, kegyetlenkednek – és gúlába halmozzák áldozataik koponyáját. A művészeknek azonban megkegyelmeznek. Timur Lenk Szamarkandba hurcolja őket, és a várost Ázsia egyik legragyogóbb metropoliszává teszi. Lóhalálában elfoglalt birodalma azonban éppoly gyorsan összeomlik, ahogy létrejött.



1405 és 1433 között a Cseng Ho vezette kínai flotta több tucatnyi dzsunkája – India és Arábia érintésével – eljut Afrikába. A császári expedíciók nyomán felvirágzik a kínai tengeri kereskedelem, ami komoly csapást mér a Selyemútra. Igaz, „a tenger selyemútjának” jelentősége már azóta növekszik a távolsági közlekedésben, hogy 1367-ben véget ért a mongolok uralma Kínában. A megnövekedett biztonsági kockázat és – feltehetőleg – a pestis terjedése sok kereskedő kedvét elvette a karavánutaktól. A Selyemút sorsát végleg Vasco da Gama pecsételi meg, aki 1498-ban felfedezi az Európából Indiába vezető tengeri útvonalat.



1907. március 12-én Stein Aurél, a régész – szerencsésen átkelve a Takla Makán-sivatagon – megérkezik Tunhuangba. A századforduló óta több kutató is járja a régiót. Köztük a gyarmatosító nagyhatalmak, Oroszország és Nagy-Britannia kémei is – a két állam „nagy játékának” tétje: a Közép-Ázsia feletti dominancia. A magyar származású Aurel Stein útja viszont a buddhista műkincsek felkutatásáról szól; szenzációs régészeti leleteiért nemesi címet is kap Nagy Britanniában. A kínaiak viszont egyszerű lopásnak minősítik Stein és más kutatók munkamódszerét, akik olykor egész faliképeket elhordanak a templomokból.

A teljes cikket a Geo Magazin júniusi számában olvashatják.

Társalgó - 2008. május 30.

2008-05-25T01:00:00.000-07:00

Bartók Rádió, 10.00-12.00

A műsorban elhangzó versek:

LIU CSÖ: Őszi szél

Őszi szél kerekül,

hűs habon ködfüzér.

Lankad a fű, vérzik a lomb,

vadliba-had dél fele tér.

Orchidea dísze él,

krizantém illata –

kedvesem nincs sehol,

csak szívem bánata.

Ellököm csónakom,

szállok a Fen folyón,

lengek ár közepén,

földobó gyors habon.

Síp rikolt, dob dörög,

evezős szolga-sor dala száll –

ennyi, lám, az öröm,

s végtelen homály.

Ép erőm meddig él?

Vénkorom köde vár.

Weöres Sándor fordítása

LIU PANG: Vihar

Vihar kavarodott,

felhő-had fönn szaladt.

Hatalmam szállt tengerek közt.

Most vágyom falumat.

Keresek egy erős férfit,

rábíznám honomat.

Weöres Sándor fordítása

LI JÜ: Az „Egy mérő gyöngy” nótájára

Hajnaltájt szépítkezve

száját leheletnyi piros festék fedte

és szegfűszeg-nyelve kivillant egy percre.

Csengő dalát énekelve

meghasadt ajka, mint a cseresznye.

Gyűrött lett mélyvörös, hosszú selyemleple,

serleg mélyén járva szédül az aszútól,

hímzett heverőre hajlik kecses teste.

Bíborszín selymet rágcsálva-tépve,

kacagva köpi szerelmesére.

Szerdahelyi István fordítása

LI JÜ: A „Pu-Sza-Man” nótájára

„Ketrece a lenge pára, holdfény tűz a virágszálra,

de jó lenne, ha ma éjjel szerelmem karjába zárna!”

Harisnyás lábbal lép illatos lépcsőkre,

úgy oson, kezében arany cipellője.

A képes csarnokban várt reá szerelme,

megölelték egymást, sokáig, remegve.

„Ma igen bajos volt, míg ideszökhettem,

s ezért igen nagyon kell szeressél engem!”

Szerdahelyi István fordítása

HSZIANG JEN HSZIEN – LI CSEN: Vízesés

Ezer szirten, szurdokon, tör előre konokon,

Távolról is láthatóan lebukik a bércfokon.

Hegyi folyó iramát vissza hogyan tartanád?

Eléri az óceánt s hullámként zúdul tovább.

Juhász Ottó fordítása

LI LUNG-CSI: Lu fejedelemségben járván, Konfuciusznak áldozva és sorsán keseregve

Mire jutottál, bölcs Konfuciusz,

sorsod rögös útján vándorolva?

Ám házad áll még szülőföldeden,

Fejedelmi önkénnyel dacolva.

Jó kormányzás hírnöke, a főnix,

hiába vártad, jó hírt nem hozott,

s a csodás egyszarvút hogy leölték,

tudtad: halálod baljós jele volt.

De ma, ős lakod oszlopai közt,

neked ajánlok szent áldozatot.

S tudván-tudom, a Mester egykoron

az én áldozatomról álmodott.

Juhász Ottó fordítása

HSZIAO-JEN

Napként ragyog, ha bármely ablakán kihajladoz,

Bambusz-függönyös szobája szépítőszertől illatos.

Ma még csak tizenöt vagy tizenhat éves éppen,

az arca, mint jáde, s oly bájos mindenében.

De még három tavasz, és kezd szirma leperegni,

és vígasz nélkül marad, nem lesz mellette senki.

Bernáth István fordítása

HSZIAO-JEN: A magányból

Nézd fenn a dombon a fákat,

mind másképp hajtja lombjait.

Figyeld a sok madarat a lomb közt,

más hangon dalol mindegyik.

Nézd, a folyóban halak úsznak.

egyik fent, másik lent libeg.

S nézd, míly magasak a sziklák,

s míly feneketlenek a vizek!

Könnyű látni a részleteket,

bennük a törvényt nehezebb.