A nő máshol van - Kelet, ha ragyog

A NŐ MÁSHOL VAN

       „Kelet ha ragyog”

- részlet a szerző hamarosan megjelenő új könyvéből -

 

Yang Guifei

 (a nő és a szép)

             

„Az a legszebb, mely önmagát és az összekötött dolgokat a legjobban egységgé teszi.” (Platón) „Mindenféle természet- és művészetkultusz csúcspontját egy szép lányban találta meg.” (J. W. Goethe)

„Ajkai vörösek, mint a bimbal gyümölcse, nyaka, mint a kagyló, arca, mint a telihold.” „Igézetes alakjának bájában ragyogott a nő, úgy tündökölt az erdőn, mint villám kék fellegek között.” (Mahábhárata) „Legyek az évszak, az évszakok gyermeke.” (Upanisadok)

           

A nő az „évszakok gyermeke”. A forgásé, a változásoké. A természet belső folyamatainak kiteljesedése, végső forma. Hiánytalan, tovább nem alakítható.

            A kínai művészet irodalmi és képi nőábrázolásai is ezt az elgondolást közvetítik, ám nem felkiáltó, csupán kijelentő módban. Az embert – mi sem kézenfekvőbb – a természeti világ részeként gondolják el, s ezt a bölcseleti alapvetést különösen a női lényeg jegyeinek megfigyelésével és érzékeny sorolásával jelenítik meg a művészetben. A kínaiak a női test szépségének minden külső jellemzőjét természeti jelenséghez hasonlítva írják le, mindig gondosan ügyelve rá, hogy azok belső tulajdonságokra is utaljanak. Azaz „lényegileg” igyekeznek megjeleníteni a nőt. „»Milyen a külseje? Mondd el nékem.« / Nem írtam le még szebbet: / Ó, megjelenésre fürge ő, mint a riadt vadliba, / ringó mozgása sárkány kanyargása, / őszirózsáé pompás ragyogása, / szépsége tavaszi fenyőfák mása. / S ó, elmosódó körvonalai! / mint, ha könnyű felhők árnyalják a holdat; / lebegő mozgása pedig, / mint, ha forgószélben nagy hópelyhek hullnak! / Ha messzebbről nézzük, / reggeli párában emelkedő napként lángol, / ha közelről nézzük, / mint, ha lótuszvirág bukkanna fel zöld hullámból.” (Cao Cse)

           

Így tesz az irodalom, és nyilván hasonlóan járna el a képíró is, ha meghonosodott

volna Kínában a képi emberábrázolás. A képek fő témája azonban nem az ember, hanem leginkább a táj, a tájban is a növényvilág. Tájban és növények közt jelenik meg csupán az ember. A hegyek, a vizek között, a fák előtt vagy mögött, apró elemeként a természetnek, a gigantikus összességnek. A tájban elhelyezett kicsiny figura illő szerénységgel viselkedik környezetében, elfogadja „státuszát”. Amennyiben nő, vékony, hajlékony testű, mint a növények, hogy ezzel is jelezze azonosságát a külső világgal. Az a szabály, hogy a nőnek úgy kell megjelennie a tájban, mint az indák íve, a fűzfák ágainak hullámzása.

Ha illő lett volna a nőt közeli képen ábrázolni, valószínűleg pont olyan részletezően festették volna meg a kínaiak, ahogy a költők írták le szépségüket. Mert a festészet elméletének Kínában igen komoly erőssége volt a megfigyelés, a részletezés pontossága. Milyen a hegy? Milyen víz?

„A hegy hatalmas tárgy. Alakja lehet erőteljesen magasodó, lehet gőgösen meredező, lehet karcsún a magasba nyúló, lehet szétterpesztett lábbal üldögélő, vagy éppen kanyargósan szétterülő. Lehet monumentális, lehet hősi lelkületet sugárzó, lehet isteni jelleget árasztó, lehet méltóságteljes, lehet figyelmesen nézelődő, s lehet udvariasan bókoló… Nézelődhet a magasban, mintha csak valami látványosságot szemlélne, s lehet olyan leereszkedő, mintha csak személyesen parancsnokolna. Ezek a hegy nagyságot sugárzó formái…

A hegyek közt vannak magasak, és vannak alacsonyak. A magas hegy ütőere alacsonyan húzódik, válla és combja széles és szétvetett, talapzata erős és vastag, ormai és gerince zártak, egymást támogatják és egységes láncot képeznek, anélkül, hogy e ragyogó vonulat valahol megszakadna. Ilyen a magas hegy; s ha a festő ilyennek is ábrázolja a magas hegyet, akkor arról elmondhatjuk, hogy nem áll magányosan, s nem is készül tíz darabba esni szét.

Az alacsony hegy ütőere már magasabban húzódik, ormai egy kissé letöröttek, nyakrészei tömören egymásba kapcsolódnak, alapzata széles és hatalmas, halmai telten domborodnak, egyenes folytatása mélyen belenyúlik a földbe, megmérhetetlen mélységekbe. Ilyan az alacsony hegy, s ha a festő ilyennek is ábrázolja az alacsony hegyet, akkor arról elmondhatjuk, hogy nem lapos és nem is szétszórt.”

„A víz élő tárgy. Alakja tanúskodhat mélységről és nyugalomról, lágyságról és finomságról; lehet hatalmas és szétáradó, lehet örvénylő és körbefutó, lehet olajosan fénylő vagy éppen vékonyan csörgedező. Lövellhet előre akár a nyílvessző; táplálkozhat több forrásból, és messzire folyhat. Alkothat olyan zuhatagot, mely egyenesen az égre van feltűzve, s vad rohanással zúdulhat be a föld mélyébe… Felvidíthatja a füveket és fákat; folyhat kecsesen és bájosan, ölelgetve a ködöket és felhőket; s fényesen ragyoghat, visszatükrözve a völgyekbe jutó napsugarakat. Ezek a víz élettel teli formái.

A víz a hegy ütőere. A füvek és a fák a hegy haja, a ködök és a felhők pedig a hegy arckifejkezése. Így a hegyet mindig a víz teszi élővé, a füvek és fák teszik ékessé, s a ködök és felhők teszik kecsessé és bájossá.  

Ezek a hegy és víz egymáshoz illeszkedésének elvei.” (Kuo Zso-hszü)

Kár, hogy a kínaiak nem jutottak el a képi emberábrázolásig. A női test szépségének épp ilyen részletező leírását olvashatnánk most a festészet elméletéből. És mennyi nagyszerű képet láthatnánk! Pontosan tudnánk végre, hogy milyen a szép nő. De becsületükre legyen mondva, nem maradtak adósak a válasszal. A munkát tisztességgel elvégezték helyettük a költők, és máig élnek a híres kínai szépségekről szóló legendák.

A szépségeket korszakokon át nyilvántartották, emlegették, idézték az irodalomban, de a köznép is pontosan ismerte őket. Ha szép nőt láttak, szokás volt összehasonlítani a régi idők hírességeivel. A legkorábbi közismert szépség, akit számon tartanak, Hszi Si, és több mint kétezer ötszáz évvel ezelőtt élt, a Tavaszok és Őszök korában (i. e. 7–5. sz.). Úgy tartják, szépsége olyannyira elkápráztatott minden lényt, hogy ha például megjelent a tóparton, a vízben megfeledkeztek magukról a halak, abbahagyták az úszást, és a tó fenekére süllyedtek. Kétezer évvel ezelőtt egy másik híres szépségről jegyezték föl, hogy amint kilépett a palotájából, az égi madarak teljesen megzavarodtak a látványától, és egymásnak repültek vagy a földre zuhantak. A harmadiknak pedig szebb volt az arca a holdnál is. Ha fölnézett rá, a Hold Istennője a felhők mögé bújt szégyenében. Mindközt pedig legtökéletesebb a negyedik kínai szépség, a 8. században élt Jang Kuj-fej volt, akit a nagyszerű író és avatott szépségértő, Li Jü dicsért szenvedélyesen, és akinek szavait éppen ezért idéztük is korábban A szerelem imaszőnyege című regényéből. („Kétfajta női szépség létezik: az egyik a szemnek szép, a másik a testi élvezetnek… Ősidők óta mindössze egyetlen esetről tudunk, amikor egy nő egyesítette e két adottságot…, ez pedig a szépséges Jang Kuj-fej volt, a Tang-dinasztia császára, Hszüan-cung ünnepelt kegyencnője.”)

Ők négyen tehát a női szépség régtől fogva legismertebb megtestesítői Kínában. 

Jang Kuj-fej korának szépségeszményét valósította meg: vonzó teltségével vette le lábáról a legnagyobb császárt. Hszüan-cung, ahogy megpillantotta, azonnal és végzetesen beleszeretett. „Ó, az a hibiszkusz-arc! Ó, az a fűz-szemöldök!” (Po Csü-ji) Első ágyasává tette, tőle kapta a kitűntető Kuj-fej, azaz „Becses Ágyas” címet. Akkoriban ez a legmagasabb hitvesi rangnak számított az udvarban. A lány nemcsak szép volt (a szemnek és a testi élvezetnek egyaránt), de jó táncos, énekes, zenész, aki szerzeményeivel is hódított, sőt költő és kalligráfus is. Akár a császár, aki szintén írt verset és zenét, valamint jól kezelte az íróecsetet. Mindketten értették a művészetet és az életet.

„Selyem ruhaujj moccan, illata mérhetetlen, / akár ha vörös lótusz hajlong az őszi ködben, / vagy mintha könnyű felhőt bércről terel a szellő, / vagy zsenge fűz tóparton vizet érintve libben.” (A tánc, Jang Kuj-fej) „Nevettünk imént a kócaggastyánon? / Mily igazian rángott a fonálon! / Szerepe végén hogy kinyúlt! Akár mi, / kiknek léte is játék s puszta álom.” (A bábszínház, Hszüan-cung)

A művelt és a művészetekben is tehetséges császár páratlanul virágzó kultúrát teremtett a birodalom fővárosában, Csanganban. Ő alapította a Hanlin (Ecsetek Erdeje) Akadémiát, ahol uralkodása idején (712–756) olykor harmincezer(!) diák tanult, bentlakásos rendszerben. Hszüan-cung udvarában fényűzően éltek a költők, a színészek, a zenészek, a festők, akiknek külön negyedet (Körtefaliget) rendezett be a palota közelében. A művésznegyedben éjjel-nappal szólt a zene, a színházakban folytak az előadások, és napirenden voltak a költői versenyek, amelyeken gyakran vett részt Li Taj-po is, a máig legnagyobbnak tartott kínai költő, „a száműzött halhatatlan”. Őt magát és a költészetét is rendkívüli módon kedvelte a császár. Nem egy versét megzenésítette. Úgy tartja a hagyomány, hogy Hszüan-cung mintegy kilencven zeneművet komponált, ezeket az udvar női zenészei rendszeresen előadták.

Ebbe a világba csöppent hirtelen a vidéki kishivatalnok lánya, eredeti nevén: Jang Jü-huan. Fiútestvére nem volt, nővére viszont három is. A feljegyzések úgy tudják, és ezt később az udvari előkelőségek is megerősítik, hogy egyik szebb volt, mint a másik. De a legszebb, természetesen a legkisebb Jang-lány. Amikor négyen együtt megjelentek valamelyik császári összejövetelen, még a hercegnő, az uralkodó húga sem mert elébük kerülni, olyan gyönyörűek és előkelőek voltak.

Jang Kuj-fej igen nagy hatással volt a Tang-császárra. Elérte nála, hogy legtöbb családtagja jelentős hivatalokat, megtisztelő címeket kapjon. Óriási vagyonra tettek szert, Hszüan-cung és az udvar lelkesen szolgálta a családot. „Földet kapott az öcs, húg, ángy, sógor, néni, bátya; / mily szeretetreméltó, ki gondol a családra!” (Po Csü-ji) A szépséges és kényes első ágyas lakosztályába a császári futárszolgálat lovasai éjjel-nappal szállították Dél-Kínából a friss gyümölcsöket (Jang Kuj-fej kedvenc gyümölcse az igencsak romlékony licsi volt), ruháinak anyagát külön erre a célra épített szövőüzemek készítették, és számosan épültek fényűző fürdők és kertek is a Szépséges személyes használatára. Nem szenvedhetett hiányt semmiben. A császár végül már nem figyelt semmi másra, csak a Mennyei Almaviráglány kényeztetésére. Évekig nem törődtek semmivel, kizárólag egymással voltak elfoglalva. Bújtak az emberek és a birodalmi ügyek elől, kettesben tartott titkos szertartások, áldozatbemutatások, holdnézések voltak legfontosabb dolgaik. „Tavaszt tavasz követte, s  nem telt ideje másra, / mint páros lakomákra, kettecskén elbújásra.” (Po Csü-ji) Megszűnt számukra a világ.

Míg korábban aranykorát élte az ország, erős volt és virágzott a gazdaság, Csangan pedig a korabeli világ legnagyobb és legfényesebb városa volt mintegy egymilliós (!) lakosságával. Most felütötte a fejét az elégedetlenség. Az adminisztráció szétzüllött, senki nem törődött az országos ügyekkel. Leginkább a mellőzött császári főhivatalnokok elégedetlenkedtek, és joggal tették. Az uralkodó a főminiszteri rangra pályázó összes jelölt közül megint egy Jang-családból származó unokatestvért nevezett ki, aki nem végezte tehetséggel a dolgát. Ráadásul olyannyira biztonságban érezte a pozícióját, hogy fölényeskedésével folyamatosan hergelte a magasabb rangú udvari hivatalnokokat, közöttük a katonai elöljárókat is. Nem mérte föl, hogy ez mennyire kockázatos.

Egyikük, az északi területek főparancsnoka, a türk és szogd ősöktől származó An Lu-san, akinek Jang főminiszter kivégeztette a legjobb embereit, megelégelte a Mennyei Asszony családjának hatalmaskodását. Fellázadt az udvar és a császár ellen. Tapasztalt katonai parancsnokként  győzelmek sorozatát aratta a császári sereg felett, s a Jang-család számos tagját kivégeztette. Győzelmei hírére az uralkodó és asszonya elmenekült Csanganból. Csengtu városába igyekeztek, amikor útközben a fellázadt testőrök arra kényszerítették a császárt, hogy adja ki nekik Jang Kuj-fejt. Hszüan-cung ellenkezett, de kénytelen volt engedni az erőszaknak. Állítólag végig kellett néznie, ahogy egy buddhista szentélyhez érve Jang Kuj-fejt megfojtották. Ott is temették el, leplekbe burkolva, illatszerekkel balzsamozva. Hszüan-cung elborult elmével élte további életét, a trónt fiának adta át. A lázadás leverése után az ifjú császár visszahívta apját a palotába, aki ezután is teljesen visszavonultan élt.

Hátralévő idejét a túlnani világba tűnt kedves keresésével, taoista alkímiával, szellemidézéssel töltötte. Jang Kuj-fej testének titokban megadta a végtisztességet, becsülettel eltemette, de mindenáron kapcsolatba akart kerülni a lelkével. Úgy mondják a legendák, hogy egy alkalommal sikerült is.

Vándorvarázsló érkezett a palotába, „ki lélek erejével bírt megidézni lelket”, s egy távoli szigeten, „egyik széle a szélvész, másik széle a semmi”, rá is talált a Szépségesre. „Jön mozdulatlan arccal, pilláján könnye rezdül, / ahogy tavaszi harmat remeg a körte-gallyon; / aztán szívén erőt vesz, megszólal csengő hangon: / »Mióta válnunk kellett, homályos lett az arcom, / szerelme napja eltűnt, ragyogó kegye széledt, / s az örök Lelkek Szirjén de hosszúak az évek! / Az emberi világra, ha fejem visszafordul, / nem látszik Csangan: rajta köd tolong, porvihar dúl. / De érzésem valódi: fogd, itt ez a régi holmi, / add át hajtűm, fejékem: valljanak ők tanúmul. / Megfelezem a hajtűm: egy fele nála légyen, / fele nálam maradjon, hűség aranyaképpen. / Mondd meg neki, hogy szívem szilárd, miként fejékem, / a tört tű összeforr még, tán a földön, tán az égben.«”

Így üzent a császárnak a Mennyei Almaviráglány a Lelkek Szirtjéről – Po Csü-ji költeményében. Az Ének az örök bánatról a császárt követő nemzedék nagy költőjének a verse, vagyis abból az időből származik, amikor még mindig szenvedte a birodalom népe An Lu-san lázadásának súlyos következményeit. Évtizedekeig tartott, míg nagy áldozatokkal helyrehozták az országot, eltűntették a pusztítás nyomait. Régi fényét azonban már sohasem nyerte vissza a Tang-korszak. Nagy árat fizettek az emberek ezért a szenvedélyért, és mégsem tettek szemrehányást a szerelmeseknek. Már Po Csü-ji verse is inkább szánakozó, együttérző. Hszüan-cung és Jang Kuj-fej igen gyorsan a tragikus szerelem jelképévé váltak a kínaiak szemében. Megszámlálhatalan költeményben, elbeszélésben, regényben és színpadi műben mesélik újra és újra a történetüket. A pekingi opera máig műsorán tartja a róluk szóló jeleneteket, és új művek is születnek – különféle színpadi műfajokban. A múlt század közepe óta több mozifilm készült, újabban pedig tévésorozatok dolgozzák föl a Szépség és a császár végzetes szerelmét.

Csak éppen a Szépség korabeli képi ábrázolásának vagyunk csaknem teljesen híján. Egyetlen festményről tudunk, amely őt ábrázolja, az is valamikor harminc-negyven évvel a halála után készült: Jang Kuj-fej fürdő után.

Egészalakos kép, a Szépség áttetsző selyemlepelben, ám a lepel alatt a térdéig érő köpeny szinte teljesen eltakarja a testét. Két szolgálója áll mellette, a kezükben tartott edényekben nyilván illatszerekkel. A címből akár valamilyen erotikus, sőt pajzán jelenetre is számíthatnánk, és bár nyilvánvalóan ilyen szándékkal készült a kép, ránk mégsincs ezzel a hatással. Ennek egyik oka, talán a legfőbb, hogy a kínaiak anatómiai ismeretei még ebben a korban is rendkívüli módon hiányosak voltak. Ez is jórészt abból származik, hogy a konfuciánus szemérem elvonta az érdeklődést és a figyelmet az emberi test ábrázolásáról. (Ahol komolyan vették azt „illemet”, ott még az orvosnak sem volt szabad valódi, élő női testet látnia, érintenie. Az orvos egy női testet ábrázoló apró porcelánfigurát hordott magával, a panaszos asszonyok ezen mutatták meg neki, hogy hol fáj.) Így aztán még a szerelmi tankönyvekben a pornográf ábrázolások meztelen szereplői is igen kiábrándítóan sikerültek: vékonyak, csonttalanok, vállatlanok; szinte teljesen egyformák a nők és a férfiak. Hát, csaknem ilyen szánalmasan hosszú, vékony, nagyfejű, vállatlan, kitekert testű és ikszlábú lett szegény Jang Kuj-fej is Csou Fan festményén.

Bizony, csak sajnálkozhatunk.

De méginkább a többi szépség sorsán, akiket meg sem örökítettek.

„Engesztelésül, hogy porba szórják őket, / ki festi meg, mily előkelőek?” (Jen Su)

           

                                                           *

Nem volt viszont szemérmes a régi indiai képzőművészet. Témája szinte kizárólag a női szépség ábrázolása. És nem is az irodalomtól vette át a „feladatot”, itt a költők se nagyon foglalkoztak mással. A régi Indiában mindenről a szerelem jutott eszükbe. „Kit forró szerelem nyilával utolért, a tóban enyhet talál, / melyben két kar a lótuszinda, gyönyörű szép arc a lótuszvirág, / pillantó szem a hal, kacaj a csobogás, tóparti lépcső a comb, / hajfürt a tavirózsa és csalogató két mell a vadráce-pár.” (Kálidásza) De hasonló a helyzet a jóval terjedelmesebb irodalmi alkotások esetében is. A Mahábhárata, azaz a Bharáta nemzetség nagy testvérharca is telis-tele van részletesen elbeszélt szerelmi jelenetekkel, de szerencsére a női szépség szintén részletes leírásával is. Míg ájultan csodálják a szebbnél szebb égi és földi nőket a hős férfiak, addig legalább áll a harc. „Meneláosz is, mihelyt Heléna / keblét meglátta, eldobá a kardját.” (Arisztophánész)

„Hogy elment Indra küldötte, a szép mosolyú Urvasí, / a Pándavára vágyódva, megfürösztötte tagjait, / majd virágokkal, ékszerekkel ékesítette fel magát. / A férfi gyönyörű teste fölhevítette vágyait, / s szerelmi lángolásában elképzelte, milyen gyönyör, / hogyha egy puhapárnás és széles mennyei pamlagon / a szerelemre gerjedt, hős Ardzsunával szeretkezik. / Mikor leszállt az alkonyat és égre szállt a holdkorong, / Ardzsuna palotájába indult e gömbölyűfarú. / Virágfürtökkel ékített, hosszú fonatba font haja, / kacér beszéde, bűbájos játékú két szemöldöke, / holdfényű arca szikrázóan széppé tette az apszaraszt, / mintha a karcsú holdsarló vonulna át az éjszakán. / Mesterien kifestett és gyöngyfüzérekkel ékített , / szantálporral bekent keble meg-megrezzent, ahogy haladt, / s ahogyan keble súlyától lépés közben előredőlt, igéző derekán három kedves redő kacérkodott. / Néhány részegítő kortytól mámoros teste felhevült, / s táncos szemöldökével még vonzóbb volt, mint akármikor.”

„Göndör a haja, az őszi lótuszvirághoz hasonlóan hosszúkás a szeme, az őszi lótuszhoz hasonló az illata… Dereka karcsú, haja hosszú, szája piros. Se túl magas, se túl alacsony, szép a csípője, nem sovány, nem túl vörös, és nem túl pihés. Bokái nem állnak ki, a combja kemény és feszes. Három dolog, ami mély rajta: hangja, értelme és a köldöke. Hat magasba törekszik: az orr, a szem és fülei, a körmök, a keblek és a nyak. Öt piros rajta: a tenyér, a talp, a szemszög, a nyelv és a körmei. Elmosódva szól, mint a hattyú, kerekdeden hajlanak szeme fölé szemöldökei…, arca mint a telihold.”

„Két gyöngyfüzérbe illő káprázatos kebled, ezek a szép formájú, pompás, kövér, kerek, egymáshoz tapadó lótuszbimbóhoz hasonlatos keblek, ó szép szemöldökű, kegyesen mosolygó, felajzanak engem, mint a szerelem istene tüskés botjával!” (Mahábhárata)

Ilyenek az indiai eposzok rövidebb-hosszabb lírai részletei. A líra pedig szinte teljes egészében szerelmi líra. Változatossága azonban lélegzetelállító, soha nem fogynak ki a jobbnál jobb jelzőkből, nyelvi fordulatokból, hangulatokból. Persze, a szerelem folyamatos vágyódás, udvarlás és beteljesülés vagy csalódás a hétköznapokban is, miért pont a költő fáradna bele?

Az indiai nő mindig nagyszerűen rajzolt, pompázatos alakja, valamint a női és a természeti létformák ilyen bensőséges összekapcsolása a művekben, tökéletesen jellemzi az indiai életszemléletet. Bölcseletileg is helytálló az azonosság ilyen erős hangsúlyozása, és az indiai élet gyakorlatát, köznapi jellemzőit tekintve is helyes. A természeti és a női lényeg teljes megfeleltetése az indiai művészet célja, ebben leli gyönyörűségét a művész. Itt a nő, az asszony a mindenkori hős, körülötte forog a világ, őt csodálja és követi az egész teremtés. Istennőknek, félistennőknek, szépséges tündéreknek, démonoknak és földi asszonyoknak hódolnak az istenek és az emberek valamennyien. Ők tartják fenn az égi és a földi világot, ők adják a létezés szépségét és értelmét. Ők a mesék és a valóságos világ hősei, akik szépek, merészek, okosak, fortélyosak és varázserejűek. Gyönyört keresők és csábítók, akár istennők, királynők vagy pásztorleányok.

Éppen ezért az indiai művészet sohasem lehetett más, csakis nőies és erotikus-érzéki.

Ábrázolásai – egészen a legújabb korig – egytől egyig ilyenek.

A női szépség, az asszonyiság az indiaiak szerint a legmagasabb érték. Leginkább a növényi létezés finom érzékenységgel és előkelőséggel megjelenő formáihoz hasonlítható. A legtöbb kultúrában a növényihez hasonlítás leginkább pusztán termékenységre utalás, itt jóval több ennél. A lényegi azonosság felismerése ontológiai megfontolást feltételez, a „sajátos asszonyi létezésmód »misztériumának«” erős közelítését. Komoly törekvést a megragadására, de egyben ennek csodálatát és tiszteletben tartását. A növényi lét szépségének és tünékenységének összevetése a szép női test szépségével és tünékenységével csak egyszerű költői hasonlítás, felemelőbb talán a benne rejlő gondolat: a növények és az asszonyok csendes méltósága, mellyel a szépség és a lét tünékenységét elfogadják. Ennek figyelmes szemlélése a rokonítás valóban ontológiai gyökerű szándékát bizonyítják.

A hasonlítás leggazdagabb képi változataival a nő és a fa együttes ábrázolásában találkozunk. Nőt növény nélkül elég ritkán látunk az indiai képeken. Különösen a fák jelképi jelentései adhatnak még a képnek külön tartalmat. A fának támaszkodó, kerek csípőjű, duzzadó keblű indiai nő például a várakozó szerelmest ábrázolja, gyakran tart a kezében virágszálat. Hogy a kompozíció kiegyensúlyozott legyen, rendszerint arra is figyel a művész, hogy milyen virágot ad a kezébe. Az erős, telt formájú nők az indiai miniatúrákon rendszerint rövid szárú, gömbölyű virágot tartanak, a karcsú, hajlékony, magasak pedig mindig hosszú szárú, hajladozót. Ha lótuszvirágot emel az arca elé, akkor szerelmi bánatát suttogja el a virágkehelynek, de elmondhatja érzéseit a fa lehajló, lombos ágának is, amellyel rendszerint bizalmasan társalog. Ha a nő teste eltakarja a fa törzsét a képen, és az ágak meg a lomb az ő testéből látszik kinőni, akkor a nő és a fa együttese az egyik legősibb istenséget, a láthatatlan életerőt rejtő földanyát, a termékenység-istennőt jelképezi. Az ősi anyaistennő még egymaga testesítette meg a női és férfi tulajdonságokat, a szépséget és az erőt, az életet és a halált.

           

A különféle formájú növények különféle asszonyi jellemzőkkel bírnak. A folyondár hajlékonysága a női test hullámzó mozgását idézi, a fűzfa lehajló ágai a nők könnyű légiességét, a sűrű lombok és a fák gyümölcsei a gömbölyődő asszonyi formákat, de gyakran erre utalnak az indiai képeken még az élettelen tárgyak is, leginkább a forrásnál, kútnál mindig művészi gonddal elhelyezett kancsók és korsók. Gyakori még a nő társaságában a madár, melynek gyors röptéről távoli kedvesére gondolhat a gazdája, ám a madarak, a macska és a majom a képeken és a valóságban is többnyire inkább játszótársak, mint jelképek. Ha mégis jelkép, olykor meglepő a jelentése, például Indiában a páva furcsa módon a bánat, a szerelmi csalódás szimbóluma. (A keresztény művészetben a halhatatlanságé, a perzsa életfa két oldalán az emberi természet kettősségéé, a buddhista szimbolikában „százszemű farka” az éberségé.)

            A nő legkedveltebb tárgyai a képeken a hangszer és a bronztükör. A tükör az istennők kezében is előfordul, sőt, Siva isten feleségének, Párvatínak a tükör az attributuma. A nő leginkább fésülködés közben vagy ékszerei felrakása közben nézi magát a tükörben, mégis szinte egészen biztos, hogy efféle belső térben történő események sem nélkülöznek egyetlen képen sem egy-egy virágszálat, néhány érett, színes gyümölcsöt, de az is lehet, hogy a kép terébe valahonnan a jeleneten kívülről behajlik egy lomb, egy ág.

Aztán ott van még a hajmosás, a hajszárítás! Micsoda lehetőség a rejtett női szépség, az intimitások bemutatására! A hajmosás és a hajszárítás Indiában rendszerint szabad térben történik, leggyakrabban a lapos háztetőn. A gyönyörű, fehérlő női testet kibontott, hosszú, hollófekete haj keretezi, fölötte a végtelen ég, aranyló napsugár. Persze, ebbe a képbe is rendszerint behajlik valahonnan egy ág, feltűnik valahol egy kismadár, szál virág. A haját mosó, alacsony zsámolyon ülő nő testtartása is különleges, még vonzóbb azonban a haját már szárító, két kinyújtott karjával azt a lengedező szélbe emelő, arcát a nap felé tartó, lehunyt szemű, álló nőalak, természetesen gömbölyű korsókkal, kannákkal, csészékkel, illatszeres tégelyekkel övezve. A haj szárítása és fésülése közben teljesen szabaddá válnak a keblek és a hónaljak, ritkán lehet tanúja ilyen pillanatoknak az ember. Az indiai mesék klasszikus fordulata következik ezután: lent az utcán éppen arra jár egy fiatal herceg, aki véletlenül felpillantva a tetőre, meglátja a kibontott hajú vakító szépséget, és nyomban beleszeret. Egyáltalán nem meglepő, hogy a hercegek ilyenkor azonnal megszédülnek. „A nő haja megvadítja még az elefántot is.” Foglalja össze a japán közmondás. Ők is tudják, hogy van ez. És a kínaiak is. „Ó, az istennővel fürödnék az égben, / lesném, ahogy haját szárítja a napfényben.” (Csü Jüan)

Amikor az indiai nő haja megszárad, következik a fésülködés szintén lélegzetelállító jelenete, jobb oda se nézni. Ezután színes és illatos olajjal dörzsöli be minden porcikáját, lámpa kormával kihúzza a szeme sarkát (létezik egy szemceruzás kihúzást ábrázoló 10. sz. körüli templomszobor Khadzsuráhóban), majd tenyerére és talpára vörös festékkel szerencsehozó jelképeket fest, például két egymás felé úszó pajzán halacskát. A talpfestés póza megintcsak leírhatatlan. Mintha azért találták volna ki az indiai nők, hogy ha meglátja valaki (leginkább férfi), egészen biztosan belehaljon. Képzeljünk el egy telt formájú, pompás nőt, feszes idomokkal és rugalmasan féllábon állva, aki fölemeli maga előtt a másik lábfejét, és a talpát fölfelé fordítja. Így áll, s egyenes derékkal, lehajtott fejjel elmerül a talpfestés gondos műveletében. (Ennél csak a „tűskehúzó nő” híres póza észvesztőbb, ő a háta mögött emeli a lábát, és fordítja fölfelé a talpát. Egész felsőtestével szinte teljesen hátrafordulva, így húzza ki belőle a tüskét, ami természetesen a titkos éjszakai találkára sietve szúródott belé.)

A talp- és tenyérfestéssel még nem ér véget a nőszobák intimitásainak sora. Az ábrázolások erotikus szándéka pedig a későbbiekben is nyilvánvaló. Az öltözködési jelenetek főszereplői: a tükör és az ékszerek. Ezek ábrázolására a szobrászat és a miniatúrák nemigen alkalmasak, azért mégis sokat tesznek az ügy érdekében. A többnyire alig öltöztetett nőalakos szobrok is csodásan díszítettek ékszerekkel, a fül- és nyakékek, a csípők rafinált díszei, a karok, a csuklók, a bokák izgalmasan zsúfolódó karikái és apró láncai, csengettyűi, mind elég jól látszanak a szobrokon, és mivel igen fontos női attributumok, még a miniaturákról sem maradnak le. Kár, hogy a portréfestészet Indiában is, mint Kínában, szinte teljesen ismeretlen, így aztán képeken nemigen csodálhatjuk meg ezeket az ékszereket teljes és színes pompájukban. Későbbről, a mogul uralkodók (16–19. sz.) idejéből ismerünk ugyan uralkodói portrékat, de ebből a korból sem származik egyénített női arckép. Ám a női viselet részletei iránt érdeklődőket itt is megsegíti az irodalom. Amikor a szépség leírására került a sor, még a lírában is feltűnnek az ékszerek, amelyek igencsak szemet gyönyörködtető holmik voltak mindenkor, s igen nagy hatásúak. „Haj, ki tudna ellenállni / a nagy lótusz-szemű, karcsú leányok / csípőinek, halkan csilingelő / övekkel átkötött csípőinek, / mikhez korallok, gyöngyök éke csábít?” (Bhartrihari)

Miután szobáik teréből kilépnek e „ritka termetű”, nagyszerű indiai nők, környezetükben egyre szaporodnak az attributumok: képiek és jelképiek. Ezek szinte azonos számban jelennek meg, hiszen csaknem minden képi részlet egyben jelképi is. Mindkét szempontból jelentős szereplőnek mondható a hinta és a labda. A hinta már csak azért is „jelentős” képileg, mert többnyire betölti az egész képet. Az indiai hinta ugyanis igen gyakran kétszemélyes, hogy a szeretők ketten is elférjenek rajta. Ám lányok is hintáznak kettesben, máskor meg szolgálók lendítik, lökik a magasba a hintán egyedül ülő, lobogó hajú, vidám nőt. Miközben a hinta igen élvezetes játék, a nő hintázása jelképi is: a légben siklás, az ellendülés a földtől a női természet égihez, túlnanihoz való kötődését is a szemlélő eszébe juttathatja. A szemlélő leginkább a hintára éppen fel nem vett tehetetlen és epekedő szerető, aki már semmi mód nem tud a nő után kapaszkodni. A hintának ezt a jelképi „funkcióját”, mely az égbe lendített nő elérhetetlenségét is hivatott bennünk újra és újra megerősíteni, a nyugati világ igen gyakran használta a romantika korában.

A nő hintázásának összes jelképi jelentését egy nem különösebben ismert franciának, Jean-Honoré Fragonard-nak sikerült megfesteni, eléggé ismertté vált képén, A hinta címűn (1770).

 Sejtelmesen gomolygó ég és rejtelmes lombok alatt lendül a hinta, amit egy kicsit talán ördögi figura hajt a háttérből. Az éppen magasba lendülő kötelek között egyszerre elegáns és frivol sokfodros, rokokó ruhában és kalapban emelkedik elénk az eszményi nő: karja, nyaka, dekoltázsa fedetlen, harisnyás lábai jól látszanak, egyik cipője fétisként száll az alatta elzuhant szerelmese felé. Ő azonban nem a cipő után kap, hanem a nő felé nyújtja a karját esdeklőn, ám az rejtélyes közönnyel tekint le rá a hintáról. Remek munka a maga nemében, nem véletlenül szerették a képet az impresszionisták, főleg Renoir. Még indiai hintákról sem szabad az említése nélkül beszélni.

A másik népszerű játék az indiai nők körében a labda volt. Már a legrégebbi mitológiai történetekben is labdáztak, igen színes, szép, „nőies” labdákkal. Labdáztak a Mahábháratában, labdáztak a történeti művek szereplői, és labdáztak az égben. Siva isten felesége, Párvatí is szerette labdajátékokkal tölteni az idejét, ahogy az ókori kínai és görög nők is, például Nausziká. Sivának egészen fejlett labdaérzéke volt, egyszer megesett vele, hogy egy labdázó serdülő lány csábította el. Igaz, labdázás közben a szél kibontotta a gyönyörű lány ruháját, majd magával is ragadta. A nagy isten úgy rohant a meztelen kislány után, mint egy eszét vesztett szatír. Ebben a helyzetben nem írható minden a labda számlájára, a széllel együtt voltak tettestársak. A labda formája, színei, szeszélyes viselkedése is lehet jelképi jelentésű az ábrázolásokon (főként pajkos szélben), de persze maga az egész játék jelképi: a labda és egymás kergetése. Az asszonyi játékok legtöbbje bír ilyen jelentéssel, és ez sokkal izgalmasabb és fontosabb számukra, mint a puszta versengés a győzelemért.

Érdekes, hogy a 17. századi indiai nők szívesen játszották a Perzsiából átszármazott lovaspólót (!), társaságban szívták a hukkát, a vízipipát, kedvelték a vadászatot, sólymásztak és fegyvert ragadtak hétköznapokon is, amikor fegyveres szolgálóként kísérték úrnőjüket. De harcoltak háborúban, férfiak oldalán és ellen, sőt a Mahábháratában feltűnnek az erdei amazonok is.

Még érdekesebb, hogy az indiai művészetben elég ritkán találkozunk férfiábrázolással. Ha igen, akkor is a nő a főszereplő a képeken, ráadásul a férfialakok is feltűnően nőies vonásokkal rendelkeznek. Olykor alig lehet megkülönböztetni őket női párjuktól. A külső, testi jellemezőkben megnyilvánuló férfitermészet, az erő, a felépítés, az izomzat nem érdekelte az indiaiakat. Még akkor sem keltette fel az érdeklődésüket, amikor Nagy Sándor hódítása nyomán a görög művészet megjelent Északnyugat-Indiában. Hatására például Buddhát felállították ülő helyzetéből, és khitónba öltöztették (gréko-indiai művészet). A két nagyméretű téglalapból álló ruházat egyetlen dísze a redőzés volt, vagyis a „lepedők” művészi elrendeződése az arányos, jó felépítésű férfitesten. Az indiaiak a könnyű, görög öltözeteket feladták ugyan szoboralakjaikra, a testet azonban nem „gyúrták ki”, soha nem formáztak a redők alá atlétikus Buddhát. A görögök profán férfitest-ábrázolásaira oda se figyeltek. Őket csak a nő érdekelte.

 

                                              

           

A női test és természeti dimenziói. A szerelem és a női lényeg mindenséghez kötődése. Csak ez hozta izgalomba a művészeket. Így lett főszereplő az indiai művészetben a nő és a fa együttese. Egyáltalán nem véletlen. A fa minden kultúrában az egyik legkifejezőbb jelkép, az élet megtestesítője. Az ég, a föld és a víz birodalmának egyesítője, e birodalmak középpontja, az univerzum tengelye. Köré rendeződik a világ. Titokzatos erők áramlanak benne, velük társulva más létformába juthat az ember. („Nem társulok csak fenyőfákkal, / Ezt a gyönyört nem ismeri senki.”) Az erdő pedig már maga a rejtélyek, átváltozások, varázslat („boszorkányságok”) és mesék birodalma, a másik világ, ahol kevesen ismerik a járást. A nők természetesen, igen – ahogy más hasonló világokban, melyek szintén „sajátos lézetésmód”-juk terrénumai. A fa és a nő kultusza ilyen messzire vezet Indiában. A közöttük fennálló szoros, lényegi kapcsolatot kozmogóniailag és kozmológiailag is igazoltnak tekintik.

Egészen kézenfekvő ontológiai magyarázatként idézik a nő tisztán természeti származására azt a mitológiai történetet, mely a nő teremtését meséli el. E szerint a teremtő isten, Tvastri a hold keringéséből, a kúszónövények hullámzó mozgásából, az indák simulékonyságából, a füvek remegéséből, a nád magasba nyúló karcsúságából, a virágok frissességéből, a levelek súlytalanságából, az elefántormány vékonyodó karikájából, az őzek szemének pillantásából, a méhraj laza rendjéből,a napsugarak örömteli ragyogásából, a felhők zokogó panaszából, a nyuszik félénkségéből, a pávák hiúságából, a papagáj keblének puhaságából, a gyémánt keménységéből, a méz édességéből, a tigris kegyetlenségéből, a tűz izzásának meleg fényéből, a hó hidegéből, a szajkó fecsegéséből, a kakukk csalogató hívásából, a daru kétszínűségéből és a fogoly hűségéből alkotta meg a nőt.

Némely szakértők azt mondják, hogy az indiai művészet nőalakjai egyáltalán nem valóságosak. Az irodalom és a képzőművészet minden egyes női szereplője a képzelet szülöttje. Egy sejtett, átszellemített, áhított és eszményített valóság, a férfi animája jelenik meg előttünk. Ilyennek szeretné látni a nőt, de nem ilyen.

Tulajdonképpen teljesen mindegy. A művésznek és nekünk is. Ha ő is, mi is ennyire vonzónak látjuk, mint a képeken, amíg fenn tudja tartani a látszatot, a képzetet, hogy ilyen, addig akármilyen lehet. Még csúnya is. Annál nagyobb a varázslat, a csoda.

Egyébként pedig, valóságos nő valószínűleg nincs is. A költők szerint, ugye, mindig és csakis valamiféle tüneményről beszélünk. „Közeledni látszik, s már el is tűnt alakja, / mintha már jönne felém, de visszalép újra.” A végtelenbe, a határtalanba. A „lét fölött siklik”. A nő legkonkrétabban: filozófiai kategória.

Alakját mégis a legvalódibb szerelmi életre teremtették a régi India értő művészei. Formáiban, szépségében a szerelmi élet tudása és boldogsága rejlik, s ezt a tudást és boldogságot kell feltételeznünk a művésznél is. Csakis ennek birtokában alkothatta meg őket ilyennek. Jó ilyen nőket látni. Sokkal érzékibb és felemelőbb élmény, mint a nyugati aktok szereplőinek látványa. Az irodalomban cselekedni és viselkedni is látjuk őket, szinte mindig „akcióban” vannak. Pont olyan elbűvölőek hosszan alakított szerepeikben, mint a szobrokon és a festők pillanatképein. Akár erényesek, akár erénytelenek; akár jó érzésűek, akár gonoszságon törik a fejüket; akár minket szeretnek, akár másokat.

Íme, a világirodalom egyik legszebb nőalakja:

Szítá, akiben együtt testesül meg a Szépség és az Erény. Mégis majdnem odavész.

A Rámájana küzdelmeinek végén férje, Ráma elé áll.

A démonkirály fogságából szabadult.

A Szél nagy erejű fia, Hanumán majom érkezik Rámához:

„Búcsút vett Szítától, aki fénylett, mint a Szépség maga, és indult vissza Rámához a Szél nagy erejű fia. Lótuszszirom szemű Rámát, a legkiválóbb nyíllövőt, köszöntötte az ugrálva-járó, s örömmel így beszélt: »Akiért hadba indultunk, aki célod gyümölcse volt, bánat-perzselte Szítá vár, hogy láthasson, uralkodó!«

E szavak hallatán Ráma, legbölcsebb törvény-ismerő, hosszasan elgondolkozott, szeme elfátyolosodott. Földre szegzett tekintettel állt, majd így szólította meg felsóhajtva a mellette álló, nemes Vibhísanát: »Fürösszék meg fejét s testét, illatosítsák kenetek, és ékszerekkel ékítve hozzák elém hitvesemet!« Vibhísana elindult, és a ráksaszák-emelte, szép gyaloghintóra ültette a Vidéha-királyleányt, s népes ráksasza-őrséggel kísérte Rámához nejét.
Mikor nejét viszontlátta hosszú raboskodás után, a harag, öröm és bánat elöntötte a férj szivét. Míg lefátyolozott hintón közeledett a szép szemű, tépelődve, nehéz gondban, kedvetlenül szólt hitvese: »Szerencsétlenség, bánat, harc és férj-választás idején, esküvőn és áldozatnál arcát mutathatja a nő. Őt szerencsétlenség érte, nehéz bánat gyötörte meg, nem szégyen, ha arcát látják, főként az én színem előtt. Szálljon hát le a hintóról, gyalog közeledjék felém,
minden erdőlakó lássa Szítá arcát fedetlenül!«

Vibhísana megdöbbent, de megtette Ráma óhaját, és komoran, fejet hajtva vezette férjéhez nejét. Laksmana, s vele Szugríva, és velük Hanumán majom értetlenül, csodálkozva figyelte, Ráma mit kíván. Lassan, szégyenkezésében tétova léptekkel haladt Vibhísana nyomában a megalázott királyleány. Szerelemmel, alázattal, csodálkozva, de boldogan
tekintett férje arcába fényesebb arcú, hű neje.

Ráma elnézte mellette álló, alázatos nejét, és szíve titkos érzését szavakban így öntötte ki: »Legyőztem ellenfelemet, rabságodból kihoztalak, leróttam magammal szemben férfi-kötelességemet. Megtoroltam a sérelmet, lemostam a gyalázatot, ellenségem halálával együtt meghalt szégyenem is. A ráksasza csellel vitt el, mikor magadra hagytalak; csapást mért rám a Végzet, de én legyőztem a Végzetet. Hanumáné a dícséret, kinek tette gyümölcsbe ért: az óceánt átugrotta, feldúlta Lanká városát. Vitézül harcolt Szugríva, és bölcs tanácsokat adott; hadnépe hősi harcának gyümölcse lett e diadal. Megteremte gyümölcsét bölcs Vibhísana hűsége is, aki rossz útra tért bátyját elhagyva, oldalamra állt. Kedvesem, tudd meg –  üdv néked! –  hogy a harc fáradalmait nem teéretted álltam ki, nem érted hívtam társakat, csak hogy nevem megőrizzem, elkerüljem a megvetést, és a nemzetségem hírén esett csorbát jóvá tegyem. Kétkednem kell erényedben, s ezért ahogy előttem állsz, oly gyűlölettel nézek rád, mint mécslángra a szembeteg. Dzsanaka lánya, távozhatsz; én téged eltaszítalak; előtted áll a tíz égtáj; nekem több dolgom nincs veled. Akadhat-e nemes férfi, kit elkábít a szerelem, s visszafogadja más férfi házában lakó asszonyát? Hogyan fogadjalak vissza téged, akit beszennyezett Rávana ölelő karja, megfertőzött tekintete?«

A zordon, haragos Ráma hajmeresztő szavaitól megtántorodott, elkábult a Vidéha-királyleány. Férje irtózatos vádját hallva a néptömeg előtt, szégyenében lehajtotta fejét Dzsanaka gyermeke. Majd letörölte arcáról özönnel ömlő könnyeit, s halkan, akadozó szóval, a rágalomra így felelt: »Vitéz, mivel szolgáltam rá, hogy durva, fület szaggató váddal illess, mint becstelen férfi becstelen asszonyát? Nem igaz az, amit rólam feltételezel, Raghu-sarj. Átokkal esküszöm néked életemre; higgyél nekem! Ha idegen kar érintett, nem én akartam ezt, uram, és nem a buja vágy bírt rá; a Sors volt benne a hibás. Csak szívem volt hatalmamban, s ez egyedül nálam maradt; védőm, oltalmazóm nem volt, így elrabolták testemet. Ha kölcsönös szerelmünk és hosszú együttlétünk alatt nem ismertél meg igazán, inkább választom a halált.«

Így szólt zokogva, könnyekbe fúló hangon a szenvedő, azután Laksmanát kérte, aki szótlan, csüggedten állt: »Szumitrá fia, rakj máglyát; gyógyírom nem maradt egyéb; igaztalan gyanú vádja úgyis elevenen megölt.« Szítá panasszavát hallva, az ellenség-ölő vitéz nehéz bánat bilincsében nézett Rámára: mit tegyen? Ám arcáról leolvasta, hogy bátyja egyetért vele, és ekkor máglyát rakatott Szítának Szumitrá fia. Nem mert senki se Rámához szólni, vagy rátekinteni, mert iszonyatos volt arca, mint a könyörtelen Halál. Tisztelettel körüljárta földre szegzett szemű urát Szítá, s a lobogó lánggal égő tűzhöz közeledett. Áhítattal fejet hajtott az istenek s papok felé, s összekulcsolt tenyérrel szólt az Áldozat-nyelő előtt: »Ahogy a szívem férjemtől egy percre el nem tántorult, úgy fogadjon oltalmába a Tűz, a mindent ismerő! Ahogy szeplőtlen élettel gondol rólam rosszat uram, úgy fogadjon oltalmába a Tűz, a mindent ismerő!«

Meghajolva körüljárta Szítá az Áldozat-vivőt, s az izzó, lobogó lángba lépett nyugodtan, biztosan. Felsírt zokogva minden nő, a lángözönben látva őt, mint átok-sújtott tündérlányt, ki égből pokolra zuhan.

Ám ekkor a magasztos Tűz testi alakban megjelent, és Szítát karja közt tartva, szétszórta a máglya tüzét. Ráma karjába helyezte nejét a Tűz fényes ura, és így beszélt hozzá, minden rejtett dolog tudójaként: »Ez a te hitvesed, Ráma! Nem találsz benne semmi bűnt. Sem gondolattal, sem szóval, sem szívének vágyaival, sem szemével nem vált hozzád hűtlenné hűséges nejed. Elhagyatva reád gondolt Rávana háremében is, ahol vérszomjas, fertelmes ráksaszík voltak őrei, és csábítást, fenyegetést, gúnyt kellett elviselnie. Egész lelke tenálad volt, meg sem látta a ráksaszát. Vedd vissza bűntelen, tiszta, igaz lelkű hitvesedet, egy zokszóval se illessed! Én parancsolom ezt neked!« Örömtől fátyolos szemmel hallgatta Ráma az igét, s minden dolgok tanújának törvénytudóan válaszolt: »Csupán próbára volt szükség az emberek szeme előtt, mert a ráksasza házában Szítá soká tartózkodott. ’Mint a gyermek, olyan balga Ráma, Dasaratha fia!’ –  így beszélt volna mindenki, ha a gyanút nem űzöm el. Én nem kétlettem, hogy Szítá, Dzsanaka lánya, hitvesem, egyedül nekem őrizte érzését, gondolatait. Tudom, a szép szeműt védte erényének izzó tüze, s Rávana meg se sérthette, mint partjait az óceán. Tisztán, szeplőtlen áll Szítá Három Világ színe előtt, s én nem válhatok el tőle, mint fényétől a Fény-adó.« (Rámájana)

                                                           *

„Nem ismer engem más, csak a zöld erdők fáinak fekete árnyai s a sötétségbe borult távoli ösvények.” (Pu Szung-ling)